"Az emberek nem annyira atyjukra, mint inkább a korra hasonlítanak, amelyben élnek" állítja egy arab közmondás, utalván ezzel a történelem színpadán végbemenő változások állandó jelenvalóságára. E szakadatlan folyamatban minden egyes korszak az őt megelőző és követő közé ékelődve a történelem egy láncszeme, a maga jól meghatározott társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális sajátosságaival, azzal a szellemmel és értékrendszerrel, amely végső soron meghatározza a szubjektum életvitelét is.
A különböző korszakok jellemzői közül a szemléletesség kedvéért ragadjuk ki például az értékrendszert, és próbáljuk meg egy leegyszerűsített példa segítségével láthatóvá tenni a különböző korokban végbemenő változásokat. A 12. század embere számára például valószínűleg a lovagi rang jelentette az egyik legfontosabb önazonosítási tényezőt, míg a 17. századi Rajna menti lakos már protestáns vallására hivatkozott. Kétszáz évvel később ugyanezen vidék lakója várhatóan németségével büszkélkedett, hisz nemzeti hovatartozása volt a tényező, amely alapján azonosítható, másoktól megkülönböztethető volt. A németségét hangsúlyozó egyén a történelmi fejlődés belső logikája következtében tartotta nemzeti hovatartozását elsődlegesnek más önazonosítási tényezővel szemben, hisz ekkorra már elérkezett a "nacionalizmus kora".
Mi a nacionalizmus? Több mint száz éve foglalkoztatja ez a kérdés a szakembereket, de egyértelmű válasz még nem született rá. Sokszor tűnt és tűnik meddőnek a válaszadás kísérlete, mégis a nacionalizmus problematikája ma is az érdeklődés középpontjában áll. Ez a tanulmány is egy lehetséges válasz erre a kérdésre, próbálkozás a nacionalizmus lényegének megközelítésére, felmutatására és "kezelésére". Nem célja a nacionalizmus dialektikus fejlődéstörténetének bemutatása. A jelenség mélyére szeretne hatolni olyan elméleti elemzés keretében, amely a biológia nyelvén szólva elvezet azokhoz a génekhez, melyek kódolják és működtetik. Nyilván a társadalomtól és társadalmi rendszertől, amelyre és amelyben a nacionalizmus hat, nem lehet és nem is szabad elvonatkoztatni, de itt az elsődleges cél a nacionalizmus burkának felfejtése, majd azon belül egy bizonyos fajta rendszer felismerése, azért, hogy zavarba ejtő sokszínűsége ellenére is tematikusan, hozzáférhetően állhasson az olvasó előtt. E kísérlet záróakkordja a nacionalizmus káros hatásainak orvoslására tett javaslatokat tartalmazza.
E próbálkozás sikeréhez alapvető követelmény a nacionalizmus táptalajának, a nemzetnek mint fogalomnak a tisztázása, lévén, hogy ma is élénk vita folyik ennek értelmezése, valamint az ún. "kultúrnemzet" és "politikai nemzet" elsőbbsége, legitim volta körül. Néhány olyan kulcsfontosságú fogalom, mint averzió, emlékezés, etnocentrizmus újbóli tisztázása is remélhetőleg közelebb visz majd a nacionalizmus lényegének megértéséhez. Mindenekelőtt vessünk hát egy pillantást a talajra, melybe a nacionalizmus mély gyökereket ereszthetett és amelyből táplálkozhatott kétszáz éven keresztül.
A "nemzet" latin eredetű szó, kezdetben a vérrokonság megjelölésére használták. A 'nasco, nasci' igéből származik, jelentése 'megszületni'.1 A 18. században ezzel a terminussal már egy állam összlakosságát jelölték, jelentése fokozatosan egybefonódott a nép, illetve az állam fogalmával, és a tartalmaknak ez az egymásbamosódása, bizonyosfajta tartalmi és terminológiai konfúzió még ma is sok helyütt fellelhető.
Ernest Renan szerint a nemzet olyan lelki és szellemi entitás,2 amelyet két tényező határoz meg: egyfelől a múlt fontosságának tudata és bizonyosfajta örökség birtoklásának a tudatosítása, másfelől a jelen együvétartozás erős vágya és a közös örökség átmentésének óhaja. Más szóval a dicső múltra alapozható közös jelen és az erre építhető közös jövendő ezek a nemzetnek mint közösségnek a meghatározó kritériumai.
Sztálin nemzete "nem egy faji, törzsi közösség, hanem a történelem folyamán kialakult emberi csoportosulás",3 olyan sajátosságokkal, mint például: közös nyelv, közös terület, egységes gazdasági élet és közös lelkialkat mindezen alkotóelemeket egységgé a közös kultúra kötőanyaga forrasztja.
Anthony Giddens úgy véli, hogy nemzetről csakis abban az esetben beszélhetünk, ha egy szuverén államnak sikerül egységes adminisztratív rendszerrel átfogni valamely jól meghatározott terület lakosságát.4 Egy más meghatározás szerint "a nemzet közös ideológiával, közös intézményrendszerrel és szokásokkal, valamint erős együvétartozási érzéssel rendelkező közösség."5
A nemzet meghatározásainak sokaságából e néhány kiemelt is rávilágít arra, hogy a megközelítések száma igen sok, mindegyik más és más sajátosságot vél legfontosabbnak a nemzet ismérvei közül, épp ezért egyre szükségszerűbbé válik a különböző megközelítések átfedési pontjának, területének megtalálása és annak a tényezőnek vagy tényezőegyüttesnek a behatárolása, amely a nemzetet nemzetté, vagyis minden előző emberi közösséggel szemben sajátossá, egyedivé emeli.
Tény, hogy a közös jelen, a múlt örökségének átvétele, ápolása és továbbadása a nemzet sajátosságai közé tartozik. Az is való, hogy egy nemzet létéhez szükséges a közös nyelv, kultúra, viszonylag egységes terület, közös lelkialkat, viszont e jegyek megléte még nem teszi a nemzetet minden más közösségtől különbözővé, egyedivé, hisz ezekkel és hasonlókkal évszázadokkal ezelőtt is rendelkeztek már emberi közösségek. (Gondoljunk pl. a 15. század Velencéjére, Firenzéjére.)
Mitől nemzet a nemzet? Mi az a sajátos elem, mely megkülönbözteti a nemzetet más olyan közösségektől, mint például faj, osztály, felekezet, nem, nép és így tovább?
Max Weber szerint "a nemzet olyan közösség, mely általában saját államának megalapítására törekszik."6
Az eddigiekhez hozzáadva a Max Weber-i álláspontot, a következőképpen határozhatjuk meg a nemzetet: közös nyelvvel, kultúrával és történelmi tradíciókkal rendelkező közösség, mely saját szuverén államának megalapítására törekszik, létrejötte után pedig annak védelmezését tekinti alapfeladatának. Tehát a nemzet egyedi jellegét más közösségekkel szemben az államalapítási és/vagy államvédelmezési tendencia adja, mely az önkifejezés, önrendelkezés és önmegvalósítás érdekében történik, azért, hogy egy adott közösséget nemzetté tevő szubjektív (közös lelkialkat, tradíciók) és objektív (nyelv, terület) tényezők megőrzése, adott esetben továbbfejlesztése akadálymentes legyen egy szuverén állam keretein belül.
A nemzetnek ez a meghatározása a "kultúrnemzet" elsőbbségét sugallja a "politikai nemzettel" szemben. Ez utóbbi hívei azt hirdetik, hogy a nemzetet tulajdonképpen az állam mint domináló politikai egység határain belül élő állampolgárok alkotják, és ez a kötelék erősebb, mint például az, amit a közös nyelv biztosít, ezért elsődleges, viszont megfeledkeznek arról, hogy a nyelvi, kulturális, történelmi kötelékek erősebb kapocsnak bizonyultak a politikainál, arról, hogy "a mély kötődés sokkal inkább a természetes (vagy érzelmi) ragaszkodásból sarjad, mint puszta politikai vagy társadalmi együvétartozásból".7 (A politikai nemzetet nem tartjuk elfogadhatónak, mivel a nemzet alapjainál és erről a későbbiekben részletesen szólunk az "etnikum" áll, s így nem tartalmazhat különböző nyelvet beszélő és eltérő kultúrával rendelkező elemeket. Természetesen együttélés ezek nélkül is elképzelhető, erre számos példa is van, de az ilyen típusú együttélés tulajdonképpen egymás mellett élés, ami nem jelent feltétlenül egyazon nemzethez való tartozást.
