Gulyás János, a kitűnő dokumentumfilmeikről ismert Gulyás testvérek közül a fiatalabb, 199697-ben készült, "Semmisnek kell tekinteni..." címmel bemutatott művének tárgya: az 1956-os magyarországi deportálások a Szovjetunióba. A történelmi tanúságtételen túl, emberi drámák sorozata tárul a néző elé a felváltva megszólaló tanúk elbeszéléseiből. Közülük a legmegdöbbentőbb a fiatal katonatisztként 1956 októberében Budapesten harcoló Szlama Árpádé, aki politikai krimibe illő kalandokat túlélve, Kijev, majd Németország lágereit megjárva, 1960-ban gyalog tér haza Magyarországra, hogy aztán tizenöt évre ítéljék, és megismerje a Kádár-rendszer börtöneit. 1990 februárjában rehabilitálták ("az elsők közt"). "Ekkor kaptam meg emlékezik a tartását megőrzött, ám súlyosan beteg ember már a közelmúltra , hogy a letöltött büntetésemet, a kínvallatásaimat, a tizenöt év szenvedésemet semmisnek kell tekinteni. Ez aztán a világ legmocskosabb rehabilitációja, ami létezik."
Kérésünkre Gulyás János elküldte a Korunknak a Szlama Árpáddal készített beszélgetések szövegét azokat is, amelyek bekerültek a filmbe meg az onnan kimaradtakat. (A németországi "kalandra" csak utalások történnek a kész filmben.) Ha a képek erejét a vallomástevő és vádoló arcát nem tudjuk is felidézni, egy különös erejű ember és egy tragédiákat szülő korszak dokumentuma mégis körvonalazódik a filmszöveg (egy részének), az élőszónak írásos rögzítéséből.
K. L.
Október 25-ig én egy fegyverraktárra vigyáztam, ami a hódmezővásárhelyi úton volt Orosházánál, s amikor leváltottak bennünket, akkor kiküldtek arrébb, hogy na, menjünk egy kicsit előbbre, és ha Hódmezővásárhely felől vagy Szeged felől jönne a diákság, állítsuk meg őket.
És én mondtam a katonáimnak mikor meghallottuk dél körül ugye, hogy a Parlamentnél mi történt hogy aki akar, felül a teherautóra, fölcsatoljuk a két 76-ost, amivel a két szélén álltunk az úton, és irány Budapest.
Ez mi, a két 76-os...?
Páncéltörő. Löveg. 76 milliméter átmérőjű, illetve kaliberű. Úgyhogy akkor nekiálltunk, és irány Budapest.
Két teherautó, egy parancsnoki dzsippel és két páncéltörő... Namost... Akadálytalanul tudtunk jönni Vecsésig. Ott a tömeg megállított bennünket, hogy ha Pest felé tartunk, hadd szálljanak föl. És akkor azt mondtuk, hogy oké.
Telepakolták... előbb Monornál, ott telepakolták már nagyjából a kocsit, Vecsésnél, Üllőnél is szálltak fel, és megállítottak bennünket legközelebb Kispesten az Apró Jóskáék, és kérdezték, hova megyünk. Mondtam: "A Kiliánhoz." Én nem tudtam, mint vidéki gyerek, hogy a Kiliánnál a Maléter meg a corvinisták haragban vannak. Én ezt nem tudhattam akkor, ez 25-én este volt.
Na, és akkor lekommunistáztak... Mondtam: "Hát nem értitek, hogy a felkelőket jöttünk segíteni?"
Hát akkor hol a piros-fehér-zöld zászló?! hát mondom: "Nem tudtam, öcsi, hogy ez a belépő, hát honnan a fenéből tudjam?!"
Na, akkor kaptunk egy piros-fehér-zöld zászlót, lyukas is volt a közepe, úgyhogy föltűztük a kocsira, közben bevittek a Potykához a vekerlei parancsnokságra, és akkor jöttek a Molnár Karcsiéktól meg a Tóth Tibitől jöttek ilyen jelentések, hogy "...gyerekek, vigyázat, mert jönnek páncélautók az Üllői úton is, meg az Ady Endre úton is".
És akkor azt mondja a Potyka: "Na, öcsi..." azt mondja , "...hogyha velünk vagy, hár akkor itt vannak az ágyúk hát akkor mutatkozzatok be!"
Na, és akkor a Zajmuszéknak így intettem, hogy "Na, intézkedjetek...!" és akkor a Zajmuszék egy 76-ost az Ady Endre útra, egyet az Üllői útra, és ahogy jöttek a páncélautók adj neki! Lehetőleg motorházba lőttek, tehát nem emberre, mert azért még úgy voltunk, hogy lehetőleg emberéletben ne essen kár. Egy annak ellenére az Üllői úton meghalt, egy katona, orosz katona, a többieket meg elfogták a felkelők, és bevitték a... Kispesti Rendőrkapitányságra, úgyhogy egyelőre ott tartották fogva őket.
Ideérkezve a Corvin közhöz, egy löveget hagytunk a Kisfaludy utca sarkán, ami a... úgymond, a beszorult Maléter-harckocsit sakkban tartotta, és a Kiliánt, a másikat pedig a Corvin mozihoz vittük, és lépcsőnek nekitámasztva, hát a Körútra nézett.
Majd másnap, tehát 26-án, a legnagyobb csata, amikor volt az Üllői út és a Körúton, akkor a Tűzoltó utca és a Kilián közötti szakaszon kidobtak két teherautót, ami húzott egy-egy 122-es tarackágyút. Ez csak tarack mert a tarackágyú hosszú csövű, ez a rövid csövű , ezt mi csak taracknak hívtuk tüzér nyelven.
Na most egyet ebből a Karászi János repülőszázados elkunyizott, mert mondta, hogy, "Olyan vagyok, mint egy félkarú óriás, mert jönnek a Soroksári úron, és a Boráros térre kellene egy löveg..." adjak egyet. Hát ő páncéltörőt kért, azt nem tudtam adni, mert csak kettő volt, az kellett nekem, illetve az embereimnek.
Az egyik 76-os löveg beragadt a Corvin mozinál. És a 122-es, tehát a ruszki, amit kidobtak, annak a lövegét, azt odavittük szintén a Corvin mozihoz. Abban viszont csak betontörő gránát volt, ami annyit jelent, hogy nem robban, hanem a tömegénél fogva borít. Úgyhogy, amikor eltaláltam véletlenül vele egy harckocsit a torony és a futómű között, akkor egy fél ruszki katonával együtt berepült a kerítés tövébe. Tehát az nem robbant, hanem az a tömegénél fogva szakított. Nem volt más.
A 76-osban viszont csak repeszgránátok voltak, ami annyit jelent, hogy hiába lőttünk rá a harckocsira, annak meg se kottyant, ugye a repesz... durrant egyet, lett egy kis sérülés rajta, de kész...
A szálkeresztet (az az irányzón van), mindig a szálkeresztet a lánctalpra kellett irányítani, amikor elsütöttük a berendezést. Mert arra alkalmas volt, hogy leszakítsa a láncot.
A leszakítás után vagy kijöttek a katonák, mert pörgött ugye a harckocsi, nem tudott továbbmenni, vagy kijöttek a katonák, megadták magukat. Aki elkezdett lövöldözni, amikor alul kijött a harckocsin, mert nem fölül jöttek ki, alul , azt rögtön lelőtték. Aki megadta magát: irány a Práter utcai iskola és ott gyűjtöttük össze őket.
