1968. augusztus 21.
Munkahelyem, a Csehszlovák Kultúra, hivatalosabban: a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Tájékoztatási és Kulturális Központja, pesti nyelven csekultúra, a volt Singer és Wolfner Andrássy úti átalakított könyvesboltjában működött. Meg az újonnan épült Rózsa [Ferenc] utcai előadóteremben, ahol legendássá vált filmvetítéseinket tartottuk. De erről majd később.
Most, 1968. augusztus 21-én reggel kisírt szemű nők, komor tekintetű férfiak, recsegő-ropogó Teslák, szuprafon kisrádiók. A hanglemezes polcok előtti öblös fotelekben három riadt nagykamasz, nyakig csehszlovák zászlóba burkolva, olyasformán, mint mostanában a nekidühödött fociszurkolók. Ám emezekben most semmi tisztességtelen szándék: ülnek, komoran hallgatnak, félig gyerek, félig felnőtt arcuk maga a kétségbeesés; egyiküket látásból ismerem a mozizásból.
Jöttömre a többiek alig figyelnek fel. Divényi Albin, a körmöcbányai magyar feleség szlovák odahív kis Teslájához, felerősíti, Brünnből szól a rádió. Hol híreket mond merre járnak éppen a megszállók , hol kommentárt külföldi visszhang , hol meg a magyaroknak oly ismerős intelmeket: ne veszítsük el a fejünket, viselkedjünk méltó módon... Az egészből ordít a rögtönzés: recsegés-ropogás, ajtónyikorgás, olykor alig érteni a szavukat. Tisztán, teljes hangerővel hallható viszont egy másik készülék, a hivatalos Vltava Rádió: kriminális cseh kiejtéssel beszélő bemondója ugyancsak megfontoltságra int... Ezt az adót G. Bauff, a német neve ellenére Pestre nősült cseh kollégánk hallgatja, afféle ügyeletesként: "tudnunk kell, miket házudnak á hivátálosak". A leghiggadtabbnak Stelczer Árpádné, a nagy cseh szótár egyik szerkesztőjének a felesége tűnik. Azt mondja, menjek fel a dirihez, valószínűleg rendkívüli vetítés lesz a Rózsa [Ferenc] utcában, állandó vendégkörünket épp most verbuválja egyik kollégánk telefonon. Egy darabig még téblábolok a földszinten, még észreveszem, amint bejön Szabó György, a híres magyar író sudár termetű, szép felesége, K. Nagy Magdi; odamegy szlovák druszájához, szó nélkül átöleli, és otthagy a lemezespulton egy termosz feketekávét. Aztán elmegy.
Én föl a főnökeimhez. Az apróka igazgatói szobában alig férünk. Az egész terepet jóformán a turbulens, bőbeszédű, kikopott operaénekes, Frantisek Nemec uralja. Ő az igazgatóhelyettes, nekem közvetlen főnököm. Fel-alá járkál, magasröptű fejtegetéseket ereszt meg a náci német hadsereg és az "úgynevezett" így mondja Vörös Hadsereg közötti hasonlatosságról, majd felém fordulva megjegyzi: a magyar alkotmány ünnepének másnapján vagyunk, asszonyom. Az epésnek szánt megjegyzés célba talál: szégyent érzek, mintha csak én rendeltem volna el a bevonulást. Az azelőtt tétovának ismert diri leinti: ugyan, Frantisku, hagyd ezt most. Mire "Frantisku" büszkén: Én csak az igazságot mondom! Aztán váratlanul elsírja magát. A színházi múltja és kolerikus természete miatt ódivatú teatralitásra hajlamos exoperista még aznap verset ír A Magyar Alkotmány ünnepén címmel. Emiatt majd meggyűlik a baja a NORMALIZÁLÁS éveiben, különösen mert még alá is írt mindenféle tiltakozó iratokat. Aláírásait soha nem vonta vissza, a pártból kilépett. Most, 1968. augusztus 21-én délelőtt minden turbulenciája ellenére hiteles. Sírás, epéskedés, majd bizakodás: Nem lehet, hogy a nagyvilág ezt eltűrje! Doktor Hájek majd elmegy az ENSZ-be. Úgy is lett. Ám tudjuk, mit ért el a csehszlovák külügyminiszter.
A diri inkább csak mélységesen szomorúnak látszik. Igyekszik a napi dolgokra koncentrálni: rendkívüli filmvetítést tartunk, mondja. A film kiválasztását rám bízza (mint jó ideje már), a lényeg úgysem a film, hanem az, hogy összegyűljünk. "Ez is egyfajta tiltakozás." Sokan szimpatizánsok már maguktól telefonáltak, ezek majd szólnak barátaiknak; látogatókban nem lesz hiány. Igaza lett.
A nap hátralévő óráinak részleteire csak szaggatottan emlékszem. Állandóan hallgattuk a rádiót, rengetegen jöttek: itt rekedt turisták nyugatiak is korábban csak lemezmániájukról ismert zeneőrültek, újságírók, követségi emberek mégpedig mindkét táborból: az óvatosak, akik korábban is mondogatták: túl messzire mentek ezekkel a filmekkel. Meg az optimisták. Ugyan már, ha Prága engedi... Különben is: mi csak a szocializmust építjük. Igaz, emberarcút.
Világosan emlékszem viszont a zsúfolásig megtelt vetítőteremre. Ahol a máskor mindig vidám nyüzsgedelem, vetítés előtti halk beszélgetés helyett szinte tapintható csend fogadott kettőnket. A Csehszlovák Kultúra igazgatója Josef Papulajt meg engem, a tolmácsát.
Az igazgató általában csak jeles ünnepeken jelent meg vetítéseinken; olyankor röviden szólt az ünnepi alkalomról, esetleg az érdemi programról is. Jól beszélt magyarul. Most azonban pár szó után áttért anyanyelvére, a szlovákra.
Jó beszéd volt. Megrendítették az események, nem érti azok kiváltó okát, mondotta. Azt tudja biztosan, hogy az egybegyűltekben Csehszlovákia őszinte barátait tisztelheti. Arra kéri őket, kísérjék továbbra is rokonszenvvel intézményünk tevékenységét. Mi igyekszünk változatlan színvonalon közvetíteni kulturális értékeinket, úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Bár ez nehéz lesz. Még egyszer köszönti a látogatókat mondotta , bemutatásra kerül ez és ez.
Hogy mi is valójában? Talán valami műemlékes film és az előző heti híradó, amely persze még az "események" előtt készült.
A mozi
"Forman Fekete Péterjének leforgatását
eleinte nem akarták engedélyezni, Chytilová
készülő filmjére ráfogták, hogy szocializmus-
ellenes... Reméljük, mindez már mögöttünk van;
a zsdanovi művészeti mércék-méricskélések
fölött eljárt az idő."
