A tömegek politikailag tanulatlan része szinte babonás tisztelettel tekint a nyomtatott betüre. Hiába történik annyi szennyes titkot kipattantó sajtóbotrány; azért sokan akadnak, különösen az eldugott falvakban, akik rendületlenül „szentirást” látnak minden mérgezett zuglapban s akik el se tudják képzelni a sajtó kulisszák mögötti életét. Hiszen az ujságok boszorkánykonyhájáról még a városi dolgozók is édes-keveset tudnak. Nem is sejtik, hogyan születnek meg a mindennapi falat-szenzációk, amelyek annyiszor takarnak valami „justizmordot”, valami aljasságot, miképen kényszerülnek egyik másik homályos hir-központban, vagy szerkesztőségben a legfrissebb GPU vérengzések, stb... Kétségtelen, hogy a tőkés sajtónak e tömegkormányzó hatalmát a dolgozó osztályok gyermekies hiszékenységével tudjuk csak megmagyarázni, ez viszont csak politikai ós kulturális elmaradottságára vezethető vissza. Ennek fokozatos megszüntetése megtöri majd a munkásellenes sajtó hatalmát. Az egyeduralmat máris elvesztette. A polgári ujságok hatóereje fordított arányban áll a munkássajtó fejlettségével.

A sajtó is történelmi termék. Hosszu fejlődés eredménye. Már a feudálisok fölismerték a polgárság elleni osztályharcuk során a sajtó fontosságát a politikai küzdelmekben, már beállították frontszolgálatra, de a sajtó osztályharcokbéli szerepének igazi lendületet csak a polgárság adhatott a sajtó technikai forradalmasodása révén. Amikor azután a negyedik rend, a proletárság is a társadalom küzdőterére került s ennek következtében az osztályellentétek hatalmasan kiélesedtek, a sajtó mind fontosabb fegyverré vált s a mult század végén meggyorsult társadalmi fejlődés döntő változásokat hozott az ujságirás történetében is. Ezek közt a legérdekesebb mozzanat az, hogy a kapitalista rendszerben a sajtó teljesen üzleti vállalkozássá alakult át, mivel hozzá kellett idomulnia a társadalmi fejlődés általános irányához. Hatalmas ujságkiadó részvénytársaságok keletkeztek. Már a mult század legvégén átcsapott azonban, — az imperializmus növekedésének megfelelően — oly óriási ujságkonszernek kialakulásába, amelyek szervezetileg világrészeket behálóznak. Ez pedig éppen azt bizonyitja, hogy meddő az az erőlködés, ami a független és osztályfeletti sajtó ábrándját szeretné lehorgonyozni a tömegek tudatába, mondván, hogy a sajtóba befektetett tőke semmivel sem különbözik, pl. a cipőtermelésre forditott tőkétől, Nyilvánvaló tehát az is, hogy az ujságirás a nagytőke járszalagára került, ennek függvényévé vált, „szabad” jellegét egyre inkább elvesztette. A döntő csapást már ez megadta a francia forradalom, a polgári demokrácia „szabad” sajtójának. Szabadon, saját szája ize szerint az szerkeszthet ujságot, akinek bőven csörög a pénz a zsebében.

A tőkésrendszer mostani, utolsó szakaszában bekövetkezett azután a végső döfés is e tekintetben. A legdemokratikusabbnak híresztelt ujságok is bekerültek ma már a fasizálódás lassubb, vagy gyorsabb sodrába és talán éppen mai sajtóviszonyaink mutatják legtisztábban a bilincsek folytonos szaporodását. Ez a fasizálódás hozza magával a sajtóra korábban is ránehezedő állami nyomás óriási megnövekedését. Az állam, azaz a mindenkori uralkodó osztályok erőszak-szervezete lassankint erősen kisajátítja, illetve központosítja a sajtó irányítását, különösen háború esetén, amikor teljessé válik gyámkodása. Ennélfogva különbséget kell tennünk a sajtó háború előtti és háború alatti szerepe közt. Egész természetes azonban, hogy ezt az adott helyzet tarka esemény sora is meghatározza.

Mi jellemzi legjobban a sajtó -szerepét a háborút megelőző időszakban?

