Népi szabadságmozgalmak végső értékét az emberiséghez való viszonyuk adja meg, az, hogy milyen értékeket adnak az emberiségnek, irányuk együtt halad-e vagy ellenkezik-e az általános progresszió irányával. A cionizmust ezzel az abszolut mértékkel nemcsak kivülállók mérik, hanem a cionizmus igazi irányitóinak és megvalósitóinak legnagyobb része is. Irányitók és megvalósitók alatt itt nem ti hivatalos fórumok értendők. Ezek felfogása olykor szűkebb és a népi önzéshez áll közelebb. A történelemben és történelmi mozgalmakban azonban nem a felület hivatalossága a döntő, hanem a tömegek mélyéből előtörő és az ezt alakító eleven erők, melyek a szellemi vezetőkben lesznek tudatosakká és melyeket az általuk felrázott és aktivált úttörő csoportok alakitanak tetté. A zsidó szabadságmozgalom szellemi vezetőinek és úttörő munkásainak cionizmusáról legyen. itt szó. Nem arról, amelytől gyakran. hangos a fórum, hanem arról, amely csendben, de eleven alakitó történelmi erőként egy új igét hirdet és egy új országot épit Palesztinában. Ezt a cionizmust tesszük ma az emberiség mérlegére.

Ha a cionizmus nem volna más, mint egy mozgalom, mely alkalmas arra, hogy az európai zsidókérdést megszüntesse a zsidóság nagy részének kítelepitése utján, ha nem volna más mint egy nagyobbstilü Krimm-kolonizáció, akkor is tullépne a zsidónép keretein és általános emberi jelentőségü volna. Mert a zsidó kérdés nemcsak a zsidók kérdése, akik szenvedői természet ellenes helyzetüknek, nem is csak a gyűlölködők kérdése, akik e helyzetet a maguk javára szeretnék leszámitolni, hanem ez a kérdés, épen e szenvedés és gyűlölet miatt, az emberiség kérdése is, egy világkérdés, mely megoldásra vár. Nem humanizmusról van itt szó. A zsidóság diaszpóra-állapota állandó nyugtalanság forrása és alkalmas ürügyet szolgáltat a reakciós, sötét tömeg-ösztönök szervezkedésére. Nagy kulturális és szociális kérdések terelődnek általa mellékvágányra és egyenes megoldásuk ezáltal fel lesz tartóztatva. ("A buták szocializmusa" nemcsak a zsidóknak árt, hanem a szociális kérdések igazi megoldásának is.) Az a felismerés, hogy a zsidókérdés világprobléma, melynek megoldásában az összes népek érdekelve vannak, hogy ezt a kérdést végre el kell intézni valahogyan és hogy ez a kérdés csak belülről, a zsidók által oldható meg, vezette a világpolitika legkiválóbb szellemeit, Wilsont és Masarykot, ez vezette Lord Robert Cecilt és Lord Balfourt, mikor nyiltan a cionizmus mellé álltak és csak másodsorban az az általuk ugyancsak nyilvánitott meggyőződés, hogy a népek a zsidósággal szemben egy nagy évszázados bűnt kell, hogy jóvátegyenek, melyért akkor is felelősek, ha nem szándékosan követték el.

A cionizmus azonban több, mint egy kitelepitési akció. A kitelepités csak eszköze egy nagy szabadságmozgalomnak, mely a zsidóság életösztönéből fakadva a teljes népi kiélés lehetőségeit akarja megteremteni. A zsidó nép a maga szellemi sajátosságát, melyet külső és belső gettó falak szoritottak eddig a terméketlenség béklyóiba s mely ezért csak megcsonkítva és meg hamisítva nyilvánulhatott meg, ujból tisztán és szabadon akarja, megvalósitaní az emberiség aktiv hajtóerejeként.

A politikai célkitűzés, melyet majdnem harminc évvel ezelőtt Herzl megfogalmazott, igy hangzik: "A. cionizmus célja a zsidó nép számára közjogilag biztositott otthont teremteni Palesztinában". De ez a célkitüzés, mely ma már a megvalósitáshoz közeledik, nem meriti ki a zsidó reneszánsz-mozgalom egész tartalmát. A keleti zsidó néptömegek, melyekben a zsidó nép keleti miszticizmusa és szellemisége még eleven, mélyebben és sajátosabb módon élték át a népi életösztön feléledését és nagy szellemi vezetőjük, ki ma már az egész cionizmusnak filozófusa és apostola Achad Haam egy szellemi kulturcentrum megvalósításában látja Palesztina-mozgalom lényegét: Achad Haam érdeme, hogy a politikai önállóság ideálja mellé az önálló zsidó kultura eszméjét állitotta fel.