Hogyan váltak a nyelv, a kultúra és a múlt az önazonosítás, a hovatartozás kulcsfontosságú tényezőivé? A felvilágosodás előtti ember a keresztény vallással azonosult a legjobban. Az számára nemcsak az üdvözülést, a "lelki megmentés" kulcsát jelentette, hanem a legerősebb hovatartozási fogódzót is. A felvilágosodás, majd az utána következő korszakok jelentős nyitást eredményeztek, egyfajta eltolódást a világi dolgok irányába, arra késztetve a kor emberét, hogy a vallástól eltérő támaszt is keressen, valami olyat, ami képes megtartani, átvenni annak korábbi szerepkörét. Ennek betöltésére a nyelv, a kultúra és az elődökre való romantikus visszatekintés egyfajta keveréke látszott a legígérkezőbbnek. Megfelelő társadalmi feltételek mellett lehetővé vált egységes kultúrák kiépítése, melyek olyan mértékben hatoltak be az emberek tudatába, gondolatvilágába, életvitelébe, hogy a nyelvvel és kultúrával történő azonosulás az egyén és a közösség szintjén is elsődlegessé emelkedett. Egy új, a keresztény vallástól különböző "ideológiai hatalom" körvonalai kezdtek kibontakozni. Egy ilyen, az egész államra kiterjedő folyamat hatásának figyelembevételével nem lesz nehéz megértenünk tehát azt a törekvést, melynek értelmében az egyén olyan társakkal kíván politikai egységre lépni, akikkel azonos nyelven beszélhet és azonos kultúrában, történelmi tradíciókban osztozhat. Ugyanis a nemzet köré kristályosodott állam alapvető szerepei közé tartozik az "új identitást" meghatározó hármas tényező nyelv, kultúra, tradíciók védelme. Mindaddig, amíg az egyén az államot bízza meg a nyelv, kultúra, múlt védelmével, addig nemzeti egységre és politikai egységre való törekvése gyakorlatilag egybeesik, ugyanúgy, ahogy adott esetben az állam határai egybeeshetnek a nemzet határaival. Akarat, kultúra, közösség, államigazgatás fúziójáról van itt szó.
Az előbbiekben úgy definiáltuk a nemzetet mint közös nyelvvel, kultúrával és múlttal rendelkező közösséget, mely saját szuverén államának létrehozására törekszik. Ha egy közösség azonos nyelv, kultúra, történelmi tradíciók birtokosa, de léte minden politikai hatalom igénylésétől mentes, akkor etnikumról beszélünk. Ha akar hatalmat, de politikai hatalomigénylése nem államalapításra, hanem csak területi autonómiára irányul, akkor azt a közösséget nemzetiségként tarthatjuk számon. Ez esetben viszont bizonyos politikai-társadalmi feltételek módosulása a közösség nemzetiségi követeléseinek átértékelését eredményezheti, és ezek nemzeti igényekké válhatnak. Mindezek után térjünk rá e tanulmány címében is megjelölt alapkérdésére: mi a nacionalizmus? Az eddigiek figyelembevételével kijelenthetjük, hogy a nacionalizmus az a törekvés, mely egy etnikumot nemzetiségi vagy nemzeti rangra emel, más szóval egy, a nyelvet, kultúrát, múltat, tehát identitást védő politikai hatalom megszilárdítására, további erősítésére irányuló tendencia. (Az etnikum nemzetiséggé válása után, ha további politikai törekvés észlelhető, államalapítási törekvés, akkor is ugyanarról a nacionalizmusról van szó, ami ez esetben már egy következő szinten hat.) A nacionalizmus e meghatározás értelmében tehát politikai elemmel tölti fel az addig tisztán kulturális etnikumot, addigi természetes állapotából kiragadva "jogi életre" kívánja hívni azt. A politikai hatalom felhasználása, mint az identitás három alapkövének (nyelv, kultúra, tradíciók) védelmezője, egyben biztosítja az etnikum folytonosságát, s ilyen értelemben a nacionalizmus a nemzet-nemzetiség és nem az állam iránti hűség megnyilvánulása, mint azt a "politikai nemzet" hívei állítják.
Az államok többsége magában foglal egy államhatalommal rendelkező nemzetet és legalább egy nemzetiséget és/vagy etnikumot. Az államkereteken belül összepréselt nemzetiségek és államtalan nemzetek autonómia vagy új államalakítás irányába történő kitörési próbálkozásai egyfelől olyan államfalba ütköznek, amelynek áttörése elég valószínűtlen, másfelől pedig az államhatalmat birtokló nemzet kisebbségellenes tevékenységébe, így tehát belső egyensúly helyett a nacionalizmus mint törekvés összeütközésre hivatott erőket termel, megteremtve a krónikus belzavarok állapotát. A nacionalizmus és az általa valamely államon belül keltett feszültség mint ok és okozat világosabb megértése érdekében szükségesnek véljük három olyan "jelenség" újbóli megvilágítását, melyek ismerete mélyebb bepillantást enged a nacionalizmus gyakran zavargást és zavart keltő természetébe. Ezek a következők: averzió, emlékezés, etnocentrizmus.
Az averzió részletes pszichológiai elemzése nem feladata e tanulmánynak. Itt elegendőnek véljuk Thomas Hobbes a vágyra és idegenkedésre vonatkozó álláspontjának rövid bemutatását. Hobbes szerint "az egyénben megvan a dolgok iránti vágy vagy idegenkedés. Egyesek ezek közül az egyénnel születtek, mások viszont a dolgok kipróbálásából, hatásaik megtapasztalásából erednek."8 Azok a dolgok, amelyek ismeretlenek az egyén számára, vagy amelyeket tapasztalatainak köszönhetően ártalmasnak vél, rendszerint averziót váltanak ki.
A különböző nyelvet beszélő és eltérő kultúrával rendelkező közösségek nem ismerik kellőképpen egymást; a kellő ismeretek hiánya a kölcsönös megértés és elismerés hiányához vezet, melynek közvetlen eredménye nem az egymás iránti tisztelet és béke, hanem a bizalmatlanság, bizonytalanság, gyanakvás, idegenkedés. Az averzió gyűlölködéssé mélyítését legtöbbször az egymás mellett élés múltból vett tapasztalatai is elősegítik.
Az együtt élő nemzetek-nemzetiségek-etnikumok közötti súrlódás másik fő oka a múltra való emlékezés. Számos esetben az eltorzított és feszültségnövelő propagandaként használt történelem hatással van a jelen emberére, behatol lelkivilágába, része van gondolkodásának, életvitelének, elveinek formálásában. Nyilvánvaló, hogy a történelemnek ilyen irányú felhasználása egyértelműen a múlt tudományának politikai eszközzé való süllyesztését jelenti, és az állam keretein belül élő nemzetek-etnikumok közötti súrlódásfelület félelmet keltő növekedéséhez vezet. Két egymás mellett élő etnikum egymás ellen elkövetett tettei az emlékezésnek köszönhetően mindig jelenvalóak tudnak lenni; ezt a fajta emlékezést a nacionalizmus állandósítja, élénkíti, nemzedékről nemzedékre ébren tartja, így a néha tudatosan eltorzított vagy felnagyított tettek, bántalmak emléke megteremti a nemzedékről nemzedékre öröklődő krónikus konfliktus állapotát. Ilyen körülmények között domináló nemzet és dominált nemzetiségek együtt ültetik el az antidemokratizmus magjait.
