Szájunkra vehetjük-e még e borzalmas századnak a végén a haza szót? Nem mintha eltűnt volna a használatból. Nem, mert szívesen emlegetik a politikusok, különösen ha bajban vannak, ha áldozatot kívánnak tőlünk. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy időről időre a viták is fölparázslanak mifelénk, mit jelent végtére haza és nemzet, szabad-e beszélni róluk. Mert gyanúba keveredtek, és nem egészen ok nélkül. Hiszen mennyi pusztító szándék, emberellenes törekvés húzódott meg a pátosszal emlegetett haza szó mögött! Milliós tragédiák, elűzetések, kitelepítések. És jelentette a haza a reményt, az alagút végén pislákoló fényt, a bizakodást, hogy szembe lehet szállni a túlerővel, a diktatúrával. Mert haza volt az '56-os forradalom Magyarországa, a Prágai Tavasz harminc évvel ezelőtti Csehszlovákiája és a Szolidaritás Lengyelországa.
Napjainkban viszont, úgy tetszik, annyira lejáratódott fogalom lett a haza, hogy a mai nemzedékek előtt legfönnebb a nagy nemzetközi sportesemények idején kap valamiféle tartalmat. Ómódinak látszik a globalizáció korában. A szellemi életben pedig mintha két egymással szemben álló táborba sereglenének a szereplők; vannak a hazának (legyen az román, horvát vagy lengyel) végsőkig elszánt hívei, és vannak mindenre képes ellenfelei. Mindenható kollektivitás és mindenható individualizmus szívesen veszi magára e vitának a köpönyegét. Mind a kettőnek kizárólagos szokott lenni az álláspontja, mintha törvényszerű volna, hogy közösség csak az egyén rovására érvényesülhet, az egyén pedig csak a közösség rovására valósíthatja meg önmagát. A múlt század nagy elbeszéléseiből a harmadik évezred küszöbére illúziófoszlányok lettek; így természetes, hogy megkérdezzük: kellenek-e még a hazák?
Közép-Európában nem lehet könnyed mozdulattal félresöpörni ezt a kérdést. Újra meg újra bekopogtat hozzánk. A mekdonaldok és a tömegkultúra honfoglalásával, múlt századi ízű területekért folytatott háborúkkal, az internet látszólagos nemzetfölöttiségével mert azért a szép új világ egy nyelven, angolul beszél. Időszerű volna tehát százhatvannégy év után is a cseh költő Josef Kajetan Tyl kérdése: Hol van a hazám? Zárójelben: ebből azután a csehek nemzeti himnusza lett.
A kérdés annak idején is bizonytalanságot tükrözött. Mert lehetett a haza állam, ország, tartomány, nyelv; Közép-Európában nem volt könnyű meghatározni, ki számíthat e haza leányának, fiának. A cseh költő válaszában több kétértelműséget is találunk. A paradicsomi tájnak tekintett cseh föld volna a haza, de arról már szó sincs, hogy ott bizony szép számmal laknak német anyanyelvűek. Említeni se említi a vers, hogy Csehország az Osztrák Birodalom része, hogy a csehek más tartományokban Morvaországban és Sziléziában is élnek. Azért idézem sokadszor a cseh himnuszt, mert rövid, mindössze tizennégy soros szövege sűrítve tartalmazza mindazokat a dilemmákat, amelyek a közép-európai nemzetté válás útját jellemzik.
Ma talán még nehezebb megválaszolni a költő kérdését. Hiszen a nemzetállami törekvések tragédiák sorozatát hozták magukkal. Azt a modellt, amely Nyugatról érkezett el hozzánk is, igazából sehol sem sikerült megvalósítani, a kiméra mégis két évszázadon át fogságában tartotta térségünk gondolkodóit és politikusait. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a nemzetállam általában először írók és tudósok által megrajzolt képe magában hordta konfliktusok sorozatát, feszültségeket, a szomszédokkal és a más nyelvet beszélő kisebbségekkel. Hiszen e nemzetállami modell a korszerűsítés jegyében egységes nyelvet kívánt a törvényhozásnak, a közigazgatásnak, a hadseregnek. Gyakran pedig az államhatárokon túl éltek a nyelvtestvérek.
