"A vörös posztótól való félelmet hagyjuk a kétszarvúakra."
(A párizsi Szépművészeti Főiskola falára írott jelszavak egyike 1968 májusában)
Aki harminc év távolából hideg fejjel mérleget készít 1968 májusának eseményeiről sztrájkokról, az egyetemek és gyárak elfoglalásáról, a tömegfelvonulásokról, a rendfenntartó erőkkel való összecsapásokról , kevés eleven nyomra bukkan. A történészek mindent leltárba vettek, sok könyv szól '68-ról, egymást érik a televízió megemlékező műsorai, amelyeket annyira kedvelnek a franciák, egyszóval halott történelemmé váltak. Még ami bennük játékosság volt, az sem kerülhette el a kisajátítást, a látványosságok ipara abból is árut csinált.
A diákmegmozdulás egykori vezetői mára ötven fölött vagy ötven körül járnak: vannak közöttük ugyanolyan politikusok vagy újságírók, mint bárki más, de vannak tekintélyes főtisztviselők és befutott üzletemberek is egytől egyig megtalálták helyüket a politika és a gazdaság ama polgári rendjében, amelyet egykor akkora hévvel támadtak. Az egykori diákok és diáklányok számára 1968 májusa mára nem több, mint a nagy fellángolás órája, az érzelmek iskolája, olyan pillanat, amikor ők is kirúgtak a hámból, mielőtt idomultak volna a fennálló társadalmi rendhez. Ha nem is nagy számban, vannak persze olyanok is, akik híven kitartottak akkori elkötelezettségük mellett mint a divatjamúlt baloldal túlélői eleven tanúi ők a kései modernitás történelem előtti korszakának.
Ahogyan időben távolodunk tőle, egyre jobban felmérjük, hogy 1968 májusa a forradalom karikatúrája volt. Emlékeztetőül, hogy a történelemben sohasem ismétlődik meg a korábban felszogált menü, s ha netán mégis ez a látszat, abból csak groteszk paródia sül ki. Szókészlete ellenére ugyanis, amely a baloldal teljes fegyvertárából merített Lenin, Rosa Luxemburg, Trockij, a szélsőbal, Gramsci, Che Guevara, Mao neve nem zárja le az ide kívánkozó izmusok sorát , hiába keresnénk közös vonást az 1968-as Franciaország társadalmi és gazdasági valósága, illetőleg az 1917-es Oroszország, 1932 Németországa, 1936 spanyol viszonyai vagy a Nagy Menetelés és a kulturális forradalom Kínája között. De Gaulle Franciaországa 1968-ban történelme során példa nélkül álló gazdasági növekedés részese. Erős és iparosodott ország, ahol szinte ismeretlen a munkanélküliség. Az algériai háború már a múlté, s jóllehet bizonyos visszásságok még fennmaradtak, de Gaulle tábornok vezényletével az ország határozottan szól bele a világpolitikai alakulásába, és nyíltan szembefordul az Egyesült Államokkal.
Az is a jómód jele, hogy tíz év leforgása alatt megháromszorozódott az egyetemi hallgatók száma. Ám a felduzzadt diáklétszám működési zavarokat idézett elő abban a társadalomban, amely egyfelől hiába a növekvő jómód és a megváltozott szakmai rétegződés továbbra is a 19. század politikai paradigmája szerint szerveződött a polgárság és a múltközpontú maradi munkásmozgalom pólusai köré, másfelől pedig elmulasztotta az egyetem és a kultúra intézményeit hozzáidomítani annak a folyamatosan gyarapodó főiskolai ifjúságnak a várakozásaihoz, amely a hippi-mozgalomra sajátosan francia módon válaszolt, vagyis az európai szélsőbal történelméből kölcsönzött politikai terminológiát tette magáévá. Nem kínálkozik 1968 Franciaországában elegendő társadalmi mozgástér, hogy rohamosan növekedni tudjon a kultúrát kiszolgáló középosztály, amely a késői modernitás társadalmi alapja. A fennálló egyetemi rendszer ellen lázadók ezt a középosztályt képviselték, hiszen legtöbbjük lélektant vagy szociológiát, etnológiát, történelmet vagy politikatudományt tanult, egyszóval humán tudományokat. A teljes körű foglalkoztatottság szellemében tanulmányaik végeztével olyan munkalehetőségre vágynak, amely számukra is helyet biztosítson a fogyasztói társadalom terített asztalánál, miután ez lett a világ maradéktalanul emberi létmódja.