(MY, 1965)*
Nem volt abban semmi protokolláris nagyképűség, amit igazgatónk az értékek közvetítéséről mondott: a csekultúra vetítéseit kedvelték a budapestiek. Pedig eleinte itt is a népi demokratikus protokoll jegyében folyt a kulturális akciók szörnyszóval fedett agymosás. Én '66-ban kerültem az intézményhez, előadóként a film- és zenei rendezvények gondozását bízták rám, ezekhez kellett úgymond érdeklődő közönséget szerveznem. Hótunalom Dukla-szoros filmeket mutattunk be, meg Kétszer kettő néha öt típusú gyermeteg vígjátékocskákat. A zene: népi együttesek, ezekkel a vidéket jártuk, de elkerültünk a mátyásföldi szovjet kolóniára, többször, hogy ők is lássák: a "csehek" nem akarnak semmi rosszat, csak táncolgatnak, énekelgetnek...
A tömegmozgatás előzetes szervezését a Hazafias Népfront helyi szervei látták el. (Másra a HNF úgysem volt jó.) Meg jöttek komolykodó vonósnégyesek, kortárs zeneszerzők, akiknek műveit érdemdús kövér énekesnők kornyikálták; effélék. E rendezvényeket a közönség becsülettel végigunatkozta, majd jött a "baráti fogadás"; pilseni sör, bécsi dobozos virsli, tycinky, susenky. Ripi-ropi. Ennek végeztével az elvtársak emelték poharukat a két nép barátságára. (Vajon melyik kettőjére? Talán hároméra?) A rendezvényekről jelentést kellett írnom: ennyien voltak, óriási siker, magyar részről megjelentek X, Y, Z. elvtársak. A jelentéseket félévenként továbbítottuk a csehszlovák kulturális minisztérium illetékes osztályára. Ott aztán Prágai Emberünk vagy elolvasta őket, vagy sem. Inkább talán nem. Ugyanis '66 vége felé, de még inkább '67 elejétől kezdtek egész rendes dolgokat küldözgetni Prágából. Mert alapanyagot együtteseket, filmeket mindig Prágából kaptunk: csak úgy, a magunk gusztusa szerint nem válogathattunk a cseh és szlovák kultúra tárházából.
Eleinte konzervatív felfogású, de tisztességesen megcsinált, nézhető dokumentumfilmek érkeztek, a műemlékvédelem tárgyköréből. Hogy miért éppen ezek? Hadd tegyek egy kitérőt.
Sokak szerint a Prágai Tavasz eszmeáramlata az ottani ikávé [Ingatlankezelő Vállalat] trehány munkájának köszönhető. Az történt, hogy '67-ben (vagy talán már '66-ban?) egy omladozó belvárosi ház vakolata Prágában agyonütött egy járókelőt. Az esetet az újságok nem közölték, de a közeli strahovi diákotthon lakói hírét vették, és kivonultak az utcára. Nem elég erőszakkal elvenni a házakat! A háziúr azelőtt köteles volt rendszeresen tatarozni! Követeljük a halált okozó vétkesek azonnali felelősségrevonását! ilyesmiket kiabáltak. A hatalom meg tudván tudva, hogy nem jó ujjat húzni a diáksággal, sebbel-lobbal felelősöket produkált persze ikávé szinten, no meg a másik oldalról, a hőzöngő diákok közül is kicsaptak egy-két hangadót. Aztán szép csöndben nekiláttak a tatarozgatásnak. Persze csak amúgy szocialisztikusan, ne mondjam: Patyomkin módra. Legalább a belvárosban... legalább a műemlék [jellegű] épületeket. Ezért is írhatta aztán 1968 kora nyarán Ján Procházka közíró: "Fegyveres harcokra talán nem kerül sor. Csehszlovákia számára Budapest nem járható út. Ez túl nagy luxus lenne. A mi házaink emberi kéz beavatkozása nélkül, maguktól is összedőlnek. A mi sorsunk nem lesz a jakobinusoké. Habár egy Magasságos Elvtárs a minap kijelentette: elég volna lecsukni tizenegy embert, és nem lenne több gond a demokráciával. Hát illuziókban ringatja magát, vagyis téved. A megújulási folyamat már százezereket, milliókat magával ragadott."
Mindkettőjüknek igaza lett. Procházkának abban, hogy Prágát nem lőtték szét, mint Budapestet, bár a Csehszlovák Rádió és néhány más fontos középület kapott találatokat. És halálesetek is voltak, immár nem csak a hulló vakolat miatt. A Magasságos Elvtárs meg csak nagyságrendeket tévedett: nem volt elég tizenegy embert lecsukni! Ezreket csuktak le, nem beszélve az egyetemi tanár kazánfűtőkről, akik hiába is áhítoztak ablakmosói "állásra": Hoho! Ott emberekkel lehet kapcsolatba kerülni, míg a kazánok, ugyebár, elhagyott pincékben vannak... De még így is megesett, nem is egyszer, hogy két vagy több kirúgott egyetemi tanár volt egymás kazánfűtő váltótársa, akiket aztán államellenes szervezkedés gyanújával, majd vádjával bebörtönöztek a Magasságos Elvtárs tizenegye mellé.
Ami pedig a tatarozást illeti, ez a későbbiekben valóságos fóbiává vált. '82-ben egy prágai utamon találkám volt egy félig cseh, félig magyar ismerősömmel az egyik Vencel téri kávéházban. Mikor ránk esteledett, és kiléptünk a kávéházból, a frissen festett, díszkivilágításban úszó híres teret különösen szépnek találtam, s ezt meg is mondtam merősömnek. Mire ő, magyarul: Ugyan már, két hónap múlva le fog ez pattogzani nekik. (Ellenzéki körökben akkor csak így beszéltek: "ezek".)
De térjünk vissza '66'67-hez, a Nagy Tatarozás kezdeteihez. Nagy értékű, kétszáz-háromszáz éves kolostorok persze várólistások maradtak, hacsak nem alakították át őket időközben megyei könyvtárrá. De azért ezt-azt rendbe hoztak! A sikerültebb műemlékfelújításokról aztán dokumentumfilm készült a jónép épülésére (megnyugtatására?). Ezekből kaptunk prágai feletteseintől. Érdekes: műemlékvédelem ürügyén a filmkészítők már itt-ott "kibeszélnek", a nemzeti értékek óvásának fontosságáról példálózgatnak, vagy megszólaltatnak érdekesebb észjárású mesterembereket, valamely ritka, patinás mesterség művelőit, akik lelkesen, meggyőzően tudnak beszéni szép munkájukról, úgy, hogy a laikus is értse. Emlékszem például egy brünni hangszerrestaurátorra, aki régi hegedűket reparált nagy műgonddal. "Mert a cseh hegedűsök valamikor világhíresek voltak, kérem!" Egy-egy ilyen hiteles mondat, hozzá még a nem is öreg restaurátor jó kiállása, szép szabatos beszéde, barátságos műhelye... Megvolt mindennek a maga hatása.
