Az orosz zenekultura viszonylag még fiatal. Az ország lassu fejlődésének megfelelőleg a nyilvános koncertélet, (a zenekultura fokmérője) a mult század második feléig Oroszországban jelentéktelen. Az opera viszont a feudális társadalom formában leli eredetét és virágzását. A színielőadások pompája az udvar fényét növeli. A cárt a XIX. század elején, két opera, egy francia és egy olasz, szórakoztatja az akkori Pétervárt. 1860—1862-re esik a császári orosz zeneegyesület megalakítása. Ez a zeneegyesület különböző városkban szimfónikus zenekarokat szervezett, kamarazene estéket rendezett és fel állitotta az első zeneiskolákat. Mivel eddig az időpontig a zene az arisztokrácia kizárólagos privilégiuma volt, ezért ezeknek a zeneiskoláknak az alapítása, volt az első lépés a zene demokratizálódása felé. Hogy ez a reform mennyire korszerű volt, a koncertés opera-élet gyors fellendülése igazolja. A színházak ugyan, még mindig viselik a „császári” cimet, ennek ellenére azonban, mindinkább a magántőke befolyása alá kerülnek. A nagypolgárság köréből mecenások állnak elő, akik (ellentétben az udvar „népies”-zene elleni ellenszenvével) a nemzeti orosz kultura kiépítését szorgalmazzák. Hires, személyiség volt annak idején a, gyáros Mamontoff, akinek saját operája volt s akivel olyan, nevek, mint Saljapin és Rimszkij Korzakoff álltak a legszorosabb összeköttetésben. Nem kevésbé hires´ a pétervári mecénás, Belajeff, aki nemcsak szimfónikus koncerteket rendezett, amelyeken fiatal komponisták műveit adták elő, hanem ezeknek a támogatására zenemű-kiadó vállalatot is alapított. Mindenesetre az új orosz zene létrehozásában az orosz nép egészéhez, viszonyitva, csak egy szük szociális csoport vett részt s csak az, intelligencia volt az, amely a művészet kérdéseivel intensive foglalkozott. Különösebben, a sikertelen, 905-ös forradalom után fordultak szélesebb körök az akut szociális-politikai kérdésektől a művészetek felé, hogy annak irreális világában, menedékre leljenek. Ez a fordulat meggyorsitotta az intelligencia céhszerű elzárkozásának kialakulási folyamatát legsajátabb szellemi érdekeinek vonalán, amelyen azután egész a forradalom kitöréséig megmaradt. Nagyon, jellemző erre pl. egy Skrjabin hipernervózus zongora-muzsikája individualiszitikusan, teozófikusan fundált eszmekörével. Skrjabin példája, mutatja, hogy ez a zene milyen katasztrófális konfliktusba került mindazokkal a szociális mozgalmakkal, amelyek a bekövetkező forradalom előhírnökei. Ezzel a háboruelőtti Oroszország nagy zenei teljesítményeit a legkevésbé sem, vonjuk kétségbe. Hisz ez a kor olyan személyiségeket hozott mind Rachmaninoff, Stravinskij, Saljapin, Prokoffjeff! Általában az ilynemű „mecénási-kultura” hatása a. zeneéletre nagyon kedvező, Oroszországban azonban ez a virágzás éles ellentétben állt az ország gazdaság-politikai helyzetével.

Ilyen körülmények között következett be a forradalom, teljesen váratlanul az orosz zene számára,. A régi, az élettel semmiféle kapcsolattal nem biró tradíció váratlanul megszakadt. A fiatal komponista, generáció hihetetlenül erős küzdelmeket vivott, hogy a régi módszerektől megszabaduljon s olyan új utakra térjen, amelyek az új állam eszméjének megfelelnek. Ez a belső zenekrizis a forradalom utáni első évek opera- és koncert-üzemében még nem jutott kifejezésre. Mint a történelem igazolja, nagy átalakulások idején az új mozgalmakban részt nem vevők a művészetek területén keresnek menedéket. Mily groteszk szituáció, hogy épp a „világot megrázó” októberi napokban, az orosz operaházak zsufolva voltak emberekkel, akik Glinka régi operáin lelkesedtek, a szünetekben azonban, az uccai lövöldözéseikre figyeltek! Ezután az ugynevezett „hadikommunizmus” ideje (1919—1921) következett, amikor a nép mindent ingyen kapott s így az operák és a koncerttermek is mindenki előtt nyitva, állottak. Sem a külföldi blokád, sem az éhinség, de még a városi, villamos üzemek leállása sem akadályozhatta meg a tömeget abban, hogy estéről-estére az utolsó helyig meg ne töltse a színházakat és a koncerttermeket. Ott ültek átázott kabátban fűtetlen termiekben s a zene soha még oly megrázó és annyi benyomással telt nem volt, mint ezekben a napokban.