Tanulságos volna végigtekinteni a közép-európai hazafogalmak történetén. Modern kori keletkezésük óta sajátos a viszonyuk az államhoz, a központi hatalomhoz. Az egyik meghatározó hagyomány nem kis részben a rendi ellenállásban gyökerezik a központosítás, a nagyobb birodalmi keret ellenében vívott harc. A haza, éppúgy, mint a nemzet fogalma, mifelénk kevéssé kötődik az államhoz. Az állam inkább külső kényszerítő, a mi nemzeti függetlenségünk elrablója, hódító, ellenséges és idegen. Így azután nem könnyű a nemzeti szabadság valóságos vagy vélt megszerzése után fölépíteni az államot, meggyökereztetni iránta a lojalitást. Pedig a lojalitásnak is vannak mély gyökerei térségünkben, ha a nemzeti irodalom nem ezzel szokott is elsősorban büszkélkedni. A hódítók meggyőző túlereje minden esetben megteremtette a kiszolgálók, kollaboránsok rétegét. Jobb életföltételeket tudott magának az a magyar biztosítani, aki labanc lett, az a horvát, aki hűséges zsoldosként szolgálta a bécsi udvart, az a szlovák, aki buzgó magyarosító lett. Ám a 19. század irodalmának tükrében az ilyen személyek gyalázatos nemzetárulók, elfajzottak és egyéb gonosz lelkek, akikre szót sem érdemes vesztegetni. Mindenesetre az ő fiaik-leányaik szintén a romantikus nemzeti irodalom lelkes olvasói lettek, és az írók által festett képet fogadták el.
A virtuális hazát Közép-Európában az írók teremtették meg. Ez olyan tény, amellyel akkor is számolni kell, ha látjuk, hogy ezekből a hazákból nem hiányoznak az elfogult érzelmek, a szomszédok és a kisebbségek iránti türelmetlenség. Ostobaság volna a politikai korrektség korlátolt értelmezését követve visszamenőleg cenzúrázni klasszikusainkat. Nota bene: e tekintetben a kommunista korszak már megtette a magáét. Tehát értelmetlen Arany Jánost azért kárhoztatni, mert a Toldiban negatív vonásokkal ábrázolta a cseh Holubárt. El kell fogadni viszont, hogy a 19. századi Közép-Európa irodalmában hemzsegnek az egymásról készített torzképek. Rajtuk növünk föl, erről olvashatunk az iskolások számára kipreparált történetekben és a kötelező olvasmányokban is. Vajon elképzelhetetlen volna szabad legyen itt átlépnem az utópia határát , hogy némi szemelvényeket, költeményeket megtanítanánk az iskoláinkban Közép-Európa klasszikus irodalmából? Csak éppen annyit, hogy világos legyen a hasonlóság, a nemzeti tragédiák és sérelmek kísérteties hasonlósága. Sokat ismételt közhely, én is elmondom itt újra, egymás irodalmát gyakran úgy olvashatjuk, mint a sajátunkét, a neveket, helyszíneket kell csupán behelyettesíteni.
Szintén a mi térségünk hazafogalmának egyik jellemzője, hogy milyen fontos hangsúlyt kap benne a nyelv mozzanata. Ott van a hazám, ahol az én nyelvemet beszélik. Ez a megközelítés szintén ellentmond az államhatárokkal egymástól elválasztott hazák fogalmának. Az európai eszmetörténetben a felvilágosodás és romantika német gondolkodóitól ered a nemzet (haza) és a nyelv azonosításának képlete. Ennek a herderihumboldti gondolatnak óriási hatása volt Közép-Európában. Ezt mindenekelőtt eszmetörténeti tényként kell figyelembe venni, hiszen e nélkül nem érthetjük meg a nemzetté válás napjainkig tartó történetét. Nem arról van szó, hogy az itt élő népek elmaradottságuknál fogva lemondtak az úgymond korszerű és haladó politikai nemzet fogalmáról, és az etnikai összetartozást, a származást és a vért tették közösségi identitásuk alapjává. Ha valahol, akkor a mi tájainkon jól tudjuk, hogy közös nyelv és származás nem ugyanaz. Már csak azért sem, mert számos olyan városa, zónája volt Közép-Európának sajnos számuk és területük eléggé megcsappant a 20. század végére , ahol több nyelvet beszéltek, ahol hosszú hagyománya volt az egymás mellett élő nyelvek elsajátításának.