A műemlékes filmek egyike-másika még alkalmazott efféle vörös farkokat: államunk évente milliókat áldoz a nemzeti értékek megmentésére (zene). De már akadtak, nem is kevesen, olyan restaurátorok, akik nem említvén az állam érdemét azt sorolgatták, mi mindent kellene rendbe hozni, méghozzá sürgősen. Akkor nem tudtam, de most már biztos vagyok benne: ezek már bizony a Prágai Tavasz kezdetét jelezték. Hisz még a közönségünk is átalakult! A partizánfilmek sajátos közönsége (Magyarországon több ezer bejegyzett partizán mászkált akkoriban), a mindenütt jelenlévő fontoskodó nénik-bácsik mellé szállingózni kezdtek a művészfőiskolások, általában a fiatalabbak és mindenképp az értelmes, művelt rétegek. Gyakori, érdeklődő vendégünk lett E. Fehér Pál.
És ekkor lép akcióba operistánk! Korábbi kultúrkapcsolatai révén meg persze a velük szimpatizáns követségi emberek segítségével elintézi, hogy értékes filmeket vetíthessünk. "De igazán!" Chytilové, Forman, Jires, Jakobisko, Papousek, Kachyna, Schorm, Jasny, Menzel korai filmjeit először nálunk, a budapesti Csehszlovák Kultúrában láthatta a magyar közönség. A filmek szövegét büszkén mondhatom én fordítottam, hol dialóguslistáról, hol meg legtöbbször keserves kisiparossággal, lista nélkül. Ilyenkor a szöveget filmgépészünk először fölvette egy orsós Tesla-magnóra, innen hallgattam le mondatról mondatra , majd írtam a magyar változatot egy monstrum Optimán. Mindkettő, a Tesla-magnó meg az Optima írógép zúgott, kattogott; gyakran kellett leállnom, visszamennem a nehezen érthető helyekhez. Különösen sokat kínlódtam az amatőr színészeket, tájszólásban beszélőket felvonultató filmekkel, pedig egytől egyig mind kitűnő volt! Szerencsére a Tűz van babám (Forman) fordítása nagyon jól sikerült. Főleg azért, mert a Lumumba utcai házi vetítőben láthattam a már elkészült, magyarra szinkronizált változatot. A filmet akkoriban nyilvánosan nem vetítették, a házi vetítőben sem az én kedvemért került műsorra, hanem egy meglehetősen rosszhírű magyar rendező miatt, aki Prágában végezte a filmfőiskolát, de saját magától csak ócska agitkákat tudott készíteni. A vetítés végén bárgyú nagyképűséggel megjegyezte: ez nem az én világom (mármint a Formané, istenem...).
Bezzeg a mi közösségünk nagyon is vevő volt rá! Úgyannyira, hogy még rögtönzött pótvetítést is kellett tartanunk. Ugyanis nemcsak a szalmiákszagú meghívó-blankettákon hívottak jöttek el, hanem azok barátai, ismerősei is. Annyian, hogy még pótszékekkel sem fértek volna be egyszerre a Rózsa [Ferenc] utcai új vetítőterembe. A késő esti pótvetítést túlórapénz vagy egyéb díjazás halvány reménye nélkül végeztük, nemcsak én, hanem a gépész, sőt a portás bácsi is. A várakozók a közeli Rózsa presszóban csapták agyon az időt.
A játékfilmek elé csakhamar kaptunk Prágából két-három napos filmhíradókat is. Ezeket nagyon szerette a közönség. Miért? Két példa. Szovjet turisták Prágában. A szöveg: a hivatalos. De gyanúsan az! A legfejlettebb ipari ország fiai és leányai fölkeresték fővárosunkat, és értékes emléktárgyakat vásárolnak. Kép: 3040 évvel korábbi divat szerint öltözött, pohos férfiak, dundi Dunnyuskák rosszul festett hajjal, bajuszkával, hat-nyolc villogó aranyfoggal, amint éppen rávetik magukat a prágai Corvin lábasaira, otthonkáira, egyéb szocialisztikus kacatjaira. És kincsként szorítják magukhoz ormótlan, csöppet sem elegáns csomagjaikat. Akkor, amikor a cseh újságok már egyre-másra közölnek zúgolódó olvasói leveleket a lezüllött cseh ipar termékeiről. "Fél évi viselés után levált a cipőm talpa! Bata hazájában, kérem!"
Az akkori budapestieknek nagyon is ismerős volt a látvány: mátyásföldi, hajmáskéri szovjet katonatiszt-feleségek bordó vagy bilikék szövetkabátban, fülcimpáig érő ezüstróka gallérral , amint milliom kacatjaikkal izgatottan "kommisióznak" Budapest nagyáruházaiban. Szovjet kiskatonákat persze nemigen láthattunk akkortájt az utcán; ha voltak is ritkán , mindig csapatosan közlekedtek, üzletlátogatásról szó sem lehetett; ők kénytelenek voltak beérni a nyálcsorgató kirakatnézéssel a feltehetőleg jutalomként kapott városi kimenőn...
Vagy egy másik híradó. Egyetlen témája: látogatóban a híres írónál. Bizony Hrabalnál. A híres író otthonában vagyunk. Az "otthon": külvárosi szoba-konyha, falikúttal, WC az udvarban. A kísérőszöveget maga a Mester mondja. Két mondatára még ma is emlékszem: "És íme, itt vesz a Mester és hitvese telente Kneipp-kúrát, ami ugyebár fölöttébb egészséges. (Kép: a budi felé vezető hólepte ösvényke.) "És itt írja a Mester állítólagos remekeit, amelyekért még pénzt is kap a kiadóktól, ahelyett hogy jól orrba vágnák." (Kép: íróasztalnak kinevezett alkalmatosság, közvetlenül a konyhai falikút mellett.)
A nagyfilmek előtt eleinte "bevezetőt" tartottam, holmi ki nem mondott, állítólagos elvárás jegyében. De aztán Chytilová Százszorszépekje előtt, amikor is megengedtem magamnak egy "szimbolikus jelrendszerről" szóló lila ködölgést, a közönség bizony szépen kitapsolt. Attól kezdve csak a legszűkebb stáblistára szorítkoztam: cím, rendező, operatőr, főszereplők pássz!) Nem mondom, hogy jólesett volna, amint a közönség kioktatott. De hát igazuk volt! Ráadásul később sajátosan rehabilitáltak. Hiányoltuk mondta volt a festő Korga György felesége, amikor más elfoglaltságom miatt az egyik kollégám helyettesített; nem kellett egyebet tennie, mint felolvasni az általam fordított gépiratot. Meg is tette, gépiesen. Én viszont már annyira belejöttem a mozizásba, hogy nevetésszüneteket tartottam, sőt még "színészkedtem" is, persze módjával. Vagy: amikor már kívánságvetítés is volt a közönség hallomása alapján ezt-azt bekértünk a cseh meg a szlovák filmlaborokból , egyszer, még a vetítés előtti beszélgetés során ennyit mondtam: ezt a filmet kifejezetten az önök kívánságára vetítjük. "Úristen, Irén, érdemes egyáltalán itt maradnom? Hisz magának nem tetszett!" Ez bizony jól esett, annál is inkább, mivel utóbb kiderült: az értő közönségnek sem tetszett a film. Mert értő közönség volt, igenis!
