„Die Zukunft einer Illusion” címmel egy könyvecske jelent meg legutóbb Sigmund Freud tollából. A nagy analitikus ezuttal nem speciáltémájával, a psychoanalizissel foglalkozik, hanem világnézeti távlatból a vallás jövőjét veszi bonckés alá. Freud túl a hetvenen, bár törődött testtel, de éber elmével minden problémák legkényesebbjéhez nyúl s azzal a zordon egyenességgel, amely ezt a a nagy állásfoglalót minden írásában jellemzi, a vallás jövője felett mond ítéletet. Ő maga állapítja meg, hogy ő az egyedüli, akinek ez az írása ártani fog. „A leggyöngédtelenebb szemrehányásokat fogom hallani, sekélyességet, bornirtságot, az idealizmus hiányát fogják szememre vetni. De egyrészt ezek a szemrehányások nem újak nekem s másrészt, ha valaki már ifjú éveiben túltette magát a kortársak rosszalásán, mit árthat ez agg korában, amidőn bizonyos benne, hogy nemsokára minden hejjen és kegyvesztettségen túl lesz?” A pszihoanalizis ellenesei sietnek majd tőkét kovácsolni állásfoglalásából, ráolvassák majd fejére, hogy ime a világnézetmentes lélekelemzés levetette álarcát és az Istentagadás mezítelenségében mutatkozott meg. De — írja Freud — a psychoanalizis már sok vihart ért meg, ezt is ki kell állania. A Freud attitüdje — valóságtartalmától függetlenül — gyönyörü, férfias megmutatkozás, ahogy ez az aggastyán élete alkonyán egy vallomás megkapó közvetlenségével szól hozzánk. Irása bevezetéseként a kultura jövőjével foglalkozik. A kultura kettős vonatkozást jelent: az egyik a természet és az ember, a másik az ember emberhez való relációját fogja át. Amig az ember a természet erőinek meghódításával állandóan felfelé tör, addig a társadalmi fejlődés nem mutatja ezt a felfelé ívelést. A társadalmi együttélés minden egyes számára kényszert és ösztönmegtagadást jelent, ezek nélkül az emberben szúnnyadó destruktív, antiszociális célzatok minden pillanatban felbomlással fenyegetnék a társadalmi lét rendjét. Viszont a kikényszerített ösztönelfojtás a túlnyomó többséget a fennálló társadalmi és kulturális rend ellenségévé teszi. Igaz, hogy a fejlődés során sokszor a külső kényszer bensőségesül, amennyiben egy magasabb rendű lelki fórum, az ember „Über-Ich´-je magáévá teszi azokat. Minden gyermek véghez viszi a maga személyében ezt az átalakulást, általa leend morális és szociális. „Az egyénfeletti én megerősödése rendkívüli becses lélektani kulturérték. Azok az egyének, akiknél ez a folyamat végbement, a kultura ellenségeiből a kultúra hordozóivá válnak. Minél nagyobb ezek száma valamely kulturkörben, annál biztosítottabb az a kultura s annál inkább mellőzheti a külső kényszert”.

Mi hát a társadalmi rend szétvető, robbantó ereje? — erre az emberi lélek nagy ismerője így felel: “A korlátozásoknál, amelyek csupán a társadalom bizonyos osztályaira vonatkoznak, durva és soha félre nem ismert viszonyokra bukkannunk. Számolni kell vele, hogy ezek a hátrányosított osztályok a kedvezményezettek előjogait irigyelik és mindent elkövetnek, hogy a saját nélkülözéseik plus-ját szabadúljanak. Ahol ez nem lehetséges, ott az elégedetlenségnek egy állandó mértéke fog kialakulni, amely veszedelmes lázadásokhoz vezethet. Ha azonban valamely kultura nem fejlődött túl azon a ponton, hogy egyedei egy részének kielégítését a többiek, talán a többség elnyomásának árán vásárolja meg, — s valamennyi jelenlegi kulturának ez a jellemzője, — úgy érthető, ha az elnyomottak intenzív ellenségességet fejtenek ki ama kulturával szemben, amelyet ők munkájuk révén lehetővé tesznek, amelynek javaiban azonban túl kevés részük van. A kulturtilaimak bensőségessé válását nem szabad eme elnyomottaktól várnunk, ellenkezőleg ezek nem hajlandók a tilalmakat elismerni, hanem arra törekszenek, hogy magát a kulturát elpusztítsák, esetleg annak előfeltételeit megsemmisítsék. Nem kell mondanunk, hogy az a kultura, amely oly nagy számú résztvevőjét kielégítetlen hagyja s lázadásra szítja, egyrészt hijján van a tartós megmaradásnak, másrészt azt meg sem érdemli.” Sulyos, pörölyös erejű szavak az ´ apolitikus Freud tollából. S akinek nyitott érzékei vannak, az megérti a psychologus komor próféciáját.

