A Sozialistische Monatshefte legutóbbi számában Adolf Reichwein érdekes cikkben számol be a japán viszonyokról. Egy ország, melyben még egymásmelleit él a középkor és a legifjabb, hatalmas iramban terjeszkedő kapitalizmus. Egyik oldalon Kioto, a Mikado 1000 éves rezidenciája színes templomaival, a még eleven kézművestradicióival, másik oldalon Oszaka hatalmás gyáraival, chemnitzi és milvaukeei gépóriásaival és Kioto és Oszaka, mindkettő Japánt reprezentálja. Sajátságos vegyüléke a legmodernebb és legkonzervatívabb elemeknek. Még a nagy ipari centrumokban is egy az európai szemnek szokatlan pátriárkalis viszony a vállalkozó és munkása közt; általában még a gazdasági viszonyok is sokkal inkább állnak érzelmi momentumok befolyása alatt, mint a mi személytelen Európánkban. Természetesen ez még inkább érvényes a földesúr és parasztság viszonyára. Ezek az érzelmi momentumok azonban csak lassítják, de nem akadályozhatják meg a szociális harcok kiélesedését. Japán lakósságának 70%-a paraszt, ezek közül csak 50%-nak van saját földje. A régi Japán életformáit a fiatal kapitalizmus szükségszerűen mind inkább kiszorítja. Japánnak egyik legnagyobb problémája a többtermelés. Az általában egész kezdetleges földmivelés mellett ennek propagálása a finánc-tőke érdeke, melyet a kormány már azért is támogat, mert állandó élelmezési zavarokkal küzd. A latifundiumnak, a racionálisan művelt nagybirtokoknak egy sajátságos formáját hozza ilykép létre a japán kapitalizmus. Ez által a munkásság és parasztság között hasonló közeledési processus játszódik le, mint az elszegényedett amerikai farmerek és az amerikai munkásság között. Kell, hogy elementáris következményei legyenek a japán munkásság és parasztság inséges helyzetének. Milyen lehet ez a helyzet, az abból is elképzelhető, hogy Japán lakóssága évenként körülbelül egymillió emberrel szaporodik, míg a rizstermelés –Japánnak ez a legfőbb élelmiszere –semmi jelentékeny emelkedést nem mutat, sőt 1926-ban 13 millió bushellal kevesebb termett, mint az előző évben; a népesség száma ellenben ugyanez idő alatt egymillióval szaporodott. A háború alatt a jó konjunktura következtében a munkásság élet-standardja emelkedett. Azóta a nagy gazdasági depresszió hatása alatt rohamosan sülyedt. A rizs –mely a japán munkás táplálékának 4/5-ét szolgáltatja –1914-től 1919-ig 300%-kal lett drágább. Kiszámitották, hogy 1914-ben a munkásnak bére 12%-át, 1919-ben bére 50%-át kellett rizsre kiadnia. A japán gyári törvény a munkaidő határát –a brit delegáció jelentése szerint –napi 13 órában szabta meg. Vasárnap nincs, csak minden 2. hónapban egy ünnepnap. Ma a rossz konjuktura miatt a selyemiparban kevesebb a munkaidő. Ha kivételkép itt-ott már modern hygiénikusabb üzemek találhatók is, az általános kép a korai kapitalizmust jellemző embertelen üzemek. Kisebb gyárakban a munkások a földön valamilyen kamrában alusznak vagy a padláson. A munkásság jobb életviszonyainak kiküzdését erősen gátolja a nők konzervatív befolyása: a gyári munkások 50%-át ugyanis a nők teszi ´r. és ezeknek a nőknek még egy százaléka sincs szakszervezetben. A munkás és paraszt mozgalom aktivizálódásának szimptomája, hogy a japán kormány 1919-ben 6 millió jennel (körülbelül 13 millió aranymárkának felel meg) béketársaságot alapított a tőke és a munka közti béke propagálására.

A földbirtokosok és parasztok harca is állandóan élesedik. 1920-ban 408 esetben álltak szemben egymással, 1921-ben 1225 esetben került nyílt harcra a sor. 1922-ben megalakul a parasztok szövetsége 1340 helyi csoporttal. A 1923-as földrengés gyökeresen uj viszonyokat teremtett. A földrengés első szociális következménye sajátságos módon a reakció megerősödése. Házkutatások, letartóztatások, melyek még egyetemi tanárokra is kiterjedtek. A munkásság és parasztság pártja erre a fennálló társadalmi alapokra helyezkedett és ennek a fejlődésnek végső konzekvenciája, hogy a szakszervezeti szövetség 1925-ben a Jamakava és Sahai vezetése alatt álló kommunistákat kizárta és végül a kormánnyal egyetértésben 1926 márciusában a Rodo Minto nevű munkás és paraszt párt legális keretek közt mozgó programmot dolgoz ki. Japán őslakósságának utódai, az eta-k –körülbelül 3 millió ember –egész az 1871-i emancipációig rabszolgaságban éltek, nem számítottak egyenranguaknak a többi emberekkel, megbecstelenítő volt velük érintkezni. Ez a 3 millió ember, a 4 milliónyi ipari munkásság és a parasztság nagy tömege: legnagyobbrészt még kivül állnak az organizáción. A törpebirtokos parasztság 1926 okt. 18-án már külön pártot alapít, ami –Reichwein szerint –sulyos csapást mért a munkások és parasztok pártjára. Nehéz dolog egy pártnak –írja Reichwein –az osokai nagyvárosi munkást és az istenháta mögötti kis parasztbérlőt egyformán vonzani. Az embernek az az impressziója, hogy a japán társadalmi harcok sorsa is azon a kérdésen mulik, mint a legtöbb európai államban: a városi munkásság és parasztság viszonyán. (s. e.)