cimlap

Havas Katalin
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár


A mezei nyúl hasonlat nem álszerénység és poénvadászat csupán, a szó legvalóságosabb értelmében elveszettnek és elbátortalanodottnak érzem magam. Most ebben a pillanatban is, amikor csekély szövegszerkesztői gyakorlattal írásban teszek kísérletet arra, hogy egy igazán hétköznapi lény, a közkönyvtáros szempontjából megfogalmazzak bizonyos gondolatokat. Mindenekelőtt megrémít a kérdés filozófiai mélysége, már ha megtalálom egyáltalán a valóságos kérdést.

Ilyen közel még sohasem kerültem ahhoz, hogy magam is elkezdjek filozofálgatni mindarról, ami velünk történik. És itt a "velünk" korántsem csupán a könyvtári közösséget, hanem a személyes életünket is magába foglaló teljes világot jelenti. Hiszen, amikor a gépek jelenlétéről, kívánt és rettegett hatásáról gondolkodom óhatatlanul megjelenik előttem valamennyi családtagom. Látom a fiamat és lányomat, akik munkaeszköznek használják orvosi, fordítói munkájukhoz, látom a testvéremet, aki káprázatos kiegészítő anyagokat készít mint geológus, megkísérlem a férjem szavait felfogni, amikor egy atomkatasztrófa számítógépes szimulálásáról beszél, látom kisebbik gyerekeimet, akik számára a programozás már kutyaközönséges iskolai tantárgy. (Már-már úgy tűnik, mintha az anyatejjel szívták volna magukba, de esküszöm, hogy én ebben ártatlan vagyok ...)

De legjobban az gondolkodtat el, amikor az óvodából hazarohanó unokám egy lendülettel a gép mellé telepedik és attól fogva neki már csak a tarkóját látom. Félek, hogy egyre kevesebbet fogom látni az arcát ...

Hát ezért filozófiai kérdés mindez, minthogy az is az, hogy a tulajdonképpen a minden szükséges információt tartalmazó gépek és a gépeket rutinosan kezelő információt kereső felhasználók mögé kell-e még könyvtár és könyvtáros?

Valóban egy teljesen új világ köszöntött be, vagy lehetnek, legalábbis a múlt kutatóinak déja vu érzetei? Gondolom, hogy lehetnek, hiszen az információs társadalom nem most kezdődött. Csak a méretek mások. Ahogy erről a világot foglalkoztató jelenségről olvasok és gondolkodok, egyre jobban kezdek megnyugodni, hiszen tényleg nincsen új a nap alatt.

Az ősember első füstjele a maga módján az első INTERNET "adás" volt. Valahol, valaki, valakiknek elküldött egy szabadon szárnyaló üzenetet, amit dekódolni lehetett. Arról nem az információátadás tehet, hogy ma már nem 20-30 fős hordák tagjait kell értesíteni a fontos dolgokról, hanem 5 milliárd ember közül bárkit, a Föld bármely pontján.

Amikor kialakultak a falusi és városi közösségek, megszületett az írás is, és így tovább, és így tovább, amíg el nem jutottunk a mai globális rendszerekig. Az merőben már kérdés, hogy milyen a nagyon gyors átalakulásokat átélő nemzedékek közérzete. Kicsit zavarbaejtő valódi paradigmaváltás részesének lenni. Személy szerint velem addig nem volt baj, ameddig nem hallottam az INTERNET-ről. A szövegszerkesztőre úgy tekintettem, mint egy jól kihegyezett ceruzára, az hogy fogalmam sincs, hogy hogyan kerülnek a betűk a képernyőre, nem túlzottan izgat, hiszen azt sem értem, hogy mitől fogom tudni egy zsebre tett lemezen elvinni gondolataimat egy másik számítógépre, hogyan fogják egybeszerkeszteni mások írásaival, azt sem értem, hogy mitől tudom eltüntetni egy rossz mozdulattal, amit eddig írtam, azt sem értem, hogy mitől engedelmeskedik nekem a delete gomb, ha nem vagyok megelégedve közhelyeimmel. Mindez számomra ugyanolyan felfoghatatlan talány, mint az összes technikai csoda, amivel hosszú életem alatt találkoztam. Tudom, hogy nem kellek ahhoz, hogy működjenek. A számítógépes adatfeltárás sem ördöngősebb, mint a katalógus, a tudományok "kézi" rendszerezését érzem olyan zseniálisnak, mint a gépi feldolgozást.

