A nemzetközi kapcsolatok történetét illetően iskolás megkülönböztetést kell tennünk barátság, valamint szövetség között. Két nemzet között a szövetség érdekkérdés, a barátság a közös hagyományok megoszlásából származik.
Az olasz és a magyar nemzet közötti kapcsolatok története az 184849-es közös hagyományokban, az általunk Risorgimentóként számon tartott két évben gyökerezik, alapja pedig a Kossuth-mítosz.
Az "Éljen Kossuth!" jelszó 1849 nyarán sok olasz városban terjedt el, különösen Toszkánában, Piemontéban és Venetóban. Ismeretlen kezek írták fel szénnel a paloták falára, ezt kiáltozták a diákok az utcákon, ezt ismételgették a szabadelvűek a kávézókban és suttogták a szalonokban. A mítosz hosszasan született.
Szülői a toszkán zászlóaljnak azok a fiatal egyetemisták voltak (pisaiak, firenzeiek, pistoiaiak), akik 1848. május 29-én Curtatonénál és Montanaránál harcoltak. Három nappal a csata előtt fraternizálásra szólító kiáltványt intéztek a magyar testvérekhez: Viri Fratres Hungarici Milites Strenuissimi Mantuae Consistentes.
Szülői voltak azok a szökött magyar katonák is, akik az úgynevezett "külső" toszkán zászlóaljba álltak be. Szülői voltak a szabadelvű és baloldali demokrata lapok. Ezek úgy hivatkoztak Domenico Guerrazzira, a demokrata toszkán kormány egyik triumvirjére, mint Toszkána Kossuthjára.
Kossuthot tehát Olaszországban politikai mítoszként kezelték. Valószínűleg a szó modern értelmében ez volt a politikai mítosz egyik első megjelenése.
Természetesen ez a jelenség az 1848-1849-es olaszmagyar kapcsolatok történetéhez tartozik, a magyar forradalom és az olasz függetlenségi háború konjunktúrájához.
Nem célom itt e kapcsolatok történetét feleleveníteni; inkább háttérként hivatkozom rájuk. Azonkívül ezt nagyszerűen feltárta Jászay Magda és több más jeles kutató. Én inkább az "Éljen Kossuth!" jelszó olaszországi születését szeretném feltárni, lévén ez a politikai mítosz az olaszmagyar barátság alapja. A mítosz fogalmát itt Ernst Cassirer értelmezésében használom, tehát nem jelent "illúziót", "látszatot", "babonát" vagy "tévedést", hanem a lesüllyedt világ ama részletét, amely az emberek politikai és társadalmi életének kritikus pillanataiban szimbolikus formákban születik újjá. A mítosz tehát a valóság olyan szimbolikus megjelenítése, amely az emberek számára lehetővé teszi a reményre és a változás hitére alapozott viselkedést, és amely cselekvési késztetést jelent számukra.
Kossuth olaszországi mítoszának megszületése a nemzeti gondolat megszületése belső folyamatának felel meg, melynek végeredményeként három tényező találkozása és szintézise valósult meg:
a. ezek közül az első maga a nemzetfogalom; a 19. század elején emlékezetet jelentett, történelmi-kulturális örökséget;
b. a második a haza, amely a 19. század elején a natio helyét jelentette;
c. a harmadik tényező egy jakobinus eredetű ideokratikus elem. Ez a harmadik elementum mint az élesztő terjeszti el az egész félszigeten a nemzetnek mint a kulturális örökséget megjelenítő, és a hazának mint a natio helyének a politikai eszméjét.
Az "Éljen Kossuth" pontosan ennek az új szintézisnek a szimbolikus megjelenítője. Kossuth ténylegesen megszemélyesíti:
a. a magyar identitást (a magyar nemzet történeti-kulturális jellegét);
b. a hazafit (aki Magyarország függetlenségéért harcol);
c. a politikai öntudatot, amely a nemzet kulturális tartalmát politikai eszmévé változtatja.
Röviden ki kell térnünk itt az ideokratikus, a már jelzett harmadik tényezőre is, arra, amely a nemzetet kulturális érzésből politikai eszmévé változtatja, vagyis nemzetiséggé; így tudjuk megmagyarázni a Kossuth-mítoszban meglévő érzelmi-szenvedély töltést.