Az etnocentrizmus még jobban kiélezi az etnikumok közötti határokat. Az etnocentrikus egyén az A csoportot is a B csoport normái szerint ítéli meg.9 Teljesen azonosítja magát azzal a csoporttal, amelynek tagja ("belcsoport"), és ugyanilyen radikálisan elhatárolja magát minden más közösségtől ("külcsoporttól"). Úgy véli, hogy a külcsoporthoz nemcsak nem szabad, de elítélendő is tartozni, mert annak a puszta léte is veszélyt jelenthet az ő közössége számára. Az etnocentrista így erős hajlamot tanúsít a "hasonló" elfogadására és a "más" elutasítására. Az elhatárolás, elutasítás és az előítéletek egész sorának kiépítése a maga rendjén mintegy visszahatásként növeli a belcsoport szolidaritását.
A nacionalizmus pszichológiai vagy szubjektív aspektusai mellett a nyelvtől mint a legfontosabb objektív tényezőtől nem vonatkoztathatunk el. A nyelv, a kultúra és a történelmi tradíciók védelmére siető nacionalizmus nemcsak hogy fokozza a közösség tagjaiban a hovatartozás érzését, hanem védőszárnyai alá veszi e közösség természetes és jogi létét is. Vajon megindokolható, megokolható-e a nyelv és a kultúra határai mentén történő politikai tagozódás? Tényként elfogadható, hogy közös nyelvvel és kultúrával rendelkező közösség államalapítási igénye természetes követelmény? Való az, hogy egy nemzet csakis egy szuverén állam létrehozása esetén nyerheti el szabadságát, valósíthatja meg önmagát? Ha igen, akkor ebben a folyamatban minek következtében válik a nyelv elsődlegessé? Valamennyi kérdésre a továbbiakban adandó válasz közelebb visz a nacionalizmus lényegéhez.
Elie Kedourie rámutat arra, hogy a fajok, vallások, tradíciók és nyelvek sokasága tulajdonképpen csak egy része világunk bámulatos változatosságának, szokszínűségének. A különféleségek és különbözőségek kibogozhatatlan összefonódása arra enged következtetni, hogy nincs és nem is lehet meggyőző érv a nyelvek szerinti széttagolódásra, s így a nemzetek szerinti államalapításra, valamint arra sincs, hogy különböző nyelvet beszélő, de évszázadokra visszanyúló közös történelemben osztozó csoportok ne alapíthatnának szuverén államot.10 Tehát a szó legszorosabb értelmében vett nemzetállam létének jogossága állapítja meg Kedourie nem indokolt.
A nacionalista álláspont ezzel merőben ellentétes. Szerinte a nemzetek szerinti felosztás az emberiség természetes tagozódása, amely a nyelv, a kultúra és közös múlt (a nacionalizmus három alapköve) szempontjai szerint történik. Ha pedig a nemzetek szerinti felosztás természetes, az is egyértelmű, hogy az etnikai határoknak egybe kell esniük az állam határaival, állítják a nacionalista álláspontot vallók. Az állam mint földünk domináló politikai egysége az "elkülönült" nemzetet hivatott magában foglalni és védelmezni, így a nemzetállam természetes és jogos léte e szerint az álláspont szerint vitathatatlan.
A nemzetállam létrehozásának folyamatában a nyelv szerepének elsődlegessége nem a véletlen eredménye. Ahhoz, hogy az egyén teljes értékű tagja lehessen közösségének, maradéktalanul kell ismernie annak nyelvét, másképp nehezen képzelhető el bekapcsolódása a közösség vérkeringésébe. Ha az egyén egy más, idegen nyelvet beszélő társadalom tagja, az általa fogyatékosan ismert nyelv korlátaiba ütközve kedvezőtlen megkülönböztetés tárgyává válhat. Tudott dolog az is, hogy egy társadalom harmonikus működése megkívánja egy nyelv köré (a nyelv köré) kristályosodó oktatási-művelődési intézményrendszer olajozottságát. Ez a rendszer az esetek nagy részében a többségi nyelvbe van beágyazva, a kisebbségi nyelvekre épülő intézményrendszerek legtöbbször szerkezetükben és működésükben is hiányosak, vagy nem is léteznek. A többségétől eltérő nyelvet beszélő etnikumokhoz tartozóknak így eleve hátrányos állapottal, leszűkített mozgáslehetőségekkel kell szembenézniük. (A családban és a társadalomban ugyanazt a nyelvet beszélők előnyös helyzetben vannak azokkal szemben, akik a két közegben különböző nyelvet használnak, s így "hivatalos nyelv" ismeretük fogyatékos.) Mindez egyértelműen kihat az egyén értékének megítélésére. Ilyen körülmények között a kisebbségben élők opciói a következők lehetnek: fokozatos felszívódás mint a többséggel azonos értékűvé válás járható útja, vagy ennek az ellenkezője, a beolvadás szándékos meggátolása. Ez utóbbi viszont nem növeli meg a kisebbségben élő egyén lehetőségeinek szféráját, hanem továbbra is fenntart bizonyosfajta alárendeltséget. A másik teljes megértésének a hiánya, a gátlásos kommunikáció és az ebből fakadó korlátok, a saját nyelv védelmezése az "idegennel", a "mással" szemben megannyi tényező, melyeknek az együttese egyik fő oka annak, hogy miért nem akar egy nemzet befogadni más, idegen etnikumokat, miért nem toleráns velük szemben, valamint annak is, hogy a kisebbség miért törekszik olykor nagyon szívósan az elszigetelődésre.
A többségben lévők részéről a nemtetszés fokozatos feloldása abban az esetben várható, ha a többségi nacionalizmus hívei bíznak abban, hogy az idegen elemek felszívódnak néhány nemzedéknyi idő alatt. Egy ilyen jellegű "befogadásra" a domináló nemzet birtokában lévő államhatalom igen hatékony és "előkelő" eszköznek bizonyul, mellyel jól lehet gyorsítani a beolvasztási folyamatot. Ebben az örökös párharcban mindkét fél védi a nyelvét, hisz Herderrel szólva az embert saját nyelve határozza meg, s mint ilyen, az a közösség szellemének, lelkivilágának tükörképe.11
A nacionalizmus két fő szempont szerint csoportosítható, aszerint, hogy különböző államokban élő nemzetek nacionalista megnyilvánulásairól van-e szó (1), vagy egyazon állam határain belül élő nemzetek-etnikumok viszálykodásairól (2). Mindkét csoporton belül a nacionalizmus számos formáját fellelhetjük. Az előbbi esetekben lehet terjeszkedő-imperialista, irredenta és liberális, az utóbbi pedig kulturális, politikai, gazdasági és totalitáriánus. (Természetesen másfajta, többfajta osztályozás is elképzelhető.) Ez a tanulmány elsősorban a második csoportba sorolható nacionalizmus-típusokról kíván szólani, egy más, új nem a fent említett kritériumrendszer szerint. Elsődlegesen a nemzetnek, nemzetiségnek, etnikumnak az államban betöltött politikai szerepét kívánja vizsgálni, s ilyen megközelítésben az államhatalommal rendelkező nemzethez az "offenzív nacionalizmus" kötődik, míg az államtalan nemzetek, nemzetiségek nacionalizmusai lehetnek "szeparatista" illetve "védelmi" (protekcionista) nacionalizmusok, melyeknek együttese a "defenzív" nacionalizmus.
A valóságban természetesen nincsenek ilyen éles határvonalak a különböző típusú nacionalizmusok között, ugyanis azok egymásba fonódnak, átfedik egymást, viszont éppen a folyamat komplexitása az, amely megköveteli az elméleti megközelítés rigurozitását, a nacionalizmus különböző megnyilvánulási formáinak bizonyos keretek közé szorítását, annak érdekében, hogy az összkép bármely szemlélő számára áttekinthető, beszédes és érthető legyen.
(1) Felületes megfigyelő számára úgy tűnhet, hogy a különböző államok közötti súrlódások, időnkénti összetűzések nem hozhatók összefüggésbe nacionalista törekvésekkel, de bármely tüzetes kutatás, elemzés nagyon hamar képes felfedni a két jelenség közti összefüggést. Az imperialista, irredenta és liberális tendenciák fő mozgatórugója egyaránt a nemzet megszilárdítását, gyarapodását vagy éppen önállósítását célzó törekvés, amelyet az állam hivatott megvalósítani. Ez a törekvés voltaképpen a nemzet természetes és jogi létének megteremtését és megszilárdítását célozza, a nemzet alapsajátosságainak védelme jegyében. Ez a maga módján egyezik a nacionalizmus alapelveivel.
