GÓSY Mária

Büky Béla: A magyar nyelvtudomány és pszichológia tudományközi kapcsolatai századunkban
A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 204. szám. Budapest, 1996. 365 lap.

A modern értelemben vett pszicholingvisztika néhány évtizedre tekinthet vissza - bár gyökerei évszázadosak -, s még ennél is "fiatalabb" az ennek megfelelő magyar tudományterület. Büky Béla egyike volt azon kevés magyar szakembereknek, akik pszicholingvistának vallották, vallják és vallhatják magukat. Ez a könyv nemcsak címében, de tartalmában is a nyelvtudomány és a pszichológia határmezsgyéjén íródott; s bár a szerző szerényen "kapcsolatokat" említ, azokat a területeket tekinti át és elemzi, amelyek a két alapvető tudomány összefonódásából születtek, tehát többről van szó, mint egyszerű kapcsolatokról. Bármelyik, a kötetben tárgyalt témakörre vagy részterületre gondolunk, az pszichológiai és nyelvészeti ismereteket ötvöző tudományos eredmény.

Mind a nyelvtudományon, mind a pszichológián belül a huszadik századra, illetőleg században olyan új(abb) tudományterületek fejlődtek ki, amelyek már önmagukban is interdiszciplinárisak, hiszen kisebb-nagyobb mértékben ugyan, de két vagy több tudományterület határán jöttek létre (pl. fonetika, stíluskutatás, olvasáskutatás, szociolingvisztika avagy ösztönlélektan, szociálpszichológia). Ezeknek a kialakulásában, illetőleg továbbfejlődésében vagy a nyelvtudománynak, vagy a pszichológiának lett azután meghatározó szerepe. Az inerdiszciplináris tudományterületek kialakulása látszólag e század sajátossága mind a természettudományokban, mind az ún. humán tudományokban. Valójában inkább arról van szó, hogy az egyes tudományágak, -területek rohamos fejlődése, az újabb és újabb ismeretek és megismerések, a hatalmas információtömeg egyfajta szűküléshez vezettek. A polihisztorok ideje lejárt, a kutatók, tudósok egy-egy részterület szakembereivé váltak-válnak, ami nemegyszer azzal a veszéllyel jár(t), hogy már saját szélesebb értelemben vett tudományukra sincsen kellő rálátásuk. Amíg tehát a "polihisztor" két vagy több, esetleg jó néhány tudomány(ág)ban is jelentőset tudott alkotni, addig az "interdiszciplinaritásnak" mint tudományköziségnek nem volt sok értelme, hiszen a tudós kutató önmagában képviselte a határokat, az átfedéseket. A ma tudósa, kutatója már nemigen képes több tudomány értő áttekintésére, ezért - szinte öntörvényűen - a tudományon belül, pontosabban két vagy több tudomány határán jöttek, jönnek létre a szűkebb szakterületek. Amíg régen az ember maga volt "interdiszciplináris", addig mára a tudomány vált interdiszciplinárissá. Mindez azonban újabb feladatot jelent azok számára, akik egy-egy ilyen tudomány kialakulását kísérlik meg áttekinteni, illetőleg felfedezni, rendezni az egyik tudománynak a másikra gyakorolt hatásait, s az ennek következtében létrejövő összefüggéseket, sajátosságokat. Ezt a feladatot tűzte maga elé Büky Béla és oldotta meg kitűnően.

A kötet hatalmas munka, mondhatni életmű; a két említett tudományterület kapcsolatait, egymásra hatásait, összefüggéseit dolgozza fel rendkívüli filológiai pontossággal. Csupán a felhasznált művek 47 lapot tesznek ki, ami mintegy 1100 könyvet, tanulmányt jelent.

A "Bevezetés" első mondatában a szerző mintegy védelmezi a témát, úgy érzi, szükséges, hogy annak jelentőségét hangsúlyozza. A recenzens és remélhetőleg az olvasók számára ez gyakorlatilag felesleges; a korábban elmondottak tükrében azt mondhatjuk, hogy nemcsak hasznos, hanem egyenesen szükségszerű volt ez az áttekintés. Számos olyan összefüggést tárt fel a szerző, amelyek nélkül az egyes diszciplínák fejlődése aligha lenne érthető. Szükségszerű azonban azért is, mert a folyamat láttatása nélkül a szűkebb szakterületeken munkálkodók elveszhetnek az adatokban, a gondolattömegben; a jelen állapot és helyzet megértéséhez a múlt ismerete nélkülözhetetlen és helyzet megértéséhez a múlt ismerete nélkülözhetetlen.