November 4-én... ezeket az embereket, akiket nem találtak, hát ugye nem tudták lelőni. De viszont: akiket megfogtak! Kenyérállás közben kirántottak a sorból embereket, 42 éves embert, 15 éves gyereket és az Iparművészeti Múzeum a Kinizsi utcánál, majdnem a sarkon, ott kivégezek, azt mondja... 9 főt, negyedikén. Név szerint, akinek a személyi igazolványát megtaláltuk és rátettük a mellére: Sámuel György, 15 éves. Pintér Kovácsics Imre, 19 éves. Valamilyen Béla, 20 éves. Hornyai István, 21 éves. Bedő Ferenc, 36 éves. Litter István, 28 éves. Munkácsi Lajos, 41 éves és Betz József 44 éves, kenyérért sorban álló ember volt, Elter Ottó, 25 éves. Ezeket a Kinizsi utcában végezték ki.
Hatodikán, hogy megszűntek a kivégzések. Hatodikától, már akit megfogtak, begyűjtötték őket, és utána hetedikén megindult az első szállítás Oroszországba.
Tehát itt kezdődtek a deportálások...
Itt kezdődtek a deportálások, és ez az érdekes, hogy két napig az elfogottakat kivégezték valami történt közben, és hetedikétől megkezdték a deportálásokat. Akit fegyverrel a kezében megfogtak, Nagy Imre statáriális rádió-bejelentésére hivatkozva kint a Szovjetunióban nagyon-nagyon sok embert halálra ítéltek. Jómagamat is halálra ítéltek. Minket, tizennyolcan, akik kimentünk, azt mind a tizennyolcat halálra ítélték.
Két kézigránáttal bementem egy borbélyműhelybe a Práter utcával szemben.
Hányadikán?
Ez volt hetedikén... Mert megfogtak gyerekeket és kivégezték bent államvédelmisek. Kispuskájuk volt, fiatalkorú gyerekek, nagyobb volt a puska, mikor leállítottam, mint ő maga. Ilyen kis gyerekeket négyet kivégeztek ott bent, a borbélyműhelyben.
És nekem ezt elmondták, hogy hát ott baj van, meg lövöldöztek ki az ablakon. Mikor meggyőződtem róla, hogy halottak valóban a gyerekek, a belső szobában ott voltak az ávósok, hárman, és oda bevágtam a két kézigránátot. Ennek a hatására én is megsebesültem, sípcsonton kaptam egy szilánkot.
Beugrálok a Práter utcába. Jé, végre egy nyitott kapu mert tudni kell azért, hogy nem minden olyan becsületesen ment, mint ahogy úgy szerettük volna. Legtöbb helyen bezárták a kaput, eltorlaszolták, hogy ne tudjunk bemenekülni se ez az igazság, hát el kell mondani... És végre egy nyitott kapu. Odaugráltam úgy féllábon "Sztoj!" Hühű...! Beugrottam a csőbe. Már ott a földszinten ültek a gyerekek, katonatiszt társam, két tiszthelyettesem ezeket már megfogták... és akkor így olyan tizennyolcan jöttünk össze, tizennyolcunkat beraktak egy teherautóba és elvittek valameddig.
...utána áttettek vonatba bennünket, vagonba. A vagonban varrtam meg a lábomat, mint nők a zoknit, úgy bestoppoltam, ugye, a katonának mindig azér ott van a tű meg a cérna a sapkájában. Kaptunk valahol vodkát, azzal öntöttem le a lábomat, hogy ne fertőzzön el. Ugyanakkor a fejemen lévő sérülés miatt a kötés átvérzett, büdös volt. Nő is volt a kocsiban, sebesült is volt a vagonban ezek nem a Práter utcából voltak, nem tudom, honnan hozták őket. De itt már voltunk olyan 5455 fő körül, egy vagonba berakva.
Kívánom elmondani: egyetlenegy nevet nem írtak fel, amikor leszállítottak bennünket. Tehát nem regisztráltak bennünket.
Egyszerűen kijelentették: halálra vagyunk ítélve, mert fegyverrel fogtak meg, és a statáriális törvények értelmében ki kell végezni. Nos, másnap valóban megjelentek, egy civil ruhás ember és két magas rangú katonatiszt és egy magyar származású, magyar katonai iskolán lévő tolmács.
Az egésznek a lényege egy... hogy kijelentette ez a civil ruhás ember, hogy "Maguk azért lesznek kivégezve, mert szabályos háborút folytattak velünk szemben." Hogy a többinek a sorsa mi lett, arra nem merek felelősséget vállalni, de hogy a tizennyolc ember életben maradhatott, ez annak köszönhető, hogy elismerték, hogy háborút folytattak. Abban a pillanatban támadtam. "Hát uram, nincs az a nemzetközi törvény, vagy az a hazai törvény, ami szerint háborúban megfogott foglyokat ki lehessen végezni, ez mindenféle törvénynek ellentmond. Legyünk hadifoglyok, de halálra ítéltségről szó sem lehet." Elfogadta. Azt mondta a pali, hogy nyertünk.
A másnap, az érdekesebb volt. Akkor bemutatkozott, hogy ő Szerov, bemutatta a két főtisztet, az egyik, azt hiszem, alezredes, a másik ezredes volt, egyenruhában, ő akkor is civilben volt.
Utána elrendelték az egyedi kihallgatásokat. Tehát a 18 főt egyedi kihallgatásra vitték.
Én csak a magam nevében beszélhetek. Szabályosan külföldi munkára beszervezett... azzal a fenyegetéssel, hogy minket senki nem írt föl, mi nem vagyunk regisztrálva, rólunk senki nem tud magukat úgy lelőjük, mint a kutyákat, hogyha nem hajtják végre azt, legalábbis azt az ígéretet nem teszik meg, hogy ön. Én csak magamra hivatkozhatok, amit mondjuk, nem illik elmondani, mert lehet, hogy van olyan, aki szembeköpne ezért engem, node tizennyolc ember élete függött tőlem, és ki tudja még, hányé, akit a mellettünk lévő zárkákban is hazaengedtek. És ki tudja, hányat ítéltek azok közül is halálra...? Hány volt olyan, akit fegyverrel fogtak meg...?
No tehát, hogyha ezen múlik, mert legalábbis engem ezzel ijesztgettek, hogy ezen múlik hogy amennyiben '57 közepe táján hajlandó lennék külföldi munkára... Kiküldenek, mint egy katonai attasét vagy kereskedelmi attasét hogy ilyen munkát vállalnék-e... És elmondtak egy példát.
Azt mondja, hogy ez csak egy példa, tehát ez nem egy feladat.
Most például épül Brazíliában a Brasilia nevű főváros. Hát azt gondolja maga nekünk, a nagy szovjet hadseregnek, hogy mindegy az, hogy ott egy üzem fog 10 emelet mélységben épülni, vagy csak egy egyszerű tíz vagy húsz emeletes háznak az alapja?
Tehát nekünk ezt tudni kell...! Nahát ilyen munkára kérnénk meg, ez csak egy példa volt, ezt nem kell szó szerint venni, de ilyen munkát kellene, mint katonai attasé végezni.
Egyrészt az ember tart az ilyesmitől, én nyugdíjas kémet még nem láttam. Gondoltam... No, dehát... hát... ilyen kis szar: hát van pince, nincs pince, van épület alatta, nincs mert hogyha már kész az épület, azt mondja, akkor már nem lehet megállapítani, hogy mi van alul. Hát ilyesmit, hát miért ne, hát... egye fene, elvállalom...
Megfenyegettek bennünket, hogy amennyiben ezt elmondjuk, ez állami titkot sért. De nemcsak államit, a Varsói Szerződésnek a titkába vájunk vele "Akkor tudják, mi lesz a sorsuk: azonnali hatállyal kinyírnak..."
Most ez szóbeli egyezség volt, vagy alá is kellett írni?
Nem, csak szóbeli egyezség. Majd, amikor a megbízást megkapja az ember, akkor viszont írásbeli egyezség, hogy "ez a feladata, ezt kell végrehajtani és tudomásul vesszük, hogy ez állami titok." Jó.