Terjeszkedő-imperialista nacionalizmusról akkor beszélünk, amikor egy erős állammal rendelkező nemzet más állam(ok) nemzeteinek leigázására törekszik, saját gazdasági-politikai érdekeiért, valamint más nagy nemzetekkel szembeni rivalitásból, "nemzeti büszkeségből".
Az irredenta nacionalizmus akkor lép színre, amikor egy államalapító vagy állammal rendelkező nemzetnek területi igényei vannak egy szomszéd állammal szemben. A követelést megokolandó az igénylő nemzet a szóban forgó területet saját, szerves történelmi tulajdonának tekinti, így minősítve jogosnak, természetesnek a követelését.
A felszabadító-liberális nacionalizmust egyrészt olyan nemzetek "gyakorolják", melyek elvesztették valamikori államukat vagy politikai autonómiájukat, elsősorban de nem kizárólagosan a terjeszkedő nacionalizmus következtében, másrészt pedig olyanok, amelyek belső fejlődésük, a számukra kedvező politikai-társadalmi változások eredményeként beértek a nagy lépésre, és elérkezettnek vélik az időt az idegen uralom alóli felszabadításra.
(2) Az állam határait belülről feszítő nacionalista erők jóval tartósabbnak, makacsabbnak bizonyulnak, mint az eddig tárgyaltak. Ez érthető is, mivel a közvetlen együttélés jóval fokozottabb egymás iránti türelmet, toleranciát igényelne, mint amennyit az együtt élő etnikumok egymásnak általában nyújtani képesek. A helyzet megszabta igények és a nemzetek-etnikumok egymással szembeni csekély tűrőképessége között keletkező sokszor félelmetes szakadék olyan méretű feszültséget eredményez, amely elengedhetetlenül kibillenti egyensúlyállapotából a társadalom "nyugalmi" mérlegét.
John Hutchinson szerint kétféle nacionalizmust különböztethetünk meg: kulturálisat és politikait.12 Az igaz, hogy az etnikumtól a nemzeti státushoz való eljutásig tartó hosszú folyamatban észlelhető egy nyelvi és kulturális reformszakasz, s az is való, hogy ezt a kulturális reformot egy politikai töltetű lépés követi az addig elért eredmények védelmében és a további előrehaladás érdekében, viszont e két szakaszt az egy és ugyanazon nacionalizmus komponenseiként is lehet értelmezni, nemcsak úgy, mint két különböző típusú nacionalizmus megnyilvánulását.
A kulturális és politikai nacionalizmuson kívül, egyazon állam keretein belül létezik még a gazdasági nacionalizmus, amely mint neve is mutatja, a társadalom gazdasági szférájában játszik "mozgató" szerepet. Célja, hogy védje a nemzet iparát idegen nemzetekkel szemben, és hogy fejlessze a nemzet gazdaságát a nemzethez tartozók életszínvonalának emelése érdekében.13
Ugyancsak ehhez a csoporthoz tartozik még az úgynevezett totalitáriánus nacionalizmus. Erről a típusról akkor beszélhetünk, amikor a nemzeti érzést felhasználva sikerül a tömegeket manipulálni és annak (látszólagos és közel sem maradéktalan) beleegyezésével egy egész nemzetet diktatúrába vezetni, egy "magasabb nemzeti cél" érdekében.
Ha a nacionalizmust a maga teljességében szeretnénk bemutatni, akkor feltétlenül figyelembe kell vennünk mindezeket a kategóriákat, nélkülük a kép nem lenne teljes, viszont meggyőződésünk szerint a társadalmi egyensúlytalanság megteremtésében nem a kulturális, politikai, gazdasági avagy a totalitáriánus nacionalizmus játssza a főszerepet, annak okát sokkal inkább a politikai státus mentén, azzal összefüggésben kell keresni. Világosabban fogalmazva, ebben az értelemben az offenzív, és defenzív kategóriák mutatnak rá legtalálóbban (már elnevezésükkel is) a nacionalizmus keltette bizalmatlanság, bizonytalanság, gyanakvás, ellenségeskedés jellemezte állapotra.
Európa, de főként Közép- és Kelet-Európa államaiban, az etnikai másság okozta feszültség (Európa keleti részében a súlyos gazdasági helyzet is élezte ezt) következtében nem jöttek létre egységes államnépek. Ezek az államok a súlyos belső zavarok következtében képtelenek voltak olyan politikai rendszert teremteni, amely megfelelő lett volna az ott élő népek nemzeti és gazdasági érdekeinek. Az állam és a benne élő államtalan nemzetek és etnikumok viszonya egyre inkább kiélesedett, és az államhatalmat kezében tartó többségi nemzet, valamint a kisebbségi státusba szoruló nemzetek-nemzetiségek között olyan élénk nacionalista megnyilvánulások törtek felszínre, amelyeknek hatásait és terheit a 21. századba is magunkkal cipeljük.
Az államhatalmat élvező többségi nemzet törekvése nem más, mint saját természetes és jogi létének megszilárdítása. Ennek érdekében kétirányú tevékenységet folytat: befelé, saját közösségében, a maga politikai hatalmát és nemzeti öntudatát növeli szakadatlanul, kifelé, saját közösségén kívül, az idegen elemek elerőtlenítését veszi célba, végső soron ezzel is saját hatalmának erősödésén fáradozva. Mintegy reakcióként a többségi nemzeten kívüli "veszélyes" közösségek sem maradnak passzívak. A defenzív nacionalizmus meggyökereztetése és szárba szökkenése egyenes arányban áll a hatalmi nyomás súlyával. Visszahatásként a fentről ránehezedő nyomásra a kisebbség óriási hangsúlyt fektet önazonosságának kikristályosítására, saját létének, megmaradásának biztosítására. Ehhez viszont már szükségszerűvé válik az önrendelkezési jog követelése.
A status quót őrző többségi nemzet és az önvédelemre összpontosító dominált nemzetek-nemzetiségek nacionalizmusa ugyanazon a horizontális síkon, egymás ellen ható erők, tehát összecsapásuk elkerülhetetlennek tűnik. Épp ezért el kellene jutnunk ahhoz a felismeréshez, hogy maga az összeütközés nem oldja meg a helyzetet, hosszú távon nem is gyakorolható büntetlenül, és be kellene látnunk, hogy a nemzetek gondolkodásmódjába, hitébe kétszáz éve beágyazódott nacionalizmus nem a feszültségek enyhítője, nem a megbékélés vagy a fejlődéshez szükséges egység hirdetője, hanem ellenkezőleg, a széthúzás sugalmazója, a surlódásfelület növelője, a meddő és viharos botrányok szorgalmazója. És a nacionalizmus e szerepköre mindaddig létezni fog, amíg a nyelv, a kultúra, a tradíciók politikával telített elemként való, a politika porondján történő használata megmarad.
Az identitást meghatározó tényezők társadalmi szerepének növelését nemcsak a nacionalizmus hirdetői és a politikai vezetők szorgalmazzák, hanem az egész államot átfogó, gondosan kiépített oktatási hálózat is. A propaganda hatására így olyan erős nemzeti hit kovácsolódik beágyazódva minden egyén tudatába és lényegesen befolyásolva azt , hogy a nemzet tagjai számára fel sem tevődik a nacionalista törekvés létjogosultságának, igazságosságának, erkölcsiségének kérdése. (Maradéktalan, mondhatni hitként való elfogadása természetes a közösség majdnem minden tagja számára. A kivételek elenyésző kisebbségben vannak.) Ezen a fokon a nacionalizmus olyan ideológiával erősödik, amely a nemzeti értékekbe vetett hitet és mindent, ami arra épül, abból következik, azzal kapcsolatos tényként fogad el, és akként is kezel, anélkül hogy a jogosultság, igazságosság kérdését valaha is felvetné.