Kik is jártak hozzánk: a Korga-házaspár, Rajk Lászlóné és népes baráti és családi köre, ifjú Rajk Lászlót is beleértve; Gyarmati Lívia és Böszörményi Géza szinte minden alkalommal eljött; Kertész Péter, a költő; Kenedi János, a drága-drága Vujicsics Tihamér, Magyar Jóska grafikus; Bársony Éva újságíró, Sipos András és sok-sok más akkori (és mostani) tévés; szlavista körökből úgyszólván mindenki Dobossy professzortól Bojtár Endrén át Szalatnay Rezsőig; írók, színészek. Voltak magyar katonatiszt látogatóink is. Művelt kultúros tiszteknek tűntek. A nevetésük nem lehetett színlelés. Mert a közönség orkánszerű kacagását most is hallom, külön benne Dobossy professzor öblös baritonját. Sokszor magam sem álltam meg kuncogás nélkül, de ezt a hamar elhagyott ideológiai bevezetőmmel szemben senki nem vette tőlem rossznéven. Különösen ellenállhatatlanok voltak Forman és Papousek filmjei. Ez utóbbi volt kezdő korában Forman "bolond embere", jobbnál jobb gegeket szállított a készülő filmekhez, a másokéba meg aztán a sajátjába is. A legszebb kor című fergeteges komédiáját egy képzőművészeti főiskola életéből tán háromszor is vetítettük...
A filmexpediálás technikája sajátos volt. Valamirevaló vámosnak égnek állna tőle a haja. A legtöbb film mindenféle hivatalos kísérőokmány nélkül került Magyarországra, majd vissza. Szívességi alapon. Megkértük ismerőseinket, hogy Prágában vagy Pozsonyban jártukban ugyan mennének már el a filmlaborba, és hoznák el a számunkra kikészített filmet, lehetőleg dialóguslistával együtt (ez persze legtöbbször lemaradt; munkakópiákat, utolsó nyers változatokat kaptunk többnyire). Hogyne, hogyne, persze, persze. Hozott nekünk filmet CSA-pilóta, akinek egy ismerőse nyomta a kezébe a dobozokat, ingóságaival áttelepülő házaspár; ha jól emlékszem, Dobos László akkori nemzetiségügyi miniszter is hozott alkalomszerűen egy-két dobozt Pozsonyból. Olykor magam mentem kollégákkal Pozsonyba autón. Ilyenkor persze új könyveket, lapokat is vettem csupa csemegét; az ENSZ Emberi Jogok nyilatkozatát, Casanova emlékiratait vagy éppen Ján Procházka politikai esszéit és persze újságokat, főleg a prágai Literárkát, hacsak szét nem kapkodták. Egy szó mint száz: nagyon is szerettem ezt a mozizást. Élveztem a népszerűségemet, hogy hagytak nyugodtan dolgozni. Örültem annak is, hogy a közönség soraiból őszinte barátaim is lettek a csehmagyar Milos Vnuk házaspárral például mindmáig tartjuk a kapcsolatot; jólesett, hogy a képzőművészek elhívtak a kiállításukra, sőt a Korga házaspár a lakására is, csak úgy beszélgetni.
Hát ezeknek és még más szép napoknak vetett véget a nagyhíres bevonulás.
Normalizáció egy, kettő, három
Normalizáció egy
"Sokért nem adnám, ha valaki
elmagyarázné a szocialista
demokrácia lényegét."
(67-es cseh újságkivágás,
Milos V. gyűjteményéből)
Augusztus 21. után valóban próbáltunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. És valóban: egyelőre a helyén maradt mindenki. Az izgága operista, a tétova diri, prágai feletteseink, akik szorgalmasan küldözgették a jobbnál jobb filmeket. Most már dialóguslisták is szállingóztak. Kevesebb lett viszont a szívességi "beszállító"...
Aztán egy szép napon telefon Prágából: ezentúl hivatalos úton érkeznek a filmek, "el kell vámoltatnunk" őket. Vagyis ha megérkeznek a dobozok, azonnal telefonálnunk kell az ilyen és ilyen számú magyar vámszervnek, onnan "kiszáll" egy vámos, és annak rendje-módja szerint "vámkezeli az árut". "Tudod, Frantisku, puszta formalitás az egész mondta operistánknak a hirtelen kelletlenné vált Prágai Emberünk. Hát ha formalitás, akkor mi szükség van rá egyáltalán" vágott vissza Frantisek, akivel akkortájt egészen összebarátkoztunk. Mindazonáltal eleget tettünk Prága óhajának (bár ki tudja: hátha éppen a magyar szervek akarták így). Aztán rám lőcsölték ezt is. A vámos kitöltött sárga, kék és fehér cédulákat (nem vicc!) három doboz filmről, pecsétet rá. A procedúra végeztével megkínáltuk őt pilzenivel, azzal vége is volt az ügynek. Hogy aztán hogyan kerülnek vissza a filmek (azelőtt erre is szívességi "kiszállítókat" találtunk), azzal senki nem törődött. Csak mi. A krónikus helyhiány miatt örökösen kerülgettük a dobozokat, végre is a kazánházban tornyoztuk fel őket, a kazán mellé. Ott nem voltak útjában senkinek. Azaz mégis: később e kópiák nagy részét ugyanebben a kazánban kellett elégetnünk, tanúskodó hivatalos jegyzőkönyvezés mellett, már a TOTÁLIS NORMALIZÁCIÓ végén. De erről majd később.
Hanem az ismerős vámos kitalált egy újítást: ugyan ne hívjuk ki már minden egyes filmküldeményhez; elég, ha akkor szólunk, amikor megjött az "egyéb áru". Ugyanis rendszeresen kaptunk egy-két láda reprezentációs ellátmányt: italt, kínálnivalót tycinky, susinky , apróbb ajándéktárgyakat. ezekből a vámos is kapott még jabloneci bizsut is az asszonynak! Mindenki jól járt. A filmvámolás persze nem jelentett cenzurális feladatokat. A vámos a filmeket meg sem nézte, sokszor még a címüket sem írta fel a papírjaira, darab-darab elv szerint működött az egész. Ez még külön bosszantott. A cenzúrának lett volna valami értelme látni akarják, mivel mételyezzük a népet. De így!? Ha a mostani bolond időket veszem, akár bomba is lehetett volna a dobozokban. Bomba persze nem volt, de más úton sem kaptunk semmiféle fenyegetést levelet vagy telefont; annál több együttérzésben volt részünk. (Ismeretes egy pesti ipari tanuló szolidáris önégetése Jan Palach emlékére-mintájára; a fiú temetésén az akkori csehszlovák nagykövet hivatalosan képviseltette magát, s ez a karrierjébe került.)
