A történelmet a politikai élet különleges eseményeinek, bizonyos szerencsés éveinek, a megszokottaktól eltérő napjainak a tükrében vesszük boncolókés alá. Ha manapság még hihetünk a pitagoreizmus tanaiban, akkor a fontos évszámok valamiképpen a kozmikus vagy isteni harmóniához, a szférák zenéjéhez kapcsolódnak. A filozófusok, történészek és politológusok, a művészek és kritikusok, az egyszerű emberek és az újságírók mai napig sem érzékelik teljességében a kivételes évek, például a 0, 1054, 1789, 1848, 1917 vagy 1989 jelentőségét. Minél inkább meg akarjuk érteni, mi történt egy lényeges pillanatban, annál mélyebbre kell ásnunk, újabb adatokat kell keresnünk. Fel kell fedeznünk a kezdeteket, a gyökereket. Ha például kíváncsiak vagyunk, mikor kezdődött el a kommunizmus összeomlása, nem állhatunk meg 1989-nél, hanem 1980-nal és 1956-tal is foglalkoznunk kell. Egyesek szerint e folyamat valójában 1945-ben kezdődött, amikor a szovjetek meggondolatlanul olyasmit kebeleztek be birodalmukba, ami inkompatibilis volt saját rendszerükkel: Közép-Európát. Ez okozta a szovjet típusú kommunizmus ételmérgezés általi halálát: a teológiailag-politikailag megemészthetetlen/beolvaszthatatlan test lenyelése. 1968 az egyik végzetes év, amely 1989-et előkészítette. Ezt fejtettem ki Ádám etikája avagy miért írjuk át a történelmet című könyvemben (1995).
1968 a liberális demokrácia, vagyis a kommunista rendszerrel rivalizáló politikai tábor sorsának szempontjából rettenetes jel volt. Habár javában dúlt közöttük a hidegháború, a kommunista és a kapitalista világ olyan csúcspontra érkezett, ahol mindegyik rendszerre maximális befolyást gyakorolt az ellenfél. Úgy tűnt, hogy beigazolódnak azok a jóslatok, amelyek a kapitalizmus és a kommunizmus összehajlásának az elméletéből indultak ki. A lázadások lényegét tekintve a tiltakozók saját rendszerüknek a másik fél értékei javára történő megváltoztatását követelték. Ez volt a modernitás kritikájának pillanata, ez ellen irányult a lázadás, a harmadik út követelésével pedig a hidegháborúzó politikai-katonai tömbök fennálló rendszerét ellenzők összefogtak a vasfüggöny fölött; egységesültek a törekvések. Mi volt közös a párizsi és a prágai tüntetésekben? Az akkori fiatalok egyazon dolgot akartak: emberarcú szocializmust.
Ezt az azonos irányba való haladást ismerte fel Eugen Ionescu, a tisztánlátó művész (s kijelentése rendkívül nyomatékos, hiszen a jobboldali spanyol önkényuralmi rendszert és a fogait csattogtató baloldali lengyel parancsuralmi modellt helyezi egymás mellé): "Mivelhogy a spanyol diákok kidobják a feszületeket az ablakon, a lengyel diákok pedig a vallási élet szabadabbá tételét követelik, miért ne küldenénk Francót Lengyelországba és hoznánk Gomulkát Madridba?"
A szocialista tábor számára 1968 leckéje az volt, hogy ez a rendszer végső soron nem élhet együtt válságaival. Végérvényesen és visszavonhatatlanul, a visszatérés lehetősége nélkül lemondanak arról az álomról, hogy felülről lefele végre lehet hajtani a belső elit felhasználásával a kommunizmus reformját. A demokratikus, liberális kapitalista világ számára a fabula tanulsága alapvetően másképp hangzott. Elégséges megvizsgálnunk, mi történt a kapitalizmusellenes, antiliberális-antidemokratikus tüntetések legforróbb pontjain. Franciaországban, miután visszavonult, és néhány napig a történtek jelentősége felett elmélkedett, de Gaulle tábornok felismerte az 1917-es bolsevik puccsal való hasonlóságokat. A liberális demokrácia szellemiségének és értékeinek védelmére de Gaulle tüntetést szervezett, és bejelentette, hogy szabad választásokat kezdeményez. Így kívánta bebizonyítani, hogy a franciák többségének a gondolkodásmód- ja/beállítottsága nem egyezik a maoista és trockista diákokéval vagy a kommunisták által vezetett szakszervezetekével. Az erőszakra nem erőszakkal felelt, hanem a legdemokratikusabb döntésformát választotta. Az utcára kivonult franciák millióival de Gaulle rádöbbentette a szélsőbaloldalt jelentéktelen mivoltára. A választások eredményeképpen drasztikusan csökkent a szocialisták és a kommunisták parlamenti ereje.