A kultura psychologiai inventárjának legjelentősebb darabja a vallásos képzelek s ezek elemzése a Freud célja. A vallás eredete, — Freud szerint — az ember gyöngeségének, tehetetlenségének érzete a Természet félelmes erőivel szemben. Az ember perszonifikálja, emberfeletti hatalmasságokká, istenekké avatja a Természet vak erőit, hogy ilyenképpen személyesebb vonatkozásija kerüljön hozzá s az élőnek az élővel szembeni magatartásával forduljon feléje. Ez a szituáció nem új, egy infantil példa; a gyermek vonatkozása apjához, akitől fél s aki másrészt védelmet jelent számára, az isten-ember vonatkozás psychologiai pendant-ja. A felnőttek apavágyakozását („Vatersehnsucht”) az istenekké személyisített természeti erők testesítik meg. „A kultúrszabályoknak isteni eredetet tulajdonítanak, azokat az emberi társadalom fölé helyezik s érvényüket a természeti ós világtörténésre is kiterjesztik”. A vallás eként az adott kulturális rendszer legfőbb támasza s aki ellene fellázad, az egyuttal az isteni kinyilatkoztatás megsértésében is bünössé válik.

Milyen címen követelik a vallások tantételeiknek tiszteletben tartását?

1. Mert őseink is azt hitték.

2. Mert hitelt érdemlő dokumentumaink vannak korábbi időkből.

3. Mivel egyáltalában tilos magát a kérdést felvetni.

A kritikai elme elveti eme „érveket”. Ősapáink tudása és világszemlélete hiányosabb volt, mint a mienk, a ránk származott dokumentum ok megbizhatatlanok s végül mit szóljunk ama döntő „érvhez”, amely magának a kérdésnek felvetését tiltja?! A sarokba szorított, a tételes vallást igenlő, kétfélekép válaszolhat. Vagy az ősatyák formulájával feleltet: „Credo quia absurdum est´, vagy a az „Als ob” filozofiájára utalhat. Az első épp úgy nem kötelező az analitikus értelemre, mint a második. Az első a vak hívás kifejezése, a másik a filozofiai formába bújtatott önámítás s a kettő közel áll egymáshoz.

A vallás psychologiai természetében csupán illzió, „a tantételek nem a tapasztalás, nem a gondolkodás lecsapódásai, hanem illuziók, a legősibb, legerősebb, legkövetelődzöbb óhajok megvalósulásai, erejük titka az óhajok ereje.

„Az isteni gondviselés lecsititja szorongásunkat az élet veszélyeivel szemben, az isteni világrend kinyilatkoztatása biztosítja az igazságossági követelmények beteljesedését — amelyek az emberi kultura körén belül oly gyakran beváltatlanok maradtak, a földi lét meghosszabbítása a jövőbeni élet által megadja az idő és térbeli keretet, amelyben ezek a vágykielégülések végbemennek.”

Kulturális intézményeink a vallás parancsoló erejével vannak megszentelve, de nem őszintébb volna-e — kérdi Freud — az Istent a játékon kivül hagyni, s a kulturális berendezkedések és szabályok emberi eredetét bevallani?” Az emberfeletti szentség” megrendülésével az emberi berendezkedések merevsége és változhatatlansága is meginognék s az emberek megértenék, hogy az intézmények nem azért vannak, hogy rajtuk uralkodjanak, hanem ellenkezőleg, hogy őtet szolgálják. Freudnak az a meggyőződése, hogy az emberiség idővel túl fog fejlődni a vallások kulturáján, amelyet ő az általános emberi kényszerneurozisnak tart s amely éppen úgy, miként az egyes gyermek neurozisa, az Oedipus komplexumból fakad.

Freud nem áltatja magát azzal, hogy írásával a hívőt eltántorítja, írásának az a célja, hogy a vallástalan nevelés szükségét s a kultura szociális determináltságát a vallási világrend abszolutizmusával szemben megvilágítsa. Tisztában van vele, hogy értelmetlen vállalkozás volna a vallást erőszakosan és egy csapássl megszüntetni. Elsőben is kilátástalan, de azontúl kegyetlenség is. Aki évtizedeken át altató szerekkel élt, az nem tud élni, anélkül az élet terhét, kehirtelen megvonják tőle. Az ember, akibe gyermekkortól kezdve a vallás édes — avagy keserűédes — mérgét csepegtették, a vallásos illuzió vigasza nélkül nem tud élni, anélkül, az élet terhét, kegyetlen valóságát nem képes hordozni. De az ember nem maradhat örökké gyermek, az infantilizmus arm való, hogy túlfejlődjünk rajta. A „reálitásra való nevelés”, — mondja Freud, — írásának egyetlen célja. „Az ember nincs többé hijján segítő eszközöknek, tudománya a diluviális idők óta sokra megtanította és hatalmát még jóval növelni fogja. És ami a nagy sorsrendeltetéseket illeti, amelyek ellen nincs segítség, azokat viszont megadással fogja viselni. De mit ér számára egy nagybirtok a holdban, amelynek hozadékát még soha senki sem látta? Inkább mint becsületes kisparaszt ezen a földön fogja rögét tűrni, hogy az táplálja. Az által, hogy várakozásait a túlvilágtól elvonja és minden szabaddá való erejét a földi életre koncentrálja, valószínüleg eléri azt, hogy az élet mindenki számára elviselhetőbb lesz, s a kultura senkit se nem fog többé elnyomni. (Bécs)