Na, elég az hozzá, hogy hát nagy örömmel fogadtak, mikor... Mert az egyedi kihallgatáson már nem oda a pincébe vittek vissza, hanem föl.
Na most [november] 22-én közölték velünk, hogy készüljünk, mert megy az első transzport.
És mit mondjak, olyan 400 fővel érkezhettünk haza, az állítólagos első szállítmánnyal, Debrecenig.
Debrecenben kiszálltunk, minket akkor engedtek már ki, amikor a többieket elszállították, nekünk pedig azt az ukázt adták, hogy "Önök visszatérnek az eredeti munkahelyükre és, hogy hol voltak: arról néma csend."
A Wecker Tibi viszont velem volt kint Oroszországban, meg a forradalom alatt Budapesten és ő is hazajött a laktanyába.
Nem írtuk alá a hűségnyilatkozatot, mind a ketten disszidáltunk ez már december 10-én volt, és föllélegeztünk.
Mi az elején jöttünk haza, tehát mi már 25-én éjjel, én az orosházi laktanyában voltam.
És ott el kellett számolni, vagy...?
Nem... nem, nem, nem... Itt nagyon-nagyon nehéz ezekről a dolgokról beszélni... Mindenkinek megmondták, hogy ha nem akar Magyarországon kötélre jutni, a deportálásokról nem szabad beszélni. Ezt mindenkinek egyértelműen megmondták, aki onnan hazajött. Amikor behívatott ott a parancsnok, hogy "Mi az istent csinált?!" hát őnekik jelentést kell erről írni, hát hogymint? én becsületesen, őszintén, mert ember volt a parancsnokom, szigorú, de ember volt... és én őszintén elmondtam, hogy ezt tettem, ez történt velem, mert egy teherautóval nem tudtam elszámolni, mert elhurcolták valahova a forradalmárok, ahogy később kiderült, hogy azzal disszidált egy csoport, de hát ez... ez már csak a kilencvenes években derült ki, hogy kik disszidáltak azzal a kocsival, amiért a parancsnokom maga öt évet ült és a helyettese szintén öt évet ült, hogy a gépkocsival a forradalmárokat segítették.
Na most itt egy nagyon-nagyon fontos és lényeges dolog van, ami az én egész későbbi életemet befolyásolta. Hogy... jelentést kellett írni minden alakulatnak, hogy az '56-os eseményekben hogyan, miként vett részt. Most az orosházi tüzérezredben volt egy csoport, akik Lökösházán és Battonyánál felszedték a vasúti síneket. Hát ezt is le kellett valahogyan nyelni.
A szegedi vasúti kommandáns, az Sz. Nagy Sanyi jómaga is ítéletet kapott érte, de nem árulta el a többi embert, hogy még kik voltak ott, és ez itt a nagy-nagy lényeg, hogy az orosházi tüzérezred gyakorlatilag azt hiszem, december 31-én vagy január 10-én kellett leadni ezt a jelentést minden kompromittáló anyagot kihagyott.
A dologból egyetlen egyet tudtak beírni, hogy élelmiszerszállításra az egyik Csepel teherautót elvitték, és ez nem került vissza az alakulathoz.
Magyarul mondva: akik tettek valamit, egymást igazolták, hogy ott kártyáztunk a laktanyában. Tehát nem volt senki Lökösházán, nem volt senki Battonyán, nem volt senki Kijevben holott az orosházi tüzérektől két tiszt és három tiszthelyettessel együtt voltunk Kijevben.
Erről nem volt szabad beszélni.
Részben a deportálásunk történetéről alá kellett írni egy papírt, hogy erről nem beszélünk...
Az oroszoknál kellett aláírni...?
Igen-igen... Mert ha erről beszélünk, akkor... tulajdonképpen a Varsói Szerződésbe beletartozik és a kölcsönös támogatásba beletartozik Magyarország is, egyszerűen állami titok megsértéséért akár kötél általi halálra vagy golyó általi halálra ítélhetnek bennünket. Hát természetes, hogy egy huszonkét éves fiatalember, hát félti az életét, hát nyilván, hogy nem fog erről beszélni.
Aztán az életem hátralevő szakaszaiban, illetve az elkövetkezendő szakaszában... amikor már bíróság elé kerültem, akkor itt volt a nagy-nagy bökkenő, hogy nem beszélhettem arról, hogy kint Oroszországban, nem beszélhettem arról, hogy részese voltam az '56-os eseményeknek.
A hűségnyilatkozat nem aláírása úgymond reszkír volt. Mert még nem tudtuk elképzelni, hogy úgy szól, hogy "tiszti nyilatkozat" de tulajdonképpen mindenki hűségnyilatkozatnak, tehát az összes katona hűségnyilatkozatnak mondta, és a parancsnokság annak vallotta. Itt rettentő félelmetes ez a szó, hogy "hűtlenség". Tehát ezek szerint nem hű a kormányhoz, nem hű a hazához és ez büntetendő cselekmény. Na most... Amikor nem írtam alá, vállalva minden felelősséget, akkor úgymond szinte másnapra totál leszerelés, a szolgálati lakás elhagyása tehát ezek a velejáró dolgok szinte huszonnégy órán belül megtörténtek, mert meg kellett csinálni.
Följöttem Budapestre a szüleimhez, és a régi munkahelyemre, ahonnan bevonultam katonának, növendéknek, tiszti növendéknek, visszamentem...
Egyébként minden évben, míg katona voltam, egy hónapot munkával töltöttem, hogy egy kis többletkeresethez tudjak jutni. Tehát nagyon jól ismertek benn... Fölvettek azonnal a Csepel Művekhez, sőt...! első-második nap, amikor megkezdték a munkát, a gépgyár daruüzemének a munkástanácsába beválasztottak.
Viszont megkezdték a Csepel Művekben is a letartóztatásokat. Volt katonatiszt-társaim, akik leszereltek, azok közül is letartóztattak embereket, sőt, ahogy megtudtam, olyanokat is, akik kint voltak a Szovjetunióban, ezeket is letartóztatták, vagy internáló táborba vitték Kistarcsára vagy Tökölre, vagy pedig a katonabörtönben kötöttek ki a Fő utcában.
Amikor közvetlen környezetemből az egyik csepeli, szintén leszerelt katonát elvitték ez volt december 8-án , amikor hazamentem , akkor közöltem a feleségemmel, hogy azonnali hatállyal, senkinek nem szólva el kell tűnnünk.
És elindultunk.
Hát az igazság az, hogy már oroszok voltak, illetve szovjet katonák voltak zömmel plusz pufajkások, plusz a határőrség... Úgyhogy mi, mondhatom, hogy fegyveres összeütközést produkálva mentünk át a határon.
Tehát lőnőtök kellett? Szóval lövöldözés is volt...?
Igen... Nem emberekre, hanem inkább a hang hatására, hogy lelapuljanak, és... Éjszaka volt különben, tehát effektíve nem lehetett célba lőni, hanem csak azért lövöldöztünk, hogy a többi embernek is az útját biztosítani tudjuk. Na most ez Mexikó-pusztánál volt, a Répce folyó fölött ment át egy híd, ezen a hídon kellett átjutnunk.
Na most itt egy érdekes dolog történt, hogy... hogy szinte Sárvártól Fertőszentmiklósig lézengő embereket láttunk, de abban a pillanatban, mikor elkezdtük a lövöldözést, és egy ilyen esős időben indultunk a vasúti töltés mellett a határ felé, akkor innen-onnan, szénaboglyából, szalmakazalból, házakbó Mexikó-pusztánál mellénk csatlakozott körülbelül egy olyan 50 és 70 fő közötti társaság... Nem ismerték egymást, elbújt emberek voltak, de most, hogy egy ilyen ék ment elöl, ugye mi fegyverrel hát voltak, akiket eltaláltak a tömegben, sebesültek, és ezeket áthúztuk, átvittük a határon, úgyhogy kilyukadtunk, végül is sikerült átmennünk a Répce hídon, visszadobáltuk a folyóba a fegyvereket, és nem tudom, hogy Kismarton, vagy hogy melyik volt az a falu, ahova beértünk, ott már a határőrök segítettek, az osztrák határőrök a sebesültek cipelésében, kinek a kis batyuját kivették a keziből.
