Az emlékezetes 1989-es Népek Tavasza idején egy baráti városban, amelyet némelyek Timisoaranak, mások Temesvárnak neveznek, egymás mellett, vállvetve tiltakoztak románok és magyarok a Ceausescu rezsim ellen, elindítva ezzel a romániai fordulatot. Senki sem beszélt akkor nemzeti kisebbségekről. Demokratikus ellenzékről, városlakókról, Románia állampolgárairól beszéltek. Néhány hónappal később, 1990 márciusában az egyik szomszédos erdélyi városban, amelyet némelyek Tîrgu Muresnek, mások Marosvásárhelynek neveznek, gyűlölettől elvakult románok és magyarok néztek egymással farkasszemet. Összecsaptak. Halálos áldozatai is voltak a harcnak. Aztán Romániában visszatért a "normális" állapot a nemzeti kisebbségek elkezdték szorosra zárni soraikat, ahogyan azt az elmúlt évszázad során mindig is tenni kényszerültek; nemzeti pártok szervezéséhez láttak, folytatták harcukat a nemzeti egyetemek létrehozásáért, vitatkoztak a médiában biztosítandó nemzeti adásokért, segítséget vártak a fővárostól, az "anyaországtól", a Nemzetek Ligájától ó, pardon , az Európa Tanácstól, természetesen...
Románia modernkori történelmének e két eseménye egész Közép-Kelet-Európa 1989 utáni történésének jelképe. A "normális" állapot, amely Marosvásárhely után következett be, az összes posztkommunista országban általánossá vált. Volt, ahol fegyveres konfliktussal állították helyre, pl. az egykori Jugoszláviában; másutt véres, de elszórt, kisebb jelentőségű helyi konfliktusok árán, mint pl. Erdélyben; s volt, ahol apró, de véget nem érő incidensek sorozatával, pl. Sziléziában, a Szepességben, Bukovinában, Vilnában, Przemyslben, Komáromban... A "normális" állapot dominanciájában azonban mindenekelőtt az játszott döntő szerepet, hogy az általános köztudatban ez a "norma" magától értetődő és természetes volt, nem létezett alternatíva, amely a helyébe léphetett volna. A nemzeti közösségek, különösen a kisebbségben lévők, beásták magukat hadállásaikba, s partikuláris érdekeik védelméhez láttak. A már létező elválasztó vonalakhoz újak társultak. Temesvár ezzel szemben azt az esélyt jelképezi, amely egy pillanatra fölvillant abban az átmeneti időszakban: olyan esélyt, amely a történéseknek egy másfajta forgatókönyvét a nemzeti önzés korlátaitól megszabadult, a szomszédi viszony és a sok kultúrájú hagyományok egész potenciáljára támaszkodó, közös építkezésre ké magatartás forgatókönyvét tenné megvalósíthatóvá. Fölvillant annak az esélye, hogy az általunk lakott területen fölbukkanjon valaki, aki egyesíteni, integrálni képes azt a világot, amelyből az eltelt időszakban "mindenki csak szakítani akart egy darabkát". Maga a tény, hogy a románok és magyarok közösen szálltak harcba a fennálló rezsim ellen és velük tartottak a helyi németek, szerbek és zsidók is , eredményezhette volna közös politikai párt, közös egyetem és integráló iskolai oktatási program, közös televízió, rádió vagy sajtó létrehozását. Hiszen az elválasztó vonalak nem feltétlenül a nemzeti vagy vallási hovatartozás mentén kell hogy haladjanak. Temesvár volt az a pillanat, amikor mindez lehetségesnek tetszett. 1989 decemberében Romániában senki sem mondhatott egyetlen rossz szót sem a magyarokra, akik társak voltak a közös ügyben. Hasonló volt a viszony a lengyelek és litvánok között, különösen akkor, amikor elestek az első áldozatok a szovjet csapatoknak a vilnai tévétorony ellen indított ostroma alatt. A lengyel szejmben elhangzott forró hangulatú felszólalások, a függetlenségükért harcoló szomszédok iránt megnyilvánuló szolidaritás, a litvániai lengyelek csatlakozása a közös ügyhöz mind ezt példázza. Hasonló volt a helyzet, mint a második világháború elején, amikor a Lengyelországgal ellenséges Litvánia megnyitotta határait a szovjetek elől menekülő lengyeleknek, és emberséges módon fogadta be őket.