A nemzet eszméje alapjában véve a világi gondolat szülötte. Vincenzo Gioberti, az exjezsuita katolikus gondolkodó tudatában van ennek, és rendkívüli teoretikus erőfeszítése arra irányul, hogy szétválaszthatatlanul összekapcsolja a vallást és a nemzetiséget.
A nemzet a szekularizáció eredménye. Úgy alakul ki, hogy átveszi a vallástól annak bizonyos értékeit. Ebben a folyamatban a nemzet átveszi a vallástól annak szentségi jellegét.
Gioberti és Taparelli vitája a nemzet eszméjéről mégis "a keresztény civilizáció fejlődés-hipotézisét" célozza.
Francesco Traniello szerint Gioberti felfogása is megmarad "a nemzeti eszme szentesítésének határai között".
Ugyanannak az eszmének a népi megjelenítése hajlunk arra, hogy "militánsnak" nevezzük még ha öntudatlanul is, túlmegy a gobertiánus horizonton. Hajlik arra, hogy a nemzetnek a vallástól teljesen független helyzetet biztosítson, abszolút helyzetbe emelje.
1847-ben ennek az új istenségnek, a Nemzetnek a nevében a Rivista di Firenze egyfajta polgári és politikai "népi katekizmust" közölt, fejezetekre osztott 96 cikkelyt tartalmaz. Azokat közlöm, amelyek a leginkább kifejezik ezt a mimézist:
"1. A néhány megváltoztathatatlan és örök elvre alapozott hit minden vallás forrása. 2. A szabadság hite, ez a megváltoztathatatlan és örök elv a haza vallásának a forrása. [...]
8. A haza vallása, melynek a forrása a szabadság hite, el kell hogy hintse a szeretet magvait, s be kell hogy gyűjtse a gyümölcseit.
9. A haza szent dolog: Isten után semmi sem szentebb ennél.
10. Isten a keresztény hazája, a haza ugyanaz az Isten a honfiak számára.
11. A keresztény vallás kultuszában minden érzés Istenből származik, viszont a politikai hitvallásban minden érzés a hazából.
11. Isten egy és háromság, ő az utolsó láncszem az isteni szentháromságban, melyben az Atya, Fiú és Szentlélek szeretete összekapcsolódik: a haza egy és hármasság, ő az utolsó láncszem a polgári hármasságban, a család, az állampolgár és a nép benne jut összhangra.
Kossuth mítosza éppen azért töltődik fel ama érzelmi-szenvedély erővel, mert úgy fogják fel, mint ennek a világi létrejövésnek az istenségét.
Találtam ezzel kapcsolatban egy megvilágító erejű idézetet is. A szabadelvű Nazionale 1849. augusztus 25-i számában Kossuthot a vallásos hit és a demokrácia valaminő kombinációjaként írja le:
"Kossuth beszédei valami arab hévből és vallásos lángolásból tevődnek össze, amely Mohamedet és Cromwellt juttatja eszünkbe. Szavai, még inkább mint a tettei, a kor hősévé avatják. A nép bálványa, akinek az útmutatásaiban megbízik. Elhivatottságának biztos hitéhez legyőzhetetlen erő kapcsolódik, valamint a szervezésben megmutatkozó lángész."
Amint látjuk, olyan elképzelésről van szó, amely maximálisan kifejezi a laikus születés fogalmát. Nehezen találhatnánk még egy olyan politikai személyiséget, aki Mohamed vallási szellemét Cromwell politikai és morális szigorával kapcsolná össze. Ha törénelmi párhuzamokat keresünk, az orosz forradalomra kell utalnunk, ahhoz a meghatározáshoz, amelyet Bertrand Russell adott a bolsevik pártnak, mint amely a muzulmán fanatizmust (új Iszlám) és a puritán fanatizmust kapcsolja össze. Russell negatív értelemben nyúl Mohamed és Cromwell alakjához, amikor a bolsevik párt alapján Lenin személyiségét meghatározza.