Ami viszont megbénítja a fantáziámat, annyira csodálatba ejt, az az INTERNET megjelenése. Alig tudok róla valamit, de érzem, hogy valami olyasmi kezdődik, amivel szabályokhoz, kötöttségekhez, tilalmakhoz szokott nemzedékünk aligha találkozott valaha is.

Aki átélte azt, hogy a könyvtár egyetlen írógépét a nagy nemzeti ünnepek előtt el kellett zárni, nehogy röpcédula sokszorosítódjék rajta, vagy a nyolcvanas évek derekán a könyvtárba került bér-másológépet is esténként vasrács védte, mert, lásd, mint fent, az tud csak igazán örülni a telefaxnak, és a másológépnek. Aki betiltott filmeket csak akkor láthatott, ha ismerősei becsempészték egy zártkörű klubba, vagy akinek át kellett adnia Kundera Tréfa c. művének valamennyi könyvtárba került példányát egy sofőrnek, aki aztán a zúzdáig meg sem állt vele, az tud igazán örülni az INTERNET-nek, a vélemények szabad áramlásának. Csakhogy a vélemények "nem szabad" áramlása védett is valamitől.

Talán tanulságos elmondani, hogy hogyan találkoztam először az INTERNET hírével. Kezembe nyomtak egy francia nyelvű kéziratot, ha akarom helyezzem el a könyvtárban, az INTERNET-en érkezett. Annak a könyvnek kinyomtatott szövege volt, amelyet Mitterand elnök kezelő orvosa írt, és amelynek kiadását megtiltották a személyiségi jogokra hivatkozva. Mit szólt volna Savonarola, mit a későbbi máglyakészítők, mit a főcenzorok, vagy maga Aczél György, ha tilalmaikat ennyire semmibe veszi egy eszközöktől (és nem eszméktől) támogatott új nemzedék? Nem tudok erre a kérdésre felelni! Mikorra alakul ki, kialakul-e egyáltalán ennek a merőben új közlési módnak a jogrendje, etikája, hiszen mindenki azt és oda továbbít rajta, amit csak akar.

Azt sejtjük, hogy a kelet-európai diktatúrák összeomlásában hatalmas szerepe volt a műholdak által közvetített televízióadásoknak, hiszen egy merőben más életminőségről, értékrendről tudósítottak, mint a népi demokráciák TV-adói, de vajon sejthető-e egyáltalán, hogy mit fog maga alá temetni a nézetek, filozófiák, dogmák, ötletek, szítások és uszítások korlátlan barangolása a virtuális térben? Most értem csak meg a jurnaliszta poént: "kalandorok e-mailjenek"...

Mindezeken gondolkodva a közkönyvtáros is mélyen érintve van bennem, hiszen már most, a hálózatok megjelenésének első óráiban is érezhető az a kimondhatatlan különbség, ami a gépi hozzáférhetőség és a hagyományos kínálat között van. Természetesen minden rendben lesz, ha már minden könyvtárban ott lesznek a gépek, és szabadon rohangálhatunk magunk is a kiépített hálózatokban, csakhogy a könyvtárak valahogy messze elmaradtak a lehetőségektől. Lehet, hogy ez nem véletlen? Kérdezem Theodore Roszakkal együtt, aki szerint a minél nagyobb piacot kereső számítógépipar elkerüli azokat a helyeket, ahol egyszerre többen is hozzáférnének a gép nyújtotta lehetőségekhez. Üzleti érdek az "egy gép, egy felhasználó" elv és ezzel igencsak ellentétes a könyvtár demokratizmusa, nyitottsága és nyilvánossága. Miért az oktatási intézményeket bombázzák elsőnek az új és még újabb gépekkel? A gyerekeken keresztül "etetik" be a családokat, a felnőtteket, a potenciális felhasználókat? Nem rekesztődik-e ki, ha nem is végzetesen, de sok időt vesztve a számítógépes szaktanárok és gyerekek bensőséges kapcsolatából a többi szaktanár, a könyvtáros, a szülő?

