Dr. Váradi József:
A
virágzó Tisza-vidékért
A Tisza az
Alföld folyójaként, a szeretett szülőföld jelképe, művészeti
alkotások,
ihletője, életet, megélhetést teremtő természeti csoda és erőforrás,
egyszersmind
veszély, pusztító erő, hiánya pedig emésztő szomjúság. Az emberiség
civilizálódásának
története a nagy folyóvölgyi kultúrákkal kezdődik, sőt a tudomány
fejlődésének
számos területe is a folyógazdálkodáshoz tapad. Az egyiptomi kultúra
számos
tudományterülete a csillagászat, a mértan, a földmérés is a folyó
vízjárásának
előrejelzésével, haszonvételeinek megszerzése céljából fejlődött,
hiszen ezek
nélkül a nílusi áradások gazdagságát nem lehetett volna kiaknázni.
A folyók az ember letelepedésének,
városai
kialakításának is kristályosodási centrumai. Nem véletlen, hogy hazai
településeink közül több mint 1600 település úgynevezett két parti
település,
vagyis valamely jelentősebb vízfolyás vagy folyó keresztezi azokat. A
folyók
ugyanakkor gazdasági, kulturális, sportolási, pihenési értékteremtő és
-hordozó
voltuk mellett veszélyt is jelentenek. Ráadásul az emberi
életfeltételek
változásától függően folyamatosan változó nagyságú károkat okoznak.
A Tisza szabályozás előtti
vízjárásának történelmi
feljegyzéseiből tudjuk, hogy az ártéri ember részben dombra építette
szerény
házacskáit, részben a nagyobb árvíz elől magaslatra menekülve a víz
leapadása
után visszatért és egyszerű hajlékát a pusztítás után viszonylag
gyorsan és
egyszerű eszközöket használva újra felépítette.
Furcsa módon a
folyó legnagyobb veszélye az árvíz, sok ország (elsősorban a kelet
népei,
Vietnam, Laosz) ma is így védekezik, de a fejlett gazdasággal
rendelkező
országok heves vízjárású folyóinak völgyébe települt városok egyes
folyóközeli
kerületében a védekezés ma is a padlásra költözés és az árhullám gyors
elvonulása után a takarítás. Figyelemre méltó, hogy ezeken a
településeken az
ármentesítés komoly lakossági egyeztetések után, számos lakos
ellenállásának
leküzdése árán, általában mobil gátak telepítésével oldható csak meg.
A
kettősség, vagyis a víz elérhetősége iránti elemi, ősi atavisztikus
ösztönös
vágyunk és az árvíz károkozásától való félelmünk gyakorta konfliktust
teremt.
Ilyen konfliktus volt például hazánkban a Bodrog jobb parti települések
lakosainak életében az 1999-2000. évi árvíz vagyonokat pusztító
látogatása,
amikor is elemi kívánalom volt a bodrogi árhullámainak kizárása a
településről.
Majd, amikor több mint 1,5 milliárd forintért megépültek a védtöltések,
de az
immár biztonságot nyújtó gátak a kert végében magasodva, eltakarták a
békés,
árvízmentes Bodrog látképét az ott élő lakosság kebléből sóhajok
törtek fel a
látvány elvesztésének fájdalma miatt.
Az árvíz elleni biztonság megteremtése
azonban a
lakosság vagyonának, a települések
gazdagodásának növekedésével, a közlekedés követelményeivel egyre
elemibb és
egyre fokozottabb kívánalom. Különösen a nagy síkságokon, a lomhán
kanyargó folyóvölgyekben,
ahol egy-egy nagyobb árvízi elöntés hónapokig tartó vízborítást okoz a földeken. Az
árvízmentesítésért kiált a
mezőgazdaság is, hiszen az árvíztől elragadott földeken termelt gabona
az adott
kor, adott gazdasági fejlettségi szintjén nagyon jó bevételt kínált az
ármentesítés révén földhöz jutott tulajdonosoknak.
A társadalom
igényei, fejlődési prioritásai, gazdagsága és értékítélete azonban
folyamatosan változik. Változik az ember tudományos ismerete, egyre
tökéletesebb
műszerek, vizsgálati módszerek állnak rendelkezésére és így egyre
többet tud
saját környezetéről. Felismer tendenciákat és meg tudja állapítani,
hogy mely folyamatok
hatnak kedvezően és melyek kedvezőtlenül az ember hosszú távú
életkörülményeire.