Ha a nacionalizmust ideológiaként tételezzük, akkor látszólag saját korábbi nacionalizmus-értelmezésünkkel kerülünk ellentmondásba. De csak látszólag. Mert korábbi értelmezésünk szerint a nacionalizmus törekvés, hajtóerő a nemzet védelmi hálózatának kiépítésére, a nyelv, a kultúra, a tradíciók védelmezője, ápolója. Mindezt a nemzeti azonosságtudat fejlesztése, a nemzet természetes és jogi létének érdekében teszi. Viszont ezen túlmenően a nacionalizmus rendelkezhet és rendelkezik is ideológiai hajtóerővel, amely a nemzet hitbuzgóságára támaszkodva történelmet és kultúrát értékel újra és módosít, azért, hogy a nemzeti érdekeket teljesebben szolgálhassák. (Ilyen körülmények között a nacionalizmus offenzív és defenzív szerepe mellett újítóként, inventív minőségében is fellép, a közös cél szolgálatában.)
Mint végső célért munkálkodó ideológia annyira transzcendens jelleget ölt, hogy a nacionalizmust nyugodtan kezelhetjük "világi" vagy "modern" vallásként. És ez nem csoda, nem kinyilatkoztatás eredménye. A tudomány, a technika, a világi oktatás hatására a modern ember egyre távolabb került a keresztény vallás évszázadokkal ezelőtti babonás hitétől, gondolkodásmódjától.14 Az embernek a keresztény valláshoz való viszonya megváltozott. A vallás szempontjából egyfajta légüres tér keletkezett, mert nem úgy és nem azt a szerepet töltötte be, amit addig. Mindez természetszerűen hatással volt a tömegekre, amelyek egy biztosnak vélt fogódzót éreztek elveszni. Mivel az ember igényli ilyennek a jelenlétét, megindult a keresés a légüres tér betöltésére. A legjobbnak erre a feladatra a nacionalizmus bizonyult. A tömegekre gyakorolt mély hatása, "meleg és pietisztikus jellege", valamint "lelki-szellemi szerepe"15 miatt az emberek vallásos áhítattal, odaadással fordultak a nacionalizmus felé, s ezzel a keresztény vallás legeredményesebb és legvonzóbb helyettesítőjévé minősítették. A szerepcsere folytán a nacionalizmus alaphivatásává vált elhitetni a "hívőkkel", hogy ideológiája a nemzetükhöz fűződő kötődésüket hivatott erősíteni, hogy azonosítja a tagokat a nemzet fényesebb, ígéretesebb jövőjével, s mint ilyennek jelenléte létfontosságú a nemzet szabadságának kivívásában és egy tartalmasabb, boldogabb élet megteremtésében. A nemzetek pedig elhitték ezt.
A keresztény vallás Isten imádatát, az Istenbe vetett hitet hirdeti. A nacionalizmus ezzel ellentétben önimádatot kelt. A vallás régi szerepébe bújva a nacionalizmus a nemzet iránti hódolatra nem a tradicionális vallási szimbólumokat hívja segítségül, hanem például a népzenét és népi táncot, a nemzettel kapcsolatos ceremóniákat, ünnepeket, az emlékműveket, a nemzet hőseit, történelmi egyéniségeit és így tovább, vallásos odaadással dicsőítvén azokat. A nemzeten kívüli Isten iránti hódolat visszahúzódik a nemzeten belüli önimádatba.
A világi oktatás átveszi az egyház korábbi szerepét, nagy gondot fordítva a nemzet érdekeinek szolgálatára. Az egyház keresztényeknek minősítette az egyéneket, és saját dogmáit mint szellemi táplálékot nyújtotta feléjük. A "modern vallás", a nacionalizmus szintén dogmát ajánl, természetszerűen a saját dogmáit. Egy közösség etnikai határok mentén történő elválasztása másoktól s ennek természetes voltáról alkotott meggyőződése, a múlt szellemének erőteljes felkarolása és a történelem politikai eszközként való kezelése, a megdönthetetlen meggyőződés, hogy az állam egyetlen nemzet természetes és jogos tulajdona, hisz csak így nyerhető el a boldogulás a nemzet számára mind megannyi dogmája e "modern vallásnak".
Tudjuk, hogy a nacionalizmus létezik, azzal is tisztában vagyunk, hogy az etnikai ügyek megoldatlansága napjainkban is létező valóság, de a dolgok puszta léte még nem emeli magukat a dolgokat az elfogadhatóság szintjére. A nacionalizmus, romboló hatásait tekintve egyre elfogadhatatlanabb az ezredvég embere számára. Egészen pontosan, most már úgymond közelképbe hozva, melyek ezek a romboló hatások.
Először is Európában, de főként a közép- és kelet-európai régiókban viszonylag kis területen igen sok etnikum él, ami nagyon bonyolult etnikai viszonyokhoz vezet. Ezek a nemzetek-nemzetiségek tarsolyukban nagyon súlyos terhet cipelnek egymás elismerésének képtelenségét. Természetesen a közép- és kelet-európai helyzet nagyon bonyolult, a bajok számosak, és ezek mindenikét nem lehet és nem is szabad a nacionalizmus számlájára írni, de elemzésükben elvonatkoztatni attól ugyanakkora tévedés lenne. Ugyanis a térség hihetetlenül bonyolult etnikai viszonyai miatt szinte elképzelhetetlen itt a nyelvi és kulturális alapon történő végső soron politikai elhatárolódás, és ezekért a mégis létező és erősödő törekvésekért a nacionalizmus felelős. Egyfelől az együttélés kényszerűsége és a kölcsönös elismerés képtelensége, másfelől az etnikai alapon történő politikai elhatárolódás kivitelezhetetlensége, valamint a homogén nemzetállam létrehozására irányuló törekvés, olyan egymással szemben álló, egymás ellen ható és egyazon irányba nem terelhető erővonalakat hoznak létre, melyek felmérhetetlen károkat okoznak a térség társadalmainak, s hatásaik sokáig érezhetőek lesznek az elkövetkezendőkben is.
Modern vallásként betöltött szerepénél fogva a nacionalizmus az egyes nemzet vonatkozásában "önmegtévesztő" is lehet. Gellner szerint a nacionalizmus egy "fejlett kultúra" image-ét nyomja rá a társadalomra.16 A nyelv, a kultúra és a múlt tradíciói, lévén ezek a "modern üdvözítés kulcsai", állandó gondozást, ápolást, valamint fejlesztést igényelnek, és fontosságuk örökös hangsúlyozása és igazolása is elvárt feladat. Akár a többség részéről történik támadás vagy épp egyfajta védekezés, akár a kisebbség indít egységet szilárdító kampányt a többségiek asszimilációs törekvéseivel szemben, az állam határain belül élő mindkét fél részéről új elemek kreálása, a kultúra és a múlt bizonyos részeinek "inventálása" fokozni fogja a támadás vagy önvédelem hatékonyságát. A piedesztálra emelt kultúra és történelem, ezek helyenként megmásított és/vagy kibővített változatainak elfogadása, a nemzeti hősök állandó és kritikátlan dicsőítése valóságtorzító s mint ilyen önmegtévesztő lehet. És a valóságtól való eltávolodás egyik következménye elsősorban a kisebbségek számára az lesz, hogy nem az életre, hanem a túlélésre rendezkednek be.
A nacionalizmusnak egy másik negatív vonása a nemzet és állam történelmi viszonyának s ezzel a múltnak tudatos eltorzítása. Megcsontosodott vélemény, hogy a szuverén államok zöme egy-egy nemzet lassú és fokozatos létrejöttének politikai végeredménye, más szóval a nemzetek fejlődése embrionális létüktől megszületésükig elválaszthatatlan a modern állam fejlődéstörténetétől. A nacionalista ideológia az államok fejlődését, folytonosságát a nemzetek fejlődésével azonosítja. Ez történelmi valótlanság. Jóval minden nemzet és nacionalista elv megjelenése előtt Európa államait különböző nyelveket beszélő népek lakták, minden etnikai szempont figyelembe vétele nélkül. Ez arra enged következtetni, hogy nemzet és állam nem egymással párhuzamosan, "váll a váll mellett" fejlődött. Továbbá, nagy politikai változások következtében olyan új államok születtek (ez elsősorban a 20. századra vonatkozik), melyek a múltban nem rendelkeztek semmiféle politikai alakulattal, így kialakulásuk folyamata nem kapcsolható össze egy-egy nemzet fejlődésével. Tény, hogy egy nemzet önmagában államembrió, de több nemzet együttvéve már nem az, és Európában számtalan esetben két vagy több nemzet került egy állam létrehozásának a kényszerhelyzetébe, anélkül, hogy az állam keretein belül bármelyik nemzetét is ki lehetne kiáltani a nagy politikai egység egyetlen és jogos birtokosának.