A cionizmust ilyen megfogalmazása mellett is érheti az a sulyos vád, melyet minden nacionalizmus és nacionalista felfogás ellen joggal emelnek. A világháboru felfedte a nacionalizmus fogalmának mélységes borzalmait. Az a végzetes és határtalan .visszaélés, mely a nemzeti eszmével a világháboruban történt, minden gondolkodót kijózanithatott, aki a nacionalizmus általános európai formájában egy organikus és produktiv irányt látott. Ezért érthető az az ellenvetés, mellyel a cionizmus oly gyakran találkozik, hogy mire való a sok önző nacionalizmus mellé még egyet teremteni és hogyan szabad ép a zsidóságot, mely szerencsésen megszabadult minden népi sovinizmuztól s melynek kozmopolita gondolkozása általánosan ismert, visszavezetni és lesülyeszteni a nacionalizmus kezdetleges állapotába.

Igy elérkeztünk gondolatmenetünk egyik lényeges és fontos fordulópontjához. A cionizmus tényleg nacionális mozgalom, amennyiben a zsidó nép részére a teljes népi kiélés lehetőségeit akarja megteremteni. De és cionizmus vezetőiben és megvalósitó uttörőiben az az erős hit él, hogy a népi élet teljes kiélésének a népek közötti ellentétek és harcok nem szükségszerü következményei és meg van bennük ezenfelül az elszánt, komoly akarat, hogy hitüket megvalósitvo új értelmet adjanak a nacionalizmus fogalmának.

A ma e kérdésről uralkodó felfogás egészen más. A népek közötti harc szükségszerüsége megdönthetetlen tétele a mai nacionalizmusnak. Igazságos szabályozása a népek közötti viszonynak szerinte lehetetlen, mert a legvitálisabb érdekeik szükségszerüen keresztezik egymást és el kell, hogy pusztitsák egymást, ha nem akarnak elpusztulni.

Hitünk szerint ezen ellentétesség nem a népek valódi érdekeiből fakad, hanem egyes néprétegek túl produkciójából, melyek saját osztályérdeküket nemzeti szólamok mögé bujtatják. Igazi népi érdekek békésen megférnek egymás mellett s a baj csak ott van, hogy eddig ezen érdekeknek seholsem volt döntő befolyásuk az államok és népek sorsának intézésénél. Max Brod, a cionizmus egyik szellemi vezetője, ennek a gondolatnak tiszta és logikus kifejezést ad: "Nacionalista vagyok anélkül, hogy a háborunak szükségességét elismerném. Nacionalizmusom persze lényegesen különbözik még a mai u.n. mérsékelt nacionalisták által is elfogadott nacionalista imperializmustól. Az én nacionalizmusom magában foglalja a nemzeti érdekek önkéntes áldozatának lehetőségét, sőt kötelességét az emberiség javára, mig a mai felfogás szerint csak a teljesen legyőzöttnek kell és szabad lemondania. A nemzeti önzést ma még magától értetődőnek, sőt erkölcsösnek tartják, mert a nacionalizmus primitiv stádiumában élünk még. Egy fejlettebb nacionalizmus értelmében minden nemzetnek csak ahhoz van feltétlenül joga, hogy maximális szellemi teljesitményeinek minimális anyagi feltételeit követelje. Ezen minimális feltételekhez feltétlenül hozzátartozik az autonóm kulturcentrum. Az egész terület fölötti autonómia, melyen az illető nép többségben van, ez szép és kellemes állapot. De minimális feltétel? Háborus ok? Nem. Elég, ha egy népnek valahol a világon egy nem törpe, autonóm, központi területe van, autonóm igazgatás mellett. Ezen a területen törekedjék kulturális csúcsai felé. Nevetséges tévelygés és csak a hatalmi szempontnak és ennek nagy étvágyu, soha ki nem elégithető követeléseinek a kulturszemponttal való összekeverésével magyarázható, hogy a legkisebb népi parcellát, a legkisebb határszéli területet nélkülöz hetetlennek tartják egy nép szellemi boldogulására és teljes kulturális termelőképességének kifejtésére. Az olasz kultura számára egészen mindegy, hogy a néhány százezer olasz Trentinóban és Triesztben Itáliához vagy Ausztriához tartozik. Hatalmat gondolnak és kulturát mondanak, gazdasági expanziót gondolnak és a testvérek felszabaditásáról beszélnek."

Ez az uj nacionalizmus, mely egy uj állami erkölcsöt követel, nagyon távol áll a mai felfogástól és felvetődik az a kérdés, hogy a cionista teoretikusok magasabb és emberibb nacionálizmusra törekvésének mi biztosit realitást és megvalósitást? Mert ma nemcsak a megvalósitására nincs példa. hanem ezen állammorál, mely a lemondási politika erkölcsi alaptételén épül fel, még elméletileg sincs elismerve.

