(5)

A kilenc ember ott állt a fal mellett, a padlón guggolt, vagy az ablakpárkányon ült. Ketten rövid pipából dohányoztak, a sötétkék füst, mely kint a szabadban, ha váratlanul megüti az ember orrát, kellemesen is hathat, itt a szük szobában egyenesen méreg volt.

Jürgen szemei az agitátor pillantását követték, aki mosolyogva szólalt meg: „Ti már régebbről ismeritek egymást, mondtad a multkor.”

Katalin arca, az írógép mögött árnyékba burkolva, a teljes kimerültség nyomait viselte. Mellette egy szürke emailltányér, benne kihült káposzta és fagyott zsirdarabkák. A hátsó falon egy gázrezsó és Katalin keskeny vaságya.

Az előadás hatása világosan rajzolódott a kilenc kerületi elnök arcán.

Egy még fiatal famunkás, kinek elszáradt area már aszalt gyümölcshöz hasonlított, azt mondta, hogy nehéz lesz elvtársainak a kerületben az itt hallottakat világosan és érthetően beadni. „Kézzelfoghatónak kell lennie, különben nem érti meg senki.”

A bizalmi, egy sötéttekintetű, borostásállú fémmunkás, kinek kezén két ujj hiányzott, előrenyújtotta ezt a csonka ujjú kezét: „A négy főpontot jegyezd meg jól magadnak”, szólt, elszámlálta az ujjain, de már megint a hüvelykujjnál kellett kezdenie: „És negyedszer, hogy a. munkásság egy ilyen erős hatalmi blokkal szemben csak a legteljesebb fegyelemmel és egészen erős szervezettel veheti fel eredményesen a harcot.”

Az ablakpárkány alatt, háttal a falnak, a padlón egy már elég idős dobozmunkás ült. Keze szakadatlanul egyetlen egy mozdulatot ismételt: valami láthatatlan tárgyakat tolt odébb vagy tíz centiméterre: a munkábaszokott kéz még most is azt a mozdulatot ismételte, amit egy egész életén keresztül reggeltől estig gyakorolt Hommes úr papir- és dobozgyárában.-

„Légy nyugodt. Kerületedben az elvtársak egész biztosan meg fognak érteni. Amit napról-napra a saját bőrödön érzel, azt könnyen fogod fel”, szólt és ráült az automatikusan mozgó kézre, mely néhány pillanattal később kiszabadultan ismét a régi mozgásba lendűlt.

„A nőkongresszus miatt! Ezen a héten is négy gyülésen voltál előadó. És azonkívül is sok munka, gyülés, irkálás ... Néhány napig feltétlenül pihenned kell Lenz elvtársnő.”

„Elég, ha alszom. Öt órát legalább. Az elég!”

„Igen, aludni”, szólt a papirgyárimunkás és ismét ráült mozgó kezére.

Katalin most Jürgen felé fordult. És úgy látszott, hogy szemében újra visszatért az a pillantás, mellyel nyolc év előtt a nyilvános parkban meglátta Jürgent. Mosolygott és mosolyában ott volt a felelet Jürgen akkori kérdésére: „De hogyan? Hogy áldozza fel magát az ember egészen?”

„A merénylőt csak öt nappal azután szállították el.”

Jürgen hallotta, hogy a fémmunkás mit mond a pipázónak: „Mert a rendőrségi hivatalnok, aki fejjel előre esett az ablakba, egyik szemét ott hagyta és ezért az útat nem folytathatta.” És Jürgen hozzájuk lépett az ablaksarokba. Az agitátor is odajött.

„Ha ezt az embert megkapják — nem viszi el öt éven alul”, mondta még a fémmunkás. Az aszottarcu famunkás: „Az ujságban az állt: jólöltözött, körülbelül huszonöt éves fiatalember, kereskedő, vagy diák, sapka nélkül.”

És az agitátor: „A pártirodába ma újra detektívek voltak. Ezek a romantikus rendőrkoponyák nem akarják bevenni, hogy a modern munkásmozgalom feladata nem lehet merényletek szervezése, vagy merénylők erőszakos kiszabadítása.”

A sapkát zsebrevágtam, jutott Jürgen eszébe és hangosan: „Hogy is mondta?”

„A felháborodás érzése, mely ezt a fiatal embert a szökési kísérletre ösztönözte, elevenen él minden osztályharcosban; de ezeknek, bármennyire nehezükre is esik, ezt a lázongást el kell folytaniok”, folytatta az agitátor olyan hangon és messzinézőn, mintha arra gondolna, mennyivel könnyebb lenne az élet, ha a szociális küzdelem ilyen tettekből állna és nem lenne: életfogytiglani, felőrlő mindennapi szürke munka.

„Igen és amellett még hetenként kétszer kurzus az ifjusági organizáció nál!” kiáltott fel a hátsó falnál az egyik kerületi elnök. Két másik vezető a szállítómunkások sikertelen bérharcáról beszélt. Az emeleten egy csecsemő elfuladó sivitása.

A mellcsont alatt Jürgen valami egyre erősbödő nyomást érzett, mintha állig süppedne az iszapba.

„Kezdhetjük?” kérdezte az agitátor. És Katalin leemelte az irógép fedelét. A tíz már kint lépdelt a sötétben, előttük keskeny toronymagas, szabadonálló bérkaszárnyák ablaktalan hátsófrontja: halott sziluettek. Egy hosszú tehervonat a munkásnegyedből a lapályos földek felé kígyózott. Homályló távolban vizcsillogás és egy vontatóhajó tompa kattogása, mely egy csomó teherhajót huzott maga után. Egy mozdony hosszú füttye ívként repült az éjszakába. Ordítozás csapott feléjük, egyre erősbödőn: dühkitörés. Mindent átható asszonyihangok: maga a kétségbeesés. És amikor a tizen elérték a fénykúpot, mely a földszinti ablakból az utcára esett és keresztülhaladtak rajta, bent máiteljes csend volt. Nyomasztó csend. És aztán zokogás, sirás, ordítva feltörő jajongás, fékezetlen, mintha a kétségbeesett asszonyi hang életének minden kínját és magát az életet sírná elő magából. „Igen, ez végeredményben mindig ugyanaz.”

Ezen el kezdtek vitatkozni. Vajjon a férfi verte-e meg az asszonyt és miért és hogy mért sír most olyan keservesen. „Az okot nem nehéz kitalálni”, szólt a famunkás.

A kilenc ember ott állt a fal mellett, a padlón guggolt, vagy az ablakpárkányon ült. Ketten rövid pipából dohányoztak, a sötétkék füst, mely kint a szabadban, ha váratlanul megüti az ember orrát, kellemesen is hathat, itt a szük szobában egyenesen méreg volt.

„Milyen szép az éjszaka.”

„Igen, így sétálgatva szép.”

Az egyre jobban szétterülő munkásnegyed új egyforma, dísztelen terméskőházai, mintha az éjszakából nöttek volna elő hirtelen — vonalzóegyenes utcák, az első rétnél mintha elvágták volna a sort, nedves mészszagot lélegzettek ki magukból. Sötét ablakok. A munkások már aludtak. Egy régi villa előtt — a növekvő város már rég elérte és tulhaladta — rendőr egy rendőrkutyával. A sirást már nem lehetett hallani. A lépések egyformán kopogtak. „De ha már huszonhat éve vagyok párttag”, mesélte a papírgyári munkás. „Azóta persze sok minden változott.”

Huszonhat év, gondolta Jürgen. Huszonhat év.