Kétségtelen viszont, hogy a nyelvek elkülönítése, ami programja volt mindegyik nemzeti mozgalomnak, sok negatív körülménnyel járt. A nemzetté válás azt diktálta, dönteni kell, melyik közösséghez tartozik az ember. Ha nem sikerült is szerencsére, teszem hozzá a francia modellt tökéletesen utánozni, az államhatalom, az erősebb fél igyekezett megvalósítani a 19. és a 20. században is a nyelvi homogenizációt. Az iskolák sorsa tudja ezt a legjobban példázni, a becsukott, megszüntetett kisebbségi-nemzetiségi nyelven oktató iskoláké, de megtaláljuk ezt a türelmetlen szellemet az államnyelvről szóló törvényekben is. A szétváló nemzeti utak meglehetősen eltávolították egymástól Közép-Európa népeit, az első világháború végén meghúzott új határok csak megerősítették a visszafordíthatatlannak látszó kölcsönös távolodás folyamatát.
Győztek tehát a határok. A határok, amelyek egyre merevebbek lettek. Az első világháború előtti bédekkerben még azt olvasom, hogy Magyarországról Velencébe készülve nem kell föltétlenül útlevelet kiváltani; volt időszak Közép-Európában nem is olyan túl régen , amikor egyszerű halandó még csak álmodni sem álmodhatott arról, hogy útlevelet kapjon, és eljusson a határ túlsó oldalára. Sőt megközelíteni sem lehetett egykönnyen a határt, közvetlen környékét határsávnak hívták, és külön engedély kellett az odautazáshoz. A kommunista totalitarizmus heveny időszaka soha nem tapasztalt falakat húzott országok közé. És leereszkedett Európa közepén az a vasfüggöny, amelynek mentális, civlizációs, gazdasági következményeit jószerével még föl sem mértük.
Azokra a hazákra, melyeket annyi reménnyel, áldozattal, anyagi és szellemi erővel készítettek a 19. század elejétől, a harmincas évek közepétől egyre jobban ráborult a totalitarizmusok árnyéka. Mennyi mindent elmond sorsunkról Lengyelország példája. Ennek az országnak a szuverenitását garantálandó lépett 1939 szeptemberében háborúba Anglia és Franciaország. Teheránban és Jaltában azután Lengyelországot átengedték a szovjet birodalom érdekszférájába a nyugati nagyhatalmak.
Egy éles, áthatolhatatlan határ túloldalára kerültünk. Egy olyan határt kellett évtizedeken át megtapasztalni, amelyről azt hirdették, egy egész világ vagy világrendszer határa. Hagyományainkkal, kultúránkkal skizofrén helyzetbe kerültünk. Szellemi örökségünk, szokásaink a jelző nélküli Európához fűztek bennünket. Jalta, a szovjet megszállás ránk ütötte a Kelet-Európa bélyeget. Hogy milyen erősen, azt a máig meggyökerezett szóhasználat bizonyítja. Gyakran így emlegetik országainkat nálunk is a tudósok, a kézikönyvek és az újságok (még a Magyar Hírlap tokaji összeállításában is ezt olvashatjuk az egyik kép alatt).