Elsősorban az, hogy tervszerűen beállítják ezt az egész gépezetet a tömegek eszmekörének minél teljesebb befolyásolására. Anélkül, hogy ezek a kormányozható rétegek észre vennék, ügyesen hangulatot teremtenek köztük a közelgő háborúnak. Ezért hamarosan offenzívába kezdenek a hadiipari érdekeltségek és kormányok. Egyre több ujsággal veretik a nagydobot. Mi sem világítja meg jobban azonban ezt az imperialista mesterkedést, mint az Az Est idei Péter-Páli számában megjelent, semmiségnek látszó napihir. Ime: „Érdekes ujságvásárlások Párisban. Londonból jelentik, A Schneider-Creusot cég (a legnagyobb hadiszerszállitó!) a minap két nagy párisi ujságvállalatot vásárolt meg és pedig a „Le Temps”-t és a „Journal des Débats”-t. Mindkét lap elég tekintélyes, de hasznot alig hajt, minthogy aránylag kevés példányszámban jelenik, meg, a tranzakciónál tehát nem lehet szó tőkebefektetésről, hanem vagy a hadigyárak segélyakciójáról, vagy oly szándékokról, amelyek ezideig még ismeretlenek.” Előttünk bezzeg, nem ismeretlenek ezek a szándékok. Nagyon szép egyetértésben történik minden! Az „összejátszás” kitünő! Amig Genf, Lausanne s a zöld asztal melletti értekezletek végtelennek tetsző sora békés szendergésbe ringatja a néptömegeket, addig a hadiiparosok lázasan dolgoznak a „szent cél” érdekében, ami persze, most már közismert. Intervenció a tanácsköztársaságok ellen! Valóban nem titok többé, hogy ez az érdek mozgatja mostanában a pennaforgató bábukat! Az ő tevékenységükkel pedig szoros összefüggésben van a „hírközpontok” megszervezése, hogy a tőkés világsajtó ellátásáról rendszeres gondoskodás történjék. Hogy mindig raktáron legyenek a legmegfelelőbb hamis hírek s nehogy bármelyik jelentős lap zavarba jöjjön, ha a Szovjetunió állapotainak hadigyáros szájíz-szerinti sürgős megfestésére van szükség. (Kitünő példát találhatunk erre mostanság minden lapban napról-napra.) Hiszen a hadiszergyárosoknak csak egy a fontos! Mennél több haszon, mennél gyorsabban konjunktura! Erre rengeteg bizonyíték kínálkozik a világháborút közvetlenül megelőző időszakból, mi azonban csak párat ragadunk itt ki mutatóba. „Liebknecht 1913 április 23-án a német parlamentben leleplezte Kruppékat, akik a Figaro cimű francia lapot lepénzelték, hogy olyértelmű hirt tegyen közzé, amely szerint a francia hadvezetőség elhatározta a hadseregnek gépfegyverekkel való fokozottabb ellátását.” A cél világos, mennél több megrendelés a Krupp-műveknél! Talán még jellemzőbb azonban a másik eset: „1913 januárjában Poincarét a köztársaság elnökévé választották. A választási küzdelem befolyásolása érdekében Isvolski nagykövet a párisi sajtót „csengő argumentumokkal” meggyőzvén és vesztegetési pénzeket osztogatván, — Poincarével a legmagasabb poli likai állásban, Franciaország hajlandósága a közel keleti orosz tervek támogatására hét évre biztosítva volt. (Stieve: Németország és Európa. Nemz. könyvker. kiadása, 1928). „Ugyancsak Isvolski áldozott 300.000 frankot csak azért, hogy a francia lapok hatást gyakoroljanak a kormányra az orosz balkán politika támogatása érdekében.”

Ebben az előkészítő időszakban egymást érik a szigoru és bizalmas „hivatalos” utasítások a szerkesztőségekben. Ha viszont ezeknek a kurta parancsoknak nem volna kellő foganatjuk, következnek a megtorlások, fordított esetben pedig sokszor a suba alatti jutalmazások. Ahogy a szükség kívánja: szubvenció, vagy ennek elvonása.

Szinte megemlíteni is fölösleges, hogy mindezt még két oldalról jövő alátámasztás egészíti ki. Jobbról a proletár sajtó elleni hadjárat, cenzura-szigoritás, új sajtótörvény stb., az osztályharcos munkásmozgalommal szemben való mind kíméletlenebb föllépés, balról pedig a pacifista-szociáldemokrata sajtó leplező frázishalmaza. Igy alkot csak kerek egészet a háborús „munkaterv.”

Megváltozik, módosul a polgári sajtó föladatköre háború idején. Most már az az igyekezet kerül az ujságirás homlokterébe, hogy a háborús szellemet, a lelkesedést ébrentartsa, sőt fokozza, a hadieseményeket magasztalja, hogy a saját hadsereg mindenkori állását a lehető legkedvezőbb szinben tüntesse fel, hogy a hivatalos „Höfer-jelentéseket mennél ügyesebben tálalja fel, hogy a vereségpánikoknak elejét vegye, hogy az antimilitaristákat szakadatlanul rágalmazza és lehazaárulózza, hogy a győzelmeket kellően kiszinezze, a vezéreket népszerűvé tegye, glorifikálja s hogy végül az ellenséget mennél állatiasabbnak érzékeltesse s amennyiben csak lehetséges, kiverje az emberek fejéből a „békeábrándokat.”

Mindez persze csak egy része a sajtó sokrétű „hadiszolgálatának.”

Szó sem férhet ahhoz, hogy mindkét időszakban módot kell találni a proletár ujságirásnak arra, hogy a tőkés sajtóéval homlokegyenest ellenkező céljait elérhesse!

Már a mostani periódus is óriási feladatokat ró minden őszintén és becsületesen imperialista-ellenes ujságiróra, tudósra, meg szépiróra. Minden elképzelhető alkalmat meg kell ragadniok a célból, hogy felfogásuk kifejezésre jusson konkrét irásokban a munkássajtó, de még a polgári lapok hasábjain is, ha erre valami csoda folytán alkalom mutatkozik. Tulzás volna egy-egy viszonylag bátor cikk lebecsülése, amely polgári ujságban lát napvilágot, jóval sulyosabb hiba volna azonban túlbecsülni ezek átütő erejét, vagy jelentőségét. A tulajdonképpeni munka mindkét szakaszban a proletárok közt vár azokra, akik csakugyan eredményesen akarnak küzdeni az újabb világmészárlás ellen. (Budapest)