Szorosan a témával (Modernitás és kisebbségi irodalmak) jelölt kérdéskörben gondolkodva külön fejezetet érdemelnének az egyes modernitás-koncepciók, a kisebbségfogalmak és identitásdefiníciók, és külön erőfeszítést igényelne a következő feszültségteli relációk vizsgálata is: irodalom és modernitás, kisebbség és modernitás, illetve kisebbség és irodalom. Ezek a viszonylatok természetesen nem írhatók le e dolgozat kereteiben, csupán jelzések történhetnek arra, hogy egyáltalán mely perspektívákból vélem megközelíthetőnek, esetleg beláthatónak is a témát. Igaz, bizonyos honi és külhoni vélekedések ismeretében talán inkább abból a kérdésből kellene kiindulnom, hogy lehetséges-e olyan modern esztétikai koncepció, amely eleget tesz a kisebbségvédelem követelményeinek? Vagy gondolhatok-e esetleg arra is, hogy a kisebbségi, partikuláris világlátás és a modernitás különféle esztétikai stratégiái között netalán kibékíthetetlen ellentmondások feszülnek. Hogy a kérdésfelvetés meghatározott diskurzív térben mozog és latens kritikát implikál? Ebben bizony van némi igazság.
Vegyünk sorra néhány reprezentatív értelmezési lehetőséget, ezúttal nem személyekhez kötötten. Némelyek olyan esztétikai koncepció kidolgozásán fáradoznak, amely nem tagadja, hogy a kisebbségi keretek közé szorult világlátás és a modernitás esztétikai normái között feszültség van. Eszerint a kisebbségi irodalom útkeresései az esztétikai modernitás és a kisebbségi partikularizmus közötti feszültségtérben játszódnak le. Ez az irányulás gyakran applikálja azt a vélekedést, mely szerint a modernitás érvényesülése párban járt a kisebbségi kulturális javak pusztulásával. Ebben a vonatkozásban hatványozott jelentőségű, hogy a posztmodern gondolkodásmód nagyfokú érzékenységet tanúsít a modernitás ambivalenciái és a partikuláris, gyakran kirekesztett kulturális azonosságok iránt. (Ez az érzékenység munkálta ki az irodalomtudományban pl. a feminista kritikát, a különböző etnopoétikai törekvéseket és azokat a posztkoloniális poétikákat is, amelyek néhány alapmodellje mint a helynyelvén hármasságán alapuló is paradigmatikussá válhatna a kisebbségi irodalmak leírásában.1
A posztmodernnek a plurális világokra, az azonosságteremtő kulturális dimenziókra, valamint a nyelviségbe ágyazott egzisztenciára vonatkozó fogékonysága ösztönöz arra, hogy szemügyre vegyem vajdasági kisugárzását is. Ugyanis megannyi posztmodern állásfoglalás találja meg forrását abban a gondolatban, amely a kisebbségi entitásokat a modernitás áldozatainak tudja. Mások számára már az esztétikai modernitás és a kisebbségi egzisztencia viszonylatának problémaként való felvetése is veszélyterhes a kisebbségi öneszmélést illetően, hiszen a kisebbségi összpontosítás esélyeit rontja, gyengíti az etnikai szubsztanciát. Külön irányt képvisel az az értelmezés, mely a modernitás roncsolt, eltorzult mivoltát hangsúlyozza régiónkban, eszerint, abból kell kiindulnunk, hogy a kisebbségi egzisztencia és az esztétikai modernitás közötti ambivalenciák a modernitás regionális sajátosságú hozadékaként kerülnek felszínre. Ezen értelmezési lehetőség szerint nem az esztétikai modernitás és a kisebbségi életgyakorlat közötti ellentmondásokra kell figyelnünk, hanem, irodalom és társadalomszociológiai tudásra hagyatkozva, a modernitás torzult formáit kell felismernünk.