Az internacionalisták kajánul hallgattak, vagy éppenséggel a "lépés szükségességét" magyarázták a sajtóban, rádióban, ritkábban a tévében, gyakrabban nálunk, az emeleti kisszalonban, cseh vagy szlovák értelmiségi vendégeinknek. A magyar agitátorok érvelésének logikája már akkor elavultnak tűnt, nyelvezetük fűrészporos, akár példának okáért a CsehszlovákSzovjet Államközi Megállapodás szövege.
E magyar vendégek többségének nevére emlékszem, föl is tudnám sorolni őket, de eszemben sincs! Ezek az elvtársak ma szinte mind lelkes kapitalisták és persze multimilliomosok, még ha magyar mértékkel is.
Egy Malnacs nevű, magas rangú mátyásföldi szovjet katonatiszt, akit a néptáncos strabancolásból ismertünk meg, jól beszeszelt a repiből, majd zavart körülményességgel elbúcsúzott: ő katona, oda kell mennie, ahová a parancs vezényli. Most például a VSZ haderőinek Vltava hadgyakorlatára, amit történetesen Csehszlovákiában rendeznek... Még az igazgatónk nyugtatta: ugyan már, hiszen ez csak egy egyszerű hadgyakorlat. Igaz, az ígérethet képest a katonák kissé tovább maradtak... a lakosság már idegeskedett... De aztán kivonultak! Akárcsak Budapestről, '56-ban... Ezt a szovjet katonatisztet azután többet nem láttuk, mint ahogy a csekély számú maszek szovjet szimpatizáns is elmaradt a háztól. Minden hivatalos ünnepen megjelentek viszont szovjet követségi emberek. Volt fogadás, éltették a "két nép barátságát". Igazgatónk kínos udvariassággal abszolválta az efféléket, operistánk, ha csak tehette, lelécelt. (Ahogy az akkor divatos szlengszót gyakran mondogatta, magyarul.)
Közben folytak a vetítések, mintha mi sem történt volna.
Holott történt. Prágai Emberünk egyre sűrűbben telefonált, és rákapott az árukapcsolás sajnálatos gyakorlatára: megkapjuk ezt és ezt az áhított(!) filmet, akkor viszont fogadnunk kell X. népi együttest, Z. kortárs zeneszerzőt, aki mellesleg veterán kommunista. Felújítottuk hát mi mis a HNF-es nesze semmi fogd meg jól gyakorlatot. Sokat jártunk vidékre, ahol a csehszlovák "kulturális delegáció" érkezése mindig jó ürügy volt az eszem-iszomra én leginkább a birkagulyás-partikat rühelltem.
Persze kaptunk azért filmeket is, még a régi termésből, hiszen az új kurzusfilmek elkészíttetéséhez még nem volt érkezésük, annál kevésbé, mert a cseh és szlovák filmszakma színe-virága színészestől-rendezőstől önkéntes belső (vagy külső!) emigrációba vonult.
Prágai Emberünk mindinkább kapkodós lett. Egyszer például ránk lőcsölt egy kortárs zenei együttest, amelyről itt Budapesten kiderült, hogy szellemes zeneparódisták, ráadásul személyükben is kedves prágai bohémek, persze dubcekista mind. Ha ezt előre tudom, nemcsak tessék-lássék fellépést rendezek nekik, hanem mondjuk befolyásos mozistáim segítségével eljuttattam volna őket olyan közönség elé, amely vevő az ilyesmire. Vagy: mímes együttest avizált a régen beígért film helyett! , amelynek hírét sem hallottam, pedig akkoriban naprakész voltam a cseh kultúra ügyeiben. Most már óvatosabb voltam, annál inkább, mivel a cseh mímeseknek (Fialka, Korlát Színház stb.) külföldön is hírük-nevük volt. Szerveztem nekik egy szakmai bemutatót, utána művésztalálkozót, majd másnap látogatást a Mikroszkóp Színházba.
A mímesek Fialka-tanítványoknak bizonyultak, produkciójuk is szellemes; az együttes tagjai pedig, ha nem is zeneparódisták bohém sarmőrjei, de tehetséges, kedves ámbár kissé szomorkás emberek. A Mikroszkóp Színház-beli látogatás furára sikeredett. Maga Komlós János fogadott minket. Csak kevés ideje van mondta védőpajzsként, majd "elbeszélgetett a kollégákkal". Komlós nem volt fölényeskedő; csak éppen végtelenül nem érdekelte az egész, ezek az emberek itt. Egy darabig Párizsról beszélgettünk, hogy milyen szép város, és mennyi ott a mímes... Prága vagy Budapest neve legföljebb az időjárás kapcsán említődött. Aztán kaptunk egy-egy kávét, és húsz perc múlva már kinn is voltunk az utcán. Ahol aztán Gera Zoltán utánunk szaladt. Meghívta az egész társaságot az akkor még elegáns Ádámba, s bár ez söröző volt, nagyvonalúan több palack egri bikavért rendelt. Rögtön hangot talált a prágaiakkal. Pedig ő sem politizált, legalábbis nem azonnal és nem a napi politika szintjén. Először is Gera Zoltán, mímes múltja miatt, nagyon járatos volt a prágaiakat is érdeklő dolgokban. Csakhamar bensőséges szakmai diskurzus alakult ki. Én buzgón tolmácsoltam, Geráék egy-egy szakszót olykor franciául vagy angolul mondtak, szóval "pattogtak a rőzsetüzek". Búcsúzóul, már újra kinn az utcán, Gera valami ilyesmit mondott. Nézzék, fiúk. Tudjuk, hogy maguknál most nagyon nehéz. De higgyék el, a művészet annyi nyűgön-nyavalyán segíti át az embert. Hiszen a pantomim nemzetközi! Nem kell hozzá nyelvtudás, járhatják a nagyvilágot. Van is egy érvényes szerződésünk Svédországba. Kérdés, hogy kiengednek-e válaszolta az egyik prágai szomorkásan. Mi az, hogy kiengedik?! fortyant föl tőle szokatlan hevességgel Gera Zoltán. Érvényes a szerződés, vagy sem?! Nahát akkor! Micsoda beszéd! Csak menjenek el, jó lesz az a kis svéd út, hogy kicsit feltöltődjenek. Így idehaza is jobban bírják majd.
Leírva olyan banális... De Gera Zoltán hangja, kifejező arca, egész emberi lénye nagyon üdítően hatott akkor ránk.
A mímesektől aztán kaptam egy udvarias-félhivatalos képeslapot. Később hallottam, hogy mégsem tértek haza. Így legalább megúszták a csehszlovákiai totális normalizációt, a hetvenes éveket, amikor a hazalátogató Milos Vnuk barátomat már így fogadták a rokonai: Na, mi újság Kis-Amerikában? Mármint Magyarországon. Hát akkor lássuk, mi újság.
