1.

Spinoza halálának kétszázötvenedik évfordulóját ünnepelte az emberiség február 21-én, ha ugyan ünnepelte. Ne erőszakoljuk a fogalmakat. Gondolkodók ünneplése, az élet mai szervezetében, nem állhat egyébből, minthogy szanaszét a világon mindenfelé, ahol van kultúrális érdeklődés s az öntött betünek akár gazdasági, akár más okból való becsülete, iróasztal elé ülnek halvány és esett férfiak, nők is, egy okuláré fekete glóriájával szemük körül s cikket, vagy tanulmányt írnak Spinozáról: a huszadik-, vagy harmincadik-ezrediket. Az ember ünnepi áhitata az élet mai üzemében csak eddig ér!... Mert mi történhet még? Hat- vagy hétszáz, de mondjuk kétezer felolvasás a föld egész kerekségén, magas dobogókról ékes ünnepi talárban, mondjuk ragyogó csillárok alatt, a filozófia modern termeiben, tehát némileg szmokkingos smokkok előtt...

... Mi lehet még? Az emberiség ünnepelni se tud... Hisz maguk a felolvasók, maguk az ünnepi előadók is únják az ünnepet. (Mit lehet egy ünnepségen mondani!?) de különben is; nem is Spinózáról van szó, ha róla beszélnek is. Minden másról és egyebekről. Docenturáról például. Mindenki, aki járt ilyenféle ünnepségek bozótjaiban, tudja, hogy a mi ily „ünnepeink”, életünk kikerülhetetlen érdeki beállítódásában, nem is folyhatnak le másként, Üzemi élet, üzemi eredmények....

Persze a jó élt és szenvedett valahol! Mert biztos akadt egy ifjú talán Tazmániában, vagy a kínai forradalom mögött Sanghaj égő uccái árnyékában, vagy egy chicagói toronyszobában, egész közel a fellegekhez, vagy egy mármarosszigeti metsző házában egy ifjú biztosan akadt, aki igazán ellágyult február 21-én. S Spinoza szellemének igénytelenségét tekintve ennyi ép elég...

Nekünk azonban, akik mégis kétszázötven évvel később élünk, legalább is kevés. Mi már abból az eredményből is szeretnénk valamit látni, amit természetszerüen kitermelhetett volna maga a Spinózái etika.

Mindegy...

Az élet még mindig ugyanazoknak a vak erőknek a játéka és kontroverziája, aminek Spinoza látta, S még optimista és szives a beállításunk, ha arra konkludálunk csak, hogy nem tudunk ünnepelni. És paradox vigasz részünkről, ha mentségül kitaláljuk, hogy a külön ünnepre nincs is szükség. Spinoza van és aktuális ma is! A sors is, az ember is, egész egyszerüen: Spinoza örök s ezt alig kell kifejteni.

 

2.

Nem azért örök, mert az értékét így akarjuk verbálisan aláhúzni s nem is azért, mert a rendszer, amit alkotott élő, eleven rendszere volna korunknak (ez nem is igaz, nem is volt fázis, amikor ez igaz volt a kétszázötven év alatt) de örök azért, mert elmúlhatatlan a szituáció, amiből született, elmúlhatatlanok a kontroverziák, amik elől végső menekvés s amik ellen egyetlen védekezés...