Amit meg lehetett tenni az újonnan létrehozott államokkal, az egy a többségi nemzet dominálóként való elfogadtatása volt, amely azonnal át is vette a birtoklás jogát, és dominált is nemzeteket-nemzetiségeket, amelyek más lehetőségek hiányában egy helyzet diktálta legtöbbször a túlélésre való berendezkedést tűztek maguk elé megvalósítandónak. A nemzet és állam fejlődésére ráerőltetett párhuzam érthető törekvés, hisz elfogadtatása egyet jelentene azzal, hogy az állam a többségi nemzet természetes és jogos tulajdona, tehát az állam határain belüli kisebbségek másodrendűként történő kezelése így teljes mértékben indokolt volna.
Nem kevésbé jelentős a nacionalizmus antidemokratikus jellege sem. Felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a nemzet modern ideológiája kompatibilis a demokratizmussal, hisz a nacionalizmus úgymond "tömegmozgalom". Ez a mozgalom viszont, mivel különböző nemzetek-nemzetiségek termelik ki, nem egyforma erejű és természetű, egy államon belül egyes csoportok erősítésére, mások gyengítésére, esetleg elsorvasztására irányul, tehát a demokratizmusra jellemző "egyenlőség" megteremtésével merőben ellentétes érdekeket szolgál. Egyértelmű, hogy a nacionalista elvekre épülő demokrácia a többségi nemzet részéről politikai erőfölényt jelent, és célja aligha a "dworkini" demokrácia megteremtése. (Dworkin nem a "többségi", hanem az "alkotmányos demokrácia" híve. Ő egy demokratikus állam keretein belül az egyénre helyezi a hangsúlyt, nem a különböző etnikai csoportokra, és bármely egyén egy demokratikus államban az állam részéről egyforma jogoknak örvend, ugyanolyan elbírálásban, törődésben részesül.17 A "többség zsarnoksága" nem demokratizmushoz, hanem politikai-társadalmi megkülönböztetéshez vezet, ami ma is gyakorlat Európa számos államában, épp ezért a vele való szembenézés szükségszerűség.
A túletnizált társadalomszemlélet, amire Gombár Csaba is nagyszerűen rámutat,18 szintén a nacionalizmus terméke. Az állampolitika túletnizált, az etnikum túlpolitizált. Néha úgy tűnik, mintha a társadalom más egységei megszűntek volna, mintha más szemlélet nem létezne, olyan elsöprő erővel próbáljuk az etnikai konfliktusokkal magyarázni a sokrétű, komplex társadalmi eseményeket. Ezeknek túlzottan az etnikai prizmán keresztüli szemlélése "valóságromboló" egyoldalúsághoz vezet. Gombár Csaba szóhasználatával "az osztály csöbréből az etnikum vödrébe" (is) estünk. Ez viszont bármilyen cél szolgálatában áll, nem visz közelebb a valósághoz, a bajok igazi, nemcsak tüneti kezeléséhez. Az egyoldalú megközelítés a valóságtól való eltávolodást eredményezi, az pedig a maga rendjén nem fejlődéshez, hanem annak csak a hátterébe szorult társadalomnak a vergődéséhez vezet. Mill vagy akár Széchenyi (hogy csak kettőt említsünk a nagy társadalomfilozófusok közül) több mint százötven évvel ezelőtt tudták azt, amit mi ma sem akarunk tudni, hogy az igazság palástolása nem vezethet egy egészséges, demokratikus társadalmi fejlődéshez. Mill szerint a szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás elengedhetetlen egy egészséges társadalom számára. Az egymással vitázó álláspontok kereszttüzében keresendő az az "igazság", amely a haladás és a társadalmi jólét alapköve.19 Széchenyi azt vallja, hogy az "igazság" feltárása beleértve az önnön hibák feltárását, tudatosítását és legyőzését a haladás gordiuszi csomójának megoldását jelenti.20
Az etnikai alapon megrajzolt közösségek állampolitikával való feltöltése kedvezőtlen hatással van az egész társadalomra. Ennek oka abban rejlik, hogy az etnikai ügyeknek az állam központi szintjén történő "megoldásai" nemcsak kirajzolják a megkülönböztetést (ti. többség és kisebbség), hanem még hangsúlyozottabbá, élesebbé teszik az etnikai határvonalakat, feszültségfokozó hatást gyakorolva mindkét félre. A kisebbség számára a megkülönböztetés elvileg lehet: hátrányos, azaz negatív diszkrimináció vagy ellenkező előjelű, azaz pozitív diszkrimináció. Ez utóbbi kevésbé valószínű, mivel az államszinten történő döntéshozatalokat a többségi nemzet gyakorolja. A döntésekben óriási szerepe van az etnokráciának ami az állam keretein belül a többségi nemzet érdekeinek politikai eszközökkel való érvényesítése , és ez arra enged következtetni, hogy az előnyös megkülönböztetésre jóval kevesebb az esély, mint az ellenkezőjére, hisz a hatalmat birtokló többség aligha hajlandó a számára "veszélyes" engedményekre. De ha mégis a vártnál nagyobb hajlandóságot tanúsítana, akkor a nacionalista propaganda ezt rögtön veszélyhelyzetként értelmezi, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a többségi nemzet köreiben fokozódjon az ellenérzés a kisebbségnek tett engedmények miatt, ami általában viszonylag rövid idő alatt meg is történik.
Az etnikai kérdések állampolitikai rangra emelése tehát a kisebbségi nemzeteket-nemzetiségeket a kormány közvetlen közelébe sodorja, kiszolgáltatja őket neki, függőségbe taszítja (nem mint szabad állampolgárokat, ami természetes és szükséges is, hanem mint etnikumokat, ami korántsem természetes, és nem is szükséges), s így még a domináltak számára kedvezőbb politikai döntések is csak látszatmegoldásokhoz vezetnek, hisz kormányok jönnek, kormányok mennek, viszont az állam marad, és a bukott vagy épp hatalmon lévő kormányok etnikumokkal kapcsolatos döntései keresztezhetik egymást.
Természetes, hogy az állampolitika energiájával feltöltött etnikai ügyek szükségszerűvé teszik az etnikumok politikai pártokba való tömörülését, hisz csak ilyen formában adatik esély érdekeik megszólaltatására, esetleg érvényre juttatására. Az érdekérvényesítés hatékonyságának erősítése megköveteli a parlamentben való képviseletet. Nem titok, hogy egy állam törvényhozó testülete az érdekkülönbségek, a különböző politikai elvek ütközésének és viszonylagos összeegyeztetésének a színtere. A parlament mint ilyen feszültségekkel átitatott képződmény. Ha ehhez még hozzáadódik a különböző etnikumok politikai csoportjai által szított feszültség, az etnikummenti vonalak továbbéleződése elkerülhetetlen. A domináló nemzet számtalan esetben nagy hajlamot mutat az engedményekből fakadó feltételezett veszély túlméretezésére, ezért a kisebbség oldaláról nézve kedvező döntések nehezen és lassan születnek meg, ugyanis a többségi uralom alatt tevékenykedő parlament nem óhajtja saját létének semmilyen fokú veszélyeztetését (a többségi nacionalisták úgy vélik, hogy a túlzott engedmények magát az államot veszélyeztethetik). Tehát e testületnek az etnikumokra vonatkozó törvénykezése az "államalkotó" nemzet érdekeinek figyelembevételével történik, ami természetszerűen aláássa a dworkini demokrácia-elméletet.