Büky Béla a témát - igen érdekesen - kettős megközelítésben tárgyalja: egyfelől a nyelvtudományt elemzi a pszichológiai vonatkozások (I. fejezet: 77-226), másfelől a pszichológiát vizsgálja a nyelvtudományi vonatkozások tekintetében (II. fejezet: 227-98). A két nagy rész természetesen további fejezetekre tagolódik. A nyelvtudományi megközelítés során egyfelől a hagyományosnak tekinthető tudományterületek mentén történik a vizsgálódás: a fonetika, a fonológia, a szókészletkutatás, a morfológia, a leíró mondattan, a jelentéstan, a stíluskutatás, a szövegtan, a tipológia, az idegen-nyelv oktatás, a fordításelmélet, a nyelvtörténet és a pszichológia vonatkozásaiban, de helyet kapnak a nemzetközi szakirodalomban szokásosan a pszicholingvisztikához tartozó területek is, mint az olvasáskutatás. Másfelől az ún. rokonterületek és a pszichológia összevetése következik. Ilyen "rokon" területként jelenik meg a szoros értelemben vett pszicholingvisztika, a szociolingvisztika, a szemiotika és a tömegkommunikáció-elmélet.

Analizálja a múlt századi pszichológiai hatásokat a jelen század nyelvtudományában, az általános és kísérleti lélektan, a pszichofiziológia, az ösztönlélektan és a mélylélektan, a személyiséglélektan és a viselkedéstan, a fejlődéslélektan, a gyermeklélektan, a pedagógiai lélektan, valamint a valláspszichológia, a szociálpszichológia, illetőleg a kriminálpszichológia hatását a hazai nyelvtudományban. A felsorolás már önmagában rendkívül impresszív, jól jelzi azt a bonyolult összefüggésrendszert, amelynek a felderítése a kötet tárgya.

A könyv egyes fejezeteit olvasva nemcsak a részterületeken elért eredményeket ismerhetjük meg, hanem számos egyéb, a tudományhoz kapcsolódó tényről kapunk információt. Noha a kötet a magyar tudományok egymás közötti kapcsolatainak tárgyalását ígéri, ezt egy sokkal tágasabb, nemzetközi keretben végzi el, ezáltal az egyes irányzatok, elméletek, modellek leírása és sorsa teljesen érthetővé válik. Bár e századról van szó, mégis sokszor megjelennek a múlt századba visszanyúlóan azok a jelenségek, amelyek az adott kérdés tárgyalásához fontosak és rávilágítanak a jelen században tapasztalt sajátosságokra. Az egyes fejezetek során nemcsak az elméleti, de az alkalmazott kutatási eredményekkel és azok bírálatával is foglalkozik a szerző (pl. nyelvtankönyvek, vö. 67; idegennyelv-oktatás, vö. 95-9; a politikai kifejezések szemantikai vizsgálata, vö. 69; vagy a kriminálpszichológia nyelvi kapcsolódásai, vö. 295-7). Valószínűleg nagyon kevesen tudják, különösen a fiatalabb nemzedékek tagjai közül, hogy az első pszichológiai indíttatású idegennyelv-oktatási könyv a századfordulón keletkezett és Gombocz Zoltán nevéhez fűződik (vö. 95).

Büky Béla érzékeny odafigyeléssel kíséri a nyelvtudomány, illetőleg leágazásainak alakulását; ennek eredménye, hogy a kötet számos egészen új területet is tárgyal. Ilyen például a fordításelmélet, a szinkrontolmácsolás nyelvi, pszichológiai vonatkozásai (99-100), az olvasáskutatás, ezen belül a globális olvasástanítás problematikája (117) vagy a gesztusnyelv, amely - szurdopedagógiai szempontból mint a siketek jelnyelve - éppen most került, kerül a tudományos érdeklődés középpontjába (206-7). A szerző szélesre táruló figyelme a pszichológia felől közelítve is megmarad; rendkívül érdekes például az utóbbi időben divatossá váló C. G. Jung tanainak nyelvészeti jellegű elemzése =224-5); hasonlóképpen a valláspszichológia és a nyelvtudomány kapcsolatárról írottak (292-9). E nagy fejezetben kap helyet a fejlődésünkben visszamaradt gyermekek nyelvi gondjainak tárgyalása, amely mind a jelen elméletében, mind gyakorlatában igen fontos kérdés.

BÜKY BÉLA könyve nemcsak tudománytörténeti és bibliográfiai szempontból jelentős mérföldkő, hanem egyúttal részletes és egyben kritikus összegzése a tárgykörben elért eredményeknek. Ennélfogva forrásmű, amelyhez nagyon sokáig fognak kollégák, tanítványok, további nemzedékek tagjai hozzányúlni, tanulni belőle és továbbgondolkodni.