Természetesen: Spinozának nem a szigorú értelemben vett filozófiai problematikájáról beszélünk most. Azok történeti értékek. Hisz történetileg adott problémák történetileg sikerült megoldásai voltak. S ezért senkinek se júthatna eszébe a spinózai rendszer feltámasztása például abban az értelemben, ahogy a filozófiai gondolkodás homlokterébe került és támadt például Kant ötven-, vagy Hegel huszonöt évvel ezelőtt. Mind a két esetben tartalmak újultak meg, szempontok és beállítások révén s kérdésfeltevések és módszerek keltek életre kioldatlan problémák árkán. Spinozából alig újítható meg egyetlen egy tartalom is. Mert ami errevaló volt, mint például a biblia-kritika, vagy a pszihofizikai parallelizmus, vagy a moscista elv, az külön ömlött be a filozófiai gondolkodás áramába és nem vitte magával a rendszert, mint rendszert; az elv beömölvén a gondolatmunkájába elvesztette spinóziztikus jellegét: az elv érvényessége hatott, nem pedig az egész rendszer összefüggése. Ezért van az, hogy Spinozának nem voltak sem életében, sem később követő értelmü tanítványai. Csak tisztelői és megértői voltak. A spinóziztikus rendszer senki kezében sem termékenyült tovább, se Lessing, se Goethe, se Schleiermacher, se a klasszikus német filozófia kezében. Minden esetben csak az történt, hogy a rendszer élt és törmelékeiben, ötleteivel, kincseivel, páthoszával és imponaltságával hatott. Maga a rendszer nem született újjá. Ebben az irányban az volt a legtöbb, ha rendszer-problematikai kongruencia esete állott elő. Ilyen kongruencia az újkori gondolkodás útján kétszer is előfordult. A klasszikus német filozófia spekulativ természetfilozófiai korszaka, vagy az újabbkori természettudományok metodologikus monizmusa ilyen kongruenciák voltak. Ezek a kongruenciák azonban bizonyos problémakörök azonos beállításán kivül nem jelentettek egyéb relációt. Csak azonos szituációk voltak az idő áramában.

Félig meddig ilyen kongruenciaféléről beszélhetünk ma is hisz rendszerek aktualitását felidézheti a gondolkodás szerkezeti mivoltának egész általános mértékben való parallelitása is. A spinózizmus ama vonása pl., hogy a spinózai rendszer, a filozófiai gondolat egy természettudományos periódusában keletkezett, azaz filozofikus lényege a természettudományi gondolkodás módszerének alakulása mentén nyerte kiérését s így spekulativ jellegén túl is irányításainak mozzanatait, mozgalmát maga a természettudományi gondolkodásforma tartalom és forma szerint is befolyásolta, mondom ebben az értelemben azonos szituációról beszélhetünk ma is, hisz a természettudományi rendszerek hatása, hogy feltünő példát mondjunk, például Bergson esetében a biológizmus és pszihológizmus, általában pedig a természettudományi diszciplinák tartalmi és kontrolbefolyása egészen nyilvánvaló, persze formailag illetve elvileg értelmezve. Mindez azonban még sem jelenti a spinózizmus kiújulását...

Mindezek csupán hangsúlyok és kérdések és problémák és szituációk visszatérését jelentik. Maga a spinózizmus zárt, tovább nem élhető, szét nem bontható. Ugy ahogy van, függetlenül az értékétől, egyszeri és örök. És egyszeri és örök e rendszer hordozó értéke; maga a személy, aki létrehozta és a rendszer logika feletti, paradox elemei...

 

3.

A filozófiai rendszerek értelmezésében még a legújabb interpretációk esetében is nagy hiba, hogy nem értelmezik mögötte a gondolkodót és természetét, karakteriológialig, illetve nem kutatják azt a vonást, ami a gondokodóból mint személyiségbeli lényeges alkatelem belemunkál a rendszerbe. Hisz az olyan tökéletes és példátlanul zárt rendszerek, mint a Spinozáé is, elmondják ezt is. Még a hangsulyait és a rejtett atitüdjeit is annak a lénynek, aki ép elgondolta. Hisz alapjában véve minden szellemtudományi tény, Werk vagy bárhogy is nevezzük, kettőből áll: műből és személyiségből, s csak a kettő kontroverz elemzéséből nő ki a szellemtudományilag fontos és értelmező jelentés...

 

4.