Egymásfelett világító óriási ablaksorok ugrottak most hirtelen elő a homályból. A tizen hangtalanul olvadtak a transzmissziók klipp-klopp zajába: az éjjel sorosak a munkánál.

„Ma a párt hatalom... Ha lassan is megy a dolog... Szavazati jog... Pontosan működő szervezet... Bizony nehéz munka volt”, hallotta Jürgen, aki a famunkással és a fémmunkással néhány lépéssel előbbre ment.

Szó nélkül át egy kis vashidacskán. Hűvös kátrányszag. A csatornában a bedeszkázott teherhajó orrán egy kis pislogó kutya. A fénytenger itt-ott már áttörte a fakoronákat.

Jürgen mintha tüdeje levegőveltelten hermetikusan el lenne zárva a külvilágtól, csak a torkából lélegzett. Egy egész életen keresztül az életen kivül állni. Pedig a nagy mozgalomnak csak parányi részecskéje vagy és maradsz: ezt jelenti az egész. Mellében a nyomás csak nem akart szünni.

A színházból kitóduló és a korzó felé tartó tömegbe kerültek. Még csak tiz óra volt. A kávéházak előtt az utcai terraszokon emberek. A Grand Hotel előtt kertiszékeken elegáns urak és hölgyek pihentek és a gyönyörű nyáréjszakát élvezték. A fénycsillogó, virágdiszes és az utcától babérfákkal elkülönített terraszon a pincéreik hangtalanul tologatták a szervírozó kocsikat, szárnyasokat trancsiroztak és boros üvegeket bontottak. Meghajtássá merevedett kérdések. A vonósnégyes diszkréten játszott.

Az ékszerész kirakata felett a négy ívlámpa fehér fényt szórt a tömeg közé — diákok, fiatal kereskedők, idegenek és tisztek kokottjaikkal és hölgyeikkel —- mely olyan kényelmes tempóban hullámzott fel és alá, hogy a tiz, mint valami menetelő idegen test hatott. Az ékszerész előtt megálltak Mind a tizen. Jürgen arccal a terrasz felé.

Egy ütés a szivén és Jürgen kétszer egymás után mondta a mondatot: „Nem lehet igaz. Nem lehet igaz.” Végignézett magán és amikor megbizonyosodott, hogy csakugyan rendesen van öltözve, újra visszafordult a kirakat felé.

„Tehát holnap!” szólt még vissza a famunkás és ismerősen és mégis idegenül mosolygott.

Az első hegedü váratlan és csillogó szaltómortáléval, újjongó meneküléssel tört ki a kíséretből. Valami megrekedt gondolat imbolygott még bizonytalanul Jürgenben, mely lefojtottan csak hangtalanul sikolthatta elő magából a szót: sorsszünet. „Semmi. Nem fontos”, morogta Jürgen és felhúzta a keztyüt.

Csak amikor már ott ült a terraszon a fehér asztalnál, két szép angol hölggyel szemben, vette észre Sinsheimer Adolfot és még három más iskolatársát, akik könnyed elegánciával hátradőlve mutogatták selyem harisnyájukat és teljes felsőtesttel előrehajolva köszöntötték Jürgent. Jürgen átült hozzájuk.

Hat órával később ott állt az utcán. A madarak már énekeltek. Az emberek még aludtak. „No és most?... Be voltam rugva”.

Az undor rázta, amikor a keleti szalonra gondolt, hol iskolatársaival volt együtt. A kerítésen ugráló rigóra nézett. Térdei meg-megrogytak. A kőlépcsőre kellett ülnie. „Az egész nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint a multkori imaginér párbaj Lenz Károllyal.”

A rigó sárga csőrrel tátogott: „Igaz. És mégsem igaz.”

„Mert egyszer, hisz ugye te is azt gondolod...”

„Éppen erre gondolok én is!”

Jürgen most úgy érezte, hogy a mélybe zuhan és hirtelen felriadt álmából. „Ha ez igy megy tovább, akkor a végén már semmit sem fogok tudni határozni. A sors egész egyszerüen nem fog több szünetet engedélyezni.” Délután — éppen kávét ittak — Jürgen elgondolkozva nézett a székben szunyókáló tantira, aztán arccal a horgolt teritőcskére borulva, visszaült székébe.

A falon a szentek áldó kezeiket egyformán, tartották mindkettőjük fölé. A kalitkában a madár szintén a szemére húzta az álomhályogot. A kék és ezüst és arany fejnagyságú üveggömbök a kertben csillogva szórták a délutáni napot. Az égen csendben úszott egy felhő. Az óra ingása: i-gaz, i-gaz. A cérnavékony drótkötél Jürgen kényelmes székétől sok ezer méter magasságban húzódott a nyomorharcban állók felett. Kínfacsart szívét mindenki a kezébe tartotta... És ott a kötél másik végén — hihetetlen messzi távolban — Katalin szobája világított. Kék veszélyes magasságban a kilenc proletár olyan bízó várakozással tartott Jürgen felé, hogy nem tudott ellenállni és szintén rálépett a cérnavékony, szédületes kötélre.

Néhány méterrel előtte egy ember egyensúlyozott a kötélen. Jürgen a veszélyesen himbálózóban saját magát ismerte fel. Hideg borzadály sikolya. És már újra ott van a kilenc proletárral a korzón, látja a sétáló tömeget és az ékszerész kirakata fölött a négy fényszikrázó ívlámpát.Hallja a vonósnégyest, megismeri a dallamot. Sorsszünet.

„Tehát, holnap!”, mondja a famunkás.

Oh, ez a fényképszerű pontosság! Álmomban még a sárga rózsát is láttam, Adolf gomblyukában, noha tegnap a valóságban egy percig sem vettem észre, gondolja Jürgen, aki azt álmodta, hogy ébren van. A rózsát a gomblyutkba rakja.

Ott ül Sinsheimer Adolffal és három iskolatársával a terraszon. A négy test most hirtelen egy testté áll össze, a nyakból négy fej ugrik elő.

Mind a négy arcon egyforma trágár vonás a száj körül, gondolja Jürgen... Mint amikor férfiak az utcán egy védtelen nőre néznek. Ugyanaz az emberszemet gyalázó pillantás, melyet még az állatok sem ismernek.

Mind a négy száj egyszerre valami rettenetes szót ejt ki: pinceboltozatba rekedt embersikoly. A négyfejű most egy barnanyelvű kiskonyhakést szed elő a mellényzsebéből és meglékeli Jürgen koponyáját.

Az agyvelőt egyetlen egy rántással szakítja ki belőle. A csontokon ragadt puhaságot a konyhakéssel gondosan lekaparja.

Ugyanakkor a döbbenetté meredt áldozat a legnagyobb csodálkozással hallja azt első hegedű újjongó feltörését.

A négyfejű egy gondosan csomagolt új agyvelőt szed elő, melyre — mint a pezsgősüvegen a cimke — oda van ragasztva a gyárijegy, begyömöszöli Jürgen nyitott fejébe és a koponyafedőt újra ráigazítja. Kín és kétségbeesés egyszerre elmúlnak. * Az asztalnál már megint csak a négy osztálytárs ül. Jürgen is ott ül, mint ötödik, beszél, ugyanúgy, ahogy ők, nevet, mint ők, a szája körül úgyanaz a trágár vonás, úgyanaz a tekintet; ezt mind tudja és amellett nagyszerüen érzi magát.

Csak a pincébe rekedt embersikoly, mely mint elfúlt ének panaszlón tovább remeg, zavarja néha. Éppen azért egy hajtással kiüríti a pezsgővel színültig töltött kávéskannát. Hirtelen ott áll az orientális szalónban, ahol a kereveten öt félig felöltözött lány fekszik. Visszariad, mert a keblek prémmel vannak benőve. És felébred — csakugyan.