Lévén, hogy a modernitás deformált alakzatait tapasztalhatjuk a vajdasági ég alatt, a kisebbségi irodalmi gyakorlat társadalmi hátterét e deformáció lecsapódásai képezik. Ám ha elfogadjuk az utóbbi okfejtést a közép-kelet-európai eltorzult modernitás-koncepciók kapcsán, akkor megkerülhetetlen a kérdés: hogyan határozhatjuk meg az autentikus modernitás kritériumait? Meghatározhatjuk-e egyáltalán az autentikus modernitás normarendszerét? Vagy a modern dinamika eredendő sajátosságához tartozik, hogy mindenütt más módon jut érvényre, azaz, a partikuláris különbözőségek a modernitás velejárói? Hiszen a posztmodern állásfoglalások ismételten hangoztatott részeleme, az említett autenticitás megkérdőjelezése. Bármilyen irányban is tájékozódnánk azonban, ezen elgondolások egy alapkövetelményét semmiképen sem téveszthetjük szem elől: a kisebbségi egzisztencia módozatai, a kisebbségi léttapasztalatok kötelezően jelenjenek meg az irodalmi tematizálás horizontján.
A minoritárius kritika valamennyi vállfaja a kisebbségi tapasztalat elsődlegességét, a világkifejezésnek sajátos, partikularitást biztosító, nyelvi perspektivizmusát hangsúlyozza. Elképzelhető tehát olyan látószög, illetőleg beszédhelyet, amelyből szemlélve a kisebbségi lét élménye egy általános létmegértés gondolati alapjául szolgál. E nyelvileg közvetített látószögből sarjadó beszédben a kisebbségi mivolt nem a jelenben való lét értelemezésének egy vonatkozásaként, hanem e jelenben való lét értelmezéseként jelenik meg. E beszédet minoritárius diskurzusként nevezhetnénk meg. Mielőtt azonban megvizsgálnánk a minoritárius diskurzus irodalmi megformálásának, megjelenésének esélyeit a Vajdaságban, szólnunk kell arról, hogy miben látjuk a kisebbségi lét és az irodalmi artikuláció viszonylatának feszültségeit a modernitás kontextusában. A kisebbség és az irodalmi mű relációja azért válik többek között problematikussá a modernitás kapcsán, mert megjelenik az igény, hogy a mindenkori vajdasági magyar kisebbségi önreflexió kitüntetett helyeként fogjuk fel az irodalmi alkotást.
Ez a követelmény az irodalmi mű létét a kisebbségi egzisztencia feltételeit közepette megoldottnak tudja, lévén, hogy az irodalmi gyakorlat normáit szorosan az irodalomhoz képest externális közegekhez kapcsolja, azaz nem tartja érvényesítendőnek az irodalmi gyakorlat immanens kritériumrendszerét az adott konstellációban. Nem szeretnék belebonyolódni az irodalom autonómiáját illető kérdésekbe, elegendő lesz leszögeznem, hogy az irodalom és a művészet autonómiája az önviszonyuló modernitás vezérlő kritériumának bizonyul, mégpedig abból a megfontolásból kiindulva, hogy a művészet autonómiája a célracionalitással szembeni ellenállásra épül. Ugyanis, éppen akkor, ha tekintetbe vesszük az irodalmi gyakorlat jelenlegi externális kontextusát, tehető fel a kérdés: a kisebbségi egzisztencia megformálásának az irodalmi ábrázolás-e az autentikus közege? Azok, akik az irodalmon kívüli perspektívákból közelítenek a kérdéskörhöz, abból indulnak ki, hogy az irodalom döntő módon formálja a kisebbségi tudatot, hogy olyan szellemi szituációt produkálhat, amely a kisebbségi magyar egzisztencia legfontosabb dimenzióit érinti. Hogy a mű, a kifogadási gyakorlat révén, manipulálja a viselkedést és az életvitelt. Azonban nem mellőzhetjük azokat a változásokat, melyek végbementek a kommunikációs gyakorlatban, hiszen új és új paradigmák sarjadtak az utóbbi évtizedekben, melyek nem hagyták érintetlenül az irodalmi gyakorlatot sem.