Látszólag távoli probléma, de számomra valahol a gépesítés mítoszához kötődik az is, hogy a nagy szakkönyvtárak, egyetemi könyvtárak támogatására fordítható magyar vagy külföldi alapítványi pénzek szinte minden forintja a gépesítésre fordítódott és ezzel egy igen sajátos helyzet alakult ki: Az egyetemi, főiskolai képzésben résztvevő hallgatók, miközben komputerizált könyvtárakat mondhatnak magukénak, a hagyományos dokumentumokért, értsd: kötelező irodalom, a közművelődési könyvtárakat ostromolják.

Miközben egymással hálózatba lépnek a gépek, aközben a hagyományos intézmények közötti hálózatok megszűnnek. A könyvtárak egymástól elszigetelve, ellenérdekeltségektől sem mentesen küzdenek az árral, egyfelől a dokumentumok, információk áradatával, másfelől a felhasználók szinte soha nem látott tömegével. És az olvasókat egy cseppet sem érdekli, hogy ki, milyen céllal és megfogalmazott szándékkal alapított könyvtárat, hogy a Széchényi Könyvtár nemzeti, a Szabó Ervin Könyvtár pedig városi, ők jönnek és egyszerű iskolai könyvtárként kívánják használni az állományt, vagy közérdekű információkat keresnek magánéletükhöz, vagy egyszerűen csak pihenni akarnak, időt eltölteni. És ezekből a könyvtárakból még szinte teljesen hiányzik a gép és a benne lévő adatözön és a hálózat.

Roszak, miközben a könyvtárak elhanyagolásán mereng odáig merészkedik nagy gyanakvásában, hogy elképzelhetőnek tartja, hogy a férfierényeket felmutató gépimádók azért kerülték el a kölcsönkönyvtárakat, mert azok hagyományosan női munkahelyek ...
Ezzel a gondolattal mélyen azonosulni tudok. Azért nem teljesen "géptelen" a helyzetünk, de korlátaink számosak. Nem sikerült még igazán működő integrált könyvtári rendszert kialakítani, bár a munka nagy erőkkel folyik, valószínűleg a házilagos fejlesztés csapdájába estünk és most futunk a pénzünk után. A rendelkezésünkre és az olvasók rendelkezésére álló kevés gépen csak azt lehet megtudni egy könyvről, hogy azt megírták-e egyáltalán, de azt még nem , hogy megvan-e a könyvtárban. Az adatbázisokban való kutakodásnak határt szab a pénzhiány, mivel sem a könyvtár, sem az olvasó nem képes megfizetni azokat a gépidő díjakat, amelyeket az előállítók kérnek. Így teremtődik meg az a meglehetősen bizarr helyzet, hogy állunk a be sem kapcsolt gép előtt és tudjuk, hogy benne rejlik a válasz az adott kérdésre, de nem áll módunkban feltárni a titkot, mert a "Szezám tárulj" pénzbe kerül.

Biztos vagyok benne, hogy a gazdasági szférában ez nincs így, mert ott pénzt teremt a felhasználás maga, de a társadalomkutatás meglehetősen nehezen jut tágabb ismeretekhez. Ebben a helyzetben áldás a szakma elnőiesedése, mert bennünk, "hagyományos" könyvtárosnőkben megvan az a képesség, hogy megvigasztaljuk az információhoz nem jutottakat, és talán jobban tudjuk megfogni azt a pillanatot, amikor érdemesebb a hagyományos könyvtári eszközöket használni, mint a gép bűvöletében élni ...

