|
A
magyar színházművészet
nemzeti kincs
Dr.
Szikora János 2003.
január elsejétől a Szolnoki Szigligeti Színház kineve-zett
igazgatója. 2002.
őszétől megbízott igazgatóként irányította az intézményt. Rendezőként
dolgozott Pécsett, Győrben, Miskolcon, igazgatóként Egerben, majd
ismét
Pécsett, aztán a Szegedi Nemzeti Színház művészeti vezetőjeként. A
fővárosban
elsősorban a Vígszínházhoz kötődött, ám felsorolni is sok volna azon
játszóhelyek
szá-mát, ahol rendezett.
–
Milyen esély és
milyen veszély vár a magyar színházművészetre az Európai Unióban?
–
Amint a társadalmi élet
más szereplői számára, 2004 a színház számára is egyszerre kelt
reményeket és
szorongásokat. Reményeink azokból az előnyökből táplálkoznak, amelyeket
a
csatlakozás kétségtelenül kínál. Szorongásaink pedig azokból a negatív
hatásokból fakadnak, amelyek a csatlakozást követően várhatóan elérnek
bennünket.
A
művészek számára
egyébként a határok lebontása (politikai, jogi, gazdasági értelemben)
nem hat
az újdonság erejével, mert a kultúra képviselői e hatásokat már rég
lebontották. A művészek a világ valamennyi országában egységes
kulturális
iden-titással rendelkeznek. Az alkotóművészeknek és az alkotásoknak
soha nem
volt szükségük ,,útlevélre”. Aki akart, eddig is épített kapcsolatokat.
A
kapcsolatok egy része pénz nélkül is ragyogóan működik, másik részükhöz
viszont
pénz kell. A színház ez utóbbiakhoz tartozik.
–
Kezdjük a
reményekkel!
– Az
Európai Unióhoz való
csatlakozással olyan pályázati pénzforrások nyílnak meg, amelyektől
eddig el
voltunk zárva. Példaként említhetem a Kultúra 2000 el-nevezésű,
nagyszabású
pályázati lehetőséget, amelynek keretében valóban komolyan
próbálkozhatunk. Azt
is látnunk kell azonban, hogy a pályázati rendszerben osztogatott
európai
pénzforrások megszerzése, utólagos elszámolása hihetetlenül bonyolult
és
bürokratikus, vagyis nehézkes és időigényes. Nagyon alapos tervezést,
hosszú, aprólékos
előkészítést és sokszoros ellenőrzést jelent. Tudomásul vesszük, hogy
ez a
bürokratizmus nem önmagáért való, hanem az igazságosság jegyében
elengedhetetlen,
no és persze azért, hogy megelőzhetők legyenek a visszaélések. Ám ez a
rendszer
semmiképpen sem kedvez a spontán alkotói folyamatoknak és a színházi
alkotás
frissességének. Tulajdonképpen ennyivel el is fogyott az előnyök sora!
– Félelmek, szorongások…
– A szorongások egy részének oka, hogy
szinte
törvényszerűen fölerősödhetnek azok a tendenciák, amelyek a színházi
alkotásokat is piacra kívánják dobni. A színházi alkotások piacra
dobásának
koncepciója, nem kizárólag az olcsóság,
a kommercializá-lódás miatt sántít, hanem egyszerűen azért, mert a mai
magyar,
kelet-európai piacunkon kevés a fizetőképes vevő! A színházművészek
hosszú
ideje igyekeznek tudatosítani a közvéleményben azt a szakadékot, ami a
színházi
alkotások költsége és a színházjegyek ára között tátong. A piactól
való
félelem reális oka az, hogy ha Magyarországon a színházjegyeket annyi
pénzért
kellene értékesíteni, amely a színház működését fedezi, a jegyeket
egész
egyszerűen nem tudnánk eladni. A mai Magyaror-szágon ugyanis igen
kevesen
engedhetnék meg maguknak, hogy 20-30 ezer forintot ,,dobjanak ki” egy
színházjegyért.
Szorongásaink
másik oka
attól való félelmünk, hogy a Magyarországon működő színházi intézményi
struktúra támogatásából az állam kivonul.
–
Nyugat-Európa
országaiban szinte kivétel nélkül hiányzik az államilag dotált egységes
színházi rendszer…
–
Éppen erre célzok.