Spinoza esetében, – hogy az előbbi beállítást gyakorlatilag érvényesitsük: élet még nem harmónizált gondolattal és rendszerrel olyan mechanikus tisztaságban, mint a Spinozáé. A merőben elvont logikai és impasszibil rendszer konstrukció hátterében egy ugyanilyen elvont és impasszibil élet huzódott meg, mely feláldozott mindent a gondolat, az igazság és a logikai következetesség kedvéért. Ugy, hogy amilyen befejezett és tökéletes és unikum a rendszer, ugyanolyan unikum és befejezett maga az élet is. Rendszer és élet teljesen egyértelmű. A logika szeretetének furoritása oly eksztrém, hogy a rendszer minden belső igazsága és belső érvénye mellett is, az űr felé tendál. El a valóságtól, – ugyanúgy, ahogy az élet is a valóságtól való elhatárolásban éli ki magát... Persze mind ennek meg van a közelebbi magyarázata s e magyarázatul elég futó pillantás Spinoza életére...

 

5.

A spinózai életvitel lendülete tulajdonképen nagyon kicsiny. Elhatározó nagy életélménye, amikor történeti valóságával került összeütközésbe egyetlen egy volt, a kiközösitése. Ezzel az élménnyel bezárul Spinoza személyiségének történeti, sociológiai élete. Nem vállalja a heidelbergi katedrát, nem nősül meg. Mélyen és aktive nem érintkezik senkivel. Kilép az emberi társadalomból, csak az igazságnak és a tiszta lényegismeretnek él. Természetesen megvan rá az oka s ez ok nem csupán az igazság szeretetén múlik. Ezzel még élhetne az életben, igaz ugyan, hogy összeütközésekbe keveredne, de: és ez a jellemző rá – nem tud élni összeütközések közt s főleg nem akar. Itt azután nehéz megállapitani: vajjon a hajlam a visszavonulásra, vagy csak csupán a konzekvenciák levonása-e a visszavonulás oka. A kettő valószínüleg egybeesik, különben talán nem is volna természetes. Bár elég magyarázat az is, hogy igy a logikus: aki az igazságot vallja, nem tartozhat sehová. Igy azután szükségszerüen áll be a szinte aszketikus életvitel ama formája, amit Spinoza követ. Ez az életforma a szociológiai valóság természetszerű életformáival szemben mindenképen elvont, ugyanolyan értelemben elvont mint az igazság, aminek vállalása miatt történt. Ezt az életformát semmi sem magyarázza inkább, mint az, hogy a félelem támasztja alá...

 

6.

Van Spinozának egy hires mondása: Terret vulgus nisi metuat, ijesztő a tömeg, hogy ha nem fél. Ennek a gondolatnak a mélye szédítő. Akkor ijesztő a tömeg, ha nem fél, ha bátor a mostani sokféle-véleményében, ezerféle vallásában az egy igazságnak. Ennek a kijelentésnek a tartalma tényleg fennáll. Ijesztő a tömeg, hogyha nem fél.

Am mi van akkor, ha a tömeg fél? Diktatura – mondja a politikus.

Ekkor azonban a félelem a másik oldalon van adva. Ugyanolyan ilyesztő mértékben, mint az ellenkező esetben Spinozánál. Ennek a spinózai mondásnak végső lényege tulajdonképen az, hogy a félelem kiküszöbölhetetlen a világból. Ép akkor, amikor az igazság realizálódásáról van szó, valaki mindig fél. Spinoza állandóan. Ezért a félelem egyik meghatározó gyökere a spinozizmusnak. Ezért a visszavonulás, ezért az igazság absztrakt arca, ezért a valóságon kivülre való helyezkedés, a pontra, ahonnan kiforgatható a világ s a matematikai-geometriai módszer maszkja és egzaktsága mellett felépithető az igazán tiszta, igazán érvényes igazságok rendszere.*

Ám, és itt van a paradoxon, elvontan és így kihelyezkedve a világból megsem lehet. Élni ugyanis a valóság vállalását is jelenti, sőt a valóságban munkáló aktiv tevékenységet, különben, bent a valóságban ugyan nem, de magával a valóságegésszel kerülünk ellentmondásba. Ennek nyoma is van a spinózizmusban...