Hosszan sorolhatnánk még a példákat, de mindegyik rövid életű volt. Romániában a kormányzó nómenklatúra, amely "ellopta" Temesvártól a forradalmat, hogy végrehajtson egy államcsínyt (manapság egyre többen fogadják el azt a tézist, hogy a decemberi eseményeket tudatosan provokálták), igazából egy dologtól ijedt meg: a románmagyar szövetség lehetőségétől. Gyorsan terjeszteni kezdték, hogy a magyar ellenzék kiárusítja Budapestnek a román nemzeti érdekeket. A jelszó a régi sérelmek és félelmek termékeny talajára hullott. Temesvárott a románok kezdtek úgy viselkedni, mintha semmi közük sem volna a magyarokhoz, és megkérték magyar barátaikat, hogy ne csatlakozzanak hozzájuk, hanem készítsenek saját programot. Megállíthatatlanul közeledett Marosvásárhely. A propaganda azt terjesztette, hogy a magyarok el akarják csatolni Romániától Erdélyt. A városba autóbuszokon román parasztokat hoztak, akik a magyarokra csak az ötvenes évekből emlékeztek, amikor azok kommunista hivtalnokokként végrehajtották a kollektivizálást, s elvették a román parasztok földjét. Könnyen lehet erről arra a freskóra asszociálni, amely a város főterén álló hatalmas pravoszláv templomban román parasztot botoztató magyar földesurat ábrázol. Ezen a főtéren, néhány napig tartó elszigetelt incidensek után, összecsaptak a magyar és román tüntetők. Az egész világot bejáró dokumentumfilm-felvételeken egy embert lehetett látni, amint furnérból készített transzparensével egy másik embert csépel agyba-főbe. Kezdetben mindenki azt hitte, hogy egy román ember ütlegel egy magyart, később azonban kiderült, hogy a freskón ábrázolt jelenet ismétlődött meg.
Aztán visszatért minden a "normális" mederbe. "Csodálkozol, hogy magyar egyetemért harcolunk?" kérdezte értetlenül kluzsi ismerősöm (ő így mondja: kolozsvári), amikor azt próbáltam neki megmagyarázni, hogy az "universitas" és a "nemzeti" fogalmak kizárják egymást. A város főterén álltunk Mátyás magyar király emlékműve előtt, amelyre a város polgármestere, Gheorghe Funar román nyelvű táblát erősíttetett, amely azt hirdette, hogy a király román származású volt, és saját népe győzte le. Az emlékmű körül éppen Funar által kezdeményezett régészeti ásatásokhoz készülődtek, hogy ókori római épületek maradványait tárják fel. Ha a munkálatok megfelelő ütemben haladtak volna, el kellett volna távolítani (legalábbis egy időre) a "legyőzött" király szobrát. A kolozsváriak magyarok és románok egyaránt , akik Mátyást közös királyuknak tartják, tiltakozást kezdtek szervezni... Később megtudtam, hogy a kormány a tiltakozások hatására leállíttatta az ásatásokat. Tévedésnek minősítették viszont azt, hogy a város "rendezése" során bevakolták és bemeszelték Józef Bem emléktábláját a helyi vezetést megtévesztette az, hogy Bem keresztnevét magyarosan Józsefnek mondták, s csak a lakosság tiltakozása nyomán derült ki számomra, hogy Bem nem magyar volt, hanem lengyel.
Mindez 1994-ben történt, s ebből az időszakból vég nélkül sorolhatnánk a Marosvásárhely után bekövetkezett közép-európai "normális" helyzetet példázó eseményeket. A már említett lengyellitván határvidéken, ahol ugyancsak terjedtek a pletykák Varsó határrevíziós szándékairól, a litvániai lengyeleknek hirtelen eszébe jutott, hogy saját egyetemet kell létesíteniük Vilnában, Sejnyben pedig feléledtek a viták a lengyelek és litvánok közös püspökének, Antanas Baranauskasnak az emlékműve körül.
Hagyjuk azonban békén Marosvásárhelyt és annak következményeit, hiszen ezekhez már hozzászoktunk, s hajlamosak vagyunk azokat bagatellizálni. Mert ugyan mit is számítanak az apró, nemzetiségi vagy vallási természetű incidensek a mostanság zajló változásokhoz, az európai integrációs folyamathoz képest?! Csakhogy a probléma lényege az, hogy ha ezek az incidensek önmagukban talán nem is veszélyesek és csupán lokális kiterjedésűek is, mégis azt bizonyítják, hogy még mindig ugyanaz a "norma" érvényesül, amely hosszú ideje meghatározza gondolkodásunkat és cselekedeteinket, s ezt a "normát" nem befolyásolják semmiféle változások, semmiféle reformok. Ha tehát ezt a jelenséget közelebbről akarjuk megvizsgálni, akkor nem Marosvásárhely és Temesvár kérdését kell felvetnünk, hanem azt, hogy miért volt Temesvár szelleme hosszú távon megvalósíthatatlan.