A madár és a tanti még alszanak. És az égen a csendben úszó felhő még a kerti diófa koronáját sem érte el. A sárga lágy még mindig ott ül a kávéskannán és még mindig úgyanazt a csöppet szürcsöli. Mintha az az elhatározás, mely Jürgen egész további életét volt hivatva átalakítani, percenként újabb és újabb réteget rakott volna érzületére, lassan még testi érzését is megváltoztatta volna. Végtagjai és járása elnehezültek. Minden, ami volt és a környezet vesztettek valamit súlyukból.

Jürgen elhatározott magáravállalással, mint nehéz osztatlan test, hagyta el a villát, hogy soha többé vissza ne térjen.

Érezte, hogy mit vett magára. És ez az érzésöntudat, attól a pillanattól kezdve, ahogy a kerten túl megtette az első lépéseiket, olyan súllyal nehezedett rá, mintha már évek óta ez határozta volna el lényét. Minden, ami volt, elsülyedt. Visszatérni többé nem lehetett.

Hogy várjon egy kicsit, felelte a zárt ajtó mögül Katalin és az iróasztaltól gyorsan a szoba padlóját négy részre osztó padlókereszt közepébe lépett.

Mindkét kezét szvettere zsebébe sülyesztve, anélkül, hogy helyéről elmozdulna, szorgos pillantással futotta körbe a szobáját. A Katalinnál jóval idősebb, rozsdafoltokkal tarkított tapéta itt-ott bélyegszélekkel volt összeragasztva. A kettős karú gázégőn csak egy láng égett.

Elgondolkozva húzta végig vékony mutatóújját a barnán iveit szemöldökön, nyelvével alig érezhetőn ajkához ért, mint évekkel azelőtt azon az estén, amikor lányszobájában felrévlett gondolatát: a szülői házat most azonnal örökre elhagyni, rögtön meg is valósította.

Most is megcsinálta ezt a kettős mozdulatot és mintha határozott volna, meggyújtotta a másik gázharisnyát, bezárta az ablakot, melyről a rendezőpályaudvar és a vasuti műhely messziről csillogó vörös és kék lámpáit lehetett látni és lehúzta a függönyt. Ez volt az útolsó csinosítási lehetőség.

A szobában a külvilágtól teljesen elvágva, várakozó csend mozdulatlansága. Csak a szív dobogott. Uton az ajtó felé, mégegyszer visszafordult, kezét szivéhez szorítva leült és maga elé csodálkozott.

A zárt ajtó mögött nehéz nyugalomban Jürgen.

Amikor Katalin kinyitotta az ajtót, kezeit rögtön visszasülyesztette a szveterbe, Jürgen pillantásáról megismerte, hogy látogatásának mi a célja és erre újra előhuzta kezeit.

Jürgen nem nyujtott neki kezet. Ott ült az asztalnál — osztatlan, nehéz test — és minden bevezetés nélkül, pontosan és szégyen nélkül, mintha csak egy idegen ember élményeit mesélné, mondott el mindent, ami vele tegnap történt. Keze, dermedt ólomsúlyban, egyetlen egy mozdulattal sem huzta alá szavait. Mintha egy idegemről beszélne: a tegnap történteket akarta Katalin és önmaga előtt érthetővé magyarázni és aztán tovább nagy vonásokban egész eddigi életét, a szenvedéseket, megaláztatásokat és a gyermek és az ifjú meg nem harcolt harcait.

Igy aztán nem volt csoda, hogy mialatt Katalin a gázrezsón, mely egy alacsony ládán állott és ezért sokat kellett előtte térdebehajlítva ülni, a vacsoralevest készítette elő, kettőjük között nemsokára megindult egy beszélgetés, mely az egyes-én és a külvilág viszonya körül forgott.

Katalin évekkel ezelőtt, amikor még nem volt szocialista, egyszer arra gondolt, mi lenne, ha egyszer egy egész generáció, nem mint tehetetlen gyerek, de hamis neveléstől, tekintélytől el nem rontottan, mindjárt mint huszéves jönne a világra és így jelenne meg a küzdőtéren. Romlatlan lénye erejével ez a generáció minden nehézség nélkül halomra döntené az egész rondaságot.

„De sajnos, az ember, mint tehetetlen csecsemő jön a világra”, fejezte be Katalin és olyan boldogan mosolygott, mintha ez a tehetetlenség lenne a legnagyobb boldogság, ami szegény csecsemőt érhetné. A szív nem dobogott többé.

Teljes igyekezettel szorgoskodott a főzésnél, aztán megkérdezte, hogy Jürgen sűrűn vagy hígan, édesen vagy kevésbbé édesen szereti-e a zablevest.

„Nekem igazán mindegy. Még sohasem ettem zablevest.” Megfigyelte, hogy Katalin mint sürög-forog, guggol és emelkedik: fel, le, fel, le. Sima és kemény, mint egy fiatal diófa, jutott az eszébe.

Katalin derékszögbe hajolva állt a gázfőző felett. Mától kezdve valószínüleg sokszor fogsz zablevest enni, gondolta magában, mialatt a két gőzölgő tányért nagy vigyázattal vitte az ablak melletti asztalhoz.

Jürgen mérlegre rakta egész eddig volt életét: minden élményét, szenvedését, megismerését. Tudta, hogy ezentul csak a tiszta öntudat fogja tetteit irányítani és mégis: ebben az órában, amikor egy új élet felé tört, bátran előre, régi életére visszapillantva, mégegyszer felsorakoztatta a tényeket, az összefüggéseket, a miérteket újból szemügyrevette, hogy hibátlanul és teljes biztossággal ismerje fel az Egészet.

Arra. gondolt: Kell hogy a szocializmus az élet minden terén abszolut szükségeséggel és kizárólagosan jelentkezzen, a létező rend őrülete világosan követeli ezt. Kell, hogy a számadás egyezzen. És hangosan :

„Nem csak uralkodó és elnyomott osztály létezik, de, van egy minden osztályban létező épen uralkodó generáció: minden felnőtt, aki a hatalom teljén, a létező lélekgyilkos társadalmi rend segítségével, mellyel ő már halálosan el van jegyezve és melyben elsülyedt, a felnövő generációkat megfojtja, meghamisítja... Ilyen értelemben minden felnőtt egy sziklaerős egységet alkot, sáncot, melyet hiába rohamoznak meg a lassan felnövők ... a végén addig rohamozzák, míg csak, önmagukat megtagadó élő hullák nem lesznek: a sánc alkotó részei a felnövő új generáció ellen.”

Katalin hátul állt és surolta, nézte a kanalat, tovább surolt, újra rálehelt. De a cinnkanál csak nem akart csillogni.

„Mert ha tény is, hogy minden ember, mint „tiszta én” születik, úgyanakkor úgyanolyan cáfolhatatlan tény az is, hogy ez a tiszta én teljesen kifejletlenül, teljesen elmerülve és legyilkolva él a huszadik század polgárában... De hogy állunk az én fejlődési lehetőségével a proletár ifjúnál? Milyen a viszony a proletárifjú énje és a világ és a proletárszülők között és megfordítva?”

Ezen még nem gondolkozott. Katalin mégegyszer felállt, sokáig kotorászott a fiákban és egy papírszalvétát rakott Jürgen elé.

„Bedig ez nagyon fontos kérdés. Itt is egyeznie kéne a számadásnak.”