Milyen módon nyernek érvényt és egyáltalán érvényesek-e még az esztétika kategóriái? (Gondoljunk egy pillanatra pl. az információs kor új gépi esztétikájára.) Ezenkívül, a tömegkommunikációs hatások a partikuláris, kisebbségi entitások sajátos ízlésmodelljét, beszédhelyzetét és nyelvi egzisztenciáját is átformálják. A modernitás kérdésében gondolkodva milyen értelemben válik ma problematizálhatóvá az a koncepció, amelyet például a Szenteleky-életmű képvisel? Ma, a telematikus kultúra, a hálózati műveltség korában tapasztalási készleteink, világpercepcióink jelentősen módosulnak, hiszen a digitális kód által termelt képek mindenhol (még a Föld túloldalán is) egyidejűleg vannak jelen (V. Flusser), és radikálisan új tér-idő tapasztalatok jelentéseit tanuljuk. A hihetetlen mértékű informatikai jellegű egyetemlegesítő tendenciák élménykörében állva mit jelent a számunkra az espit locale, a miliőhatás, hol van a sorban a fizikai térség, a partikuláris terek meghatározó ereje? "A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni" írta Szenteleky Kornél.
A mondat rádöbbent megváltozott gondolkodáskörülményeinkre: a határok relativizálódnak a digitális egyneműsítés révén, a talajtalanság mint relativisztikus, fenomenologikus, kibernetikus stb. térkiszorítás2 értelmeződik.
Miért feszültségterhes tehát a modernitáskisebbségirodalom reláció? Egyfelől, a kisebbség ha nem kapcsolódik be tevőlegesen a modernitás univerzalizációs és globalizációs folyamataiba berekesztődik saját partikularitásába, a provincializálódás helyzetébe kerül. Másfelől, a modernitás tendenciáinak velejárója a viszonylatok egyneműsítése, a hatalmi gócpontokat léteztető univerzalizáció, ahogy erre a posztmodern diszkurzusok rámutattak. Egy lényeges kérdésről ritkán esik szó. Képes-e és milyen módon a kisebbségi kultúra, az irodalmi artikuláción keresztül, bekapcsolódni, tevőlegesen részt venni a modernizáció egyetemlegesítő diskurzusában? Milyen módon participálnak irodalmi megnyilvánulásaink a modernitás közegeiben, a modernitással kapcsolatos feszültségek szomszédságában? Nem a tömegkultúra szintjén tagolódik-e inkább a kisebbségi kultúra, azaz, nem arra kell-e következtetnünk, hogy esetében lényegesen jelentéktelenebb a magaskultúra jelenléte? A modernitás folyamataiba való belépés mindig veszélyforrást jelent a kisebbség önazonosságára nézve. De az lenne-e a megoldás, hogy önvédelmi gesztusként csak a partikulárisba való rögzülést tartsuk érvényesnek? És egy olyan irodalmat, amely az irodalmon kívüli formákra reagálva tud "eredményes" lenni? A kisebbségi irodalom és kultúra esélye, hogy sajátos helyzetével összhangban, közvetíthet a partikularitás és univerzalitás között, hogy hozzájárulhat az egyetemlegesség és a különösség közötti ingamozgás (Heller Ágnes) artikulációjához. De kijelölhetjük-e a feladatát a partikularitás lényegének keresésében, vagy az egyensúlyteremtés kísérleteiben?
A kisebbség szellemi erejétől, kulturális teljesítményeitől, kulturális erőforrásainak felhasználásától függ, hogyan száll fel az ingára és lesz maga is tevékeny résztvevője az örökösen újraformálódó univerzalizációnak. A modernitás tapasztalatrendszeréhez tartozik, hogy az univerzalizmus argumentációja szükségeltetik ahhoz, hogy a meglevő asszimetrikus helyzetet enyhíteni tudjuk, hogy bármikor rá tudjunk kérdezni az adott feltételek, hatalmi viszonylatok igazoltságára. Az irodalmi autonómiához szükséges szabadság legitimációja, például, mindig az egyetemlegesség normáit hívja segítségül. A modernitás reményét abban jelölhetjük meg, hogy a partikularitás (adott esetben: kisebbségi egzisztenciák) feltételeit is az unvierzalitás szintjén tudjuk legitimálni. De az univerzalitás érvényesítése elnyelheti, bekebelezheti az "elkülönítési vágyak" alanyát, a "kis kulturális szigeteket" (Szenteleky). Ebből sarjadt a posztmodern érzékenység. Bízhatunk-e az irodalom feltétel nélküli emancipatórikus hatásában, vagy bizonyos irodalmi gyakorla elszabadító praxisában, ahogy egyes teoretikusok feltételezték? Vagy e reményeket, a kommunikációs minták gyökeres módosulása után, végérvényesen modernista illúzióknak tekinthetjük?