Mégis komoly és félreismerhetetlen jelek mutatnak arra, hogy a cionista mozgalom ezt az igazi nacionalizmust nemcsak hirdeti, hanem az arabokkal való viszonyainak rendezésénél annak őszinte megvalósilására is törekszik.

Az utolsó két karlsbadi és a legutolsó bécsi cionista kongresszus egyöntetüen az arabokkal való békés és testvéri együttműködés készségét mutatta. Ez nemcsak deklarációkban és határozatokban nyilvánult meg. Ilyen, a mai európai nacionalizmusok régi receptkönyvéből való és kifelé adresszált határozatok értéke önmagában nagyon is kétséges volna. Két dolog szól azonban amellett, hogy ezen deklarációknak nemcsak demonstrativ jellegük van, hanem őszinte szándékból fakadnak. Az egyik a palesztinai zsidó légió tervének nagy többséggel való leszavazása az 1920-21 karlsbadi kongresszuson.. a másik a két nemzetiségü állam tervezetének felvetése ugyanazon a kongresszuson, mely tervezet ma majdnem hivátalosan elfogadottnak mondható.

Különösen nagy jelentősége van a munkásság állásfoglalásának a légió kérdésében. Az 1920-21 karlsbadi kongresszus kevéssel az emlékezetes jaffai pogrom után lett megtartva, melynek kapcsán az effendik által fellázitott arab tömeg a passziv angol karhatalom szemeláttára számos zsidó munkás életét oltotta ki. A palesztinai zsidó munkásság delegátusainak még nem volt idejük elfelejteni a jaffai pogrom borzalmait, minden okuk meg lett volna, hogy Jabotinskit támogassák, aki a jaffai események hatása alatt egy önálló zsidó légió felállitását követelte. A zsidó munkásság a többi kongresszusi pártok többségével együtt mégis a légió ellen szavazott. Ez egy epizódnak látszik talán. Mégis, biztató jelt kell abban látnunk, hogy ugyanakkor, mikor a francia és német munkásság megszavazta egy olyan háborunak hiteleit mely nyilvánvalóan a saját érdekeivel éles ellentétben állott, akkor a palesztin munkásság egy légió ellen szavaz, mely elsősorban a munkások védelmére szolgált volna. Aki látta gondterhes arcaikat a szavazás előtt, aki hallotta önvallomásaikat külön tanácskozásaikban, az érezte, hogy itt nagy világmozgató erők, küzdenek lelkükben, hogy fel van vetve az emberiség nagy problémája mereven és kegyetlenül: ölnöd kell, hogy meg ne öljenek, az egyik oldalon; béke, testvériség, emberi szolidaritás mindenáron, a másik oldalon. Nem elméleti vita volt az, hanem halálosan komoly sorseldöntés, nem logikai és filozófiai sikerekről volt szó, hanem az élet feláldozásáról az igazságért, az emberiség eszméjéért és a munkáskezek nem-re emelkedtek fel és felemelkedő kezük mozgása az emberiség mérlegét billentette meg.

A kétnemzetiségű állam terve is a munkásság körében született meg. A palesztinai chalucok (uttörő munkások) és a cionista ifjuság legkimagaslóbb szellemi vezetője, Martin Buber vetette föl 1920-ban egy szegényes karlsbadi pensió-szobában a "Dolgozó Palesztina" bizalmas megbeszélésén. Egy uj községi forma és uj államjogi terv két nemzet békés együttélésére a teljes egyenjoguság alapján. A népszuverénitás fantomjának alárendelése az ország igazi érdekeinek. Minden nemzeti elnyomás kizárása, még azé is, melynek "népkisebbségi jogok" a neve. Kulturális kérdésekben teljes függetlenség, gazdasági téren testvéri együttműködés. Ki hitte akkor az ott levők közül, kik magunk is inkább prófétát, mint reálpolitikust láttunk vezérünkben, hogy ez az eszme a kis szűk szobából olyan hamar hóditó utat fog megtenni. (A szegényes környezet, az egyszerü, durva munkásruhák mintegy kiegészitően szimbolizálták Brod tételének értelmét: "legmagasabb szellemi eredmények minimális külső feltételek mellett.") Ma a leghivatalosabb cionista vezetőkörökben számos hive van a kétnemzetiségü államformának. A legfejlettebb németországi szervezet hivatalos programmjának vallja. Sokolow és a cionista exekutive legtöbb tagja is magáévá tette a tervet, mely ha megvalósul, bizonyitéka lesz annak, hogy igazi nacionalizmus és emberiség egymást kiegészitő, nem kizáró kategóriák.