Számos jel mutat arra, hogy a bukott kommunista ideológia helyét az ugyancsak a XIX. században született, de életképesebbnek bizonyuló nacionalista ideológia foglalja el. Valaki még azt is kijelentette, ahhoz, hogy a kommunista rendszerből egy demokratikus rendszerbe lépjünk át, a szókészletet is, a grammatikát is meg kell változtatni, ha azonban a nacionalizmusba lépünk át, elég csak a szókészletet megváltoztatni. Nyugtalanító könnyedséggel és gyorsasággal zajlik ez a változás, hiszen segítségére van az előző rendszer öröksége is, az a rendszer ugyanis, bár az ideológia szintjén harcolt a nemzeti identitás ellen, a gyakorlatban mégis megalapozta a nemzetállami gondolkodás uralmát. Mindez azonban nem csupán az egykori kommunista országokra érvényes. Isaiah Berlin már a nyolcvanas évek elején felhívta a figyelmet a nacionalizmus váratlan reneszánszára. A századelő egyetlen kiváló gondolkodója sem látta ezt előre. Inkább azt jósolták, hogy ez az ideológia, amely a támogatást és elismerést egy adott közösségben kereső, gyenge egyénre épül, rövidesen el fog tűnni. Az ilyen egyének számára épült fel a nemzetállam, amelyben a megfelelő nemzetiséghez és igen gyakran a megfelelő valláshoz tartozók otthon, a sajátjukban érezhették magukat; azt mondhatták magukról, hogy "mi", s közben mindenki más az "ők"-höz tartozott, s arra lett kárhoztatva, hogy "kisebbségben" harcoljon a túlélésért. A nemzetállam nevű képződmény messzemenő következményekkel járt a társadalmi és politikai élet megszervezését, a gondolkodásmódot és az értékrend alakulását illetően. Ez az a "grammatika", amelyet még ma is használunk. Nagyon meggyőzően mutatta ezt ki Michael Billig Banal Nationalism című könyvében, ahol is Billig "bemutatja, hogy a nacionalista kategóriákban való gondolkodás még mindig mennyire jelen van a brit és amerikai politikában és a napi sajtó nyelvében még olyankor is, amikor nem érint nagy témákat. [...] A mindennapi életünk teréül szolgáló világ nagy mértékben a mit és ők nemzeti kategóriái szerint van berendezve, még ha sokan nem tudnak is erről. [...] ...a nemzeti önazonosság nem egy a sok önazonosság közül, amelyekből az egyén szabadon választhat, hanem kizárólagosan a legfontosabb és mintegy természetes önazonossága az egyénnek, mert erre kényszeríti őt a nemzetállami életforma." (Jerzy Szacki, Gazeta Wyborcza).
Temesvárott a románmagyar "mi" állt szemben a más értékrendet képviselő "ők"-kel. Vagyis egy másfajta "grammatikáról" volt szó. Azt hihetnénk, hogy ez nem nagy dolog, és mégis... Ahhoz, hogy végrehajtsunk egy új "kopernikuszi áttörést", valahonnan el kell indulni. Azt írtam, hogy Temesvár az 1989-es Népek Tavaszának nagy esélye volt. Naivitás volna azonban azt gondolni, hogy már akkor megvalósítható lett volna. De hátha nem tékozoltuk el még teljesen ezt az esélyt? Úgy tetszik, a történelem ezúttal adott még kegyesen egy kis időt. Érdemes lenne ezt a lehetőséget kihasználni, s megpróbálni választ adni a kérdésre: miért volt Temesvár akkor lehetetlen, s milyen következtetést kell ebből levonni?