És kiderült, hogy amit tegnap feltétlenül elvégzendő beavatkozásnak
tartott,
azt ma már fel kell számolni, át kell alakítani.
A követelmények
változása a Tisza völgyének, a Tiszával való gazdálkodásnak a
történetében is
jól nyomon követhető. Az eleinte spontán haszonvételekre berendezkedő ember előbb a
fokgazdálkodásra állt
rá, majd a török hódoltság idején életének védelme miatt hatalmas
területeket
árasztott el és tette azokat mocsárrá.
Az 1800-as évek
gazdasági fellendülése, a gazdagodó települések biztonsági igénye, a
közlekedés
feltételeinek megteremtése egyaránt a folyó megzabolázásának feladatát
fogalmazta meg a mérnöknek. A mérnök a társadalom igényének
kielégítése
érdekében (hogy az jogos vagy sem, azt nem ő dönti el) megtervezi, majd
megvalósítja a szükséges beavatkozásokat. Nagyon fontos látnunk, hogy a
vízügyi
szolgálat nem hirtelen felindulásában találja ki a vízgazdálkodási
beavatkozásokat, hanem a társadalom megrendelésére
hajtja végre azokat.
A Tisza
legújabb kori, XXI. századi fejlődésének a társadalom által igényelt
legmeghatározóbb eleme az ún. Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése (VTT),
ami valójában
nem más, mint ártér reaktiválás
szabályozott vízkivezetéssel.
De mit is jelent ez
valójában? Hogyan jutottunk el addig a döntésig, hogy a társadalmi
fejlődés új
fejezetében, a Tisza-völgy vízgazdálkodásában ez a beavatkozás legyen a
meghatározó?
A VTT programja
bár rövid, de annál gazdagabb múltra tekint vissza.
A Tisza
fenyegető, sőt pusztító árvizeinek XX. századi történetében az 1970.
évi volt a
mérföldkő. Ma már történelem, de érdemes felidézni, hogy a védekezés
2.425 km
hosszú töltésen 15 napig tartott, 43 ezer ember részvételével.
Hatvankilenc település
95 ezer lakosát kellett kitelepíteni. A Tisza és mellékfolyói, a Szamos
a
Körösök, a Maros mindegyike a korábban mért legnagyobb vízállás fölött
tetőzött.
Román területen a Szamos is és a Maros is 300 cm(!)-rel haladta meg a
korábbi
maximumot, hazánkban 45-112 cm volt a rekordjavítás értéke. A
rendkívüli
erőfeszítések és a szakszerű beavatkozások következményeként végül
csak a Szamoson
következett be töltésszakadás, de az is ötezer
lakóházat döntött romba. A többi helyen viszont töltések között
maradt az
ár, és sehol sem követelt emberéletet. Az 1970. évi
árvíz adta meg a lökést arra, hogy új
alapokra helyezzék az árvizek ellen védő gátak méretének
meghatározására
vonatkozó számításokat. A számítások eredményét 1973-ban jogszabályba
foglalták
és az árvízvédelmi művek fejlesztésénél azóta ezek alapján határozzuk
meg a
gátak biztonságos méreteit. Érdekes történelmi tény azonban, hogy az
így
kiszámított új töltésmagasítási értékek a Közép-Tiszán mindössze 17
cm-rel
magasabbak, mint az 1934-ben elvégzett szá-mítások szerintiek. Ez azt
jelenti,
hogy 70 éve sem sikerült a Tisza
védtöltéseit az előírt méretre kiépíteni!
A Tisza és a
Duna árvizeinek történetében is hosszú, majdnem békés időszak
következett, de
az árvízvédelem fejlődése szempontjából meghatározóak voltak az 1974.,
1980.,
1981. évi Körös-völgyi árvizek, amelyek tanulságai hozzájárultak ahhoz,
hogy a
tározók alkalmazásának módszerét tökéletesítsük az árhullámok elleni
védekezésben. A tiszai árvízvédekezés történetében az 1998. november
4-én
kezdődött, 1999. márciusban folytatódott, 2000. áprilisában
megismétlődött,
majd 2001. márciusában újra jelentkező árvizek teremtettek új fejezetet.
A 28 hónap
alatt lezajlott négy rendkívüli árvíz évről-évre ismétlődően, de végül
Tiszabecsnél 47 cm-rel, Tivadarnál 149 cm-rel, Tokajnál 48 cm-rel,
Szolnoknál
132 cm-rel javította meg a korábban mért legmagasabb árvízszinteket.