És hisszük, hogy meg fog valósulni. Mert hiszünk a szellemi vezetők erejében és hiszünk az országépitő munkások emberségében, és hiszünk a zsidó multban, melynrk szelleme ma felújul. Es nem kevésbé hiszünk bizonyos realitások szükségszerü hatásában is, melyek alátámasztják e törekvéseket. A zsidóság nagy része sok évtizeden keresztül a diaszpórában fog élni akkor is, ha Palesztina a leggyorsabb tempóban épül is fel. Nem képzelhető el tehát, hogy a palesztinai zsidóság elnyomja az arabokat, mert ezzel igazolná a zsidóság elnyomóit országán kivül és jogcimet adna ujabb, még sulyosabb elnyomásra. Reálpolitikai szempontból az is döntő, hogy Palesztinát 16 milliónyi arab által lakott terület veszi körül, úgy, hogy más mint békés megoldás el sem képzelhető. Mert azzal tisztában vagyunk, hogy az angol mandátum nem örökéletü és ha nem pillanatnyi, hanem tágabb perspektiváju politikát csinálunk, akkor nemcsak az angolokkal, hanem elsősorban az arab néppel kell harmónikus viszonyt teremtenünk. És tisztában vagyunk azzal is, hogy nem az Imperium Britannicumhoz van jövőnk kapcsolva, hanem a keleti népek most meginduló nagy reneszánszához, melynek mi testvéri részesei kell, hogy legyünk.

A cionizmus tehát nem szaporitja az egoista nacionalizmusok sorát egy ujabb ekszkluziv népi mozgalommal, hanem bizonyos benső szellemi erők és materiális szükségszerüségek által arra látszik hivatottnak, hogy a nemzetiség fogalmának uj értelmet adjon és a nacionalizmus eljövendő tisztább, emberibb formáját valósista meg. Ez a nacionalizmus nem jelenti a zsidóság kozmopolita gondolkodásának feladását, hanem ellenkezőleg, biztos hajlékot teremt ennek az univerzálizmusnak és megóvja a dekadenciától. Elvonja a vitás, abstrakt okoskodások és szép ujságcikkek légüres teréből és megteremti számára az eleven megvalósitás lehetőségeit mély gyökereit lebocsátva a termőföld és teljes népi élet talajába.

Bernard Shaw egy cikkében, mely a Martin Buber által szerkesztett " Der Jude" utolsó számában jelent meg, élesen állást foglal a gyökértelen, méltóságától megfosztott, önmagát megtagadó asszimilációs zsidóság ellen és párhuzamba állitja a zsidóságot az ir néppel. Mint ezeket, úgy a zsidókat is inti a betegesen túlzott nemzeti öntudattól, melyet az elnyomatás és üldöztetés könnyen előidéz és kiemeli, hogy a szenvedés egy népet sem tesz jobbá és kiválasztottá.

Mi sem hiszünk semmi olyan népi kiválasztottságbah, mely jobbnak tartja magát más népeknél és ebből jogot formál magának arra, hogy más népeket megváltson. De van egy kiválasztottság, amelyben hiszünk. Minden nép csak egyre hivatott, egyre kiválasztott: hogy megvalósitsa önmagát, hogy kiélje és magasra fejlessze istenadta sajátosságát, hogy ne más népeket, hanem önmagát váltsa meg. Minden népnek megvan a maga feladata az emberiségen belül s a népek rendeltetése nem az, hogy egy homogén emberiség-masszába feloldódjanak. Az igaz, ma alig törődnek a népek sajátos feladatukkal, minden nép kifelé tekint és másokat akar nevelni és meggyógyitani. "Am deutschen Geiste soll die Welt gesunden", ez a kiválasztottságnak meghamisitott és ma elfogadott formulája, melyből annexiós háboruk fegyverropogása hallatszik ki.

Palesztina felépitőitől távol áll a kiválasztottság ilyen értelmezése. Ők felépitik a hontalan zsidó nép házát s ezzel testet adnak a hontalan zsidó szellemnek is, mely a pacifizmus, az emberiség szelleme. Nem akarnak senkit sem megjavitani máskép, mint saját példájukkal. Nem másoknak akarnak hirdetni, hanem önmaguk életével akarják megvalósitani szellemi sajátosságukból folyó külön feladatukat, saját talajukban erősen gyökerezve akarnak törekedni az emberiesség és univerzálizmus magaslatai felé.

(Befejezése a következő számban)

* Az 1926-os lapszám digitalizálásakor a betűhűség elvét alkalmaztuk.