Bementünk egy iskolába, ott forró tehát kaptunk, és másnap teherautóval bevittek bennünket Wienerneustadtba... Nem-nem-nem-nem, hanem: Vasvár Eisenstadtba.
Na most itt voltunk egy pár napig Eisenstadtban, majd innen elvittek a riedi táborba bennünket, ilyen menekülttáborba, mennél távolabb a határtól, mert bizony-bizony vissza-visszaloptak embereket. A szemünk láttára visszahurcoltak embereket, és nem tudtuk megvédeni őket, ez volt a legborzasztóbb, hogy... hogy amikor az ember fölébredt reggel, akkor látja, hogy hoppá! ez is hiányzik, az is hiányzik, és akkor...
Jó, voltak olyan személyek, akik közreműködtek ott kint az ilyesmiben, hogy "X"-et vagy "Y"-t, amennyiben lehet, lopják vissza, és vissza is lopták...
Na most Riedben jártak ilyen munkaszervezők. Féltettem a feleségemet is; inkább őt, mint jómagam, mert én olyan... hogy mondjam... sokkal mélyebben voltam forradalmár, mint esetleg más. Nem tudnám ezt így megmondani, én lélekben teljes mértékben itthon akartam maradni, vállalva minden felelősséget, de viszont felelősséggel tartoztam egy asszonynak is.
Na most itt jelentkeztem bányába, elvittek két napon belül Essankraiba bennünket, zömmel a svábok jelentkeztek a bányamunkára. A legrosszabb munkahelyet fogtuk ki, nem lehetett felállni, térden kúszva dolgoztunk; tehát egy végtelen kegyetlen munkahelyen, és olyan hat vagy hét nap múlva leszakadt a bánya egy része és bent szorultunk harminchatan.
Na most... hát amikor innen kiszabadítottak bennünket, akkor 1415 fővel önként elhagytuk a bányát, bementünk az esseni vöröskereszthez és kértük, hogy valamelyik táborba szállítsanak el bennünket, így kerültünk aztán Klévébe, ami Nyugat-Németország és Hollandia határa környékén volt, tehát akkor már aránylag Magyarországtól elég messze voltunk, majd egy Mucsi István nevű volt csendőrszázados, aki az MHVK-nak is komoly beosztású embere volt, a Jugend Socialampt-nál, tehát az ilyen fiatal szociális fiatalok szociális hivatalánál dolgozott Németországban. Ő keresett munkásokat egy elektromos kapcsoló gyárba a Becker Firmához.
És hát mondtam, hogy én esztergályos vagyok, azt mondja, "...mától kezdve műszerész, a felesége is..." hát mondtam, jó, akkor leszünk műszerészek, és akkor így kerültünk ide, az elektromos gyárba. Mivel a nyelvet nem nagyon beszéltük, hát a feleségem szalagra került, én pedig a MEO-ba a végső átvételre; ami nem működő kapcsoló volt, azokat én szórtam ki a szalag végén és utána, míg a szalagot töltötték föl és csinálták a szalagon ezeket az apró munkákat, amiket majd be kell építeni, mikor indul a szalag, addig nekem meg kellett javítani ezeket a kapcsolókat, működő állapotra hozni és utána folytattuk a munkát.
No, itt aztán történt az, hogy '58-ban felkeresett egy magyar ember és egy orosz. Remekül beszélték a német nyelvet mind a ketten, de hozzám magyarul szóltak, és elkezdtünk beszélgetni, hogy én adósuk vagyok és én tartozom, mert én tettem egy szóbeli ígéretet, hogy én hajlandó vagyok esetleg állami érdekeket képviselve információkat szerezni. Phuhú...! Mondtam, hogy hát kérem, hát szó se lehet róla, én nem írtam alá a hűségnyilatkozatot, én nem tartozom semmivel, nem vagyok katona többé, én kint élek Németországban és a második hazámat nem vagyok hajlandó elárulni ugyanúgy, mint ahogy a kinti kihallgatáson, azt hittem, hogy visszazavarnak Magyarországra, mert érdeklődtek laktanyákról meg érdeklődtek különböző személyekről, és én azt mondtam, hogy kérem: én esküt tettem a magyar hadseregben, és nem vagyok hajlandó ezekről beszélni.
Ez még Kijevben volt?
Nem. Ez már itt volt Németországban... és Ausztriában, a kihallgatások folyamán.
Tehát nem voltam hajlandó egyszerűen elárulni a hazámat. Azt hittem, vissza fognak adni, de nem dobtak vissza, hanem azt mondta egy Csomós nevű, szintén volt valamikor csendőrszázados, hogy "...ez az igazi!" azt mondja "...ez az igazi!" mert azt mondja "...hogy bízzunk meg magában, hogyha maga most elárulja az országot... ha innen esetleg visszamegy, akkor elárul bennünket is..." Szóval ő még, mint volt katona, tudta is értékelni az én úgymond makacsságomat, hogy nem árultam el...
Amikor fölkeresett ez a magyar és a KGB-s... a KGB-s tudott magyarul egyébként?
Törte... Na tehát... fölkerestek '58-ban, és hát úgymond felelősségre, illetve kötelességre hívták föl a figyelmemet, hogy én valamit elvállaltam szóban, és hát hazámat szolgálnám azzal is, hogyha segítenék nekik, és lenne egy olyan irányú feladat, hogy most alakult a Wermacht... Magyarul mondva a Bundeswehr... hogy nagyon jó lenne erről információkat szerezni.
Megemlítették, hogy hát ők anyagi támogatásban részesítenének, hogyha én elköltöznék Wiesbadenbe, mert szemben a Rajnával, ugye... most nem tudom hirtelen, hogy Wiesbaden vagy Baden-Baden... szemben a Rajnával ott van egy hatalmas amerikai olyan laktanya, kiképző laktanya, ahol a német hadseregnek tulajdonképpen a tisztjeit és a különböző beosztottakat képezik ki. Na most tudva azt, hogy nyugdíjas kém nincs, tudva azt, hogy egy ember minél többet tud, azt annál könnyebben érheti valami baleset, vagy megrendítő... Tehát bármilyen eszközzel és bármilyen zsarolással... hogy nekik olyan könnyű. Egyszerűen fogják apámat, öcsémet, az otthon tartozkodó rokonaimat... ha kell, elteszik láb alól, vagy bezárják börtönbe, évekre. Ismerem a magyar törvénykezést, hát úgy megbüntetik őket, hogy attól kódulnak. Nem beszélve arról, hogy hadüzemben dolgoznak, a Finommechanikában...
Most megint föllépett bennem egy ilyen önmarakodás, öncivódás, hogy egyedül kellett megküzdenem a dolgokkal, hogy Istenem, most mit csináljak...? Hát a szüleimnek okozzak bajt, vagy... vagy hogy-mint lehetne...? A nejemnek nem mondhattam meg, hogy én tulajdonképpen min küszködöm, mert hogyha ne adj' Isten, valami baj történik és a nejemet elkapják, nem tudom, hogy mennyire bír esetleg egy kínvallatást...
Így volt a biztos, hogy én jómagam tudtam erről a felkérésről, erről a figyelmeztetésről, és egy fél éven belül nekem döntenem kell és választ adni...