A Tiszán
lezajlott hatalmas árvizeknek néhány nagyon markáns tanulsága
fogalmazódott
meg.
A védekezés és
helyreállítás költsége meghaladta a 120 milliárd forintot (2001. évi
árszint).
Azokon a
töltésszakaszokon, ahol a gátak az előírt méretre az árvíz előtt
kiépültek,
1/5-1/10-ébe került csak a védekezés, mint ott, ahol a fejlesztést nem
tudtuk
befejezni.
Most is (2001.
március 6-án) Tarpánál az előírásoktól elmaradt méretű töltésen
következett be
szakadás (az előírás szerint kiépített töltésszakaszon még nem volt
szakadás
hazánkban).
A minden eddigi
szintet meghaladó árhullámnál nagyobb árhullám kialakulására reálisan
számítani
kell, hiszen most (ellentétben 1970-nel) sem a Körösök, sem a Szamos,
sem a
Maros nem hozott jelentős mennyiségű vizet. Ha ezek is „rádolgoznak” a
Tiszára, még sokkal magasabb szintek alakulnak ki, biztosan
kivédhetetlenül.
A 2000.
márciusában és áprilisában a Tisza középső szakaszán kialakult
legnagyobb
árvíz idején nagy szerencse ért bennünket a védekezésben, hiszen a
böjti szelek
elmaradtak, nem volt hullámverés, csapadék nem hullott, a melegben
felszáradt
utakon jól lehetett közlekedni és újabb árhullám
se vonult le a Tiszán.
Már 1998-ban, de
különösen
1999-ben és 2000-ben látszott, hogy a
Tisza vízlevezetési tulajdonságai megváltoztak. Egyszerűen úgy
látszott,
hogy valahol Szolnok és Tiszaug közötti Tisza-szakaszon dugó
keletkezett, amit
meg kellene találni, ki kellene húzni és minden a régi lehetne. A
valóság ennél
természetesen sokkal bonyolultabb.
Hogyan tovább
tehát a Tisza árvizeinek biztosan megismétlődő és valószínűsíthetően
minden
eddiginél nagyobb erejű támadása elleni védelemben?
Először is
tudomásul kell vennünk, hogy a Tisza 150 évvel ezelőtt elvégzett
szabályozottsága adottság. Adottság, de nem megmásíthatatlan, vetik fel
néhányan és ezzel a felvetéssel érdemes foglalkozni.
A Tisza a
Vásárhelyi Pál által javasolt szabályozásának lényege és célja a
kanyarok
átvágása, ezzel a víz levonulásának gyorsítása. Töltések építése,
amivel az
elöntött területek nagysága korlátozható és lehetővé válik a
mezőgazdaság fejlődése
és a hajózás elősegítése révén az európai felzárkózást jelentő
polgárosodás.
A szabályozás
nem valósult meg mind a mai napig. Az akkor tervezett 102
kanyar-átvágásból 94
készült el. A töltések az eredetileg tervezett nyomvonal helyett
számos
területen – a helyi birtokosok és politikai csatározások áldozataként
–,
helyenként a birtokhatárokat, vagy olcsóság okán az övzátonyokat
követték.
De a Tisza
szabályozottsága, eltérően a nyugat-európai hajócsatornázás-szerű
folyószabályozásoktól, számos elemében magán hordja régi, természetes
Tisza-táj
arculatát. A töltések átlagos távolsága 1,8 km, de van, ahol 6 km távol
épültek
a gátak. Létrejött 167, öt hektárnál
nagyobb, rendkívül sokszínű és gazdag holtág. Ez lehetővé tette, hogy a
XX.
század végén felismert természetvédelem fontossága a Tisza-völgyében is
meggyökerezzen.
A vízügyi
szolgálat már 1992-ben megkezdte az ún. holtág-rehabilitációs
programot,
1995-ben pedig a Tiszán az ún. zöld folyosó programot. Ezek a
programok már
célul tűzték ki a Tisza árvizeinek visszatartására szóba jöhető
lehetőségek
vizsgálatát, részben a holtágak felélesztésével, részben a mentett
oldalra történő
vízkivezetéssel, az ottani természeti értékek növelése érdekében. Nem
titkolt
része volt ennek a programnak az ökoturizmus
fejlesztése. A töltésekre kerékpárutakat terveztünk, a gátőrházak
pedig a
csónak-, a lovas és kerékpáros túrák pihenő és segítségnyújtó bázisává,
vendégszállássá és tájékoztatási, ismeretterjesztő központokká váltak
volna.