A geometriai módszer kábulata például olyan fúrorikus nála, hogy magukat az élő, égő, lobogó emberi szenvedélyeket, is ezzel közelíti meg. Ő maga írja az Ethika erkölcstani fejezete elé:,, Az emberi cselekvéseket és vágyakat ugyan úgy tekintem., mintha azok vonalak, sikok és testek volnának.” Spinoza módszerében és logikájában absolute következetes. Bármely filozófiai szemlélet elemeinek felfejtésében ugyanúgy. mint a saját maga élete, illetve életvitelében. A zsidó hitközségből való kizárás után például protestált, – de csak az igazsága, mellett. És nem maga mellett! S ha keresztényre is változtatja nevét, azért nem lesz keresztény, miután az az inkarnáció dogmája nem,, igaz”, mert mint egy barátjának írja: „az ugyanolyan képtelenség, mint azt állítani, hogy a kör felveheti a négyszög tulajdonságait.” Viszont, nem maradt zsidó sem, a biblia kritikai exkurzióiban világosan kiderül ez. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy igazuk van azoknak, akik azt. állítják, hogy ateista. Ezzel ellentmond emberi természete, lelkipáthosza és maga a rendszer...

A következetesség logikája tehát kikapcsolja minden szociológiai, emberi lehetőségből, holott valahová mégis kell tartoznia, ha máshová nem, saját, magához, illetve a vállalásához és kiharcolásához a saját igazának. Az ember nem veszhet el elvont tételezésben, különben az irrealitásba kerül, illetve ahhoz, hogy önmagához sem tartozik, holott mint ilyen mégis csak valóság. Viszont s ez a cselekvési állásfoglalás végső sorsa, ha tényleg a tiszta igazság mellett történik, a tiszta cselekvőt a valóság lehengereli. Itt, ebben a paradoxiában van a spinozizmus igazi lényege, a spinózai szituáció örök s mert örök, mindig ismétlődő és megismételhetetlen volta, illetve valahányszor megismétlődik, ugyanez a tragikusan valóságellenes volta...

Ennek a szituációnak persze fenség a pátosza: de mégis, nem tudok más szót, emberfölötti impasszibilitás áll mögötte. Elvileg viszont Spinoza életformai magányossága ugyanaz a magány, mint amilyen magányosan és légüres térben áll maga a rendszer. S főként ugyanolyan paradoxak a következményei a rendszeren belül is. Magának a rendszernek az immanens bírálata is ehhez a konkluzióhoz vezet. Ahogy Spinoza az életben függetlenítette magát a valóságtól, az empíriától, ugyanúgy rendszerében sincs kapcsolat a rendszer alapvető kiindulásai, az axiomák közt, melyből az egész konstrukció levezetődik s a valóság egész jellege között, amihez végül is tartozik. A rendszerből ugyanúgy kikapcsolódik az empiria, mint a Spinozai élet-valóságból. Nem. is látja, nem is keresi a problémák fejlődéstörténeti és pszihológiai oldalát: a tapasztalásról egyszerűen nem vesz tudomást. Ennek hiánya, temeti be a rendszert s az elvont igazság keresésének és vállalásának eksztrém túlvitele az életet...

Ez okozza- azután, hogy a rendszer is ugyanúgy; mint az élet minden logikai igazsága és következetessége dacára is egy határtalan űrben áll. Realizmus ugyan, de surrealizmus, hogy modern műszóval éljek s alkotás, csak visszfényeiben van köze valóságunkhoz.

Ugyanígy: Spinoza élete minden tisztasága dacára boldogtalanság és magány, természetellenes és életfeletti...

 

7.