Kis-Amerika
Milos származása, neveltetése folytán nem volt kommunista érzelmű, sőt. De azért Dubcekéknek drukkolt: hátha mégis reformálható a szocializmus. Így aztán őszinte lelkesedéssel, a saját szabad idejéből nem pedig a kor szokásainak megfelelően párt- vagy KISZ-vezényletre kiloholt a reptérre, amikor 1967 júniusában Dubcek Budapestre látogatott. A reptéren megkérdezte az egyik biztonsági embertől, hogy merre találja a csehszlovák nagykövetség dolgozóit, s ezt megtudván, becsatlakozott. Dubcek Kádár kíséretében ellépett az üdvözlők előtt. Mire Milos átfúrta magát a vezetőket és az üdvözlőket elválasztó kötélen, egészen közel került Dubcekhez, kezet nyújtott neki, gratulált eddigi tevékenységéhez, és további sikereket kívánt, persze csehül. Dubcek mosolyogva elfogadta a kéznyújtást, megköszönte a jókívánságokat. Nem úgy Kádár, aki ráförmedt Milosra: maga kicsoda, mit akar itt, mit mondott neki. Mire Dubcek tört magyarsággal: nem kell félni, jó ember. Kifelé menet aztán ugyanaz a biztonsági, aki az imént még viszonylag barátságosan eligazította Milost, ráförmedt, nagyjából ugyanúgy, mint a magyar főtitkár. Kicsoda, mit akar, mi van a táskájában? Mire Milos: hisz az előbb maga engedett be; Budapesten élő csehszlovák állampolgár vagyok, a táskámat pedig megnézheti. Megnézte. Tízórai maradványok, Népsport, cigi. Se bomba, se röpcédula. A biztonsági valamivel nyugodtabban: És mit mondott neki (mármint boldogult Dubceknek)? Azt nem mondom meg szemtelenkedett az akkor még fiatal Milos. A biztonsági kissé elképedt; majd: Jól van, elmehet, de ígérje meg, hogy máskor nem tesz ilyet. Ez nem ígérhetem meg szemtelenkedett tovább Milos. Mire a biztonsági fáradtan: Menjen már, menjen már dolgára.
Nem ennyire kedélyes L. kolléganőm esete. 1968 őszén többször is szemrehányást tettem neki, hogy napközben gyakran magamra hagy, hosszú órákra eltűnik, pedig rengeteg dolgunk lenne, jobban a segítségemre lehetne. L. végre könnyek között elmondta, hogy napközben ő bizony nem randevúzgatni jár, hanem protekció után kajtat, hogy bemehessen az apjához a Kozma utcába. Ama augusztus 21-én este ugyanis kolléganőm apja leszaladt a törzspresszójába, és ott alkalmi ismerősöknek valami ilyesmit mondott: mi a fenének kellett Kádárnak ebbe belemásznia... Igazán kimaradhatott volna az egészből, mint a románok, hisz most ő Brezsó kedvence stb., stb. Az alkalmi ismerősök buzgón helyeseltek, kontráztak. Ám egyikük utóbb besugónak bizonyult. Innen már ismerős a történet. A kolléganőm apja másfél évet ült, helyzetét csöppet sem könnyítette meg, hogy a lánya "már akkor" a budapesti Csehszlovák Kultúrában dolgozott. És az sem, hogy az öregúr nem politikai, sem egyéb vétség miatt korábban soha nem volt börtönben. Mindenesetre mi a kolléganőmmel többet nem beszéltünk a dologról az elmúlt harminc év során sem.
Én is kaptam ízelítőt Kis-Amerikából, jóval egyhébbet, mint a kolléganőm, de kicsit erősebbet Milosnál.
Beiratkoztam ugyanis a Francia Intézet nyelvtanfolyamára, főleg azért, mert a vetítőtermünk tőszomszédságában működött. Az intézmény városszerte ismert volt igényességéről, kellemes légköréről. Szedtek ugyan a magyar külügyminisztérium kifejezett kívánságára beiratkozási díjat (a bolgár stb. kulturális intézetek nyelvtanfolyamai ingyenesek voltak), de ezt később sajátos módon visszatérítették: aki csak megnyikkant valami kis vizsgafélén, máris kapott értékes francia könyv- vagy lemezjutalmat, bőven nagyobb értékben, mint a beiratkozási díj. Nos hát elkezdtem a tanulást, szépen haladtam. Egy szép napon aztán hívattak a külügyminisztériumba, hogy melyik osztályra, arra nem emlékszem, csak az Illetékes Elvtársra, akit magamban Nyúl elvtársnak neveztem el: akkora sárga lapátfogai voltak elöl, hogy rendesen be sem tudta csukni a száját úgy nézett ki, mint egy vigyorgó karikatúra-nyúl. Nyúl elvtárs közölte velem: "Nem szeretjük", hogy a Francia Intézetbe jár. Nem járhatok a bolgár intézetbe, hiszen nem bolgárul akarok tanulni feleseltem. Nyúl elvtárs meg sem hallotta. Folytatta: az elvtársnő külügyi vonalon dolgozik (nofene, ezt sem tudtam eddig inci-finci állásocskámról), márpedig a franciák be szokták szervezni a jóhiszemű magyarokat. "Nehogy az elvtársnő is így járjon." Ettől bizony megijedtem. Annak idején apámat is kémkedés vádjával küldték nyolc évre Szalavki szigetére; nem kizárt, hogy a spionománia, mint haladó szovjet hagyomány, utolérte Magyarországot (újra). "Ezentúl nem fogok a Francia Intézetbe járni" rebegtem, magam is Nyúl elvtársnővé lényegülvén. Nyúl elvtárs megkönnyebbültem felsóhajtott csodák csodája nem kellett aláírnom semmit. De odahaza, magánúton ugye tanulhatok franciául kérdeztem még. Odahaza azt csinál, amit akar mondta Nyúl elvtárs most már szinte nyájasan. Mi nagyon is örülünk, ha a fiatalok gyarapítják idegennyelv-tudásukat.
A történtek után eszembe sem jutott, hogy utat találjak a budapesti ellenzékiekhez, pedig létükről nagyon is tudtam, sőt sokukat ismertem. Ehelyett szépen elkullogtam a Francia Intézetből. Ezentúl magánórákat vettem egy kitűnő tanártól a cehhet apám gavallérosan állta. Még csak arra sem voltam kíváncsi, melyik kurzusbeli társam volt Nyúl elvtárs besúgója. Szinte lehetetlen volt elképzelnem bármelyiküket is ebben a szerepben.
Az efféle történetek, hozzá még Prágai Emberünk kapkodása, az egyre silányabb "öntevékeny" népi együttesek, kornyikáns kortárs zenészek a kitűnő filmek helyett! bizony mindez kedvemet szegte. Már nem szaladtam haza napközben nagy vidáman, hogy átöltözzem az esti vetítéshez megtette a napközben viselt ruha is. Operista főnököm is felhagyni látszott kedves szokásával: "Van egy kis ideje? Jöjjön, ugorjunk át a Negróba, na kus reci" (szó szerint: egy darab beszédre, vagyis beszélgetni, dumálni). Ekkoriban határoztam el, hogy doktori értekezést írok valamely huszadik századi magyar irodalmi témából. Így is lett.