A szabályozott Tisza tehát az Alföld
síkságából
kiemelkedő kanyargós, de tájba illeszkedő töltéseivel, a töltések által
határolt hullámtér gazdag élővilágával, számos holtágával, kitűnő
csónak- és
vízitúrát kínáló lehetőségével, gátőrházai által nyújtott civilizált
biztonságával jó adottság a felértékelődő természetvédelemnek.
Ugyanakkor a
Tisza-völgy 2.870 km hosszú töltése, 400
településen 300 ezer ingatlant és másfél millió embert véd, 6.500
km hosszú
úton, 3.000 km vasúton teszi lehetővé a közlekedést. A magyar
mezőgazdasági
termelés 30 százaléka, az ipari termelés jelentős része a Tisza
árteréből
származik.
A települések a
korábbi magaslatokról a Tisza árterébe, sőt (pl. Tiszadob) hullámterébe
húzódtak, nagy értékű házak, ipari létesítmények ingatlanai,
közszolgáltatást
ellátó gáz- és elektromos vezetékek hálózzák be a valamikor vízjárta
területeket.
Az emberek ragaszkodnak a kialakult életformákhoz, boldogulásukat a
jelenlegi
tevékenységük továbbfejlesztésében, valamint lehetőségeik
szélesedésében
látják. A lakosságot az árvizek után több alkalommal is megkérdeztük,
hogy ők
hogyan látják a továbblépés lehetőségét? Először is, nem kívánnak
elköltözni,
és az árvízvédelmet az állam feladatának tartják.
Az új
árvízvédelmi megoldások keresése során a fenti kiindulási feltételek
figyelembevétele mellett is komolyan megvizsgáltunk két állandóan
visszatérő
megoldási javaslatot. Az egyik a töltéseknek a folyótól távolabb
helyezése, a
másik a töltések elbontása és a folyó újra kanyargósítása. A töltések
részleges, valóban realitásként szóba jöhető, tehát településeket
tiszteletben
tartó kijjebb helyezésének költsége 633 milliárd forint összeget
mutatott, nem
beszélve az így elöntésnek kitett
mezőgazdasági területek növekedéséről és az árvízszintek remélt
lényeges
csökkenésének elmaradásától.
A folyó vissza
kanyargósítása önmagában az árvízszint csökkenésére kedvezőtlenül hat,
vagyis
emeli azt, a töltések elbontásával együttes vissza kanyargósítás pedig
a teljes
infrastruktúra kiváltással (ami az életfeltételek megtartása,
közlekedés,
vagyonvédelem stb.) miatt elengedhetetlen, 3.223 milliárd forintba,
részleges,
alapvető infrastruktúra kiváltásával 2.686 milliárd forintba kerülne.
Ezek a táj és a
tájszerkezet alakítására drasztikusan ható hihetetlen mértékű
beavatkozások
tehát nem jöhetnek általános megoldásként szóba. A vízügyi szakma
tradicionális
megoldása, nevezetesen a töltéserősítés a vizsgálatok során nem
bizonyult jó megoldásnak.
Szembe kellett nézni azzal, hogy a
töltéseket a jelenlegi előírásos méreteken túl további
egy méterrel kellene emelni, ami a magassági méretekkel
együtt a töltés keresztmetszetének, talpszélességének növekedésével,
jelentős
belterületek, illetve hullámtéri területek igénybevételével jár.
Tapasztalataink
azonban azt mutatják, hogy sem a hullámtér felé, sem a mentett oldal
felé, de
különösen a belterület felé történő töltés-szélesítés nem elfogadott
megoldás,
csak kényszerből alkalmazható, pereskedések és viták során
érvényesíthető.
Nagyobb baj
azonban, hogy a Tisza-szabályozás óta így is 8-10-szeressé növekedett
földművek további növelése nem ígér műszakilag és ökológiailag sem jó
megoldást. A magasabb töltések között tartott magasabb árvíz egy mégis
bekövetkező kitörés esetén
nagyobb
energiával zúdul a
töltés közvetlen közelében levő településekre, s így nagyobb lesz a
károkozás.