Egy, a kisebbségek érdekeit képviselő politikai párt parlamentbe jutása esetén vagy az ellenzék oldalán, vagy a koalíciós kormányban foglalhat helyet. Az első esetben mint ellenzék a saját reakcióival is fogja fokozni az iránta megnyilvánuló, kormányrészről is élénkített többségi nemtetszést, ha pedig netalán a kormányban képviselteti magát, akkor a domináló nemzet ellenzéki része fogja átvenni az etnokratizmus élesztgetését, és e feladat nem lesz nehéz, ugyanis a kormány minden egyes kudarca újabb indítóok az etnokraták munkálkodására. S e politikai csapdahelyzet az ellenszenv, a széthúzás, a bizalmatlanság és egymásra fenekedés táplálója, valamint a türelem, a béke és bármilyenféle egyezség és egység ellehetetlenülésének szorgalmazója. Az örökös egymás elleni töltekezés versengésében mindkét fél, többség és kisebbség egyaránt veszélyeztetve érzi magát; a kisebbség a szűnni nem akaró leradírozási törekvést támogató politikai döntések miatt, a többség pedig a túlzott engedmények szerintük ugyancsak túlzott, káros, esetleg megsemmisítő következményei miatt. Mindez a maga rendjén, a status quo megingásához és az állam létének veszélyeztetéséhez vezethet. A folytonosan érzékelt veszélyhelyzetre a többségi válasz mintegy ellenhatásként a szorítás lesz, az általa birtokolt hatalom elfajulása, a kisebbségé pedig valamilyen, egy vagy több önvédelmi biztosíték megtalálása, amely a legkiélezettebb vészhelyzetben is működőképes.
A nacionalizmus itt elősorolt káros hatásai a kiküszöbölésüket lehetségessé tevő megoldások keresésére késztetnek. Az etnikai különbségekből adódó bizonytalanságok, túltengések és felfokozott feszültségek orvoslására az egyik leglényegesebb, de egyben komplexitása miatt legnehezebben kivitelezhető lépés, az etnikai ügyeknek az államhatalom hatásköréből való kiiktatása lenne. Gombár Csaba szerint: "Az etnikai kérdések államosítása ugyanúgy nem megoldás, mint a kultúra kérdésének az államosítása vagy a gazdaság államosítása."21 Ha tehát az etnikai ügyeket nem az állam rendezi, hanem a demokratikussság égisze alatt tevékenykedő szabad egyének keresnek rájuk megoldásokat érdekvédelmi intézményeiken keresztül, akkor az etnikai konfliktusfelület lényeges csökkentése várható lesz. E logikus következmény a maga rendjén ékes bizonyítékként fog szolgálni arra, hogy az állam keretein belül értékrendszereink felállítása és társadalomszemléletünk megformálása a jelenlegitől eltérően is lehetséges, vagyis a túletnizált szemlélet origóba helyezése nem az egyetlen lehetőség. E "depolitizálási" folyamat a demokratizmus ügyét is szolgálná, hisz a kisebbségelnyomó többségi nemzet akaratának érvényesítése a politikai porondon kívül esne, tehát hamarosan vesztene lendületéből és hatékonyságából.
Itt hasznosnak véljük rávilágítani J.S. Millnek és Lord Actonnak ehhez a témához fűződő elképzeléseire. Az előbbi határozottan kijelenti, hogy több etnikumot magába ölelő állam határain belül az intézmények egységes, szabad működése nem lehetséges, ugyanis különböző nyelvet beszélő és eltérő módon gondolkodó állampolgárok nem rendelkezhetnek a képviseleti kormány életképességéhez, dinamizmusához feltétlenül szükséges egységességgel.22 Mill ezek szerint a vegytiszta nemzetállam híve. Vele ellentétben Lord Acton a több etnikumot magába foglaló állam előnyeit hangsúlyozza, ugyanis úgy véli, hogy az etnikailag már kirajzolt egységeknek döntő szerepük lehet egy opresszív államhatalom kiépítésének megakadályozásában. Olyan kulcstényezők, mint kultúra, oktatás, az etnikumok hatáskörében maradnának, mivel minden egyes etnikai csoport tartózkodna attól, hogy túl nagy hatalmat engedjen át az államnak. Ilyen körülmények között a domináló nemzet és az államtalan csoportok között kialakulna egy politikai egyensúlyállapot.23
Mindkét álláspont az eszmék birodalmában maradt, a gyakorlatba való átültetésük nem valósulhatott meg. Egyfelől a legerősebb homogenizálási törekvések ellenére is kudarcot vallott a többségi igyekezet, az egységes nemzetállamok megvalósítására irányuló törekvés sikertelen maradt. Az Acton- féle egyensúlyállapot megteremtése úgyszintén nem járt sikerrel a domináló nemzetek hatalomfölénye és intoleranciája miatt. Paradox módon az történt, hogy a politikai erőfölényt élvező nemzet az államhatalom teljes bevetésével sem érte el a többi nemzet-nemzetiség felszámolódását, hanem ellenkezőleg, a legtöbb esetben azok megszilárdulását, identitástudatuk további kristályosodását segítette elő. A milli és az actoni elméletek sikertelenségének fő okát (bár ez utóbbinál kisebb mértékben) a nemzeti-etnikai ügyek és az állampolitika túlzott összekeverésében látjuk.
A megoldások sorának következő láncszeme annak a felismerése, hogy mindkettő nemzetállam és államnemzet zsákutcába torkollik, épp ezért egy harmadik irányra van szükség. De nézzük meg részletesebben, miről is van itt szó.
Az első esetben az állam megalakulását a határain belül élő nemzetek-etnikumok egységesülése, homogenizálódása követi a domináló nemzet szabályai szerint, tehát az egységesítésre ítélt kisebbségekkel együtt a többségi nemzetet húzzák rá az adott államalakulatra. Ez esetben a kisebbség felszámolási kísérlete tényként követi az eseményeket, hisz a végcél a kibővített "tiszta" nemzet és az állam területének teljes egybevágósága. (A nemzetállam többnyire Nyugat-Európával kapcsolható össze. Európának ezek az államai hosszú történelmi múltra tekintenek vissza, s a nemzet kialakulása és megerősödése egy-két kivétellel az erős állam határain belül történt. Természetesen ezek az államok is gyakorolták a beolvasztás politikáját, de a sikertelenség egy idő után engedményekre késztette őket. Ezeket az engedményeket viszont akkor már senki nem tartotta veszélyesnek a már megerősödött államra nézve.)
Az államnemzet nem más, mint egy adott nemzet államalapítási törekvése, vagyis ebben az esetben nem a már megalapított állam kereteihez és lehetőségeihez igazodik a nemzet, hanem egy már kialakult, kiforrott nemzet próbál maga köré államot teremteni. Ennek az irányzatnak is megvannak a buktatói, hisz főleg Közép- és Kelet-Európában olyan sokszínű etnikai képpel állunk szemben, hogy egy nemzet államalapítási folyamata nem lehetséges idegen etnikumok bevonása nélkül, és ha már idegen etnikumok is vannak az állam területén, akkor bármikor elindulhat a "vegytisztítás" folyamata. (Az államnemzet inkább Kelet-Közép-Európa sajátossága. Az újonnan kreált, főleg 20. századi friss államok bizonytalan, gyenge alapokra épültek, olyan alapokra, melyek nem hasonlíthatóak a nyugat-európai államok szilárd alapjaihoz. Épp ezért a megértési, tűrési határaik is jóval beszűkültebbek, mint amazokéi, melyeknek ma már valós erénye a tolerancia.
Tehát legyen szó államnemzetről vagy nemzetállamról, az államtalan nemzetek számára nincs elfogadható alternatíva, hisz sem a lassú, sem a gyors beolvasztás nem járható út, hanem csak kényszer, melynek törvényessége, jogossága végső soron nem igazolható. A tények szintjén mindkét esetben kedvezőtlen eredményhez jutunk, és az etnokrácia élénkségének köszönhetően mindkét esetben a bukás közös élményén lehet osztozni, mind többségi, mind pedig kisebbségi részről.