A magány mindig hontalanság, s a hontalanság azok kenyere, akiknek nincs igazi valóságuk. A hontalanság lelki és szociológiai kategória-voltát alig értékelik a szellemtudományok. Spinoza az emberiség legjellegzetesebb magányosai közé tartozik. S nem azért, mert a zsidók kitaszították, a keresztényeket pedig ő kerülte, az ateistákhoz pedig semmi köze, hanem azért, mert az igazság keresésével és vállalásával emigrált az általános emberi, illetve szociológiai millióból a magányba és függetlenségbe. Ki az emberi élet lehetőségeiből, ki az általános emberi tudatból. A rendszer és a filozófiai igazság kedvéért egy geometriai térbe...

Ebben a szituációban azután az az örök, hogy az a lehetőség, mely minden gondolkodó előtt probléma egyszer, Spinoza esetében teljesen végig-gondolt és végigélt. Minden igazi, nagy gondolkodó in ultima analisi magányos. Spinozánál azonban ez a formai magányosság konstitutiv elem.

Viszont az, ami örök, az egyszersmind aktuális is. A spinózizmusban a gondolkodó és élő ember e szent felé konvergáló tipusa többékevésbé aktuálissá válik mindenkor, minden gondolkodó esetében. Persze csak az egész kivételes személyiségek vonják le a konzekvenciát is, ugyanugy mint Spinoza. Spinoza örök példa, mert a gondolkodó ember e típusát végleg, egész az eksztrémitásokig kiélte. Ennek a személyiségnek lényege azonban mégis, ép a valóság miatt paradox...

 

8.

A spinózai paradoxonok sorát különben sokkal lehetne szaporítani, s bármennyire is szaporítanék, e paradoxonok sorának gyökere mindig visszamutatna a módszerre, illetve a módszer eksztrém keresztülvitelére. Arra, hogy e módszer útján elért és megtalált igazságok bár tényleg igazságok (more geometrico!), mégis és ebben áll a paradoxia pillére, maga ez a módszeres következetesség az, ami természetellenes. Ez a fészke annak, hogy Spinoza olvasásakor az az olvasó benyomása, hogy Spinoza az egész világot elvesztette és csak a logikum maradt meg. Ez az oka, hogy ellentétpárok közt szünik meg az éles határ, hogy a rendszer kauzalitása majdnem automatizmus, hogy fizikai szükségszerüsége abszolut fatalizmus, hogy isten fogalma oly következetesen more geometrico van elgondolva, hogy az már tiszta ateizmus, hogy a panteizmusáról az is megállapítható, hogy materializmus. Mint ahogy ezeket a tendenciákat a különböző korok ki is értelmezték a rendszerből, ugy, ahogy ha hasonlattal akarnék élni, azt mondanám: azzá a végtelen űrré desztillálta a világot, hol az aeonok jéghideg súrlódása közt minden érintkezik mindennel. Ez az űr a logikai lényegismeret színtelen hona, melyben kísérteties hideg fény lobog, az ész mindent minden oldalról egy összefüggésé faló kísértete...

Mind ennek persze van egy további, magikus értelme. Hisz egyetlen egy rendszer sem, se a Plátoé, se az Aristotelesé, se a Tamásé, se a Leibnitzi, se a Kanti, se a Hégeli, de még a spinózai sem – csak következetes, csak logikai, illetve matematikai. Minden rendszer igazi magja és kiépülése Jogikafölötti, tranzcendens, következetességében paradoxon következtetés elleni a filozófiai kontempláció virága... Misztikus. Mint itt is.

 

9.

Már többen irtak, különösen napjainkban, arról a rokonságról, mely a spinózizmus végső kifutása, az amor dei intellektualis, – és a középkori keresztény misztika, közelebbről Meister Eckhart között fennáll. Mind a kettő szerint az ember legmélyebb lényegében isteni. Spinoza miszticizmusának ezt az oldalát pozitiv misztikának nevezném egy másik negatív miszticizmussal szemben, amit az alábbiakban emelek ki.