Katalin azt felelte, hogy valószínüleg ezt a kérdést is csak abból a szempontból lehet eldönteni, mely szerint létezik egy uralkodó és egy kiszipolyozott osztály. „A kérdést talán így kéne feltenni: Mi az, amit a polgári ifjú környezetétől cserébe kap azért, hogy tiltakozását, tehát azt, ami lényeges benne: én-jét és ezzel együtt teremtőképességét, azt a képességét, hogy az eletet pszihikailag is megélje, feladja, magát másoknak rendeli alá, a környezetéhez alkalmazkodik és így környező világának alkotó része lesz és ezzel együtt támad a protestálók ellen? És mi az, amit a proletárifjú ad cserébe termelő énje ellenében? Mi történik a polgárgyerekekkel, ha harcolni, tiltakozni próbál? És úgyanakkor mi történik a proletárgyerekkel? Vajjon egyforma mértékkel mérik-e őket?”

Kint valaki leugrott és a kerékpárt a falnak támasztotta. Pillanattal később a fiatal munkás lihegve, izzadtan és halálboldog nyugalommal az arcán belépett a szobába. „Lenz elvtársnő a Hommes papírgyár egész munkássága sztrájkba lépett.” Zsebkendőjével végigtörült a nyakán. „A mérnök elvtárs azt üzeni neked, hogy holnap reggel már hét órakor légy a szerkesztőségben.” És amikor Katalin bólintott, már kint is volt.

Katalin utána kiáltott. Hogy a művezetők és az előmunkások is sztrájkolnak-e?

„Ugyan hová gondolsz, majd ezek fognak sztrájkolni! Sztrájktörőket toboroznak. De sztrájkposztjaink már ott állanak a helyükön. A pályaudvaron. A rendőrség természetesen már szintén felvonult.”

„A legjobb lenne, ha én is sztrájkposztnak mennék”, szólt Jürgen „Hommes úr ellen, most azonnal.”

„Erről az üzemi elvtársak már maguk gondoskodnak.” Leültek és amikor Jürgen a szemével kérdezett, Katalin tovább folytatta:

„Ha bizonyos, hogy a természet az embereknek osztályokba való tagozódását, azaz az embernek a kapitalista társadalmi rend által való semmivényomorítását, időről-időre lehetetlenné teszi polgári és proletárszülők testileg és szellemileg egyenértékü gyermekeinek világrahozásával, akkor cáfolhatatlanul adódik ebből, mért. hat az osztályokra való szakadás a polgári- és proletárifjunál másképen.”

Mintha egy nehéz kő gurult volna le Jürgen szivéről. Szabadon lélegzett. „Hogy mi történik olyan polgári gyerekkel, aki nem akar alkalmazkodni, azt senki sem tudja jobban, mint te meg én”, szólt és szemében a nehezen kicsi kart emberi szabadság mély öröme. „Egész életén át lelkileg teljesen meghasonlott ember, tébolyda vagy öngyilkosság! Vagy a legjobb esetben: harmincéves korában egy rángó ideg-csomó... És a többiek, a túlnyomó többség, tehát azok a polgári ifjak, akik a küzdelmet környezetükkel szemben rögtön az elején feladták, ezeknek a tiltakozás feladás, a hasonulás nem jelent mást, mint kényelmet, győzelmet harc nélkül, korlátlan mindenre tanulási, önképzési lehetőséget, sima felfelé haladást, nagyszerű állást, ennek megfelelő jó partit, gazdagságot, hatalmat, tiszteletet, röviden: az élet korlátlan élvezését... Ezek odaadják az én-jüket, de ezért cserébe mindent meg kapnak: az élet ezer lehetőségét.” A félig kiürített tányért oldalt tolta.

A hátsó ajtón Katalin háziasszonya lépett be, a keskeny ágy mellé egy korsó vizet tett. „Itt alszik az elvtárs? Az útolsó 54-es már elment... Akkor hozom a takarót.”

„De nem”, szólt Katalin. „Nem, nem, nem alszik itt.”

És Jürgen gyorsan tovább folytatta: „A polgári ifjú alkalmazkodása tehát végeredményében nem jelent mást, minthogy úgyanazt a teljes életet akarja élvezni, mint az uralkodó osztály tagjai. Igaz, hogy ez az alkalmazkodó egy pillanatig sem éli én-jét, egyszerű én-hulla, de úgyanakkor tisztelt, hatalmas és befolyásos személyiség aki elhatározza ezt az életet és élvezi is ezt az életet. Egy hulla, aki él és jól él. Erről az oldalról igazán nem várhatunk szabadulást.”!

„De mi történik, ha a környező világ”, szólt Katalin, „olyan if jakkal áll szemben, kiknek, ellentétben a polgári gyerekekkel, ezért az alkalmazkodásért nem adhatna mást, csak nyomort, kint, verést, minden tanulási lehetőség és életélvezés megtagadását, semmit, csak éhséget, didergést, piszkot, másokért való dolgoznimuszájt és minden úton megaláztatást?... A proletárgyereket, aki hajlandó alkalmazkodni, maga a környezet, az uralkodó osztály és az állam ujra és ujra és imét csak a fennálló rend elleni tiltakozásra izgatja. Ez a brutális és szakadatlan pofozás megkönnyíti, hogy a proletárgyerek én-jét minél tökéletesebben megőrizze maga magának. A proletárok sohasem jöhetnek ki a tiltakozásból, következéskép én-jüket sem veszíthetik el teljesen és ebből az okból kifolyólag, mint alkotóerőtől duzzadó osztály arra vannak hivatva, hogy a történelem folyamán a kimerült, terméketlenné vált polgári osztály felett ők lépjenek a magasba... De csak az osztálynélküli társadalomban lép tiszta én-ed a porondra, csak akkor lesz lehetséges, hogy minden egyes ő maga legyen és lehessen.”

Jürgen a négyfejüt látta maga előtt, lassan felemelte a fejét és a pillanatnyi hallgatásból lassan előkigyóztak a szavak: „Szóval — szerinted — a kapitalista társadalomban az egyik oldalon: a legelképzelhetetlenebb materiális egyenlőtlenség mutatható ki és úgyanakkor szellemileg egy még rettenetesebb buta közönyösség...”

„Igen és ezt individualizmusnak hivják,”

„...a másik oldalon, az osztálytalan társadalomban: anyagi egyenlőség és ebből kifolyólag, nemde, ebből kifolyólag minden egyes ember szellemileg abszolut individuális önállósága. Mindegyik egy-egy tiszta én! Alkotó ember!”

„És ezt a szociálisták sivár egykaptafárahúzásának hivják... A két eksztrém pólus között valahol aztán ott van a forradalom.”

„Milyen kimondhatatlanul csodás lesz az: a lélek, mely én-jét a testtel nyeri, így egyensúlyba hozva, végre önmagában nyugszik.”

Elhallgattak. A csendben megint belesivított a csecsemő elfult ordítása. Távolból ütközőcsattogás zaja és vasutasok monoton kiáltása, akik valami szerelvényt állítottak össze.

Az a szöktetési kísérlet nagyszerű oldalugrás volt, gondolta Jürgen büszkén és meghatódtan mosolygott, mintha valami drága ifjúkori emlékre nézne vissza. És érzésben megint belépett a generációs, hosszú milliók menetelő sorába.

„A szobád — ez a nyomasztó tető, a kis ablak — mint egy alacsony homlokú arc”, szólt Jürgen és szivében fájdalmas nyugtalanság szorongott.