Gondoljuk végig a kérdést másik irányból, a történetiség perspektívájából, azaz a kisebbség történelemérzékelése és a modernitás viszonylatának szempontjából. A kisebbségi egzisztencia percepciós sémái ugyanis történelmi tapasztalat termékei. A kisebbségi létmód, identitás tematizálása már a kifejezés használata is történelmi gondolkodásmódot feltételez, mely nyitott a partikuláris entitások történelmi feltételezettségére. Ehelyütt figyelembe kell vennünk egy újabb ellentmondást, mely a modernitás szerkezeteiből fakad. Hayden White érvel úgy, hogy a 20. századi irodalom jó része ellenségesen viselkedik a történeti tudattal szemben. Szerinte "...a kortárs irodalom egyik megkülönböztető vonása az az alapmeggyőződés, hogy a törétneti tudatot ki kell irtani az írónak akkor, ha kellő komolysággal akarja vizsgálni az emberi tapasztalás ama rétegeit, melyek feltárása éppen a modern művészet sajátos célja".3 A fentiekből kiindulva arra kell következtetnünk, hogy a világ modern értelmezésének hozadékai és a történetiség között ambivalenciák állnak fenn. Mindezek tudatában hogyan olvassuk Szenteleky mondatait: "Itt, Vajdaságban nincs múlt, történelem és tradíció, mely a költők lelkületét befolyásolná, irányítaná, mint pl. Erdélyben. [...] egyedül a jelenben élnek, ezért könnyen és messzire repülnek, hiszen semmi se húzza őket a múlthoz és a földhöz. [...]
A tradíció és emlék nélküli emberek progresszívak, frissen és messzire menetelnek. [...] Tekintetük a messziséget keresi, és könnyen átsiklik nyelvi, nemzeti elkülönödéseken. Az általános emberit látják, érzik, hirdetik."4 Mindez újabb kérdéseket vet fel. Egyrészt, érvényes-e Vajdaságban az a gondolat, amely a kisebbségi létpercepció sajátjának tudja az antikvárius szemléletét (Nietzsche), a muzeális jellegű (Zmegac), történelemszenzibilis gondolkodást? Másrészt, Apollinaire ismert mondatára gondolva ("Ám az új szellem most jelentkezik első ízben oly módon, hogy tudatában van önmagának")5 feltehetnénk a kérdést, mennyiben van ez a frissnek nevezhető szellem tudatában önmagának? A modernitás önmagát mindenkor a régiről az újra való átmenet eredményeként értelmezi (Habermas)6, illetve normák és konvenciók világa elleni sajátságosan ritualizált tiltakozásként (Zmegac)7 érvényesíti.
Történeti szemléletmód, tradíció hiányában azonban problematikussá válik az átmenethez szükséges készenlét, elkötelezettség, nem működhet a modern tagadóerő, nincs célpontja a kreatív tagadásnak, a szakadás az elvárás jelentésalakzata legfeljebb hiányként lehet jelen. A modernitás a hagyomány jelentésének átminősítésében is, de a tagadás gesztusában mindenképpen kötődik a "múlthoz és a földhöz". Az az interpretációs vonulat, amely a partikuláris történelmi kötöttségeket hozza szóba, a historizmust, a történelmi tudatosságot megjelenítő tapasztalati sémákat építi be beszédrendjébe. "Irreális lenne azonban azt hinnünk, hogy egyik napról a másikra eltűnhet az alkotók eredetiségre való törekvése, olyan jellemző tulajdonság, amely két évszázad alatt szinte a művészek második természetévé vált. A posztmodern szituációra éppen a rezignatív historizmus és a kreatív kombinatorika összekapcsolása jellemző. Az "azonosnak" historikus "örök visszatérése"... az újítás egykori kényszerével összekapcsolva..."8 mindez újra felvet néhány kérdést.