A töltések között így levezetett hatalmas víztömeg csak átfolyik az
országon,
nem válik olyan tartalékká, amelyből a nyári szárazság idején vizet
tudnánk
nyerni, illetve a vizes élőhelyek kiterjedése sem növekedhet. Jól
érzékelhető,
hogy az édesvízkészletek birtoklása felértékelődik. Minden ország
elemi
érdeke, hogy ezzel a kinccsel bőséggel és szabadon rendelkezzen.
A megoldás
tehát, vagyis új eszközök alkalmazása a nagy valószínűséggel egyre
növekvő
árhullámok elleni küzdelemben egyszerre kell szolgálja a vizekkel való
gazdálkodás igényét, a természet erősítését, a területen élők
biztonságát és
megélhetésük jobbítását. A legnyilvánvalóbb megoldás a hullámtér
rendezésében
látszott, de a számítások azt mutatták, hogy az 1970-es állapotok
visszaállításánál jobb helyzet ezzel a módszerrel nem érhető el.
Az elemzések és
vizsgálatok már 2000. év végén is felvetették az árhullámok tározását,
mint
lehetséges megoldást. Vagyis olyan tározók
rendszerének létrehozását javasoltuk, amelyek mint gyöngyfüzér
kísérik
magát a folyót, és kialakításuk olyan, hogy abba az árvizek egy része
betározható, az árvíz levonulása után egy része a tározóban vissza is
tartható.
A Tisza melletti árvízi tározás a
hazai vízügyi szakmán belül eretnek
gondolatnak számított. A nagy tömegű víz kivezetésének és
tározásának
megoldása műszakilag is és területhasználati oldalról is aggályosnak
látszott.
Miközben a Száva vagy Németországban az Isar árvízmentesítése is
ugyanilyen
módszerekkel történt.
A
mezőgazdaságban a piacgazdaság beköszöntével, különösen az európai
uniós
tagságunk közeledtével, egyre komolyabb követelmény a gyenge
termőképességű
földek termelésből történő kivonása. A természetvédelem felértékelődése
ugyanakkor követeli, az Unió pedig támogatja a tájgazdálkodás
erősítését.
Mindezen
feltételeket
teljesíteni hivatott programot a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésének
(VTT)
neveztük el, mert az eredeti Vásárhelyi-tervet
adottságnak tekintve, azt mintegy
felújítva, a
hullámtér rendbetételével és a mentett oldali tározók kialakításával,
létrehoztunk egy új árvízvédelmi rendszert a Tiszán.
Nagyon lényeges
körülmény, hogy a VTT nem előzmények nélküli, váratlan, a szakmára
ráerőltetett árvízvédelmi megoldás, hanem a Tiszával foglalkozó vízügyi
szolgálat szakmaiságának és a vele
szemben támasztott társadalmi elvárások
iránti érzékenységének együttes terméke.
A Tiszával és
környezetével kapcsolatos változó társadalmi igényekre, a
holtág-rehabilitációs
program, a zöld folyosó program részben válaszokat adott. A gazdasági
változások, az EU-csatlakozás, a vidékfejlesztés
kiemelt programja pedig, párosulva az árvízveszély fokozódásával,
az
édesvíz-készletek felértékelődésével, átfogó, összerendezett programmá
kényszerítette szervezni az elemeikben már meglevő válaszokat. Éppen ez
az oka
annak, hogy a VTT az árvízvédelem oldaláról nézve a szokásos
beavatkozások
részeként is jól értelmezhető; nevezetesen a hazai árvízvédelem
eszközrendszerének 3. és 4. elemét a Tiszára, összefogva értelmezve
együttesen
nevezzük a VTT-nek.
Ha felsoroljuk
a hazai árvíz elleni küzdelem eszközrendszerét, világossá válik a VTT
ezen
rendszeren belüli elhelyezkedése. Nevezetesen a hazai árvízvédelem
eszközei:
1.
külföldi vízgyűjtők
lefolyás-szabályozása a határvízi
együttműködések keretében,
2.
a hazai
védvonalak kiépítése az előírásoknak megfelelő méretre,
3.
a hullámtér visszaállításának
helyreállítása az ún.
nagyvízi meder vízszállításának zavartalan biztosítása,
4.
az árvizek tározási lehetőségének
kihasználása,
5.
az ún. nem szerkezeti módszerek
fejlesztése (szervezet,
védelmi tervek, előrejelzés, jogszabályok, fenntartás stb.).
A
hullámtér visszaállításának javítása azonban nagyon soktényezős
elemzést kíván. Különösen
ha hozzátesszük, hogy a Tisza más
és más jellegzetességgel bíró ön-álló
folyószakaszokra osztható. A tározás funkcióját tekintve három részre
osztható.