Igyekeztem azért továbbra is helytállni. Már nem vezettem ugyan magyar nyelvtanfolyamot a Csehszlovák Kereskedelmi kirendeltség dolgozóinak, de azért a filmekre még mindig odafigyeltem, ügyes-okoska mozigépészünkkel együtt.
Egy napon telefonhívás Prágából: nem szabad vetítenünk a '67-ben küldött Invázió című kisfilmet. Micsoda!? Hogyan küldhettek Prágából már '67-ben filmet a '68-as eseményekről?! De bizony küldtek! Igenis '67-ben. Azonnal küldjük vissza, hivatalosan. Punktum.
Szegény Frantisek ig. h. paprikavörösen támolygott ki a szobájából. És persze velem folytatta a mérgeskedést. Azonnal kerítse elő a tekercset, pani! Küldjük vissza a vacak filmjüket! És legyen már végre rend a dobozok körül! Még egyszer meg ne lássam, hogy...
Kitört a pánik. Mindenki a filmet kereste. Az Inváziót. Erre a filmre még csak nem is emlékeztünk. Pedig akkortájt igencsak jó memóriája volt szinte mindenkinek ott a Kultúrában. Végre is a kazán melletti doboztoronyból előkerült az Invázió. És nekem derengeni kezdett! Ezt a dokumentum-izét valóban '67-ben küldték, még a szívességi beszállítások idején. Bele is néztem, de csak az elejébe; prágai turistainvázió, afféle kandikamera: amerikai férfi csiricsáré ruhában az orrát túrja, kövér asszonyság lemalacolja a blúzát fagyival, csinos fiatal nő szoknyáját felkapja a szél. Semmi szöveg, csak zógenante kedvcsináló zene; az Orbis idegenforgalmi iroda csinálta, kellemkedő modorban. Annak idején alig nézetten félretettük, nehezebb időkre. Mi a közönséggel akkor már Papousek fergeteges vígjátékait néztük, meg Hrabal-híradót, kérem!
Most bezzeg végignéztük! Átzúdultunk a Rózsa [Ferenc] utcába, operista főnököm, gépészünk, én, több kollégám. Ezeknek ott Prágában csak a film címével van bajuk hüledezett, majd röhögött a főnököm. Hisz ebben se politika, se katonaság. Igaz, más se nagyon tette hozzá megvetően. Mert meg kell hagyni: ízlése, az volt az öreg operistának (jóval fiatalabb volt akkor, mint én most). Aztán szépen kiszínezte, hogyan fog kitolni ezekkel ott Prágában. Majd rájuk telefonálok, és megsürgetem az ígért partizánfilmet, persze az újabbakból kajánkodott. Tényleg ígértek új partizánfilmet?! hüledeztem. Ugyan dehogy. Ezek ott azt sem tudják, mit ígértek nekünk. Ekkor közbeszólt a gépészünk: nem lehetne úgy intézni, hogy a pasi hivatalosan, de a lakására kapná a tekercset, mondjuk éjjel tizenegy után... Főnököm kapva kapott az ötleten! Hát persze! Berregőmotoros futár, szentségelő házmester, gyanakvó feleség... és már adta is elő a miniszínjátékot, Dőltünk a röhögéstől. Pár percre visszatértek a régi szép idők. De csak arra a pár percre. A filmet visszaküldtük, hivatalosan. Nem motoros futárral, nem éjszaka, nem lakásra. Az operista kabinetalakításából csak annyi maradt, hogy háromszor is rátelefonált Prágai Emberünkre: ugyan megkapta-e már az Inváziót. Meg, meg, de már kérdezted egypárszor mondta a hívott enerváltan.
Normalizáció kettő
"A bolsevikok mindent fordítva csinál-
nak. Örökké normalizációról papolnak,
közben meg kész káosz az egész."
(Korabeli prágai kiszólás, villamoson.)
Igazgatóinkat visszarendelték, a kor szokásához híven felfelé buktatással bántak el velük egyelőre.
Megjött az új igazgató, Sarvas Andrej. Büntetésből helyezték Budapestre, korábban ő volt a pozsonyi tévé totumfaktuma, de minthogy az ő ötletére vezették be a déli harangszót a tévében...
Sarvas Andrej rendes ember volt, lelkes lakberendező. Olyasfajta gondolateltereléssel cserélgette Singer és Wolfnerék patinás bútorzatát, mint ahogy én doktori értekezést írtam népi együttesek és kortárs kornyikánsok ellen. Sarvas hamarosan túlköltekezett, de felettesei megbocsátottak. Ugyan már, ezt a nagyvonalúságot a tévénél szokta meg. (A korszak hivatalosai az esztelen pazarlást sokkal könnyebben megbocsátották, mint akár a legkisebb politikai bakit.) Meg aztán S. A. valódi érdemeket is szerzett: neki köszönhető a Tanács körúti új csehszlovák ajándékbolt, amelyet csakhamar megkedveltek a budapestiek, főleg hanglemezválasztéka miatt Mozartot, Dvorákot, Karajant, Karel Ancelt nem lehetett nagy hirtelen normalizálni; de tartottak itt ólomkristályt, az obligát jabloneci bizsut, egészen elfogadható játékokat, egyéb ajándéktárgyakat. Mindez, akkor szokatlan módon, egészen szép pénzeket hozott a csehszlovák államnak. De ez sem segített Sarvas személyes sorsalakulásában. Elfelejtették valódi partizán múltját (a Szlovák Nemzeti Felkelés idején a hegyekben lótetemek húsát ette, piszkos patakok vizét itta, többszöri operálás után csak a negyed gyomra maradt), s az sem ért semmit, hogy fivére ismert színész, szlovák partizánfilmek főszereplője volt. Sarvast tehát visszarendelték, de őt már lefelé buktatták. Egy közös ismerősünk később találkozott vele, úgy rémlik, a szlovák külügyminisztériumban útlevélügyeket intézett. Hát sok dolga nem akadt.
Normalizáció három
Totál normalizáció
Sarvas büntetésként, utóda, Oldrích Tesarik viszont jutalmul, afféle zsíros állásként kapta meg a budapesti Csehszlovák Kultúra igazgatói stallumát. A korábbi harmadrangú pártaparatcsik nemhogy a kultúrához nem értett, de a normális emberi viselkedéshez is alig. Kinevezése előtt előzetes terepszemlére jött. Úgy viselkedett, mint az indiai alkirály. Körbevezetette magát a titkárnőnkkel, akivel úgymond megüzente: egyelőre nem mutatkozik be senkinek, mert még nincs hivatalosan kinevezve. Ott állt tőlünk két lépésnyire, és csak közvetítőn keresztül "érintkezett" velünk. Dr. Czibák Jánosné színlelt buzgalommal mondta-mondta, mi micsoda, ki kicsoda. Oldrích Tesarik faarccal hallgatta, megjegyzés nem hagyta el a száját, mosoly az ajkát... Húsz perc alatt végzett a szemlével, és már söpört is elfele fekete Tátrájával a röptérre.