A pozitiv misztikának az a természete, amiről Spinozánál szó van, aktuális ma is. Aktuális minden spiritualis hajlamu korban s annál inkább ma, amikor a gondolkodók egyik fele supranaturalis rendszerekben, illetve kísérletekben keresi a világnézet számára a pozitiv szintézist.

A negativ misztika, amire alább mutatok rá, nem kevésbé aktuális, sőt örök aktualitás. Kisérő zöngelme minden valahai filozófiai gondolkodásnak. Ez a negativ misztika az, mely különösen pánlogisztikus jellegű rendszerekben állítja meg lépésről-lépésre a gondolkodót...

 

10.

A negative misztikus Spinozánál nem az, hogy az istenről beszél, hanem az, hogy a spinózizmus szerint a világegyetem az isteni természet alkatából ugyanugy következik, ugyanazzal a félreérthetetlenséggel, ahogy következik, illetve adódik a háromszög geometriai valóságából az a geometriai tény, hogy szögeinek összege 180 fok. Az „ahogy következik” ez a misztikus! a csoda, az érthetetlen. A tovább máinem fejthető; Spinoza esetében a mágikus, geometriai mithosz. Ugy, hogy ez a gondolat továbbgondolva arra a heretikus skolasztikus gondolatra vezet, hogy a valóság a csoda s a valóság a misztikumok birodalma, a kísérteties... Ezzel szemben azután már nem lehet még csak kérdés sem, hogy hogyan lett ez a valóság és hogy el fog-e múlni ez az örökké szükséges rend. Mint ahogy a háromszög szögeinek ismeretes összefüggésével szemben nem lehet azt sem felvetni, hogy hogyan lett a háromszög és hogy el fog-e mulni. Ezek a kérdések a spinozizmus gondolatösszefüggései közt nem kérdések, viszont misztikus, ép a spinózizmus szerint a spinózizmus által ki nem emelt összefüggés: – az „ahogy”. Ez azonban csak egy eset. Van itt más is ...

A spinózizmus szerint nincs idő sem s mert nincs idő, azaz levéssel és elmúlással elhatárolt tartam, nines mozgás se s így nincs semmiféle történés sem. Az utóbbihoz u. i. mind a kettő kell. A spinózizmus lényege szerint ugyanis a véges és határolt értelmetlen és igy nem egzisztál. Nincs! Mert csak a végtelennek és határtalannak van igazi realitása. Csak a végtelen van és csak a határtalan van. Nincs idő, mert az elhatárolás és nincs mozgás, mert az elakasztás, – a spinózizmus igazi szelleme szerint. Illetve csak a határtalan széttárult, vagy dühöngő idő van s a végtelen mozgás, az örök dynamis. Ezek ismét misztikus tételek, ezek széleit ismét az „örök rend fehér folyói mossák”...

Ez azonban még mindig nem elég. Ami a, spinózizmusban igazi lényeg, az a legvalóságosabb és legöntöttebb misztika. Az ok és okozat minden logikai játékokon túli valósága, legfontosabb pillére a spinózai konstrukciónak, sőt a traverzek kapcsolásának ez a vonalvezetése. Minden, ami él, van, elképzelhető és kitalálható, minden a szükségszerüsége szerint van, hat és lesz. Ezt a szükségszerüségét azonban a többi dolgok határolják, befolyásolják és határozzák meg. Minden determinált, zengik a spinózizmus zömök kürtjei. Minden dolog és minden alak, forma és lény, cselekvés és történés, minden a világegyetem természetéből következik, minden ebből kifolyólag ilyen. Persze azt a kérdést felvetni, hogy a természet vagy világ miért ilyen, ennek ismét semmi értelme. Ezt a kérdést felvetni épolyan értelmetlen, mint azt kérdezni, hogy miért következik ez és ez a háromszög természetéből. Spinoza mégcsak össze sem szoritja a fogát, egy halvány árny sem rezeg át mellbajától kigyúlt arcán. Az ember csak olyan lehet amilyen, nem lehet más és nem változik meg soha...