Először is az ún. alapcélt teljesítő árvízi tározás, a vízkészletekkel
történő
gazdálko-dási célt teljesítő hasznosítási vagy állandó tározás és a
természetvédelem érdekeit szolgáló vizes élőhelyi rekonstrukciós
tározás. A
lehetséges, vagyis települési, infra-strukturális,
vízjárási, természetvédelmi, gazdasági és hidraulikai szempontokat figye-lembe
véve 30 tározási lehetőséget
vizsgáltunk. A koncepció felvázolása és a szakmán belüli tisztázó
viták
lebonyolítása után azonnal megkezdődött a koncepció ismertetése és
vitája.
Tárgyalta
az Országgyűlés Területfejlesztési és Környezetvédelmi Bizottsága, a
Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium és a Környezetvédelmi
és Vízügyi
Minisztérium több szakmai műhelye, az MTA számos bizottsága, több megye
(Borsod, Szabolcs, Szolnok, Heves) közgyűlése, a Magyar Mérnöki Kamara
elnöksége,
az Magyar Hidrológiai Társaság, a területi vízgazdálkodási tanácsok, a
WWF
Magyarország több fóruma, települési szövetségek és 2002. tavaszán az
ún. nyílt
tervezés keretében közel 30, tározással érintett település lakossága.
A
nyílt tervezés tapasztalatait összegezve készítettük el a kormánynak
azt az
előterjesztést, amelyben a koncepcionális alapelveket, a beavatkozás
irányainak
kijelölését kívántuk elfogadtatni.
A
nyílt tervezés legfontosabb tapasztalatait az alábbiakban
összegezhetjük:
-
a lakosság bizalmatlan;
nem hiszik el,
hogy nincs eldöntve, hogy mely területek, hogyan kerülnek
igénybevételre, nem
hiszik el, hogy véleményük a végső döntésnél számít és arra
figyelemmel fognak
alakulni a beavatkozások;
-
jellemző
a rövid távú
érdekérvényesítési szándék, a kisajátítást a lakosság
75 százaléka tartja jó megoldásnak;
-
nem
tapasztalható szolidaritás; hiába evidencia a folyóvölgyi
közvetlen
sorsközösség a lehetséges tározók tulajdonosai nem akarnak Szolnok
védelmében
művelési korlátozást földjeikre;
-
feltűnő
és a VTT minden fázisában
igaz a probléma szakmai közelítése. Nincsenek pártpolitikai
hovatartozásból
fakadó, illetve abból táplálkozó vélemények, amire jó példa, hogy
valamennyi
megyei közgyűlés egyhangúlag szavazta meg és fogadta el a
koncepcionális
alapelveket;
-
ugyancsak
jellemző, hogy már a korai
szakaszban is megfogalmazódnak járulékos és a vízgazdálkodástól
távolabbi
települési igények, utak, hidak és egyéb fejlesztési kérések;
-
jellemző,
hogy a folyógazdálkodás más
elemeit; a hajózást, az energiatermelést, a nagytérségi vízszétosztás
létesítményeinek tervezését kérik számon a VTT alapvetően árvízvédelmi
és az
ehhez kapcsolódó vízgazdálkodási fejlesztési lehetőségektől.
A nyílt
tervezés során ebben a
fázisban, jellemzően vízügyi szakmai típusú kérdések, és gazdasági,
gazdálkodási, művelési, földtulajdon típusú kérdések fogalmazódnak
meg.
Elenyészőek az ökológiai természet- és környezetvédelmi típusú kérdések
és csak
elvétve vetnek fel idegenforgalmi problémákat.
Ilyen kérdések
vetődnek fel
például: fokozódik-e a belterületek elvizesedése? Ki dönt a tározók
elárasztásáról? A települések megközelíthetőek lesznek-e? A tározók
kazettázhatóak-e? Mekkora gátak épülnek? A vízért, ha kivezetik,
fizetni
kell-e? Hogyan ürül le a tározó? Lesz-e korlátozás a mezőgazdasági
művelésben
és az építésben, mindezért jár-e értékcsökkenési kifizetés a
tulajdonosnak?
Az előkészítő,
koncepcionáló
szakaszban a lakosság tározók iránti fogadókészsége erősen vitatható és hullámzó volt.