Az Amerikai Egyesült Államokban a baloldali radikálisok befolyása erőteljesebb volt, mint Németországban, Olaszországban, Japánban, Mexikóban és Spanyolországban. 1968 a hippi mozgalom robbanásának az éve. A hippik a flower-power jegyében agresszíven tiltakoztak a fennálló rend, a vietnami háború és általában a háború ellen. Említésre méltó, hogy az Amerikai Egyesült Államok a dél-vietnamiak kétségbeesett segélykérésére és a kommunista parancsuralmi rendszer geopolitikai befolyásának a terjedése ellen lépett be a háborúba. Rengeteg fiatal vállalta önkéntesen a katonaságot, hogy harcolhasson. Csakhogy a háborúellenes médiakampány sokkhatása, amelyet persze a szovjet titkosszogálatok, a KGB és a GPU kezdeményezésére szerveztek, oda vezetett, hogy a legelkényeztetettebb és legszámosabb (baby-boom) nemzedék Bill Clinton generációja, amely nemrégiben ébredt rá a szerepére, s lám vezeti a világot nem kívánta a liberális demokrácia alapvető elveiért vásárra vinni a bőrét. A mártírsors visszautasításának az alapja az volt, hogy a világ távoli tájain folytatott küzdelem és a halál vállalása helyett a Függetlenségi Nyilatkozat demokratikus-liberális, az amerikai alkotmányban is szereplő programját kellene megvalósítani. Akkoriban a politikai tét óriási volt: a polgárjogi mozgalom körül forgott. Ez a mozgalom néhány jelentős egyéniséget mutatott fel, azonban működésére árnyékot vetett a radikális Fekete Párducok akciósorozata, a fehérek házainak a felgyújtása. A tűz körül a négerek ezt énekelték: "Burn, baby, burn!" A konzervatív körök reakciója ugyanilyen kemény volt. 1968-ban meggyilkolták a színesbőrű Martin Luther King atyát, a polgárjogi mozgalom vezérét, valamint Robert Kennedy igazságügy-minisztert, elnökjelöltet, az egykori elnök testvérét (akit öt évvel azelőtt lőttek le). Végső soron a kollektív jogokért (civil rights) és a faji integrációért folytatott küzdelem néhány év alatt eredményeket hozott. Elégséges volt néhány alkotmánymódosítás. Ezeket kiegészítette a határozott pozitív diszkrimináció, amelynek köszönhetően a faji kisebbségek helyzete néhány év alatt jelentősen javult.
Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban a nyugati liberális demokratikus politikai rendszer elfogadta válságait. A Prágai Tavasszal ellentétben, amikor a testvérnépek "baráti" hadseregei közbeléptek, és leváltották a csehszlovák reformkormányt, Párizs és Washington a létező intézményrendszerek módszereit alkalmazta. A liberális demokrácia alkotmányos alapjainak messzemenő figyelembevételével.
Évekkel később Adam Michnik, egyike az 1968-ban bebörtönzött diákoknak, a kapitalizmus- és kommunizmusellenes mozgalmak különbözőségéről beszélt. A következőt mondta Daniel Cohn-Bendit-nak, a '68-as májusi francia radikális diákmozgalom közismert vezérének: "Számomra a legfontosabb Csehszlovákia szovjet inváziója volt, a nyugati diákok viszont Vietnamot tartották annak. Csupán akkor jöttem rá, mennyire különfélék vagyunk, amikor Vietnamot koncentrációs táborrá alakították át."
Nyilvánvaló, hogy 1968-ban Románia senki által nem járt úton indult el. Hogy jóformán a csehek és a lengyelek szintjét sem értük el (nem beszélve a nyugatiakról), az annak a következménye, hogy a hazai értelmiség nem értette, mi történt 1968-ban. Ha pedig arra vállalkozunk, hogy tudásunkat fitogtatva a sorsfordító évek titkait kommentáljuk, akkor elgondolkozhatnánk, hogy nagyon messze állunk 1848 liberális-demokratikus örökségétől. Akinek füle van, hallja!
Szabó Géza fordítása