Kétségkívül felkészületlenek voltunk ahhoz, hogy egy új, jól érthető, közép-európai valóságunkhoz illeszkedő magatartást mutassunk fel. Az ilyen magatartás kikristályosodását megnehezítette az, hogy kommunista rendszerből szabadultunk, amely elfojtotta és mesterségesen visszafejlesztette a nemzeti érzéseket, s így azok elemi erővel törtek most a felszínre, elismerést követelve maguknak. Másfelől naivan azt hittük, hogy Európában már léteznek kidolgozott magatartásminták, amelyek képesek legyűrni a különféle nehézségeket, elég csak átültetni őket saját világunkba. Így aztán ebben az átmeneti korszakban nagyon kevesen érezték szükségét annak, hogy valamiféle új magatartási modellt fogalmazzanak meg, hogy új gondolkodási és értékmintákat dolgozzanak ki. Egyfelől elutasítottuk a kommunizmust, másfelől elfogadtuk Európát, s ezzel tudatosítottuk a nemzetállam modelljét, és helyet csináltunk ideológiájának: a nacionalizmusnak. Igaz ugyan, hogy az európai retorika manapság erőteljesen antinacionalista, s lépten-nyomon hangsúlyozza az újjászülető közép-kelet-európai nacionalizmusokkal kapcsolatos félelmeit, mégis maguk a nyugat-európaiak ápolják leginkább saját nacionalizmusukat, amit Michael Billig is leleplezett említett könyvében, s egyáltalán nem sürgős nekik ennek a "grammatikának" a megváltoztatása. Kiválóan példázza ezt az európai államok viszonyulása az egykori Jugoszlávia területén kirobbant konfliktusokhoz, de ez már egy másik történet. Mindenesetre ilyen Európa felé nyitottunk, megfeledkezve arról, amit mi magunk dolgoztunk ki már korábban, például a párizsi Kultura hasábjain, ahol is következetesen propagáltuk a közvetlen szomszédaink felé történő nyitást, az együttműködést. És ezt nem tehettük volna, ha előbb nem szakítunk a különféle nemzeti sérelmekkel és előítéletekkel. Vag említhetnénk az emigráns és disszidens körök által felkarolt Közép-Európa koncepciót. 1989-ben, amikor hozzá lehetett volna látni ezek megvalósításához, paradox módon elvesztettük érdeklődésünket e koncepciók iránt, hirtelen irreálisaknak vagy másodrendűeknek ítéltük őket. Mindehhez társult még az is, hogy értelmiségünk, a rá jellemző önkritikus attitűddel, úgy látta, hogy igazából nincs is rá szükség, hogy céltalan dolog bármiféle ideológia csődjével szemben új eszméket felállítani.
Nos, nagy vonalakban ilyen volt a helyzet akkor, amikor kiderült, hogy Temesvár csak rövid ideig tartó, spontán, hosszabb távon fenntarthatatlan nekibuzdulás volt. Mit is lehetett volna szembeállítani a végzetesen közeledő Marosvásárhellyel, amely régóta meglévő sérelmekre, gyengeségekre, előítéletekre, profitokra, struktúrákra támaszkodott? Ezek ereje ugyanis abban rejlik, hogy bár szinte banálisak, mégis észrevétlenek, s az emberek mint természetes dolgokat fogadják el őket. Ezt a grammatikát nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni.
Amint már említettem, meggyőződésem, hogy még mindig van esély arra, hogy ne Marosvásárhely, hanem Temesvár legyen a közép-európai identitás jelképe. Sok minden megváltozott 1989 óta. Jól mutatja ezeket a változásokat barátaim, Smaranda Enache és Szokoly Elek példája mindketten a Marosvásárhelyt működő "Pro Europa Liga" aktivistái. Sok más értelmiségihez hasonlóan ők is azzal kezdték, hogy Európa felé nyitottak, s óriási erőfeszítéseket tettek, hogy bevezessék Európát saját városukba és régiójukba. Nyugati szakembereket hívtak meg, szemináriumokat, konferenciákat, tanfolyamokat szerveztek. Egy idő után azonban rá kellett döbbenniük, hogy amit tesznek, vajmi kevés hatással van a körülöttünk zajló életre. Azonkívül Európa is gyakran okoz csalódást, ha az egykori, erdélyi perspektívából elképzelt Európával vetik egybe. Legutóbb tavaly márciusban látogattam meg őket. Éppen akkor zajlott a románmagyar zavargások évfordulóján hagyományosan megrendezett kulturális fesztivál, amelyhez különféle oktatási, nevelési programok is kapcsolódtak. A találkozókon tömegesen vettek részt a város lakói, főleg fiatal románok, magyarok és cigányok a németeket és zsidókat inkább az idősebbek képviselték. Részt vettek a közös művészeti műhelyfoglalkozásokban, együtt ismerkedtek városuk sok kultúrájú örökségével, közösen szerkesztettek újságot, közös fórumon vitatkoztak a történelmi múltról és a közös jövő építéséről, a cigány gyerekeket tanító pedagógusok az oktatási program tökéletesítéséről tárgyaltak... Esténként mindannyian találkoztak a román színház előadásán vagy a Budapestről érkezett kamarazenekar hangversenyén. Arra gondoltam, hogy barátaim szervezete nyugodtan viselhetné a Pro Transylvania Liga vagy még inkább a Pro Europa Transylvania nevet.
Szenyán Erzsébet fordítása