Ez a határ be- és elzárkózást jelentett. Félelmet és gyűlöletet, erőszakot és bizalmatlanságot. Aki hosszabb ideig élt ezzel a határral együtt, annak örök mementó marad. És valami, talán csak egy csöpp bizonytalanság, múló idegesség, ott bizsereg az emberben minden határátlépéskor, még a politikai viszonyok megváltozása után is. Érdemes volna arról szintén szólni, hogyan változott a közép-európai határok jellege 1990 óta. Mert kinyíltak a sorompók, jól tudjuk. Az útlevél nem az államhatalom kegyes ajándéka, hanem mindenkinek jár állampolgári jogon. Mégis látja-tapasztalja az ember a különbséget a mi egymás közti határaink és a nyugat-európai határok között. Az éjszakai vonatokon ma is ott dobognak a csizmák a magyarszlovák, a szlováklengyel határon, folyik a pecsételés, a határőrök diszkréten félrehajolva tanulmányozzák, hogy rajta vagyunk-e a nemkívánatos személyek listáján. A technikai hiányosságok tudjuk; nem biztos, hogy csak erről van szó. És való igaz, a határátkelők nem a mostani forgalomra készültek. De mintha túl erősek volnának a beidegződések, az egyenruhát viselők reflexei, a kommunista kor mentális öröksége.
Közben látjuk, hogy Nyugat-Európa új határokat készít, és a maga módján, a maga érdekei szerint képzeli el a jövő Közép-Európájának a térképét. Elég abszurd vonalat húztak meg például a NATO döntéshozói azzal, hogy a bővítés első köre Csehországra, Lengyelországra és Magyarországra terjed ki. Nem mintha nem húzódnának fontos törésvonalak abban a térségben, amely az Európai Unió és Oroszország között található. A határokról szólván nem lehet említés nélkül hagyni azt a civilizációs választóvonalat, ami Európát mintegy tizedfélszáz éve osztja ketté a kereszténység nyugati és keleti változata között. Ez a törésvonal az említett köztes régió közepén húzódik, és egészen pontosan nem is jelölhető ki, hiszen a vonal élességét jelentős átmeneti sávok (a görög katolikusoké, a vegyes lakosságú területek (Nyugat-Ukrajnában, Erdélyben, Boszniában) csorbítják. Ugyanígy tekintettel kell lenni arra a különbségre, amely a szűkebb közép-európai övezet és a Balkán között érzékelhető életmódban, viselkedésben és politikai kultúrában. Egy következő határvonal a volt szovjet impérium egykori nyugati határa. Más körülmények között formálódik a demokrácia és a piacgazdaság a valahai birodalomból kiszakadt országokban, talán a balti köztársaságok kivételével.
A nyugati világ értetlenül szemlélte, hogy a kommunizmus összeomlása, a szovjet birodalom térségünkből való visszavonulása után annyi új határsorompót állítottak föl térségünkben. Néhány éve egy prágai tanácskozáson méltatlankodott egy olasz politológus, miért kellett kettéválnia Csehszlovákiának, amikor közismert, hogy csehek és szlovákok majdnem ugyanazt a nyelvet beszélik. Talán a magyar köztársasági elnököt is efféle nyugati balhit vezette, amikor azt magyarázta a szlovák parlament akkori elnökének (tudjuk meg Milosko emlékirataiból), hogy Csehszlovákia szétválása kész katasztrófa volna. Ne a gesztus ügyetlenségén akadjunk fönn, hanem a kiindulópont tévedését
tisztázzuk. Csehszlovákia vagy Jugoszlávia nem úgy keletkezett, ahogy Svájc. Genf évszázadokon át arra törekedett, hogy tagja legyen a helvét konföderációnak; 1918 őszén sem a szlovákoknak, sem a horvátoknak vagy szlovénoknak nem volt módjuk népszavazással kinyilvánítani, milyen országban akarnak élni. És miért tagadná meg bárki azt a jogát egy népnek, hogy maga határozzon a sorsáról?