És ez az életembe beivódott, hogy részben felelősséggel tartozom, részben pedig a lelkiismeretem nem engedi, hogy ezt csináljam hát most a szüleimet dobjam el...? A zsarolásnak nagymesterei voltak, mint ahogy már említettem, és sehogyan sem tudtam olyan irányba hajlani, hogy én egy országot, amely kenyeret adott nekem, hogy én azt most eláruljam...
És amikor fél év múlva megjelentek, akkor közöltem velük egyszerűen, hogy nem. Hát a különböző fenyegetések: "Na, akkor majd nézze meg a családját otthon, Magyarországon...!" Mondtam: "Nézze. Mi soha nem voltunk jóban a családommal. Azt csinálnak velük, amit akarnak..." Persze, ez nem volt igaz. Mert egy fantasztikus centralizált családban éltünk, anyám '47-ben éppen az oroszok által halt meg, és... ez is részben befolyásolt a döntésben. A másik pedig: én voltam a legidősebb a családban, akkor voltam 11 vagy 13 éves, és én neveltem gyakorlatilag a kisebb testvéreimet, négyen voltunk testvérek... Úgyhogy nagyon szerettük egymást a mai napig is, öcsém, apám már meghalt időközben, de nagyon összetartó család volt... De szóban kénytelen voltam szinte megtagadni őket...
Na most mivel látták, hogy ez sem elég hatásos, újból fölszólítottak, hogy csináljam, és mondtam, hogy nem. Nem és nem és nem, és kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nem vagyok hajlandó, vegyék egyszer és mindenkorra tudomásul. Ők tudják, hogy én nem merem elmondani, mert akkor itt nagy galibák lesznek... hát... nem tudom, mit lehet tenni, mit nem lehet tenni... Beszéltem a nejemmel, hogy mi lenne, ha elmennénk Új-Zélandba, azt gondoltam, én süket, hogy máshol nem találnának rám, de nem volt nagyon sok időm ilyen gondolkodásra, mert egyszer mentem haza a munkahelyemről, és a nejemnek mindene otthon maradt, de a nejem sehol...
Most volt egy Csépke Károlyné nevű hölgy, aki gyermekkorában barátnőként és falubeliként Kisvárdán... nem Kisvárda, adorjánházi lakó... igen, adorjánházi lakosok voltak, és hát ők barátnők voltak.
Én én visszafele nem tudtam következtetni, hogy 1957-ben kaptunk egy levelet Lanzugból, Frau Ibolya Szlama címzéssel, és hogy a férjét bigámia miatt lecsukták és ő terhes és nemsoká szülni fog és hát ő szeretne odajönni hozzánk. Gyerekről volt szó, gyerekimádó ember vagyok, és hát "...hogyne, hát hozd ide...!" satöbbi. És nem gondoltam végig: honnan tudta egy gyerekkori barátnő, hogy nem Király Ibolyának kell a levelet írni, hanem egy Frau Ibolya Szlama. És én erre nem is gondoltam. És ez a hölgy volt az, aki szinte minden lépésünkről tájékoztatta a magyar hatóságot, hogy hol vagyunk, mit csinálunk.
Na most erre föl ugye, mikor megtudtam, hogy a nejemet elhozták, de azt is úgy tudtam meg, hogy a környékben lévő összes mentőállomást, az összes rendőrséget letelefonáltam, hogy hát eltűnt a feleségem, bementem a rendőrségre, mindenhova, hogy hát baleset érte vagy valami, mi történt vele...? És este fél 7-kor ez a Magdus, a Csépke Károlyné, ez bevallotta, hogy hát igen, ő tudott róla, hogy az Ibolya elment, elvitték. Egy mentőautó jött érte, elvitték a frankfurti repülőtérre, és az Amerikai úti agysebészetre mint beutaltat elszállították haza, Magyarországra. Hát én ennyit tudtam meg...
Hát volt egy kinti fél-magyar házaspár, már úgy értve, hogy az asszony volt magyar, és mindent otthagytam nekik és én átrepültem Berlinbe, Düsseldorfból indultam. Átrepültem Berlinbe, mivel csak ott volt követség.
Na most, mikor beértem a követségre, Treptow-park, keletnémet területen, akkor mondom a követnek, hogy hát az az óhajom: szeretnék hazamenni Magyarországra. Belenézett látszólag egy papírba, és mondta, hogy hát "...kérem, maga halálra van ítélve Magyarországon távollétében, maga nem térhet haza..." hanem menjek vissza. Hát nagy dühömben, káromkodva próbáltam elhagyni az épületet, de viszont ott a keletnémet rendőrök megállítottak bent az épületen belül, letartóztattak és bevittek az Alexander Platzra, hogy én kémkedni jöttem Kelet-Németországba.
Huhú...! Mondtam, hát... hát... ezt... most... mostan mit mondjak, hogy védjem ki, hát nekem eszem ágában se... a követségre akartam menni, és akkor ilyesmivel vádolnak. Hát ott, hogy én, mint volt katonatiszt, biztos, hogy felkértek. Tehát feltételezhető, hogy én kémkedni akarok. Na most itt voltam olyan két és fél-három hétig körülbelül, hát egy-kétszer megmasszírozták a fejemet és utána beraktak egy ilyen zárt személykocsiba, és elvittek Magdeburgba. Itt levetkőztettek, elvettek mindenemet, adtak egy ilyen sötétkék nadrágot, egy sötétkék inget és egy papucsot. És élhettük ott a világunkat, egy ilyen kastélyszerűség volt ez...
Kik voltak még ott?
Voltak oroszok, lengyelek, románok és egy magyar házaspár. Olyan neve volt ennek az intézménynek, hogy "Internáló tábor"... A keleti országokba, tehát "...a szocialista országokba hazatérni kívánkozó emberek" voltak itt. Voltak, akiket haza is vittek egy-két hét múlva. Én viszont ott voltam négy hónapig mindenemből kifosztva, mert se igazolványom, semmi nem maradt, tehát csak ez a két holmi, ami rajtam volt, és utána pedig volt egy... nem is utána, hanem közben volt az, hogy szintén fölkerestek ezek a személyek, hogy gondoljam meg magam, és ha egy évig visszamegyek és hát csinálom, amire megkértek, akkor visszaadják a feleségemet és élhetünk tovább itt, és hogy ha hazatérek majd Magyarországra egyszer, akkor megbecsült állampolgárként leszek kezelve, nem pedig úgy, mint egy disszidens.
Nem vállaltam. Hát jó. Akkor mindenből kifosztva visszaadták a ruhámat, és átdobtak Mariennbornnál a nyugatnémetkeletnémet határon, Nyugat-Németországba.
Természetesen, hogy azonnal letartóztattak ott a rendőrök, hisz semmi igazolványom, semmi nem volt, de nagyon gyorsan informálódtak a kilétem felől, de viszont volt egy fantasztikus kérdés, hogy: "Hol volt négy és fél hónapig? Mit akart Kelet-Németországban?"
Na most akkor én kértem a nyugatnémet titkosszolgálatot, a katonai elhárítást, hogy jöjjenek ki, mert közölnivalóm van. Kijöttek, elmondtam, jegyzőkönyvbe: ez történt velem, és semmi más kérésem nincs, csak adjanak Passauig egy vonatjegyet, hogy le tudjak Passauba utazni és onnan én Ausztrián keresztül haza fogok térni Magyarországra, engedély nélkül.
Úgyhogy így is történt. Zündorfnál leszálltam a vonatról és onnan gyalogosan elindultam. Átérve, illetve odaérve a határhoz, hát szóltak, hogy...
A nyugatnémetek nem akartak volna beszervezni?
Hm... Lehetőség lett volna rá. De viszont elképzeled azt, hogy... hogy én egyik helyen nem vállalok, akkor a másik helyen vállalok valamit?
De ők megemlítették...?