Természetesen mindez továbbgyürűzik. Ez a lélek érti a fényeket, De járt a sötétben és az arca riasztó sötét. Minden determinált, A természetben és a világban nincs cél. És ha van, az emberek találták fel – mondja a spinozai pragmatizmus. A célfogalom szinte korrupt lelkek és agyak találmánya. Cél nines. Mi az örök rend partjain állunk, ahol nincs szükség arra, hogy az amszterdami és más világi nyüzsgések halpiac fogalmait a világegyetemre vonatkoztassuk. A tiszta megismerésben ezekre a fogalmakra nincs szükség. A tiszta megismerésben ezeknek a fogalmaknak nincs semmi értelmük. Az élet céltalan s ez az igazság a spinozizmus dalkisérete, a komor és elszánt fenség, a nincs menekvés jégfehér pátosza, Semmi se jó vagy rossz, semmi se kicsi, vagy nagy, illetve csak a múló perspektívákban az! Lényegében se jó, se rossz, csak van. Alapjában véve minden dolog csak mint szükségszerü kaphat jelzőt az örökkévalóság szine előtt. „Az emberi cselekedeteket nem szabad se felpanaszolni, se kinevetni, se megvetni: az emberi cselekedeteket meg kell érteni”, mondja Spinoza. Nincs lírája. Azaz csak egy van őbenne. Egy egész elborúlt világ tele jajgatással. De ő mindezek fölé áll már nem is fehér köntösök ezek... valahol fent sötétfekete köpenyegben alaktalan angyalok szállnak...

Kétségtelen: egészen örökkévaló szólam. De ez a szólam ugyanaz, mint az impaszibil lírikusoké.,, Az emberi cselekvéseket úgy tekintem, mintha vonalakról, sikokról és testekről volna szó”. Ez a legridegebb és legbölcsebb ember lírája. Ehhez nem kell hozzátenni semmit. Itt egy mágus beszél sub specie aeternitatis (ezt a vonatkozási pontot különben ő találta fel az újkori filozófiában)... Hogy sír-e, nevet-e? Ez ismét nem lehet kérdés. – Áll és szemlél. Vagy: ül, – és szemlél. És elvon. És kontemplál. S nem rezzen, meg még a pillája sem ....

11.

Hogy azután mind ez a negativ misztika, melynek gyökerei a kabalában, az új platonizmusban s a reneszanszkori humanizmus filozófiájában megvan, ezt nem is kell külön említeni. Mondom, hogy ez a negativ misztika istennel szemben felveszi a pozitiv misztikusok terminológiáját, ez csak azt bizonyítja, hogy a kettő mégis egybeesik. Istennek – mondja Spinoza nincs semmi határozmánya. Nem individuum, nem meghatározott és nem meghatározó. Isten meghatározására nincs határozmány, miután minden határozmány neki szó, és igy nem lehet semmiféle kérdésfeltevés véle szemben. Ő az a bizonyos meghatározhatatlan plotinosi ős egy és még tovább, az az ázsiai valami, amire az európai racionalizmus minden paradox köntösei arabeszkelődtek. Ez a lényege, a valósága pedig, ép a spinozizmus szerint az, hogy isten örök törhetetlen rendje a természetnek, soha el nem változhat, mindig ugyanaz, felfoghatatlan, érthetetlen. Az amor dei intellektualisban megkell élni. Igy lesz egész paradoxon a matematika-geometriai kifejezés és szándék dacára a spinozizmus a lényegekben misztikus. Életforma és rendszer igy fedik egymást.

Spinoza tipikusan misztikus gondolkodó, akit csak eltakar a racionalista kifejezés és módszer.

* A félelemről különben Spinoza életirói is beszélnek. Egy például azt irja: „Dicsérték erényeit, de erényei szerzetesiek, szüzesség, szerénység, megadás. Cselekvő termékeny erőknek semmi nyomuk. Inkább fél az emberektől, mint szereti őket.”