A megoldás a harmadik irányban keresendő, s úgy tűnik, hogy ez nem más, mint az állam és a nemzet szétválasztása. Ez az elhatárolás azt jelentené, hogy az államot nem valamely domináló nemzet politikai megnyilvánulásának tekintenénk, mely formálja és igazgatja a nemzet sajátos altényezőit (nyelv, kultúra, múlt), hanem úgy fognánk fel, mint a nemzetektől, etnikumoktól különálló entitást, amely nem a kiemelt nemzet természetes tulajdona, hanem az állam határain belül egyenlő státusban élő szabad állampolgárok közös birtoka. S mint ilyennek kiemelt feladata távolról sem etnikai ügyek rendezése, hanem kimondottan saját létének, maradandóságának biztosítása és az állampolgárok életszínvonalának és életminőségének javítása lenne. És ezt a szerepet mindenki számára betöltené, etnikai, faji, vallási, nemi hovatartozástól függetlenül, ami tulajdonképpen a demokratikus állam megteremtését is jelentené. Ahogy az állam és egyház erőltetett fúziója nem hozott, nem hozhatott végleges megoldást és szétválasztásuk szükségszerűvé vált, ugyanúgy állam és nemzet fúziója sem megoldáshoz, hanem az "államnépen" belüli elidegenedéshez, elkülönüléshez, részekre bomláshoz vezet.
Ennek a megoldásnak a kivitelezésében döntő szerep hárul az államra, melynek egyensúlyba kell hoznia a különböző belső és külső az európai államok esetében összeurópai feszítőerőket, törekvéseket, ugyanis mint földünk legmeghatározóbb politikai egysége a 20. század végére komoly erőkkel került szembe. Az újonnan feltörekvő erők regionalizmus és globalizálódás megrendíteni látszanak az államot. Egyfelől a regionális, önrendelkezést igénylő hathatós törekvések működnek mint komoly belső feszítő erők, másfelől a rohamos globalizálódási trend gyakorol óriási külső nyomást. A politikai harapófogóba kényszerült államnak előbb-utóbb be kell látnia, hogy a különböző területi egységeknek nagyobb önrendelkezési teret kell engedni, és rá kell jönnie, hogy az etnikai kérdések regionális és nem államügyek, valamint fel kell ismernie, hogy a merev politikai határok rugalmasabbá tétele nélkül nem sikerülhet az összeurópai áramlatba bekerülnie. E kétirányú belső és külső engedmény nélkül az állam képtelen lesz szembenézni a kétdimenziós erőpárral. A szükségszerű és megvalósított engedmények viszont a nacioanlizmus egyre csökkenő jelentőségét és fokozatos visszaszorulását, valamint a nemzetállam további építésére irányuló törekvések megszűnését eredményezhetik.
Amint láttuk, az etnikum politikai elemekkel való feltöltése a nemzet vagy nemzetiség megteremtését jelenti. E folyamat hajtóereje, a nacionalizmus egyfajta vallásos hevülettel feltöltött ideológia, amely a nemzet önvédelmén túlmenően az államon belüli bizonytalanság, ellenségeskedés keltője. Továbbá rámutattunk arra, hogy az etnikai ügyek állampolitikai rangra emelése az államnemzet és az államtalan kisebbségek közötti torzsalkodások élesztéséhez vezet, ami a legmegfelelőbb állapot az etnokrácia burjánzására, amely a maga rendjén nemzedékről nemzedékre menti át a belátható és be nem látható károkat. Arra is rávilágítottunk, hogy a túletnizált társadalomszemlélet egyoldalúsága miatt nem lehet a valóság vetülete, ugyanis nem alkalmas a társadalomban végbemenő jelenségek sokrétűségének, komplexitásának a regisztrálására. Az államnemzet és nemzetállam elsődlegességének hosszas és meddő vitája helyett a nemzet és állam szétválasztásában kell keresnünk a megoldást, ami voltaképpen a nemzeti-etnikai ügyek depolitizálását jelenti. Az etnikumnak a politikáról való lepárlása kulcslépés az egymás elismerése, értékelése, bizonyosfajta egységállapot megteremtése felé vezető úton. Ezek a tényezők ma már nemcsak lebegő eszmék, hanem a szükségszerűség legreálisabb elemei. Itt mintegy befejezésül ki szeretnénk hangsúlyozni, hogy nem áll szándékunkban az egyoldalúság csapdájába esni. Nem áll szándékunkban azt igazolni, hogy a nacionalizmus megszűntetése maradéktalan megoldás a bajok orvoslására. Más téren is sok minden vár megoldásra (gazdasági, társadalmi és politikai téren egyaránt, mint pl. a túlzottan központosító állam politikai struktúrájának megreformálása, az államhatalom ésszerűségét és hatékonyságát növelni hivatott új módszerek megtalálása és így tovább; valamennyi egy-egy külön tanulmány árgya lehetne), viszont jelentőségénél fogva a nacionalizmus nagyon sok más tényezőnél fontosabb problémává nőtt, ezért a vele való foglalkozás indokolt.
A néha túl sokat ígérő elméletek csábítása, úgy vélem, nem ragadott magával. Célom nem ábrándok kergetése, hanem a lehetőségek felfedése. Másként fogalmazva nem a "képzelt jót", hanem a "lehető jót" tűztem ki célul. Tudatában vagyok annak, hogy a jót magukban hordozó eszmék megismerése még nem jelenti a jó megvalósítását célzó törekvések azonnali megjelenését, viszont a helyes dolgok felismerése szükséges feltétele a jó gyakorlatba ültetésének. A nacionalizmusssal kapcsolatos problémák megoldásának kulcslépése a depolitizálási folyamat. Ha az állampolitikából sikerül kivonni az etnikai problémák megoldásának különböző módozatait, ha legalább elindul ez a folyamat ott, ahol a nacionalizmus több mint kritikus helyzetet teremtett, akkor valóban reményteljes jövő felé haladunk a harmadik évezredben.
JEGYZETEK
1. Hutchinson, JohnSmith, A.D.: Nationalism. Oxford, 1994. 38.
2. Renan, Ernest: Qu'est-ce qu'une Nation. Paris, 1882. 2629.
3. Franklin, Bruce: The Essential Stalin: Major Theoretical Writings, 19051952. New York, 1972. 5765.
4. Giddens, Anthony: The Nation-state and Violence. Cambridge, 1985. 119121.
5. Connor, Walker: "A Nation is a Nation, is a state..." In: HutchinsonSmith: Nationalism. Oxford, 1994. 36.
6. Weber, Max: The Nation. In: HutchinsonSmith: Nationalism. Oxford, 1994. 25.
7. Geerta, Clifford: Primordial and Civic Ties. In: HutchinsonSmith: Nationalism. Oxford, 1994. 31.
8. Hobbes, Thomas: Leviathan. In: Garner, Richard T.: Society and the Individual. Belmont, 1990. 104105.
9. Forbes, H.D.: Nationalism, Ethocentrism, and Personality. Chicago, 2224.
10. Kedourie, Elie: Nationalism and Self-Determination. In: HutchinsonSmith: Nationalism. Oxford, 1994. 5253.
11. Breuilly, John: The Sources of Nationalist Ideology. In: HutchinsonSmith: Nationalism. Oxford, 1994. 105.
12. Hutchinson, John: Cultural Nationalism an Moral Regeneration. In: HutchinsonSmith: Nationalism. Oxford. 1994. 122.
13. Dickerson, Mark. O.Flanagan, Thomas: In Introduction to Government and Politics. Calgary, 1990. 6366.
14. Hayes, Carlton J.H.: Nationalism: A Religion. New York, 1960. 14.
15. I.m. 1516.
16. Gellner, Ernest: Nationalism and High Culture. In: HutchinsonSmith: Nationalism. Oxford, 1994. 6366.
17. Dworkin, Ronald: Freedom's Law. CambridgeMassachusetts, 1996. 1017.
18. Gombár Csaba: Magammal vitázom. Nemzetről, etnikumról, az egyes emberről. Budapest, 1996. 513.
19. Mill, John Stuart: On Liberty. Oxford, 1991.
20. Széchenyi István: Közjóra való törekedések. Bukarest, 1981.
21. Gombár Csaba: i.m. 6.
22. Mill, John Stuart: Considerations on Representative Government. Chicago, 1962. 309.
23. Acton, Lord: Nationality (1862). In: Essays on Freedom and Power. New York, 1949. 193.