„Igen, mi eltemetve élünk, elrejtőzve, csak mi magunk és az eszmék védenek minket... Biztos vagy abban, hogy a számadás egyezik-e ?”

„Neked kell a legjobban megérteni, hogy én, miután a hátam mögött nem állt anyagi nyomás, mely a tömeget osztályöntudatra kényszeríti, részben az ész útján jutottam el a szocializmushoz. Tehát: kellett, hogy rálépjek a szocializmus útjára. Előbb az érzés volt meg persze, meg volt mindig.”

„Hogy mi hogy megtaláltuk egymást, te meg én!... Milyen szép, milyen csodálatos ez!”

A boldogság most hirtelen elkapta Jürgent, karja Katalin nyaka köré fonódott. Igy állt, szeme a szemében, ajka a kis kemény száj előtt. És Katalin teste szabadon felelt.

Jürgen aztán félig kérdezve azt mondta: „Hogy ma éjszaka hol fogok aludni, kinél, azt persze nem tudom.”

V.

„...és azért is, nehogy azt gondoljad, hogy szerencsétlenül jártam, hogy vizbefultam, vagy hogy talán meggyilkoltak (ellenkezőleg: a megfulladástól, ettől az undok haláltól megmenekültem), közlöm veled, hogy beléptem a szocialista pártba és hogy többé nem térek vissza.”

Mint ahogy még röviddel ezelőtt nem volt ember és lett volna bár a világ legokosabb koponyája, aki megtudta volna nekem magyarázni, hogy csak ezzel a lépéssel nyer életem teljes valóságértelmet, úgyanugy nem tudom megmagyarázni ennek a lépésnek az inditórugóit, sem neked, sem Hommes papírgyáros úrnak, sem Lenz titkostanácsosnak, Wagner bankárnak,a professzoroknak, diákoknak, ifjaknak, lányaiknak, vagyis: mindazoknak az okos, művelt embereknek, környezetednek, kiknek a szocialista munkás nem jelent mást, mint olyan egzisztenciát, aki mindent szét akar osztani, nem akar dolgozni, naponta le akarja magát inni és hogy azok, akik a szocialistákhoz pártolnak, agyalágyult ábrándozók, őrültek, vagy betörők, sőt árulók.

Ha meg akarnám kísérelni, hogy elmagyarázzam neked, hogy a szocializmus, minden anyagi szükségen túl, egy hatalmas kultúrmozgalom is, amít meg kell valósítani, ha nem akarjuk, hogy az emberiség elpusztuljon, akkor egy egész könyvet kéne irnom, de még akkor sem értenéd meg. Mert még a hozzám hasonló emberek is csak akkor ismerik fel a szocializmus nagyságát és történelmi szükségességét, ha megtették azt a kicsi, de elhatározó jelentőségü lépést, az ugrást — mely a munkásosztályhoz vezet, hogy velük együtt élve, értük harcolhassanak.

Én ezt az ugrást megtettem. Emiatt aztán igazán ne keseregj. Hidd el nekem édes tanti, csak ez lehetett számomra a menekülés egyetlen útja a legrettenetesebb, a szellemi halál elől. És hogy ez az egyetlen menkülési lehetőség mindenki számára.

És hidd el nékem azt is, hogy én, ha ismét visszatérnék azokhoz, akik vaksággal vannak megverve és akiken már csak hályogoperáció segít, akkor áruló lennék nemcsak magammal szemben, de az eszmével szemben is: elveszett ember lennék, hasonló azokhoz a polgári ifjakhoz, kiknek erényét nevelés által az iskolában és a szülői házban illendőre nyesegetik, miáltal lehetővé teszik számukra a gyors előmenetelt, ha pedig valami kis idealizmus mégis megrekedne bennük, akkor az egyetemen gondoskodnak arról, hogy a valóság sodrától, a lelkes odaadástól eltérítsék őket; hamis, elavult, megmerevedett tanokkal tömik meg a fejüket, hogy így tegyék őket alkalmassá az állam szolgálatára, melynek minden intézménye ép azok ellen irányul, kiknek keze munkájától függ ennek az államnak a léte, az ország gazdagsága és civilizációja és a lekushadt polgári ifjak tanítási lehetősége és ennek a hamisított, sterilizált szellemnek az élet szolgálatába való állítása.”

Az utolsó mondatot Jürgen áthuzta és így küldte el a levelet a tantinak.

Már egy hónapja lakott a lyukban, melyet Katalin szobájától csak egy ajtó választott el. A széltépett ablak egy patkányudvarra nézett, ahol konyhahulladék és mindenféle más piszok évek óta rothadva bűzlött és ahol napnap mellett mintegy husz proletárgyerek építgette kicsi világát.

Katalin és Jürgen közös háztartást vezettek. Az egyik öltöny a másik után, az óra, az ingek, a zálogházon át egyre-másra változtak át fává és szénné, krumplivá, kolbásszá és kenyérré.

Attól a naptól kezdve, ahogy a tanti egy Hommes papírgyáros ellen irányuló nyilvános munkásgyüléssel kapcsolatban, először olvasta el Kolbenreiher Jürgen nevét az estilapban kis gúnyos részvétsandítással a nagyrabecsült régi patriciusfamilia felé, mely már a 15. században is adott egy polgármestert a városnak, amikor ezt először olvasta, a tanti könyörgő levelei, melyekben arra kérte Jürgent, térjen eszére és gondoljon arra, hogy mivel tartozik családjának, neveltetésének és önmagának, végleg kimaradtak.

A papírgyári munkások sztrájkja mégis elért annyit, hogy a béreket valamivel emelték és a szoptatós dobozniunkásnőknek megengedték, hogy napjában háromszor öt . percre szoptathassák csecsemőiket. Négy sztrájkposzt, aki a sztrájktörőkkel és a rendőrséggel verekedésbe keveredett, súlyos testisértés és a nyilvános rend háborításának vádjával elitélve még a börtönben ül és két másik sulyosan sebesült sztrájkposzt úgyanakkor még mindig a kórházban feküdt. Hommes papirgyáros úr egy nagyobb összeget ajánlott fel jótékony célra, vagy valamilyen kultúrmozgalomra.

Az idő gyorsan szaladt. Jürgen már sok gyülésen beszélt. Kerületében már egy éve ő vezette a képzőkurzust. Éjszakánként egy manifesztáción dolgozott: „A polgári ifjúsághoz.” Mert még most is megrángott a szíve, ha azokra az élményekre gondolt, melyek erre az ifjúsághoz intézett felhívásra ösztönözték.

Az épület előtt ötezer demonstráló proletár: mindenki döntse el szabadon, hogy gyermekei járjanak-e vallásórákra, vagy sem; a demonstráló munkások előtt rendőrgyűrű és a rendőrök mögött, professzoraik beszédét hallgatva, a valláskényszer megtartása mellett tüntető diákok.

De hisz a diáknak a munkással együtt kéne sorompóba lépni a. gondolat szabadságáért, ha nem akarja, hogy önmagát, szellemi erejét egészen feladja. És mi az oka annak a gyalázatnak, hogy a diák épp az ellenkezőjét teszi?

Jürgen az okot keresve ült az iróasztallá előléptetett konyhaasztalnál. A fény balról. Nappal ennek a baloldalról törő világosságnak örült és a csendes éjszakákon a gázkarnak, melyet csőhosszabítással egyik elvtársa segítségével szereltetett az íróasztal fölé.

Ha már mindenki aludt és csak a gázláng zümmögött, az udvaron a patkányok kezdtek élni. A kis csengő, amit a proletárgyerekek akasztottak az egyik patkány nyakába — finoman, furcsán csilingelt.