Ezek a mostani új határok a nemzetté válás két évszázados folyamatának a következményei. Másik kérdés, hogy milyenek lettek, milyenek akarnak lenni ezek az új nemzetállamok. Számos tény arra utal, hogy a határokat nemegyszer szívesen úgy tekintik, mint a 19. századi nemzetállami álmokban. Vagyis örülnek a bezárkózás lehetőségének, a nemzeti szuverenitást úgy értelmezik, hogy az elsősorban véd a szomszédoktól, óv a külső hatásoktól, s lehetővé teszi a homogenizálást, a kisebbségek módszeres fölszámolásának a politikáját. Az újabb keletű állami nacionalizmus többféle változatát lehetett tapasztalni Közép-Európában az utóbbi években. Van korszerűbb és elavult változata is; a korszerűt az jellemzi, hogy szívesen használja a globalizáció és a modernizáció nyelvezetét, azzal érvel, hogy mi jobbak, fejlettebbek, nyugatiabbak vagyunk, mint a szomszéd országok (ilyen beszédmód jellemezte például Vacláv Klaust és Horn Gyulát); az elavult változat a régi nacionalizmus nyelvét használja, és olyan apafigurák beszélik, mint Vladimir Meciar és Franjo Tudjman.
Szólni kell azokról a határokról, amelyek a térség lakóinak a fejében húzódnak. Ez pedig az ismeretek hiányának a határvonala. Kölcsönösen alig tudunk valamit egymásról.
Nem tegnap óta, de a helyzet az utóbbi fél évszázadban vált tragikussá, a demokratikus fordulat óta pedig véleményem szerint európai csatlakozásunk egyik akadályává. Úgy tetszik, nem csökken közöttünk a távolság, hanem nő. Meggyérültek a tudományos és művészeti élet kapcsolatai, mi, írók is alig ismerjük egymást. Kétségtelenül fontos fordulat volt mindannyiunk számára, hogy ismét ápolhatjuk kapcsolatainkat természetes partnereinkkel az európai kulturális központokban. De mintha egyoldalúan csak Nyugatra néznénk, és egymásról is csak azt óhajtjuk tudni, amit a nyugati tükör mutat.
Bizonyára nem lehet megkerülni a nyelvi határok kérdését sem. Hiszen Közép-Európa, a Balti-, Adriai-, Fekete-tengeri térség összetartozására lehet fölhozni geopolitikai, civilizációs érveket; de a közös sors, hagyományok és érdekek mellett nem lehet megfeledkezni a nyelvi sokféleség tényéről sem. Fog-e segíteni a globális civilizáció angolsága a határok lebontásában? Minden látszat ellenére nem könnyű a válasz. Az eddigi tapasztalatok nem egyértelműek. Formálódik ugyan egy új politikai, gazdasági, tudományos elit, amelynek közlekedő nyelve az angol, de az univerzalizmusnak ez a kommunikációs eszköze fölényesen tekint át térségünk nem egy problémája fölött. S ha ezek a szakemberek, politikusok egymás között kitűnően tudnak is majd érintkezni, félő, hogy lesznek olyan kérdések például a kulturális identitásé , amelyek az angolszász szemlélet szemüvegén át elég torz formában mutatkoznak. Láthattuk, milyen szarvashibákat követett el az amerikai és nyugat-európai politika a délszláv válság "kezelésében." A civilizátori buzgóság, a mindenáron való alkalmazkodás vágya éppúgy kisebbrendűségi érzésből fakad, mint a bezárkozó provincializmus. És Közép-Európában, mint mindig, nagy szüksége van a civilizátoroknak a parlagiakra, a parlagiaknak pedig a civilizátorokra, mind a két csoport az éles szembenállásban találja meg saját önazonosságát. Egy Thomas Mann-idézet került elém, úgy gondolom, érdemes figyelni tanulságára; akkor is, ha több mint hatvan évvel ezelőtt hangzott el Budapesten, az akkori Magyar Hírlapnak adott interjúban: "Nem vagyok nacionalista, de az az érzésem, hogy az ideális európai kultúrát csak a nemzeti kultúrákkal, ezek összegezésével lehet megvalósítani. Mivel nem lehetséges, hogy valaki csak európai legyen. Minden ember elsősorban saját nemzetéhez tartozik, de azután az európai színvonalra kell emelkednie."