Attól félek, hogyha tekintetünket állandóan nyugatra vetjük – márpedig
onnan
példát hozni igencsak divatos –, egyszer majd föláll egy lelkes magyar
honatya
és nagy ékesszólással fölveti annak az előnyét: mennyit spórolhatna meg
az
állam, ha nem tartaná el a színházakat. Könnyű lesz sikert aratni ezzel
a fölvetéssel,
hiszen az elvonásból látszólag anyagi előny származik, hivatkozásul
pedig ott
van Európa. Senki sem fogja megkérdezni az állástalan francia, angol,
német színészeket
és rendezőket, hogy véleményük szerint az ottani rendszer jó-e vagy
sem. És azt
sem fogják figyelembe venni, hogy a magyar színházi intézményrendszer
olyan
nemzeti kulturális kincs, amely minket – e közepesen szegény országot –
szellemi
javakban a legelsők közé helyez Európában.
– Többletforrásként megnyílnak az
említett
pályázati lehetőségek…
–
Valóban. Ám jó tudni,
hogy minden egyes pályázat legfeljebb hozzájárul a költségekhez
harminc,
negyven, a legjobb esetben ötven százalékkal és a fennmaradó hetven, hatvan, ötven százalékot elő
kell
teremteni: bevételekből, reklámokból, támogatásokból.
– Szponzoráció…
– Szponzorációra és szponzorokra
legtöbbször
olyanok hivatkoznak, akik hűvös irodájuk mélyén, székükben elégedetten
hátradőlve elméleti tanácsokat osztogatnak és nem élnek, sohasem éltek
a
mindennapok valóságában. Így nincsenek tisztában azzal, hogy a
gazdasági élet
szereplőit az állam túlságosan ,,lefeji”. Hihetetlenül kevés az a
megmaradó
pénz, ami a vállalkozók, a vállalkozások nyereségéből kultúrára
szánható.
Ugyanakkor e pénzre ácsingózik a sportoló, az óvoda, az iskola, a
kórus, a
szakkör, az idősek otthona. Cinikusan álnaiv elképzelés, hogy a
reálisan számba
vehető, így-úgy összekunyerált, összeügyeskedett pénzforrások
számottevően
gyarapíthatják a színházat. Természetesen akadnak szponzorok, léteznek
szponzori pénzek; párszázezer forint erejéig. Ám ezekből még
,,szaloncukorra”
sem telik, nemhogy karácsonyfára”! Pedig a színháznak minden este meg
kell
ajándékoznia közönségét! Nem elég profi módon előadni, minden
alkalommal oda
kell varázsolnunk a csodát is!
–
Mennyire közeli a
veszély?
– Ezt
egyikőnk sem tudja!
Ám azt sejtjük, hogy 2004-ben felgyorsulnak a társadalmi életet
szabályozó
azon gazdasági, jogi folyamatok,
amelyeknek lehetséges következményei visszafordíthatatlan változásokat
indíthatnak el. Természetesen nem képzeljük, nem képzelem azt, hogy
2004-től
megszűnik a magyar színház. Nem! De szépen, lassan, olykor
észrevétlenül
átalakul a társadalom működésének és működtetésének egész
mechanizmusa, amely
változás lépésről lépésre bedarálja, megsemmisíti az egész jelenlegi
színházi
intézményrendszert. Hogy 2004-ben elkezdődik valami, az egészen
biztos. Hogy
aztán az erózió két-három év, vagy hosszabb idő, azt ma nem érdemes
találgatni.
Nem is az a fontos! De a bomlás félelmetes lehetőségét nagyon is
komolyan kell
vennünk és megpróbálkozni a megelőző lépésekkel.
–
Mit tehetünk?
–
Először is; ne
privatizáljuk a színházakat! Őrizzük meg színházainkat, őrizzük meg a
magyar
színházművészetet. Merjünk abban hinni, hogy Európának nem majmok
kellenek,
hanem önálló, egyedi gondolkodásukat megőrző nemzetek. Másodszor: a mai
magyar
színházi intézményrendszerben jelöljük ki a megőrzésre érdemes
vonásokat. Ahogy
az állam törvényben biztosítja kultúrkincseink megőrzését, ugyanúgy
törvényben
kellene garantálni a magyar színháznak, mint nemzeti és európai
kultúrkincsnek
a megőrzését.
–
Ki tegye meg az
első lépést?
–
Nyilvánvalóan a színházi szakma! Vagyunk néhányan – nem túl sokan –,
akik egy
ideje már verjük a dobokat: kollégák ébresztő! Tehát, hangosan kiáltom,
hogy a
ma még csak szendergők is meghallják: egész jövő életünk múlhat azon,
hogy a
saját jövőjük iránt érzéketlen színházi emberek időben fölébrednek-e.
|
|