...azt mondták: "Maradjon kint egy évig...! Maradjon kint egy évig és dolgozzon, akkor mi adjuk az infókat magának... De tudjuk, hogy mit akarnak, hogy mit kellene figyelni...!"
Hát nem... nem megyek bele ilyen játékba, nem vállaltam, egyszerűen...
Úgyhogy, amikor hazaérkeztem... elérkeztem a határhoz, hát ott ugye tudni kell, hogy a vasút mentén, ahogy Magyarország felé jön az ember, bal kéz felé jóval tovább nyúlik a határ, mint jobb oldalon. Tehát egy ilyen érdekes szögletben van ott a határszakasz. Tehát a bal oldalomon ott már jelezték ilyen rakétákkal, hogy egy határsértő vagy valaki jön a vasúti síneken, ami már ugye, mondjuk, illegális terület lett volna. Elérek egy nyomsávig, stopp, ott megálltam. Szivarra gyújtottam, kiabáltam, hogy helló, itt vagyok, szeretnék hazamenni és jöjjön át ide valaki, akivel beszélni tudok. Senki az ég világon nem szólt. Majd olyan 23 szivar elszívása után megszólalt egy hang, hogy na akkor jöjjön át. És akkor én felálltam a vasúti sínre és azon akartam átjönni, és akkor rám kiabáltak, lépjek a homokra. Hát mondom, nem, nyomot nem hagyok magam után, nem vagyok hülye gyerek, csak átbaldíroztam a síneken, és hát hátulról hozzám nyomták a géppisztolyt, az egyik katona meg elölről elkezdett tapogatni és ösztönszerűen sajnos torkon vágtam a kiskatonát, aki a hátam mögött állt, és a másikat meg felrúgtam. Elkaptam tőlük a géppisztolyt, és mondtam: na, akkor irány a laktanya.
Közben a rejtett figyelő fölé engedtem egy sorozatot, hogy jöjjenek elő. Előjöttek, mondtam: kérem, tartóztassanak le, határsértést követtem el, kitoloncolni úgy, mint Kelet-Németországból, már nem lehet, mindenképpen itthon kell hogy maradjak Magyarországon, azzal a szándékkal és azzal a tudattal, hogy azok az emberek, akik engem szeretni mertek, azok én miattam ne szenvedjenek. Itt vagyok, végezzenek ki, ítéljenek el, csináljanak amit akarnak, de engedjék szabadon a hozzátartozóimat, mert a berlini követ azt mondta, hogy apja, öccse, felesége börtönben vannak, és hogyha én nem vagyok hajlandó az uraknak eleget tenni, akkor ott is maradnak. Hát ne maradjanak ott. Ezért tértem haza.
Először ugye nagy kihallgatások. Kezdtek foglalkozni az '56-os eseményekkel. Én nem szólhattam bele az 56-os kérdésekbe, mert akkor beszélni kell a Szovjetunióról, beszélni kell, hogy ellopták a feleségemet, akkor beszélni kell, hogy miért disszidáltam, akkor beszélni kell arról, hogy be akartak a szovjetek szervezni. Gyakorlatilag ezeket el kellett hogy hallgassam és ezért nem voltam hajlandó semmire válaszolni.
Mindig azt mondtam, kérem ez állami titok, én nem vagyok hajlandó megsérteni az állami titkot.
Na odahozták a Szénásit, hogy a saját védelmemben engedjék meg nekem, hogy állami titkot érinthessek, mert én csak ezzel tudok védekezni. És akkor a Szénási nem adott engedélyt, én nem beszélhettem róla.
Majd október elején megkértek arra, hogy hajlandó lennék-e október 23-án egy híradó felvételen egy mű tárgyaláson hangsúlyozom még egyszer, mű tárgyaláson , beszélni az Ausztriában élő lágerekről, és a láger-viszonyokról. És hát, miért ne? Beszéljünk róla. Eljött október 23-a és...
Melyik év volt ez?
1960. Elvittek a Fő utcára, és megkezdek egy ilyen mű tárgyalás félét. Előbb az ügyész, aztán a bíró, megint bíró, megint ügyész és ez a szokványos dolog a kamera vette fel a dolgokat.
És amikor azt mondta nekem a Mátyás hadbíró, hogy na akkor beszéljen a bűncselekményéről, akkor felkaptam a vizet és azt mondtam: "Tisztelt Bíróság! Ha verebet akarnak fogni, akkor oda menjenek, ahol lószar is van." Hát engem ott kapásból agyonvertek. Úgyhogy azt mondta a Mátyás hadbíró, hogy távollétében van egy halálos ítélete, vigyék és akasszák fel!
Elvittek a gyűjtőfogházba, ott 36 napot töltöttem el. Két-három napos megszakításokkal hét éjszakát töltettek el velem a siralomzárkában, ahonnan csak a bitó alá lehet menni. Amikor levittek a siralomzárkába, hát végig filmszerűen peregtek a... szinte percenként az életem összes eseményei, szüleim, testvéreim, mindenki megjelent előttem, és fantasztikus gyorsasággal végigrohant az egész életem, többször megismételve egy-egy éjszaka alatt. Elbúcsúzkodtam mindenkitől és reggel mégsem akasztottak fel, mert vagy a bíró nem jött el, vagy ez történt, vagy az, de valami mindig közbejött.
Hetedik alkalommal felolvasta a bíró, hogy miért kell megdöglenem, szó szerint mondta, hogy azért kell megdögleni, mert a Magyar Népköztársaság elleni szervezkedésben való tevékeny részvétel, és ezért önt a bíróság halálra ítélte távollétében, de viszont a nemzetközi, ha jól tudom a Helsinki Alapokmányokra hivatkozva, nem lehet új tárgyalás nélkül, távollétben hozott ítéletet végrehajtani, ha az illető védelemképtelen volt. Tehát magyarul, nem volt jelen, nem tudta magát védeni, és ezért az ítéletét megsemmisítem, de mivel feltételezhető, hogy nyugaton hűtlenséget követett el, azonnali hatállyal letartóztatom. És ott helyben letartóztattak, visszavittek a Fő utcára, és akkor már csak hűtlenségi perrel voltak hajlandóak foglalkozni.
Egy hónap után addig egyedül voltam, se kihallgatás, semmi nem történt egyszer felhívatott a nyomozó és kérdezte, hogy mit kérek, könyvet vagy egy zárkatársat. Hát általában az emberek egy ilyen hosszú magány után kérnek egy embert, mert egy légy hogyha berepült véletlenül, még azt is dédelgette az ember, hogy élőlény van mellette. Legtöbben egy társat kérnek. És én meg mondtam, hogy könyvet kérek. A nyomozó kiakadt, láttam rajta.
Majd mikor visznek vissza a zárkába, akkor könyv helyett egy zárkatárs van ott. Harangi Zoltán. Ő nagy örömmel üdvözölt, én meg mondtam, hogy kérem, kettőnk közül egyik spicli, vagy én vagy maga. Itt a zárkában jó étvágyat, jó reggelt, jó napot és jó éjszakáton kívül egy kurva szót nem akarok hallani, mert megölöm, hogyha mást is beszél. Hát jó. Erre ő azzal jött, hogy hát ő a Corso étteremnek az üzletvezetője a Boráros téren, és ő sikkasztásért van bent. Puff neki, ez meg még jobban betette nekem úgy a kaput, hogy abszolút elhallgattam és nem is beszéltünk soha.
Majd egy hónap múlva... őt mindennap vitték kihallgatásra, engem soha egyszer felhívat a nyomozó, és mondja, na Szlama megbukott. Mondom, hogyhogy? Hát nem szóltam én egy szót sem, mivel buktam meg?
Azt mondja, itt van a zárkatársának a vallomása, hogy én miket meséltem, hogy Nyugaton milyen kémszervezetekbe épültem be, meg ehhez hasonló dolgok. Hát mondom, ez egy szemenszedett hazugság.