Az új programalakitás első kísérlete azoknak a műveknek a kiselejtezésével kezdődött, amelyek az új időknek és az, új államnak nem feleltek meg. Általában arra szoritkoztak, hogy kevés operából olyan állandó műsort állítsanak össze, amely simul a közönség izléséhez. A koncerttermekben ezzel szemben a, „zenei fiatalság” számos művét adták elő, melyek azonban többségükben jelentéktelenek s utóhangjai a kihaló akadémikus s a megcsontosodott Rimszkij Korzakoff és Glasunoff-féle „orosz stílusnak” vagy pedig Skrjabin és Rachmaninoff tulhajtott emocionális, lélektani individualizmusának, 1922—23-ban nyitották ki ismét az „ablakokat Európa felé” és jelentek meg az első vendégek. Oscar Fried és Egon Petri lelkes sikereket arattak. A zenei fellendülés utáni általános vágyat érthetővé teszi az a körülmény, hogy a forradalom az orosz zene legjobb erőit külföldre sodorta. Ezért a karmester-kérdés még ma is komoly probléma Oroszországban. Ezen a téren hiányzanak az irányadó művészek mint tanerők s ennek a következménye, hogy a fiatal karmester-generáció nem rendelkezik a szükséges iskolázottsággal.

A Nep korszakában, egész 1927 —28-ig az opera- és koncertüzem régi formájában ismét teljes mértékében kivirágzott: a tízévi hadiállapot után az intelligencia mohón kapott minden után, ami Nyugatról jött. A nyugati zeneélet minden új műve és jelentős személyisége gyorsan bevonult az orosz kulturéletbe. Olyan dirigensek, mint FurtwÃängler, Klemperer, Kleiber, stb. s komponisták, mint Schreker, Hindemith, Oasella, Milhaud, Honegger és szólisták mint Petri, Schnabel, Kulenkampff, Szigeti, stb. jelentek meg. Krenek Jonny-át, Borg Wozzek-jét s Wiel Drei-groschen-operjét Oroszországban is nagy sikerrel adták. Persze ezek a zenei események csak az orosz főváros és itt is csak a központi kerületek lakosai számára voltak megközelíthetők. Ebben az esetben is kiderült a zenekedvelő rétegek exkluzivitása s a néptömegektől való izoláltsága...

1928-ban lépett érvénybe az ötéves terv. Az ötéves terv a művészetek legtávolabbi területein is éreztette hatását. A jelszó volt: fölépiteni a tömegek új művészetét, a régi művészetet pedig a tömegekhez vinni! — Természetesen a nyilvános zeneüzemek régi formái nem feleltek meg az új idők követelményeinek. Uj lehetőségeket kerestek és részben találtak is. Az átalakulás folyamata persze a legkevésbé sem zárult még le. A legnehezebben megoldható az opera kérdése. Nem azért mintha az operákat látogató közönség kicsiny volna. Ellenkezőleg: az operaházak mindennap zsufoltak. A kérdés azért nehéz, mert nem elégszenek meg a régi művek szinrehozatalával, hanem új, korszerű alkotásokat követelnek s ebben a tekintetben még nagy a hiány.

Oroszországban minden művészi és nevelőeszköz, igy tehát a koncert és az opera is az állam szolgálatában áll. Mindakettő állami monopólium. Mindakettő szervezetileg azonos. Az egyes opera és koncertszervezetek gazdasági tekintetben városi tanácsok alá vannak rendelve, művészetileg viszont a moszkvai művészeti minisztérium hatáskörébe tartoznak. Az állam törekvése zenei téren is a legszélesebb néptömegek szellemi érdeklődésének felkeltése és aktiv bevonása a művészeti életbe. Minden tervbevett előadás anyagát a szezon elején nyilvánosan ismertetik és vitára bocsátják, amelyben a sajtó ugyanugy, mint a munkásság egyforma buzgalommal vesz részt. Bevezették ujabban azt a szokást is, hogy az ujonnan betanult darabokat premier előtt a szakszervezetek delegátusainak mutatják be véleményük kikérése végett. A darabokat azután ennek a hallgatóságnak az izlése szerint dolgozták át vagy éppenséggel előadásra sem kerülnek.