Mennyire bír jelenléttel az említett dimenzió, mármint a szakítás tudatossága, a múlttól való eltávolodás, a történetiségbe ágyazottságból sarjadó kritikai distancia, az emlékezés distanciája a vajdasági magyar kultúrában? Mennyire van jelen az a történelmi tudat, amely az emlékezés folytonossága révén képes érvényesíteni olyan partikuláris képleteket, melyek átírják a kisebbségi érzékelési sémákat?
A minoritárius beszéd adekvált alapja a posztmodern idézetkultúrája lehetne, az a radikális pluralitás, amelyben természetes módon érvényesülhetne az intertextuális interkulturális értelemképzés. A posztmoderntől nem idegen interkulturális törekvések szövegszerű érvényesítésével nemcsak hogy tágulhatna a kisebbségi leszűkítő modell, hanem radikálisan szemléletes lehetne a "kultúrák között lét"9 tapasztalatának fikcióvá lényegítése. A posztmodern nomád gondolkodásmódjában nem fér meg a helyhezkötöttség képzetkörén belüli közösségi érzület. A minoritárius értelemképzési stratégiáknak viszont mindez része, ezért a nomád intenciót az otthontalanság, a metaforikus helynélküliség érzékeltetésében hasznosítja.
A posztmodern diszkurzusban a léttapasztalat kitüntetett sajátossága a nyelvközvetítettség. A nyelvi jelek, a jelentésegységek praxisának értelmezése központi helyet foglal el a posztmodern világlátásban. Ezen irányulás ellentételezi a modern, reprezentacionalista, nyelvelméletek beállítottságát, mely a funkcionalitás szűk határai közé szorította a nyelvi megnyilvánulásokat, eszközlétté redukálta létezésünk nyelvi meghatározottságát. Ezáltal a posztmodern érzékenység, annak ellenére, hogy érvénytelenítette az irodalmi mű emancipatorikus, modern elkötelezettségét, ajtót nyitott az irodalmi gyakorlatban formálódó nyelvi kultúra, nyelvi praxis másfajta értelmezésének. Azzal, hogy megszüntette a nyelviség passzivitásba szorult, tükörlétbe, alárendeltségbe préselt állapotát, a nyelvi kultúra konstitutív, teremtő dimenzióit hangsúlyozta. A nyelvi létmód hangsúlyozása roppant jelentőséggel bír a kisebbségi létérzékelés számára is, hiszen az általam minoritárius diskurzusnak nevezett beállítottságnak szolgáltathat érveket, bár egyúttal módosítja is azt. Ugyanis a nyelvközpontú értelmezés úgy tágítja a minoritárius diskurzust, hogy az irodalmi mű immanens értékeit, az irodalom immanens nyelvi teljesítményeit, a nyelvi kultúra irodalmi praxisát hangsúlyozza és hatálytalanítja azokat az irányulásokat melyek a minoritárius diskurzus lehetőségét kizárólag irodalmon-kívüli közegekből vezették le. Az irodalmi mű autonómiája immáron nem a modernitás vezérelveiből, hanem az immanens nyelvi praxisból vezethető le.
HIVATKOZÁSOK
1. Lásd: Bényei Tamás: A posztkoloniális irodalom. Helikon. 1996. 4. 520528.
2. V.Flusser: Az írás. 1997. 125.
3. H.White: A történelem terhe. Budapest, 1997. 31.
4. Szenteleky Kornél: A vers Vajdaságban. Ugartörés. I. Újvidék, 1963. 6263. A probléma általános kontextusát lásd: Bori Imre: Szenteleky Kornél. Újvidék, 1994.
5. Idézi Somlyó György: Philoktétész sebe. Budapest, 1980. 14.
6.J.Habermas: Egy befejezetlen projektum. In: J.HabermasJ.F.LyotardR.Rorty: A posztmodern állapot. Budapest, 1993. 153.
7. V.Zmegac: A modernség és a posztmodernség diagnózisához. Literatura. 1990. 1. 8.
8. V.Zmogac: I.m.
9. Idézi: Szamosi Gertrúd: A posztkolonialitás. Helikon. 1996. 4, 422.