Egy olyan három oldalnyi, négy oldalnyi feljegyzés, hogy hogyan fogok itthon találkozni, hogy a nem tudom milyen hídat kellett volna felrobbantani, ehhez hasonló marhaságot leírt ez a pacák. Hát mondom, ez nem igaz, hát ez hazugság. Igen? Igen. Felhívatott egy őrt, aki általában ott a folyosón szokott, egy ilyen gyomorbeteg, sárgafogú, hiányos fogazatú rendőr, ha jól tudom főtörzsőrmester volt. Bejön, én meg állok fel ugye, hogy hát oké, kísérjenek vissza. Azt mondja üljön csak le nyugodtan, most hallgassa meg, hogy a felügyelő úr, amit hallott, hogy maguk ketten mit beszélgettek a zárkában, azt ő most elmondja. És egy az egyben elmondta, ami a papírra le volt írva, amit a Harangi Zoltán tett vallomást.
Két tanú, ezt védjem ki! És ezért kaptam tizenöt évet.
A nyomozó meg akart büntetni. Ez annyit jelentett, hogy le kellett vennem az inget, le kellett venni a nadrágot, a cipőt, zoknit, mindent, egyedül az alsónadrág maradt rajtam, és egy rendőrrel, egy derékmagasságban lévő karikába a bilincset befűzte, és úgy odabilincselt a falhoz. És mondta, hogy ő most kimegy, én pedig itt ácsorogjak. Majd nyílt az ajtó, bejött két hölgy, o nicsak és elkezdtek ott bohóckodni, nekik lehet, hogy szórakozás volt, és hát ott van kikötve ez az ember, úgy sem tud semmit csinálni, fogta az egyik nő, úgy kigombolta a blúzát, és csodálatosan szép nő volt és remek mellei voltak , és ott elkezdte dörzsölgetni a melleit az én felsőtestemhez. Hát akarva-akaratlanul is az ember férfiassága ugye megmutatkozik, a másik nő meg kivette az alsónadrágból a fütyülőmet, és egy ilyen vékony, mint egy golyóstoll betét, körül-belül úgy tudom mondani, egy olyan vékony üvegrudat benyomott a húgycsőbe. És akkor a végére úgy rákoppintottak egyet egy ilyen fém tárggyal, intha egy kés nyél lett volna, és ez egy olyan rossz tulajdonságú üveg, mint a gépkocsiknak az ablaka, millió kis részre széjjelrepedezik ez az üveg.
Tíz éven keresztül én véreset vizeltem, mert ezek az apró szilánkok, amik elöl kijöhettek, ez minden vizelésnél ez egy kínszenvedés volt. Az ott csípett, mart, hasított, fantasztikus fájdalommal járt. Majd olyan tíz év után megállt ez a folyamat, és szabadulásom után, tehát '7576 körül jelent meg először a combhajlatban egy mirigy.
Egyszer annyira begyulladt, hogy a csepeli vállalati sebészetre elmentem, és megnyomkodta az orvos és mondta, hogy hoppá, itt valami komoly gubanc van, hívott egy érsebészt és ketten megműtöttek. És ahogy azt a vattát elkezdte így nyomkodni, valami megszúrta a kezét. Akkor mondja: né, egy picike kis üveg, lehet, hogy eltörtem valamelyik ilyen injekciót, amikor ugye érzéstelenített. Tehát gyakorlatilag nem gondoltunk arra, ami a későbbiek folyamán bevált, mert orvosi papírokkal bizonyítom , hogy 1992-ben is meg kellett műteni, ahol üvegszilánkokat találtak a műtött részen. Magyarul mondva, a mai napig lehet mondani, hogy még mindig a szervezetemből üvegszilánkok távoznak. Ennek a két csodálatos szép hölgynek a jóvoltából.
Úgyhogy most bízunk abban, hogy ez többet nem fog jelentkezni, egy fájdalmas ponttal kevesebb lesz az életemben. Ami jelenleg fájó pontom, hogy ezeket a tíz-tizenöt éves börtönviselt embereket nem akarják állami kitüntetésben részesíteni, mert olyan emberek döntik el, hogy ki volt '56-os és ki nem, akiknek vajmi kevés közük volt '56-hoz.
Akik keveset ültek, azok nem tudják megérteni, hogy itt mi is történt tulajdonképpen. Az 1963-as amnesztiának a c. pontja kimondja, hogy akiket 1956. október 23-tól 1957. május 1-je között elkövetett államellenes bűntett miatt vagy ellenforradalmi tevékenységükkel összefüggésben más bűntett miatt... Na most, ugye mindenki úgy tudja, akik bent voltak a börtönben is, hogy szabadultak az összes politikai foglyok. 730-an maradtunk bent, a 730-ból százkettő 56-os maradt bent. Zömmel azok, akik nem ismerték el a bűnösségüket, vagy pedig olyan vádpontot beleírtak, hogy volt fegyvere, lőtt vele, hogy számbelileg meg nem állapítható gyilkossági kísérlet.
Na ugye, ez az amnesztia szerint hatályát veszti, a c. pont szerint, mert az ellenforradalmi cselekmény és más ezzel kapcsolatos bűntettekre is vonatkozik, tehát gyakorlatilag mindenkinek ki kellett volna jönni.
De mivel válogattak és nagyfokú társadalmi veszélyességnek tartottak egyes embereket, így bent maradt a Göncz Árpád a nevesebbek közül , és bent maradt százkét '56-os. Göncz Árpád egyéni kegyelemmel szabadult, mert szabadulás után a nevelők rohantak, mint pók a falon, hogy most itt a lehetőség, adják be a kegyelmi kérvényt.
Igen ám, de akik nem ismerték el a bíróság előtt a bűnösségüket, hogy ez nem bűn, hogy a népe mellé mert állni, ezeket az embereket arra akarták zsarolással szinte rákényszeríteni, hogy igenis írjon kegyelmi kérvényt, mert ha valaki nem bűnös, az nem kér kegyelmet. Ha valaki bűnös, az kérhet kegyelmet. Hát ezért nem írtak nagyon sokan kegyelmi kérvényt.
Tizenketten írtak, a tizenkettő is szabadult, de a tizenkettőből visszahoztak nyolc embert újból. Úgyhogy tragédia.
Na, most tehát mivel nem tudták az emberek, hogy a 63-as amnesztiával bentmaradtak még emberek, ezért szinte kételkednek minden olyan megnyilvánulásban, amit az ember jóhiszeműleg ugyan, de el mer mondani.
Szinte utolsóként jöttem ki, mint '56-os, a börtönből. Én rajtam nem látszott az izgalom, nem látszott az idegesség, halál nyugodtan vettem a közlést, hogy kiszabadultam, és mikor ideadták a karórámat meg a jegygyűrűm másolatát nagy jegygyűrű, nem tudom honnan vették, az enyém egy nagyon szép kis jegygyűrű volt , és kaptam egy ilyen hatkarátos, aranynak titulált gyűrűt.
Hát az őrség, részben ismerve a vadságomat, részben ismerve a velük szemben tanúsított magatartásomat ők azt gondolták, hogy én most rohanni fogok ki a kapun, és halálos nyugodt léptekkel ahogy kiléptem a kapun, ott még volt egy ilyen előtér udvar, és én szépen az órámon, mert ilyen automata óra, dátumos óra, és akkor úgy elkezdtem szép lassan csavargatni. Beállítani az időt, beállítani a dátumot, és nem szaladtam, nem hoztam meg a fegyőröknek azt az örömet, hogy nézzék, hogy a Szlama hogy rohan a szabad életbe, hanem szép nyugodtan, higgadtan kimentem a kapun.
Elmentem édesanyámnak a sírjához az Új Köztemetőbe, onnan visszajöttem és akkor telefonáltam haza a szüleimnek, hogy várjanak egy jó kávéval, mert jövök.