A könyvtárba érkező fiatal generáció természetesnek tartaná, hogy csak a gépek segítségét vegye igénybe, de feladataik megfogalmazásakor látszik, hogy meglehetősen nagy szakadék tátong az oktató és oktatott között. A tanárok döntő többsége még nem tévedt rá a sztrádára, kétségbeesve keresi a gyalogösvényt, vagy legalább a kerékpárutat, miközben tanítványa már száguldana, ha nem is Jaguáron, de Ladán. Ami a fiataloknak már a vérében van, az nekünk, "közvetítőknek", tanároknak és könyvtárosoknak még felfoghatatlan titok.

A tananyag átadása még a hagyományos dokumentumokra épül. A könyv, a folyóirat még sokáig aktív és kikezdhetetlen hordozója lesz az ismereteknek. Bár itt is tapasztalható egy fenyegető jelenség. Lehet, hogy mondandómmal most eltávolodom a gépi világtól, de talán felfedezhető egy távoli összefüggés.

Egyetemek és főiskolák, fizető tanfolyamok és posztgraduális képzések szerveződnek könyvtár nélkül. A tanárok nagy része nem ismeri az újonnan megjelenő szakirodalmat, mert nincs pénze beszerezni azt. A tananyag kiegészítéseként olyan irodalmat ajánl, amelyet már csak elvétve lehet megtalálni a könyvtárakban. Vannak stúdiumok, amelyeknek nincs is új alapvető szakirodalma, így nem is meríthet másból, mint a régiből. Ezeket viszont csak olyak korlátok között tudják nyújtani a könyvtárak, amelyek sehogyan sem férnek össze az új világképpel. A magánéletében, játékaiban, otthoni gépi világában gyorsasághoz és széles választékhoz szokott fiatalok számára hihetetlen a tanárok és a könyvtárak működésképtelensége, impotenciája. Türelmetlenek, mert fizetnek az oktatásért, fizetnek a könyvtárért, türelmetlenek, mert nem tudják teljesíteni a kötelességüket, amelyet lehet, hogy nem is maguk találtak, hanem a szülők közvetítette külső valóság. Lehet, hogy ez a türelmetlenség fogja felrobbantani a Gutenberg-galaxist?

Az információ-továbbítás, az üzenetátadás soha nem látott szabadságát biztosító készülékek már megszülettek, a lehetőségek kitalálódtak, az ideológiai, politikai korlátok leomlottak, ma már csak a szegénység áll útjában a szabad áramlásnak. Vajon milyen technikai forradalom fogja ezeket a ma még nagyon valós korlátokat lerombolni?

Jó lenne, ha valami határt szabna az üzleti érdekeknek, és az emberek nem csak otthon, munkahelyükön, hanem a sokak számára elérhető nyilvános könyvtárban is, a hagyományos dokumentumok és a közvetítő könyvtáros társaságában is találkoznának a gépi információközvetítéssel. Talán akkor nem lenne annyira félelmetes az a vízió, hogy egy teljesen magányos ember ül majd szemben az egész világgal. Ismereteit, kételyeit, kívánságait gépi közvetítéssel, az ismeretlenbe küldi. Hol lesz ekkor a kapcsolatok testmelege, mit lehet tapintani a billentyűkön és az egéren kívül, hol lesz a tanár-diák kapcsolat? Hol a figyelemfelkeltés, az ajánlás, a javasolás, az intés, a figyelmeztetés, az óvás személyessége?

Tudom, hogy minden új megrémítette a hagyományőrzőket, az ortodoxokat, és mindig volt, ami feloldotta félelmeiket, megcáfolta huhogásukat. Én is reménykedem abban, hogy a gépek által közvetített és megteremtett lehetőségek határtalan szabadságot teremtenek, bár nem tudom, hogy bízhatunk-e magunkban annyira, hogy ezzel a szabadsággal élni és nem visszaélni fogunk.
A középkorban a kódexeket odaláncolták az olvasópulthoz, hogy senki emberfia el ne lophassa őket és más kiváltságos is hozzájuk férjen. Ma senki nem lophatja el az információt, a "tudást" a gépről, előbb-utóbb kiváltságosok sem lesznek, csak a lánc marad meg, amit ma elektromos kábelnek hívnak ...