„És a szomszéd szobában Katalin lélegzik, Katalin, akit szeretek. Az ember az élettől igazán nem várhat több boldogságot!” A ceruzát gyengéd szeretettel emelte szájához. Talán egyszer Katalin is kézbe veszi.

Ezeken az éjjeli órákon, amikor csak a patkány csengője törte meg a csendet egy-egy jól sikerült mondat után, Jürgen úgy érezte, hogy élete és énje szervesen össze van nőve minden történéssel.

Az ügyész három fiatal elvtárs és Katalin ellen, akinek akkoriban sikerült a rendőrgyűrűn áthatolni és a diákok gúnyja és ütlegei között röplapokat osztogatni, úgyancsak nyilvános rend zavarása és osztálytharcra való izgatás cimén vádat emelt. Mind a hárman hat-hat havi börtönt kaptak és már meg is kezdték a büntetés leülését. Katalin, kinek kihallgatását és védőbeszédét az ujságok Lenz titkos tanácsos úr felé részvétet tolmácsolón, szenzációként hozták, másnap készült a börtönbe.

Jürgen reggelig dolgozott. Csak amikor a mosdótál zörgését hallotta, kopogott be Katalinhoz. Katalin még nem volt felöltözve. És amikor mindketten állva, ölelésben görcsösödtek, a sarokból felkecmergett Katalin piszkossárga, hosszúszőrü kutyája, odalógott hozzájuk és mintha mindenhez, ami itt történik, neki is köze lenne, földre kushadt szemmel állt meg előttük.

Még csak öt óra volt. Az első napsugár már az ablakpárkányra esett, ferdén elsuhant a falon és megpihent a sarokban.

Katalinnak reggel nyolc órakor a fogházban kellett lenni. Ott ült ingben felkönyökölt fejjel az ágy szélén. A kutya már kint volt az udvaron a patkányoknál.

Később más dolgokról is beszéltek. Jürgen gondoskodjon, hogy a három elvtárs hozzátartozói részére gyüjtést rendezzenek. Az egyiknek az anyja különben nem ehetik addig, míg a fia börtönben ül.

Vizsga után rögtön állást vállalok valami nagy üzemben, mint hivatalnok. Akkor majd jobb lakásba költözhetünk és bevételeink is rendesek lesznek. Azonkívül ezentul még többet leszek a munkásokkal, mint eddig. Megesküszünk, hogy minden kellemetlenséget elkerüljünk... Boldogok vagyunk — Boldogok!... El fog mulni egy év, öt év, husz év és mi mindig együtt leszünk. Mi mindent fogunk együtt megélni! Nagyon sokat! Az életet mi már együtt rójjuk. Katalin, micsoda boldogság!.... Mindjárt a vizsga után állás után nézek.”

Katalin, aki már mint tizenhét éves lány virágfestés és Buddha áradozás helyett, az értéktöbbletet és a tőkekoncentrációt tanulmányozta, most azt kérdezte: hogy gondolhatja Jürgen komolyan, hogy mint baloldali szocialista, kinek nevét az ujságból már jól ismerik, egy nagyüzemben álláshoz jusson?

„Hát akkor nem !” Addig néztek egymásra, míg csak mindkettejük arcán ott nem ült az egyforma öröm mosolya. Most újra egyek és egyformák voltak.

„A szemeid Katalin, óh, a szemeid!”

Milyen boldog lesz az asszony, ha ilyet hall, gondolta Katalin.

Az úton egészen a börtönkapuig, egy egész órán a legteljesebb együvétartozást élték meg, ami csak olyan emberek osztályrésze, kiknek szerelme, az egy-eszmébe való odaadás révén teljessé mélyül. Érzésük boldog mámorában, lépdeltek előre.

„Az élet minden fogalmon túl is szép lehet.” Katalin kitörő boldogsággal ölelte magához Jürgent. Megfordult, meghúzta a csengőfoggantyut. És a fekete kapu már el is nyelte.

„Árvaság, egyedülvalóság, hol vagy? Oh, uraim, nincs árvaság. Még szakítás sincs, újjongott Jürgen és visszatért munkájához.

Hogy valaki gazdagságban vagy nyomorúságban él, hogy meleg tapétás szobából nedves falu és elkorhadt padlóju lyukba kénytelen átköltözni, hogy sikerei vannak-e, vagy pedig csak ütéseket kap az élettől, nagy tisztséget ér el, vagy pedig szitkok és szégyen kísérik — a kutya urát egyformán követi. Ilyen buta a kutya, gondolta Jürgen. Csak egyet nem tud elviselni: hogy elszakítva éljen attól, akit szeret, akié egész szimpátiája.

Katalin kutyája, mely eddig rakoncátlan víg állat volt, a második napon már abbahagyta a kérdező, nyugtalan szükölést, nem is nézett egyáltalában Jürgenre, nem evett, néha-néha egy kis vizet nyalogatott és aztán ismét visszabújt odujába. Jürgen kénytelen volt őt erőszakkal etetni.

Közben megjelent a „Felhívás a polgári ifjúsághoz.” A legutolsó látogatásnál megpróbálta, hogy a már döglőfélben levő kutyát is bevigye a börtönbe.

A fogházigazgató, aki úgy nézett ki, mint egy a farkán ülő fekete hal, nagy hassal és kis piros fejjel, egy élete virágjában álló ötvenéves ember, köteles udvariassággal percekig tartó nagyonsajnálom vállvonogatással és ijedt pislogással, magyarázatokkal és kérdésekkel tarkitottan, melyek közé egy csomó korrekt mosoly volt egyenletesen elosztva — nem egy fogházigazgató mosolya, de egy szív- és lélekember mosolya, kit azonban sajnos, kötelessége és a fegyházrend köt — végre megengedte, hogy Jürgen bevihesse a kutyát. Hirtelen lehajolt és szomorkás mosolyal simogatta meg az állatott. És akkor, mintha már is nagyon messze ment volna és Jürgen már a kelleténél is több időt töltött volna az irodában, ismét feléledt benne a merev meghajlás és szája szögletében újra ott volt a szomorkás mosoly. És utána újra az ijedt szempislogás.

Amikor Jürgen a lekopott kőlépcsőkön felfeléhaladt, meg volt győződve arról, hogy a fogházigazgató előbb-utóbb a tébolydában fejezi be az életét.

Az emeleten klozettszag terjengett. Az őr, egy asszony — kemény arc, rideg, ajkatlan vonásvékony száj — kinyitott egy ajtót. Egy nagy termen mentek át, melyben husz kétméterszéles, háromméter hosszú és kétméter magas, szük drótrácsos cellák álltak egymás mellett. Közbül a folyosók, mint egy állatseregletnél. Minden drótcellában egy fogoly. Asszonyok, fiatal lányok és közvetlen a bejárat mellett, két egymás mellett álló kalitkában egyegy hetven éves. Mind szürke vászonzsákban. Az egyforma magas cellák és a teremtető között sivár üresség.

Néhány fogoly a belépett élet felé fordult: arcukat a drótrácshoz szorították. Néma kérdésbe meredt szemek. Egy elnyütt arcú tizenhétéves lány mutató- és hüvelykujjával csalogatta a kutyát: „Kutyus!” A kutya csóválva mozgatta farkcsonkját.

„Egész nap rondáskodik”, kiáltott a hetvenéves az őr felé. „Ez a fiatal szuka mindig a szoknyája alatt babrál.”