Minden zenevállalkozás mellett a szakszervezetek képviselőiből delegált művészet-politikai tanács működik. Ez a tanács informálja a szakszervezetek tagjait időnként tevékenységéről s a zenevállalkozás fejlődéséről. A jegyárusítás a szakszervezetek feladata. Ők osztják el a jegyeket a legolcsóbb áron tagjaik között. Nemrégiben az előfizetési rendszert megszüntették, hogy lehetővé tegyék mindenki előtt a szinházak és koncertek látogatását. Az a tény, hogy az előadásokat a lakosság legszélesebb rétegei látogatják, alakitja ki a repertoart, amely kevés, de jól betanult, mindig ugyanattól az együttestől előadott operákból áll. Hogy az opera területén az új termelést fokozzák, a moszkvai és leningrádi nagy operaházak mellett költőkből, komponistákból és rendezőkből ugynevezett rohambrigádokat alakítottak, amelyek az új operaformát keresik. Ebben a vonatkozásban emlitést érdemelnek az ifjúmunkás színpadok. (az u. n, „Tram”). Jellemző ezekre, hogy a darabokat maga az ifjúság költi, rendezi, komponálja...

Az évről-évre emelkedő szellemi nivó követelményeinek megfelelően évről-évre emelkedik az új operaházak és szimfónikus zenekarok száma. Nem régiben nyilt meg Odesszában Európa legnagyobb operája. Charkov mostanában irt ki pályázatot új operaházra. Saratow és Rosztov most szervezik opera együtteseiket Moszkvában három opera játszik minden este zsufolt ház előtt. Ezenkívül van még három operaegyüttese Moszkvának, amely időnként különböző színpadokon játszik. Leningrádban „csak” két opera van, ezeknek a művészi jelentősége azonban messze felülmulja a moszkvaiakat. Ugyanez a fellendülés tapasztalható a koncertéletben. A szimfónikus zenekarok száma egyre szaporodik. A zenekari muzsikusokban oly nagy a kereslet, hogy a belföldi művészek már nem elegendők.

Az egyes zenei szervezetek tervszerű munkáját . illetőleg Leningrád zeneélete a példaszerű. A leningrádi filharmónikus zenekar az elmult szezonban 130 szimfónikus koncertet, harminc szóló estélyt és 70 zenei-irodalmi előadást rendezett. Az utóbbiak programösszeállitása mindig egységes. A zenemüvek kiválogatása mindig határozott terv alapján történik. A problémát magát a hallgatóság szellemi érdeklődésének köréből veszik. Tematikus-konzertek ezek, melyek a politika és a gazdaság kérdéseivel foglalkoznak. Például: a falvak indusztrializálása, a nemzetközi szolidaritás, a harc a klerikalizmus ellen, stb. A művek belső összefüggését a hallgatóság előtt egy lektor összekötő szavai illusztrálják. A beiktatott irodalmi epizódok a téma fejlődését szemléltetik a művészileg alakitott szó segitségével. Ezeket az új formájú tematikus-koncerteket többnyire a munkásklubbok pódiumain adják elő. Hogy a munkásság zenei öntevékenységét fokozzák, bizonyos estéken a professzionális művészetek képviselőit a tömegekből kikerült nem professzionista zeneművészekkel keverik. Együtt működésük mindkettő számára rendkivül termékeny.

Az új orosz koncertéletet még tökéletesebbé teszik a Szovjet Unió területén élő népek különböző instrumentális és vokális együttesei. Különösen érdekesek az örmény és a gruz zenekarok, amelyekben az ősrégi perzsa instrumentális tradició bámulatos erővel jelentkezik. Nagy közkedveltségnek örvendenek most is mint azelőtt a kórusok. Az ukrajnai Dumka kórus, amely nem régiben Franciaországban és Németországban koncertezett hires mesteri népdal előadásairól. Egészen más jellegűek a moszkvai és leningrádi énekakadémiák kórusai, amelyeknek sokkal nagyobb a repertoárja. A leningrádi kórus az utolsó szezonban 143 koncertet adott, közülük 120-at főiskolákon ós munkásklubokban. Többek közt előadták HÃändel Judását, Bach Máté passzióját és a H-moll miséjét, Haydn Évszakait, Honeggar Antigoneját ós Dávid királyát, végül Strawinskij Menyegzőjét.