Jellemzően azonban a Felső-Tiszán inkább
a töltéserősítésben hittek a megkérdezettek, a Közép-Tiszán a tározók
létesítésében
látták a hosszú távú biztonság megteremtését és itt már a tározók más
típusú
hasznosításának lehetőségével is számoltak.
A 30 tározóból
előbb tízet, majd
a kisebb tározott vízmélység iránti igény teljesítése miatt 14 tározó
létrehozásának lehetőségét vizsgáltuk. A feladat az volt, hogy mintegy
1,5
milliárd köbméter víz célirányos tározásával a kialakuló árvízszintet
1
méterrel lehessen csökkenteni, miközben a tározók kialakítása tegye
lehetővé a
tározott víz továbbvezetését, indokolt mértékű tározását, és azt is,
hogy
kisebb árvizek hasznosítási célú bevezetése is lehetséges legyen.
A számítások a
teljes beavatkozás
költségét a legfontosabb járulékos területfejlesztési beavatkozással
együtt
170 milliárd forintra becsülték, hozzávetőleg 75 ezer hektár
igénybevételével.
Ezen kiindulási
feltételek
mellett kezdte meg a terv tárgyalását a kormány és 2003. február 26-i
szolnoki
kihelyezett ülésén úgy döntött, hogy a fejlesztés alapelveit az
alábbiakban
fogadja el:
a) a
Tisza folyó árvizeit elsősorban a
mértékadó védképességűre kiépülő árvízvédelmi töltések közötti
nagyvízi
mederben kell levezetni, és ezért – az ökológiai szempontokra is
figyelemmel – javítani kell az áramlási, vízszállítási
feltételeket;
b) a
védképességet meghaladó, gátszakadással
és kiöntéssel veszélyeztető, statisztikailag igen ritkán előforduló
árhullámokat, a meder vízszállításának mértékéig hazai területen árapasztással csökkenteni kell;
c) az
árvíz szabályozott kivezetését és a
folyóba történő szükség szerinti visszavezetését (vagy vízhiányos
területre
történő átvezetését) szolgáló, műtárgyakból és tározókból álló
árapasztó-rendszert úgy kell kialakítani és működtetni, hogy – az
árvízvédelmi
funkció megtartása mellett – az hasznosítható legyen a
Nemzeti Agrár-környezetvédelmi és a Tisza-völgy fejlesztésével
kapcsolatos programokban előirányzott célok megvalósításában,
valamint a
természetes élőhelyek gyarapításában;
d) az
árapasztási célú tározó (így például
külterületi mezőgazdasági célú) területek teljes elöntése csak
statisztikailag
1 százaléknál kisebb valószínűségű árvizek esetén fordulhat elő, ezért
változatlan területhasználat esetén, kisajátítással,
kártalanítással, illetőleg a kártérítéssel csak ki-vételesen kell
számolni.
A kormány
határozata alapján
megalakult a feladatot koordináló tárcaközi bizottság, amelyet a
környezetvédelmi és vízügyi miniszter által kijelölt személy, Váradi József vízügyi helyettes
államtitkár vezet, társelnöke az FVM miniszter képviselője: Benedek
Fülöp címzetes államtitkár, a
Nemzeti Földalapkezelő Szervezet elnöke. A tárcaközi bizottság tagjait
a
Miniszterelnöki Hivatal, a Belügyminisztérium, a Nemzeti Kulturális
Örökség
Minisztériuma, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium, az
Észak-magyarországi,
az Észak-alföldi, valamint a Dél-al-földi Regionális Fejlesztési
Tanács, és a
környezet- és természetvédő szervezetek delegálták.
A
kormány a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése I. ütemének előkészítésére
2003-ban 400 millió forintot, megvalósítására 2004-ben nyolc, 2005-ben
tizenöt,
2006-ban tizenöt és 2007-ben tizenkét milliárd forintot biztosított.
A tárcaközi
bizottság
megtárgyalta és elfogadta a fejlesztési program kidolgozásának
munkatervét. A
program kidolgozásának érdekében öt
tervezési területre nyílt közbeszerzési eljárást hirdettek meg.
Ezek a
tervezési területek:
-
a
tudományos megalapozó munkák
elvégzése;
-
az
árapasztó tározók területének
kialakítása (az ártér reaktiválása szabályozott vízkivezetéssel), és a
kapcsolódó kistérségekben az életfeltétele-ket javító földhasználati
és fejlesztési
program kidolgozása,
-
a
nagyvízi meder rendezése (az ehhez
kapcsolódó kistérségekben ugyancsak az életfeltételeket javító
földhasználati
és fejlesztési program kidolgozásával),
-
stratégiai
vizsgálat, környezeti
vizsgálatok és tanulmányok elkészítése, valamint az Európai Unió
társfinanszírozási feltételeinek feltárása,
-
a
kommunikációs feladatok
végrehajtása.