A szemközti ajtón egy hosszú folyosóra léptek ki, a folyosó végén, vörösen lobogott egy gázláng. Jobbra és balra: cellaajtó cellaajtó mellett, mindegyiken (megfigyelő ablak).Az asszonyőr még a kulcsot kereste, de a kutya két lábával már a cellaajtónak ugrott. Szája nyitva, nyelve, heggyel felfelé.

Szűkölve vágott utat magának a lábak között. És akár akarta, akár nem: Katalin kénytelen volt előbb a kutyát köszönteni. Mert ez a szeretet: viharzó ostrom volt, minden másnál elementárisabb kitörésü. Olyan erős, hogy a kutya nem birt nyugodtan megmaradni Katalin simogatásai alatt, de ide-oda kellett rohanni, az ablaktól a cellaajtóig, közben minden fordulatnál elcsúszott a sima betonpadlón.

Még a vonalvékony ajkatlan szájban is felvillantak pillanatra a fogak.

Csak a kezüket nyujtották egymásnak. Jürgen nem igen ülhetett le. A prics nappal a falhoz volt szíjazva.

„Ma egy elmeorvos volt nálam, természetesen az atyám küldte.”

Az asszonyőr az ajtónál, anélkül, hogy az ajtófélfának támaszkodna, élettelenül bámult maga elé.

„Persze atyám inkább elviselné, hogy lánya elmebeteg legyen, mint azt a szégyent, hogy lánya szocialista... Az orvossal egyszerüen szóba sem álltam, ami aztán igazán nem győzhette meg egészségemről.”

A kutya most kissé megnyugodott. Nyitott szájjal, lihegve, első lábait előre nyujtva feküdt a betonpadlón, meg volt győződve arról, hogy kinjai most végre megszűntek: mert ő vagy itt marad, vagy pedig elviszi magával Katalint. Katalin szürke vászonzsákba volt öltöztetve, melyet azzal avatott mégis ruhává, hogy a bluzt a nyaknál kissé kihajtotta,

Az asszonyőr első szavánál a kutya felemelte a fejét és elkezdett ugatni. Katalin igérgetései, hogy egy hét mulva egész biztosan visszatér, nem használtak semmit. A kutya mind a négy lábával a földbe gyökerezett, úgyhogy Jürgennek valósággal ki kellett szegényt vonszolni.

„Ez itt nincs megengedve.” Az asszonyőr a halvány árnyékra mutatott, ami a kebleket sejtette. „Valahányszor ez az ember látogatóba jön, mindig ezek a szamárságok.”

Katalin kivette a betétet, úgyhogy a zsák a nyak körül újra bezárult,

„Már egyáltalán meg sem tudja várni, mi?... Majd jelentem az igazgatónak”, hallotta még Katalin. Az ajtó becsapódott.

Jürgen már áthaladt az udvaron, félig szaladva, hogy a férfiosztályt még a látogatási idő vége előtt elérje. De aztán hirtelen megállt: a kapun át két hatalmas lótól vontatott fönt is beszögezett ládakocsi gurult be, melyből hátulról a homlokzaton ´keresztvassal megerősítve, vasútisinhez hasonló rúd lógott ki. A kocsi az éppen ´kitáruló második kapun át a férfiosztályra gördült és tovább egy harmadik kapun a gyüjtőfogház udvarára, ahol a következő hajnalra egy fogoly kivégzésére tették meg az előkészületeket.

Jürgen testéből percek alatt eltünt minden érzés. Nem akarta elvtársait ilyen állapotban felkeresni, meg akart fordulni, de nem tudott. Lábai tovább vitték a kapu felé.

Térdeiben remegve, teljesen erőtlenül lépdelt tovább két őrrel, akik valami hordágyfélén, mintegy száz fehérbádogserpenyőt cipelve, mentek a folyosó felé.

Az őr, aki Jürgent kísérte, hátban meghajlott, nagydarab öregember, minden térdberoggyant lépésnél mintha fáradt pillantással életén taposna egyet, szó nélkül nyitotta ki a cellaajtót, úgyanakkor az egyik ételhordó Jürgen fiatal elvtársának szó nélkül benyújtotta a rozsdás pléhtálat, aki a tartalmát,valami fekete mártást beöntötte az abortvederbc. A darabkenyeret az asztalra rakta.

„Nincs semmi értelme, hogy ezt a löttyöt megigyam.” Ahogy Jürgent megpillantotta, rögtön felizgult. „És ez a mártás legyen a vacsora. Délben valami más löty, amit mégis megeszel, hogy éhen ne dögölj. És reggel úgyanaz az cikorialöty és egy darab kenyér. Ez az egész.”

„Látogatás alkalmával nem szabad a koszt miatt panaszkodni.”

„Azt a néhány hónapot majd csak kibírod valahogy. Hányan vannak, akik...”

„Ha tovább is így beszélgetnek ...”

„...már régebben ülnek és akikre még jó egynéhány év vár.”

„...a látogatónak azonnal cl kell hagyni a cellát.”

„Ezeknek egyszerüen éhen kell halniok. Megdögleni. Fogalmad sincs róla elvtárs, hogy hogy néznek ki ezek a szerencsétlenek.”

„Nem szabad tovább beszélnie!”

“Erről az ujságba kell irnod elvtárs ”, kiáltott a fogoly Jürgen után és megnevezte a cellaszámokat, ahol két másik elvtársa ült. Az őr már a lépcsőn állt. „A látogatási idő már elmult.”

A zöld kocsi, amelyben a rendőrségről és a vizsgálati fogságból hozzák a foglyokat a végleges börtönbe, éppen megérkezett. Tiz elitélt: asszonyok és férfiak álltak az irodahelyiségben, ahol éppen a személyi adatokat vették fel. A foglyok utolsó holmijukat is kénytelenek voltak odaadni, a férfiaktól még a nadrágtartókat is elszedték. Az őrök szürke fegyházruhát dobáltak a foglyok ölébe. Közben egy hang sem hallatszott.

A gép nagyszerüen működik, gondolta Jürgen és a kijárat felé indult. Ekkor egy már öregebb, borostás állú, gennyes szemű ember rohant ki az irodából, remegve kémlelt ide-oda, pillantása nyíltan elárulta, hogy a poklot, melybe be kell lépnie már régebbről ismeri és Jürgen után rohant, mert egyetlen lehetőséget sem szabad elszalasztania, csakhogy elnyerhesse szabadságát. Mert ha már egyszer a cellában ül, vége minden reménynek.

Az őrök nevettek. Dünnyögve tolták vissza az öreget.

Egy útolsó pillantással Jürgen még felfogta a fogoly kínzott mosolyát, aki így akarta meggyőzni az őröket, hogy csak tréfa volt az egész szökési kísérlet. És ez a remegő elhülyült mosoly volt az egészben a legrettenetesebb. A nehéz kapu kinyomta Jürgent az utcára.

Szemkáprázva állt a napfényben. És lassan tovább ment. Mellette behúzott farkcsonkkal a kutya. Jürgen magához emelte. „Kell, hogy az ember tartson valamit a kezei közt.” A reszkető állatt ijedt őrülettel fúrta be a fejét Jürgen kabátjába. „Hány város vau? És hány fogház minden városban? Hány cella minden fogházban?... És mindegyik cellában egy ember! Minden cellában az, ami egy emberből megmarad. Százezer emberroncs! És ott hátul az egyik cellában valaki, aki tudja, hogy holnap reggel — ötkor? hatkor? negyedhétkor? percekre nem tudja biztosan — leütik a fejét!... Kultúra!”