Azt kell mondanunk, hogy minden világi kifejlődésnek mítoszokra van szüksége, avagy "szentjei leszármazásának" a megalapozására, illetve teremtő személyiségekre. Ennek a vallási-reakciós sajtó nagyon is tudatában van. Ennek megfelelően meg is próbálta Kossuth mítoszát leépíteni, méghozzá egy ellenmítosz felépítésével, ebben a magyar száműzöttet a természet rendjének megzavarójaként tüntette fel, olyan demagógként, akit Isten és az emberi világ is kivet magából. Az Eco, a vallási-reakciós firenzei lap, az Osservatore Romano vezércikkét átvéve ezt írta:
"Három forradalom fenyegeti Európát azzal, hogy a mélységbe taszítja: a francia, a német- és az olaszországi. De milyen gyümölcsöt aratott le a három rossz szellem: Ledru Rollin, Kossuth és Mazzini? Proskribáltak, szökevények, az emberiség nagy családjából kivetettek."
Az inkább "tragikus végkifejlethez" még hozzátartozik egy epizód, amely hozzásegít Kossuth toszkánai mítoszának felméréséhez. Egy másik közleményemben már említést tettem róla. Mivel azonban a mítosz mindig történet is, nem árt ha újból elmesélem.
1849 júniusában Pistoiába érkezett az osztrák csapatok egyik osztálya, a Károly Ferenc főherceg 52. ezredének 2. zászlóalja, Francesco de Mayer ezrede vezetése alatt. A seregtest túlnyomórészt magyarokból és horvátokból állott, külön szállásolták el őket: a horvátokat a városon kívül, az Erődben, a magyarokat a San Leopoldóban, Pistoia szívében. A magyarok rokonszenveztek a polgársággal és leváltották őket. A nép és a magyarok fraternizálásának jelensége egész Toszkánában elterjedt. Több városban is jelezték, hogy a magyarok és a helyi polgárok a kávézókban nagy kedvvel szidták együtt az osztrákokat. Pistoiában nem egy katona és tiszt közöttük sok diák a helyi családok vendége volt. Latinul értekeztek. Amikor pedig a fiatal magyarok ismerőseiket a "Caffé della Porta vecchia"-ban felismerték, latinul köszöntötték őket, amit azok ugyanazon nyelven viszonoztak. A dolog odáig fajult, hogy a fiatal pistoiaiak a magyar tiszteket az utcán az "Éljen Kossuth" jelszóval köszöntötték. Június 28-án a helyi Forteguerri Líceum tizenhat éves diákja, Attilio Frosini, a Kossuth-jelszóval köszöntötte a magyarok szálláshelyéül szolgáló palota egyik őrét; először ugyanavval a jelszóval válaszoltak neki. Fél órával később azonban, amikor ugyanaz a diák meg kívánta ismételni ugyanazt a rituálét, a forgatókönyv megváltozott. Lehet, hogy megváltoztatták az őrséget, lehet hogy végét akarták vetni a fraternizálásnak, mindenesetre a fiatalembert becsalták az udvarba, letartóztatták, és egy nap múlva kivégezték a Santa Barbara Erőd terén.
Azokban a napokban a magyar hadsereg a szabadságharc utolsó csatáit vívta. Kossuth mítosza ellenfénybe kerül (a főhercegi Restauráció periódusában vagyunk), amennyiben ekkor a lapok csupán rövid krónikákat szentelhetnek a távoli erdélyi csatamezőknek. Az asztalfiók számára írott krónikákban azonban Kossuth mítosza megmarad. Magyarország vereségét ezek az újságírók Európa vereségének tartották. Magyarországot Európa védőbástyájának tekintették: vajon ezt a felfogást is mítosznak kell tartanunk? Mindenesetre Magyarország vereségét a toszkán krónikások úgy fogták fel, mint ami az orosz befolyásnak nyitja meg az utat Európa felé, ez ellen alakult ki az az ideológiai front, amely a jövendőbeli krími szövetség alapjait képezte).