Kellő rálátással éppen ezért ki kell emelnünk de Gaulle tábornok politikai tanácsosainak éleslátását, akik felismerték az idejétmúlt politikai jelszavak és szövegek mögött meghúzódó valódi törekvéseket, azt, hogy a diákok szeretnének maradéktalanul beilleszkedni a gazdasági fellendülés körvonalazta társadalomba. Ezért a meglehetősen mérsékelt megtorlást az egyetemek merész reformja és sok új művelődési intézmény megteremtése követte, így azután tíz-egynéhány év leforgása alatt, a nyolcvanas évek elejéig a végzős diákok mind nagyobb számban találtak olyan munkalehetőséget, amely egyezett a társadalmi felemelkedésről vallott elképzelésükkel.
Volt egy pillanat, amikor némelyek azt hitték, hogy a diákok és a munkások követelései összefonódnak, ezt a reményt azonban hamarosan eloszlatták a munkások szakszervezeti vezetői, mindenekelőtt a kommunista szakszervezet, a CGT főtitkára, akik felszólították aktivistáikat, hogy zárkózzanak el minden hasonló összefogástól. Nem jött el a forradalom órája, Jean-Paul Sartre pedig hoppon maradt. A diákoktól eltérően a szakszervezeti vezetők nem könyvek és előadótermek szókészletével játszottak. Pontosan tudták, hogy ami történik, az nem politikai forradalom, nem is társadalmi lázadás, hanem olyan megmozdulás, amelyet azzal a céllal szerveztek, hogy a szédületes gazdasági fellendülés jóvoltából meggazdagodott munkáltatók részéről anyagi előnyöket és jobb munkafeltételeket vívjanak ki. A Georges Pompidou vezette kormány és a szakszervezetek tökéletes egyetértésben aláírták a híressé vált grenelle-i egyezményt, e modernizált változatát a Népfront kormányfője, Léon Blum által 1936-ban aláírt matignoni egyezménynek.
A társadalmi megmozdulás energiái ezzel ki is merültek. Mihelyt a munkások számottevően jobb béreket és egyéb jogokat szereztek, a diákok előtt pedig biztonságosabb távlatok nyíltak meg a szakmai érvényesülés és a szellemi elit státusa szempontjából, a társadalmi rend visszatérhetett a maga megszokott medrébe.
Igaz ugyan, hogy a mozgalom peremén akadt néhány olyan diákcsoport, amely a forradalmi jelszavak bűvöletébe került munkásifjakkal itt-ott kisebb terrorakciót hajtott végre ezek is többnyire manipulált akciók voltak , de az ügy egészében már lezárult. A Sorbonne falain 1968 júliusának első napjaiban olvasható felirat pontosan tükrözte a mozgalom állását: "A útburkolat alatt a tengerpart." Csakugyan ideje volt békésen elvonulni a nyári vakáció táborhelyei irányába.
Diákok más csoportjai számára, valamivel keletebbre és valamivel nyugatabbra az a nyár sokkalta fájdalmasabb élményeket tartogatott. Például Prágában, ahol a szovjetek megmutatták, hogyan is értendő a korlátozott szuverenitás elmélete. Vagy Mexikóvárosban, ahol a katonaság tüzet nyitott a Szabadság terén tüntető diákokra, és az incidensnek több tucat halottja volt. Az egyik helyen csakúgy, mint a másikon, tragikusan súlyos volt a tét. Franciaországban viszont inkább csak játék volt a forradalommal, annak az ábrándnak a jegyében, hogy a történelem ismétlődés formájában is folytatódhat, miközben a tények világában olyan növekedési válságról volt szó, amely eléggé látványos módon végrehajtotta új társadalmi csoportok alkalmazkodását a kései modernitás létrehozta új világhoz. A forradalom retorikája pusztán játékos nosztalgiát fejezett ki, bizonyságául annak, hogy ez a történelem már régtől fogva pályája végére ért.
H.A. fordítása
Megjelent a Dilema című folyóirat 1998. áprilisi számában.