A címben említett régiók közül az egyikről, Közép-Európáról már mondtam egyet-mást. Nem kívánok most belebonyolódni a meghatárolások és elhatározások labirintusába. Általános megjegyzésként csak annyit, hogy a demokratikus átalakulás és a szovjet kivonulás nagy pillanatában nehéz volna megmondani, mikor volt pontosan eléggé sikerült megfeledkeznünk a közös érdekekről. Többes számot mondtam, mert a felelősségben osztozunk. És nemcsak a politikusok; mi, magunkat szellemi embereknek mondók szintén. Biztató kísérletek után elmaradt a valódi összefogás. Történelmi pillanatok visszajönni nem szoktak. Ma már inkább az okokat kell megvizsgálni, arról sem megfeledkezve, hogy a nyugati világnak sem volt érdeke egy szorosabb közép-európai együttműködés, hiszen külön-külön könnyebben képes érvényesíteni piacbővítési, tőkekiviteli céljait.
Végül pedig a szűkebb régiókról szeretnék szólni. Hiszen e tájhazák épp a nemzetállam központosító, homogenizáló törekvéseivel szemben jelenthetnek ellensúlyt. Tanulságos, hogy a demokratikus átmenet során a regionalizmus ugyan néhány helyen politikai mozgalomként is fölbukkant (például a Cseh Köztársaságban, Horvátországban és kisebb mértékben Lengyelországban), ám a központi állam általában döntő pozícióban maradt. Ez pedig lépéshátrányt jelent a kontinens nyugati feléhez képest. Arra is volt több példa, hogy maga a regionalizmus mint valami állam- és nemzetellenes jelenség került gyanúba (például az Iliescu-korszak Romániájában).
Régiók megszületését nem lehet fölülről kezdeményezni, a történelmi hagyományokon kívül szükség van megfelelő törvényi szabályozásra és gazdasági háttérre is hozzá. A régió kérdése fölveti a centrum és periféria problémáját is. Közép-Európa nagy térségei mind a mai napig vidéknek számítanak a szó pejoratív értelmében, perifériának, ahol alacsonyabb színvonalú az infrastruktúra, a központnál kevesebb az oktatási és művelődési intézmény, halványabb a szellemi élet. Ahonnan elmennek a többre vágyó, többet akaró emberek. A régiók gondolata decentralizációt jelent, az országon belüli különbözőségek nem különbségek! meglétét és erősödését. Belátható szűkebb pátriát, mellyel könnyebb az érzelmi azonosulás, mint a nemzetállammal, mert közelebbi és átláthatóbb a közigazgatás, a helyi politika.
És a régiók segíthetnek az államhatárok szerepének a csökkentésében is. Közép-Európában számos kisebb és nagyobb tájat átmetszenek az államhatárok, elvágják egymástól az egymáshoz tartozó régiókat, olyan területeket, amelyek gazdag gazdasági és szellemi kapcsolathálózattal bírtak. A régiók bizonyos értelemben a nemzetállamok között találhatók, átívelnek határokon, összeköthetnek népeket, eredményesen szolgálhatják a kulturális és gazdasági csereforgalmat. Segíthetnek legyűrni az elválasztó határok erejét.
Tokaj szimbólumnak tekinthető a közép-európai tájak összetartozása és szétszakítottsága szempontjából is. Hiszen a történelmi borvidéknek egyik sarka Szlovákiához tartozik. Maga a tokaji jellegzetesen határvidéki termék. A határvidék remélhetőleg a jövőben sem hátrányt fog jelenteni, és a történelmi kapcsolatok kölcsönösen segíteni fognak a tájéknak határon innen és túl. Ahogy vizek vagy hegyek összetartozásán sem változtathat politikai határ. Vegyük befejezésül egy eltüntetett földrajzi név példáját, hiszen Tokajt érte vele megrövidítés. A Tokaj-eperjesi hegysorról van szó, ugyanannak a hegyvonulatnak más nevet adtak Magyarországon és Szlovákiában. Reméljük, hogy milyen szép jelkép lenne az Egyesült Európában visszakapja majd a nevét.