A faramuci látogatás különben dr. Czibáknéra, a titkárnőnkre tett mély hatást. Ez a már nem fiatal hölgy a háború előtt a GYOSZ-nál kezdte a pályafutását. Ez bizony nem volt jó ajánlólevél az ötvenes években. A budapesti Csehszlovák Kultúra első igazgatója, Zádor András műfordító viszont nagyon is jól tudta, hogy a GYOSZ kizárólag kitűnő munkaerőket alkalmazott. Szívbaj nélkül fölvette dr. Czibáknét. Az asszony valóban kitűnő titkárnőnek bizonyult: gyors, precíz, munkabíró, elegáns. Mi ketten ugyan nem állhattuk egymást, de inkább csak stiláris okokból. Dr. Czibákné dámás malomkerék kalapokat viselt amire én gyakran kaján megjegyzéseket tettem , ő meg valószínűleg rühellte akkori plebejus allűrjeimet. Közben persze tudva tudtuk mindketten: ő kitűnő titkárnő, én meg értek a filmek menedzseléséhez (akkor persze nem így mondták).
Látnivaló volt: Tesarik közeles direktorunkat és dr. Czibáknét, a titkárnő-fejedelemasszonyt nem egymásnak teremtette az Isten.
Tesariknak, immár hivatalos beiktatása után, első dolga volt, hogy valami ürüggyel kirúgja a titkárnőnket. No nem a GYOSZ miatt annak hajdani létezéséről aligha tudott. Egyszerűen túl sok volt neki dr. Czibákné úrinő mivolta, a malomkerék kalapok, a mindig rendben tartott frizura, a francia parfüm, a krokodilbőr cipő, az a tény, hogy dr. Cz.-né jól beszélt németül. Hogy mi volt a konkrét ürügy dr. Cz.-né eltávolításához? A kora? Aligha. Igaz, közel volt a nyugdíjkorhatárhoz, vagy talán túl is lépte valamivel. De ezerszer különbül nézett ki, mint Tesarik fancsali funkci felesége, a munkájáról nem is beszélve. Akkoriban nagy bűnnek számított, ha valakit úgynevezett védett korban bocsátottak el, volt is erre tilalmazó törvény. Ám ilyen potomságokkal Tesarik nem törődött. A deklasszált, de tudása révén fölényben lévő titkárnőnek mennie kellett. Dr. Czibákné szó nélkül tudomásul vette az elbocsátás tényét, kollégáival azonban közölte: a legfelsőbb helyen fog "interveniálni" (szerette az ilyen régies kifejezéseket). És elővette a Nagy Adut.
Dr. Czibákné ügyvéd férje valamikor Pozsonyban több perben sikerrel védte az üldözött kommunistát, doktor Husákot.
És dr. Czibákné nem sokat vacakolt. Személyes meghallgatást kért és kapott doktor Husáktól, akit egyfelől tájékoztatott, hogy ő annak a doktor Czibák ügyvédnek a felesége, másfelől előadta a rajta esett méltánytalanságot, és segítséget kért. Doktor Husák nem maradt hálátlan.
Jött is ám a prágai telefon, K-vonalon! Dr. Czibáknét azonnal vissza kell venni! Tesarik tudta: K-vonal, annak kérem, a fele sem tréfa. Meg aztán prágai főnökeink bekérték a magyar alkalmazottak teljes névsorát, ez korábban nem volt szokásos. Tesarik tehát sebbel-lobbal visszafogadta dr. Czibáknét. Azzal a kikötéssel, hogy újra "állományba lesz véve", rendszeres fizetést is kap, de az Istenre kéri: a fizetési napokat leszámítva dr. Czibákné ne járjon be! Mert hiszen ő, Tesarik már fel is vett egy fiatal elvtársnőt titkárnő gyanánt. Beláthatja dr. Czibáková elvtársnő, hogy nem lenne emberséges, ha most elbocsátaná az ifjú elvtársnőt... Dr. Czibákné belement az alkuba. És ezzel óriási színjáték vette kezdetét. Dr. Czibákné fizetési napokon mindig izgatottan betelefonált: mikor készül elmenni Tesarik? Úgy akart ugyanis bejönni, hogy Tesarik lássa az új malomkerék kalapot, a krokodilbőr cipőt, az egész, neki oly utálatos kelléktárat. Én két ilyen dr. Czibákné-féle bevonulást éltem meg. Az egyiknél dr. Czibákné a közeli Negróban böjtölte ki, mikor jön el az ő ideje. Valamelyik kollégánk aztán átszaladt érte, és elkezdődhetett a nagy előadás, a készséges statisztériával. Én odamentem Tesarikhoz egy hivatalos papírral, hogy kérdezzek tőle valamit az ilyesmit ő nagyon szerette , valójában, hogy megállásra bírjam az ajtóban, és hallgathassa, amint a többiek fennhangon dicsérik dr. Czibákné kalapját, frissen kozmetikázott arculatát, egész remek külsejét. Az egyik istentelenül tikkelt, a másik kacarászott.
De az sem volt kutya, amikor Tesarik a Kossuth Klubban tartott előadást a fasizmusról, s legalább tízszer sz-szel ejtette a fasizmus szót és származékait. A kínos bakira utólag sem figyelmeztette senki.
E nem is jóízű mulatságok mellett keserves időket is meg kell érnünk Tesarik mellett. Prága szigorúan bizalmas levélben értesítette intézményünket, hogy kötelesek vagyunk elégetni a nálunk fellelhető "ellenforradalmi" filmek kópiáit. Az aktusnál legyen jelen az igazgató, a filmreferens, a gépész. Szabályszerű jegyzőkönyv készítendő. És bágyadt Prágai Emberünk aláírása helyett egy merőben új név.
Két égetésnél voltam jelen. Hogy a tehetetlen kétségbeesésen kívül mit éreztem, arról még most, csaknem harminc év elteltével sem tudnék megindultság nélkül írni. Nem írok tehát sehogy.
Mindenesetre én akkor már réges-rég új állás után kajtattam, a munkámat most már tényleg tessék-lássék módon végeztem. Nehezen találtam magamnak új helyet talán a mozis múltam miatt. Végre 1972-ben sikerült. Volt kollégáimtól aztán még hallottam egy-két mulatságosnak hitt történetet a Tesarik-féle gyagyatóriumból. Új munkám révén hivatalból néha nekem is kellett találkoznom vele. Ilyenkor úgy tett, mint aki örül a viszontlátásnak. A többiek? A fiatalabbak közül sokan önként távoztak így mozigépészünk is , a védett korúak megszokásból maradtak, vagy a neutrálisabb kereskedelmi pályán a Tanács körúti ajándékboltban kötöttek ki.
*MY: ifjúsági kulturális lap volt.