Ugyanazok a krónikaírók átvették az osztrák lapokból és hűen közölték Kossuthnak és a feleségének testi ismertetőjegyeit. Ime a Kossuthéi:
"Kossuth Lajos volt ügyvéd és pénzügyminiszter, a Honvédelmi Bizottmány volt elnöke, Magyarország kormányzója, 43 éves, született Monokon, Magyarországon, katolikus hitvallásban (Kossuthot valójában protestánsnak tartották, nem tudni, hogy ez tudatos hamisítás, avagy téves információ volt; mindenesetre, az olasz katolikus kontextusban ez egy további rokonszenvelemnek számított), nős. Középtermetű, erős, eleven személy, arca tojásdad, sápadt arcszínű, magas és nyílt homlokú, haja gesztenyebarna, szemei égszínkékek, szemöldökei feketék, orra finom metszésű, szája kicsiny és jó alakú, fogazata ép. Nagy bajuszt visel, haja hosszú és göndör, feje tetejét nem borítja teljesen. Beszéli a magyart, a németet, a latint, a szlávot és egy kevés franciát. Amennyiben nyugodt, magaviselete fennkölt és méltóságos. Hangja kellemes, lassan beszél. Altalában enthuziasta benyomását kelti. Külső megjelenése azonban nem fedi egészen morális karakterének lehetőségeit."
Kossuth mítosza túlélte bukását, és továbbra is a liberális forradalom hazafi-képéhez kapcsolódott, ezt a képet nem karcolta meg és nem árnyékolta be törökországi menekülése sem. 1850-ben jelent meg Firenzében Kossuth 1849-ben, Viddinben kelt levele, Giuliano Landuccinak, a pisai egyetem diákjának gondozásában. A fordítást magyarázat előzi meg. Mindennek ellenére, a magyarázat teljes mértékben védi, hitelesíti és fenntartja Kossuthnak az összeesküvésre és árulásra vonatkozó elméletét, mint ami a magyar forradalom bukásának oka volt.
Kossuthnak a kommentárokban megtalálható dicsőítése természetesen párosul Görgey gyalázatával. Amint ismeretes, a vádak ellen Görgey emlékiratainak közlésével védte magát. Ez Torinóban, fordításban 1852-ben jelent meg, La mia vitae le mie opere in Ungheria negli anni 1848 e 1849 címmel. Ez persze nem azt jelenti, hogy Kossuth torinói mítosza elhomályosította volna a firenzeit. Kossuth első politikai életrajza Torinóban jelent meg, egy évvel később, 1853-ban, a Serie di biografie contemporanee per L.C. sorozatban, az Agostini nyomda termékeként. Ez Kossuth 18481849-es tevékenységét kedvezőtlen fényben tünteti fel, valójában Grögeyt védi és pénzügyi vétségekben marasztalja el Kossuthot.
Firenzében Kossuth teljesen más fényben jelent meg. Itt Kossuthot a kommentátor egyetlen dologban marasztalta el, késő bánat ez, ugyanakkor erkölcsi nagyságának elismerése.
Kossuthnak azt róják fel, hogy ámbár lehetett volna, mégsem vált Robespierre-ré, hogy nem robbantott ki Magyarországon polgárháborút, hogy nem mocskolta be a kezét magyar vérrel. A kommentátor következtetése:
"Ezzel a magára vonatkoztatott váddal nyerte el Kossuth az igazi hazafi hírnevét, minthogy hazájának jogrendjét védte, tehát a szabadság Apostolának ellenállhatatlan hír nevét."
Ennek a kiemelésnek a párja egy másik kritika, amelyet Kossuthttal kapcsolatban a Nazionale képviselt, jóllehet eléggé tompított formában: Kossuthnak itt azt vetették a szemére, hogy nem vállalkozott egy hagyományos háborúra az osztrák és orosz seregek ellenében, illetve, hogy nem szervezett a betolakodók vonalai mögött partizánháborút. Ez a kritika meglepő, azonban arra emlékeztet, hogy 1847-ben, éppen Firenzében jelent meg egy kézikönyvecske, címe: A tökéletes partizán gyakorlati útmutatója, Lemonnier kiadványa (a szerző költségén). A szerző egy obskurus lengyel tábornok, neve Felice Raquillier, a napóleoni hadsereg volt vezérkari tisztje. Ez az értékes munkácska valamiféle bevezetés a népi háborúba, arra akarta megtanítani Olaszország népeit, hogy miként viseljék Ausztria ellen azt a fajta partizánháborút, amely Spanyol-, Orosz- és Poroszországban nyakát szegte a napóleoni egyeduralomnak.
A Kossuth ellen felhozott egyik bírálat (a Robespierre-szerep, valamint a polgárháború elutasítása) sem homályosítja a Kossuth-mítoszt, tekintettel arra, hogy egyik sem volt annak belső ellentmondása. Ezek az életét és a nemzet szabadságharcát, illetve külső megítélésmódok. És Karl Marx sem alkalmazhatta Kossuthra híres aforizmáját, melynek értelmében a történelmi személyiségek "kettős alakban tűnnek fel, [...] előbb tragikusak, aztán komikusak".