A volt feleségeddel mi lett végül is?
ő tulajdonképpen három hetet volt állítólag börtönben.
Akkor, amikor Németországból elhurcolták?
Igen, igen. Apám, öcsém nem volt letartóztatva, ezt ugye a későbbiek folyamán nyilván megtudtam, és a feleségem az tíz évig várt becsülettel, és tíz év után, egy beszélőre mikor végre bejöhetett mert összesen ötször beszéltem a tizenöt év alatt a hozzátartozóimmal , akkor mondtam a feleségemnek, hogy válj el, menj férjhez, és legalább kettőnk közül az egyik éljen boldogan. Hát ő, szegénykém elvált, férjhez ment egy év múlva vagy másfél év múlva, és három hónapi házasság után szétmentek. Azt mondta, hogy nem találja a férjét, ebben az új emberben, és azóta magányosan él.
És amikor szabadultál, felkerested?
Felkerestem, igen, és mondtam neki, hogy fogd a bőröndöt és gyere! Mert kötelességem megkérdezni, hogy mi az elhatározásod. És akkor mondta, hogy hát nézd, egy biztos otthont nem cserélek el a bizonytalanért, és akkor mondtam, hogy oké, és akkor mire hazaértem édesapámékhoz, akkor ő hívott telefonon, visszahívott, és akkor mondta, hogy hát mégis úgy gondolja, hogy jön. És mondtam, hogy most már én sem cserélek egy biztos otthont.
A másik igazság meg az, hogy én ebbe a nőbe fülig szerelmes voltam a letartóztatásom pillanatáig, sőt utána is, amikor már nem láthattam, és énnekem ez a huszonkét éves nő, ez volt az istenem, ez volt az ideál, ez volt minden. És amikor megláttam a szabadulásom után: megtört, megöregedett, jó hogy én magam is, de én ezt lelkileg nem vettem úgy fel, mint hogyha egy fiatal lélekkel nézek egy idősödő hölgyet, hogy hát már nem az, aki volt. És én szépen bele is törődtem ebben a sorsba.
Nagyon nehéz volt lelkileg elviselni. Maga az, hogy tizenöt évig az ember nem használta a saját nemi szervét. Nem tudtam elképzelni, hogy eleget tudok-e tenni egy nő igényeinek vagy sem. Fantasztikus nehéz gondok voltak ezekkel átvergődni ezen.
Majd édesapám egy hónapot várt, hogy hogyan reagálom le a szabadulást. Elkezdek-e inni, rohangálok-e nők után?
Csak nekem volt egy olyan elképzelésem, hogy én ezt a jogtalan ítéletet, én ezt megtorlom ezeken a csavargókon, akik velem ezt tették. Egészségemet tönkretették, fiatalságomat elvették, a feleségem elvált tíz év után. Eleve az, hogy utoljára, amikor az arcomat láttam huszonhét éves voltam és negyven évesen láttam legközelebb az arcomat, egy olyan lelki trauma ért, mikor belenéztem a szabaduló zárkában a tükörbe, hogy ott egy öreg ember ott állt előttem megtörve, és lelkileg maradtam ugyanolyan fiatalnak, mert semmi sem történt az életemben azon kívül, amit ott el kellett viselni.
Akkor elhatároztam, hogy én bosszút állok ezeken, és leszámolok minden egyes olyan emberrel, aki aláírta a papíromat, és utána végzek önmagammal is. Ez volt az elhatározásom. És én elindultam ezen az úton. Én megkerestem egy-két nyomozót... Gyakorlatilag olyan nagy kárt nem tettem bennük...
Majd apám bemutatott a volt szomszédasszonyának, aki szintén forradalmi múlttal rendelkező kis hölgy volt. Ő a Móricz Zsigmond körtér és a Déli pályaudvar közt, míg mi a kapu alól lövöldöztünk; ők a golyózápor alatt kimentek az embereket menteni, a sebesülteket menteni Újvári Annával, akinek az édesapját felakasztották ővele együtt.
És egy tízéves kislány volt vele, és amikor azt mondta az a gyerek először az anyjának, hogy anyuci, ő lesz az én apukám, abban a pillanatban megszűnt bennem minden bosszúvágy.
Ez a gyerekhang, ez kizökkentett abból a stílusú életből, amit én elhatároztam, hogy véghez viszem, aki minden magába fojtott szeretetét erre a gyerekre öntötte.
Aminek az lett a jutalma, hogy bár él az édesapja, de tizennyolc éves korában átiratkozott a nevemre a megaláztatás, megszégyenítés ellenére, amit ő is kapott az iskolában. A nyomozók megállították a gyerekeket, hogy nem politizál ez a lány? És utána nem mertek szóbaállni vele.
A házban a lakóknál lejárattak bennünket, mert állandóan érdeklődtek, hogy iszik-e ez az ember, veri-e a feleségét meg a gyereket, meg milyen ember. És mondták, hát nagyon rendesen viselkedik, semmi baj nincs vele. "Milyen ember lehet az olyan, aki tizenöt évet ült börtönben?" Azt nem mondták, hogy politikai elítélt volt. Lehet, hogy a rendőr maga se tudta.
Annyiból voltam mondjuk szerencsés, hogy mindjárt az elsők közt rehabilitáltak 1990. február 8-án. Ekkor kaptam meg, hogy a letöltött büntetésemet, a kínvallatásaimat, a tizenöt év szenvedésemet semmisnek kell tekinteni. Ez aztán a világ legmocskosabb rehabilitációja, ami létezik.
Az, hogy a bíró adott egy ítéletet, és ezt az ítéletet semmissé mondják, ez még hagyján. No, de hát hol van kárpótolva az az ember, aki ilyen hatalmas időt hát kimondani is sok, hát egy csecsemő emberré felnő és ott rohad az ember a börtönben.
Ez a borzasztó, hogy idestova most már lehet úgy számítani, hogy harminchat éve egyszerűen egy-két óránál többet nem tudok aludni, mert abban a pillanatban, amikor már úgy érzem, hogy na majdnem elalszom, akkor jön egy olyan álomszerűség, és elkezdődik azzal, hogy az orvos aláírja a papírt, hogy az ítélet végrehajtható és visznek át a kis fogház fala mellett kéz-láb bilincsbe és visznek be a siralomzárkába, és ugye onnan az ember várja és hallja álmomban is , hogy nyílik az ajtó, jönnek be az őrök, jaj istenem, most végeznek ki, hogyan lehetne menekülni, ez a küzdelem, a belső küzdelmek, ezek úgy feltörnek nap mint nap, amikor lefekszem ez egy borzasztó érzés. És tudom, hogy álmodom, és mégsem tudok szabadulni tőle, de egyszer csak amikor mégis elérek odáig, hogy na hát kinyílik az a rácsos ajtó, ahonnan már csak abba a helyiségbe lehet belépni, ahol akasszák az embert. Akkor kiugrok az ágyból, felébredek. Nagyon félek lefeküdni, épp ezért.
És úgy '62 vagy '63 konkrétan nem tudom megmondani , inkább '63 utáni hónapokban volt, az amnesztia utáni hónapokban, amikor egyszer úgy, mivel tudtam, hogy ez csak álom, elhatároztam, hogy végignézem, mi történik. És akkor odáig elértem, hogy a bitóhoz odaállítottak, nyakamba tették a kötelet, és úgy megfeszítették és abban a pillanatban felébredtem, de viszont egy agyvérzést kaptam, úgyhogy a fél oldalam lebénult. Akkor kivittek Tökölre és akkor valahogy felszívódott ez az agyvérzés, és egy fél év után kezdett el megmozdulni a kezem. Az arcomon különben is látszik, hogy a szám egy kicsit félre van, mert az megmaradt.