A tehetetlenség minden vért felszivott Jürgen ereiből és a vér — sötét teher — most ott ült a mellcsont alatt. „Ezek a bestiák!... De ki a bünös? A fogházigazgató? A bíró? Az ügyész? Vagy tán maguk a foglyok?... Ezek ép úgy nem bünösök, mint a kőtörő, aki a köveket fejti, mint a kőmüves, aki fogházzá rakja össze a köveket, mint a lakatos, aki a cellaablak előtt a rácsot erősíti a falba, mely mögött osztályosainak élete hangtalanul elmulik. Nincs senki felelős?... Az állam? Az állam az emberi közösség ellen irányuló hatalmi szerv. Nem személy. A polgári államban nincs senki felelős személy. A levegőbe nyulsz. A dolgok rendje: itt van a bűn gyökere!”

Az asztalon már ott feküdt a tanti újabb levele. Olvasatlanul tolta odébb. Katalin már vissza is jött — Jürgen felsúrolta a padlót, eladott egy könyvet és az árából egy pár virágot vett, befütött a térdmagasságu vas izzóördögbe, mert az esték már hűvösek voltak — de a levél még most is ott hevert felbontatlanul a papirok között.

A kutya újra a régi vidám fickó lett. Télen át Jürgen cikkeket írt a munkásujságba, szociáltudományi előadásokat tartott a művelődési kurzusban, gyűléseken beszélt. Az egyetemi előadásokat rendszertelenül látogatta.

Igy ért el huszonhatodik évébe, teljesen elszakadva korábbi életétől. If-

júsága élményeihez immár nem kötötte őt belsőleg semmisem. Ebben az időben már nem kínozták félelmetes álmok, nem úgy, mint régebben, amikor majd minden éjszaka vagy atyja, vagy a professzorok és a tanti nézték őt és ő a felnőtt mint valami megfélemlített kis gyerek bújt el a sarokba, tehetetlenül kiszolgáltatva; most más, azelőtt soha még meg nem élt álmok hulltak éjszakáiba. Harcos, küzdő álmok, melyekből mindig ő került ki győztesen és megerősödve.

De csak azon az éjszakán, csak azzal az álommal, amikor ahelyett, hogy a sarokba bújt volna, atyja arcába mert nevetni és atyja kezét a fenyegetőn rámeredő mutatóujjal odalra merte tolni, csak akkor tört meg véglegesen atyja hatalma. Csak ez után az ébredés után tudta Jürgen egészen biztosan, hogy ifjúságának és neveltetésének minden rettenete és zavara le van győzve. Atyja álmában nem kisértette soha többé.

„Most van először úgy, hogy nem egy idegen akarat határozza meg cselekvéseimet. És ehhez huszonhat év kellett... Most egy másik végtelen hegyet rohamozok; ...de én magam, én magam lihegek fel oda, Én magam határoztam így, teljes akaratszabadságban; nem a bennem élő idegen kényszerít erre.

A legtöbb ember halála órájáig olyan gondolatokat és érzéseket él, melyek sohse voltak az ő gondolatai és érzései: a legtöbb ember halála pillanatáig olyan dolgokat művel, melyek nem az ő cselekvései, helyette a lényén elkövetett gyilkosságok, melyeket a lélek rabszolgatartói a különböző tekintélyek követnek el: gondolkoznak, éreznek, cselekednek.”

Még évek multán is visszaemlékezett Jürgen arra a reggelre, amikor életében először érzett teljes biztosságot, amikor semmi idegen nem követett el rajta erőszakot, de egészen és teljesen önura lett egész érzéséletének. Életének ezen fordulópontján valami megmagyarázhatatlan súlytalan érzés újongott: múltja többé nem fekszik a háta mögött, de kiterítve és teljesen előtte. Fejét bal tenyerébe támasztva, oldalt arccal az összekötő ajtó felé ült az íróasztal mellett és arra gondolt: Mától kezdve a felelősséget nem hengeríthetem többé a gyerek és ifjúkorban kapott sebekre. A környezet új sebeket fog rajtam ejteni, de régi sebeket jövendő cselekvéseimért felelősségre vonni: már nem lehet. Énem kezdetén állok. Tehát: annál súlyosabb a felelősség! Micsoda árulás lenne, ha egy olyan ember, aki már megtalálta énjét, most az életélvezetért eladná azt, egyedül csak azért, mert azzal nyugtatja meg magát, hogy az a százezer fogoly csak egy kis része a szenvedés nagy és (milliós sakktáblájának.

Gyerekordítás az udvaron. Tavaszi nap, mely a piszokká lucskolódott hó útolsó nyomait is eltüntette. A repedt esőcsatornából órapontossággal súlyos nagy cseppek estek, elvillantak Jürgen ablaka előtt és lecsattantak a pocsolyába. A másik szobában az írógép szakadatlan kopogása. Katalin dolgozik. Mindig dolgozik.

Jürgenben is élt az az érzés, hogy egy olyan életrendben, melyben az egyik az élvezetet mindig csak mások rovására érheti el, a szocialista mindent, amit az életben nyer, csak az eszme iránt való odaadás rovására érhet el,

„De mi a kötelesség? kérdeztem mint érettségizett diák a tantit... Mi a kisemmizettekkel együtt egy óriási tölcsér egész keskeny alsó végén zsufolódunk. Fent, ahol a tölcsér kiszélesedik, ott van az élet. És csak a kisemmizettekkel együtt mehetünk előre fel, oda, ahol az élet van. Az öntudat, ez az öntudat minden. Jaj annak, aki a kötelességét nem teljesíti; aki elhagyja azokat, akik nehéz szenvedések és harcok közben csak kinos végtelenbe kanyarodó spirálisban törhetnek felfelé, a tömeg milliós lábdöngetésével... Most, most tudom csak, mi a kötelesség!”

Ha Jürgen visszagondolt arra az estére, amikor tenyérbe hajtott fejjel, mindezeket elgondolta, úgy tünt fel neki, mintha még csak egy hét mult volna el azóta.

A művelődési kurzusban mindig úgyanazok az arcok, úgyanazon kérdések és kételyek, közbeszólások. Az örökké egyforma gyűlések. Egy félignyert sztrájk. Egy, amelyik nagyon kevés béremelést eredményezett. És ismét egy elveszett sztrájk. Közben tüntetés. (Az agitátort és még egy pár elvtársat lecsuktak). Művelődési kurzus. Gyülések. Kis és egészen kicsinyes harcok. És ismét művelődési kurzus. Gyülések.

Egyik nap, mint a másik és mindegyik szürke. Az idő repült, nem érezte, az idő megállt. Nem volt semmi élménye, melyről emlékezve mondhatta volna: ez felfrissített engem. Mintha azóta még csak egyetlen egy nap mult volna el, mely száguldó gyorsasággal önmagát újból és újból útoléri és így múltat jelent és jövőt egyformán felemészt,

Igy állt Jürgen a mindig egyforma nap egyforma szürkeségében.

Kezdetben a Katalinnal való együttlét az egyhanguságot a nagy órák feledhetetlenségével díszítette, percek, villanások a boldogság oly mélységű jelentkezésében, hogy az ember legősibb vágya — a sorsrendelte magány áthidalása, mely a föld minden élőjét elkülöníti a másiktól — teljesedésbe ment. De amikor arra emlékezett, hogy ő a földi létnek ezt a megfoghatatlanságát már látta egyszer és az a tudat, hogy ez a kitagadottság, különállás, csak azoknak van megengedve, kiket egy közös eszmébe való odaadás köt össze — ismét csak a ködöt látta. (Fábry Zoltán fordítása)

(Folytatása a következő számban.)