Az Esély eddig elkészült két kötete s a beléjük foglalt kilencvenes évek talán még közvetlenül hasznosítható tanulságai az alapító RMDSZ-elnök Domokos Gézát állítják az olvasói érdeklődés előterébe és mégis egy korábbi esélyről szeretnék most említést tenni, legalább három évforduló kapcsán. 1968 júliusában a Romániai Írószövetség Kiseleff úti székházában (egész pontosan: július 9-én, ahogy Méliusz József Az illúziók kávéházában emlékeztet rá), a "magyar nyelvű" irodalmi lapok elemző értekezletén vettünk részt. Tulajdonképpen ez a nyár (Ez a nyár Szilágyi Domokos verscímében is!) volt a mi irodalmi befogadtatásunk, első érdemi szólásunk ideje; mi, akkori fiatalok, néhány idősebb, sőt "nagyon idős", hatvanas évei elején járó romániai magyar írótól (lásd Méliusz), de legalább ennyire az újabb "olvadás", ideológiai enyhülés nemzetközi légkörében a román írók lázongásától támogatva, felbátorítva, a marosvásárhelyi Igaz Szó és a kolozsvári Utunk szűkkeblű irodalompolitikáját célozhattuk meg felszólalásainkban, hangot adva nemzedéki sérelmeinknek is.
Az "is" itt fontos. Mert jóval nagyobb volt a tét, jóllehet már túl voltunk az egy hónappal korábbi, kifejezetten politikai jellegű értelmiségi találkozón, amikor is az RKP Központi Bizottsága épületében, Nicolae Ceausescu pártfőtitkár súlyosan rosszalló tekintetétől, majd dörgedelmes rendreutasításától kísérten próbáltuk összefoglalni (ki-ki a maga tapasztalatai, illetve bátorsága-félénksége függvényében) a romániai magyarság panaszait, igényeit. A júniusi illúzióvesztés úgy látszik mégsem volt akkora, hogy ne láttuk volna értelmét megkísérelni rendet teremteni legalább a mi portánkon, az irodalmon, az irodalmi nyilvánosságon belül. Sokféle elégedetlenség halmozódott fel céhen belül is Méliusz bármikor újraolvasható szövege a maga indulatgomolyával és reális kritikai észrevételeivel kort és embert jellemez , a vitának a remélt (és már-már megvalósulni látszó) következményekre, személycserékre számítva igazi tétje volt. Írók vagyunk, nem perzekutorok, inkvizítorok ez a kijelentés célba talált. És abban is egyet lehetett érteni, az utókor sem igen vonhatja kétségbe: "Mindenkinek a tulajdon sérelme a legsúlyosabb, itt nincs súly-, hossz-, űrmérték, amellyel ily abszurd összehasonlítást eszközölhetnénk, mert végül is hamis tudatban éltünk, írtunk, ágáltunk a dogmatizmus manipulációja alatt."
Ennek a manipulációnak a megszüntetéséről volt szó, legalább az irodalmi lapokban. És ebben vállalt, 1968 tavaszától, közvéleményalakító szerepet Domokos Géza mint a központi napilap, az Előre főszerkesztő-helyettese, a hétvégi irodalmi-művészeti melléklet (a Vasárnap) szerkesztője. Ő el tudta hitetni sokkal inkább, mint Méliusz , hogy nem a harmadik (a legfontosabb?) romániai magyar irodalmi centrum létrehozása a cél, nem az erdélyi (kolozsvári és vásárhelyi) renitensek fővárosi megfékezése, hanem az elfogultságok és régi-új érdekszövetségek fölé emelkedő, szabadabb irodalmi légkör, az alkotáshoz szükséges atmoszféra megteremtése. Domokos Gézának nem volt könnyű dolga; egyrészt meg kellett küzdenie az Előre sziklaszilárdan a mindenkori pártvonalat képviselő főszerkesztőjével, másrészt egyensúlyoznia kellett a pártközpont irányában. S ez annál bonyolultabb volt, minthogy épp ezekben a hónapokban zajlott a "kettős kötődés" vitája; a budapesti (mai olvasatban abszolút természetesnek ható) írószövetségi felvetés pánikot keltett a bukaresti elvtársakban, szervezni kezdték tehát a tiltakozásokat felszólításuk elől Domokos Géza sem térhetett ki, ha a magyar kultúra érdekében működtetett pozícióit nem akarta feladni. A saját, sajátos felelősséget emelte ki mint romániai magyar adottságot, alighanem belső meggyőződéssel és nem csupán felülről rákényszerített optimizmussal: "Viselésére, vállvetve a román kultúra művelőivel, van bőven erőnk és tehetségünk. Mutatja a múlt, jelzi a jelen, és minden kétséget kizáróan bizonyítja a jövő."
Az 1968. július 7-i bizakodását, harminc év múltán, immár hetvenévesen, a legújabb kori RMDSZ-tapasztalatokkal súlyosbítva, valószínűleg nem ismételné meg Domokos egy az egyben, és gondolom, még egyszer nem vállalná a fentről sugallt elhatárolódást; a "van bőven erőnk és tehetségünk" hitében talán máig sem ingott meg, és bizonyára változatlanul szeretné érvényesnek tudni a "vállvetve" kitételt. Az augusztusi fordulat, a prágai bevonulás, illetve a bukaresti (román nemzeti vonatkozásban és némely központi kérdésben érvényesített) "különút" a politikai illúziókat hosszú időre lehervasztotta (az írószövetségi lapok élén sem történt változás 1989 decenberéig), Domokos Géza számára azonban a magyar irodalom szolgálatában új, az előzőnél tágabb lehetőség adódott; bármennyire paradoxonként hangozzék ma, a Kriterion igazgatója épp a hetvenes években tárhatta ki (kelet-közép-európai viszonylatban) a kapukat az erdélyi, a romániai magyar írástudók előtt, többek közt olyan könyvsorozatokat is útjukra indítva, illetve folytatva, mint az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a Téka, a Horizont vagy a Forrás.
Na és ne feledkezzünk meg az egyedi Kriterion-könyvek sikeres szerzőiről. Akik közül nem egy Domokos Gézát személyes barátjának tudhatja, tudhatta. Felsorolásba fogni érdektelen volna, ám egy bukaresti közös esténk jelmondatát ide írom: a Domokosok és a Gézák együttes ünneplésére kerítettünk sort, a rangidős D.G.-vel s az akkoriban a román fővárosban élő Szilágyi Domokossal és Páskándi Gézával. Egy ilyen találkozó 1998-ban sajnos már megismételhetetlen, csak Domokos Géza mehet el a most lenne hatvanas Szilágyi Domokos Szatmárnémetiben álló mellszobrához, vagy felkeresheti a Páskándi Géza utcát Szatmárhegyen. De az a régi kor, a hatvanas éveké hitelesen megidézhető olyan könyvekből, mint a Holdbumeráng, az Üvegek, Az eb olykor emeli lábát, mindenekelőtt pedig a Búcsú a trópusoktól, amelynek egyik verse így kezdődik: "Ó, ez a nyár, ez a nyár."