Mindazonáltal, 1852 után Kossuth mítosza Toszkánában, hogy úgy mondjuk, földalatti forrásként működik tovább. Ferdinando Ranalli munkájában (Le istorie italiane dal 1846 al 1855. Lemonnier. Firenze, 1858) Kossuth alakja már ezeken a leszámolásokon kívül jelenik meg. Nemzeti-szabadelvű arcéle végérvényesen bevésődött. Igy jelent meg az 1860-ban Milánóban kiadott rövid életrajzban is.
A későbbiekben a történetírás megpróbált súlyzottabb párhuzamokat keresni a magyar és az olasz összefüggésekben, a két Risorgimento között. Alberto Errera a szoros összefüggést Kossuth és Daniele Manin alakja között látta, ügyvédi elhivatottságukat vélvén közös karizmájuk alapjának, abban az értelemben, hogy mindketten a nép ügyét védték és óvták. Errera lapjain az "ügyvéd" alakja a nemzeti vallás "szentségviselőjének" felel meg, aki a népi szenvedélyeket képviseli ("melyeket a nép inkább érez, semminthogy ítél felőlük"). Mind a velenceiek, mind a magyarok Errera szerint Kossuthra és Maninra gondoltak, a következő kifejezéseket használván:
"Kossuth Lajos, Magyarország dicsősége, én pedig az ő fia vagyok, és amit mondani fog, az az igazság. Daniele Manin megismételte Velencében hoj' az ő jó apák és hoj mi mind a magzattyi vagyunk, meg hoj' ki vele beszél nem még mon'hat semit." (Daniele Manin a mi jó apánk és mind az ő fiai vagyunk és amikor ő beszél, az annyi.)
1880.
Tíz évvel később, Angelo De Gubernatis, az olaszországi összehasonlító irodalmi kutatások "pátriárkája", a Magyar Akadémia kültagja, azokat a "titkos és kivitelezhetetlen okokat" kutatja, amelyek a latinokat, a Mediterráneum lakóit és a magyarokat, Azsia fiait összekötik. És eme okok között jelentős helyet foglal el Kossuth mítosza. Olyan valóság ez, amelytől De Gubernatis nem tud eltekinteni, még rosszkedvében sem. Tulajdonképpen világossá válik, hogy De Gubernatis kedveltje Széchenyi István gróf. A mérsékelt Széchenyi, a "függesztett Duna-híd" megépítésének patrónusa, aki az ő számára nyitott és kozmopolita európai szellem; vele párhuzamosan azonban Kossuth végsőkig magyarságába zárt szellem volt, mi több, felmentést nyert ama súlyos hibák alól, amelyeket 184849 két éve alatt követett el. Mindezeknek ellenére, az olaszok elfeledték Széchenyi nevét (ha valamikor is hallották volna!), de mind a mai napig fellélegeznek Kossuth neve hallatára. De Gubernatis, akit teljesen összezavar ez a nyilvánvaló dolog, eme válasszal él:
"Le peuple aime " se personifier dans un héros-martyr. Cette fois le héros-martyr s'est survécu et le peuple pent encore adorer Louis Kossuth".
Még De Gubernatis is nyilvánvalónak tartja ezt, még akkor is, ha szíve másfelé húzza.
Azonban De Gubernatis elgondolkodtat. Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy az igazi kommunikáció, a népek párbeszéde a felvilágosodott-kozmopolita, avagy a herderi modell szerint zajlik?!
A felvilágosodott-világpolgári modell szerint a népek az elitek által és az elitek hatáskörében kerülnek kapcsolatba; a herderi modell szerint a kultúrák közötti mély kapcsolat csak a népek hivatásában valósul meg, ezt pedig nemzeti hősei személyesítik meg.
És ez az a mély örökség, amelyet Kossuth Magyarországra testált: Kossuthtól kezdve mondhatjuk, hogy a magyar szabadelvűség a nemzeti szabadság olyan magyar irányzatában gyökerezik, mely mind a mai napig őrzi régi erejét.
Egyed Péter fordítása