A közbeszerzés
pályázatok
eredményesek voltak, a tervezési szerződések létrejöttek, a tervezési
munkák
nagy ütemben folynak.
Dr.
Glatz Ferenc akadémikusnak, az MTA Társadalomkutató Központ
Tudományos
Tanácsa elnökének koordinálásával a Vásárhelyi-terv
továbbfejlesztéséhez
kapcsolódó akadémiai kutatási program
kezdődött. Ennek célja olyan stratégiai
tanulmányok elkészítése – többek között – az agrárgazdaság, a
talajvédelem,
az erdészet, a vadgazdálkodás, a településfejlesztés, a közlekedés, a
turisztika, a szociológia stb. területére, amely felvázolja a
Tisza-vidék
fejlődésének vízióját a tervezett vízgazdálkodás-, terület- és
vidékfejlesztés
nyomán.
Lényeges
határozata a kormánynak
a VTT megvalósításának szempontjából, hogy döntést hozott arra nézve
is, hogy
az árvízvédelmi fejlesztéseket prioritás szerint, ütemezetten kell
végrehajtani és a fejlesztésekhez hozzá kell rendelni az érintett
térség
földhasználati, infrastrukturális, gazdasági változásainak fokozatosan
kapcsolódó munkálatait, és természetesen az ezekre vonatkozó terveket
is el
kell készíteni. Világossá
vált, hogy
a kormány
döntése az
alapvetően árvízvédelmi célú térségfejlesztési
programot vidékfejlesztési komplex programmá szélesítette, nem tagadva,
hogy e
programnak az Alföld felzárkóztatásának
célkitűzéseit, az EU-csatlakozás földhasználati támogatásának
lehetőségeit
egyaránt magába kell foglalnia.
A tervezők
megkezdték az
újabb, immár részletes tervegyeztetéseket. Az ütemezett kiépítés miatt
immár
csak 8 tározó: a szamosközi, a Szamos–Kraszna közi, a tiszakarádi, a
tiszanánai, a hanyi-jászsági, a hanyi-tiszasülyi, a nagykunsági és a
tiszaroffi
tározó szerepelt a részletesen vizsgálandó tározók listáján. Ezek
közül kell
kiválasztani három-öt, első ütemben 30 milliárd forintért megvalósuló
olyan
tározót, amely legalább 60 cm-es vízszintcsökkentést képes a kritikus
árvizes
időszakban előidézni. A szakmai részletek kidolgozásának megkezdésekor
azonban
érdekes jelenségre figyeltünk fel.
Bizonyos
térségeken élők
határozottan, sőt előremutatóan, öntevékenyen kezdeményezték a tározók
tervezését. Más tájegységek lakói mereven, sőt durván elutasították a
tározók
létesítésének gondolatát. Az aktivitás olyan figyelemre méltó volt
például a
cigándi tározó esetében, hogy annak – jórészt a tiszakarádi tározóval
azonos
árvíz stratégiai fekvése miatt –, a lényegesen nagyobb aktivitás okán
programba
vettük tervezését. Meglepő volt, hogy a korábban természetvédelmi okok
miatt a
I. ütemből kizárt dél-borsodi tározó települései jelentkeztek a tározó
létesítésének
igényével. Figyelemre méltó volt Nagykörű
aktivitása, ahol az árvíz-tározási szempontok nem tették ugyan
elsők között
indokoltnak a kiépítését, de a tájhasználat, illetve
gazdálkodás váltás mintaszerű akarása az
elsősorban tervezésre szánt tározók közé emelte ezt a tározót is. Így
már
tizenegy tározó vizsgálatára kaptak megbízást a tervezők.
A
kiválasztás azonban továbbra
is nehéz. Az első körben megépítendő tározóknak árvízvédelmi
biztonság
szempontjából a Felső-Tiszán és a Közép-Tiszán mindenképpen helyt
kellene
kapniuk, és harmadikként a két szakasz között valahol a Bodrogközben. A
cigándi
tározáshoz való töretlen és konstruktív hozzáállás annak a helynek a
kiválasztását teszi a legegyszerűbbé. Gondot okoz ugyanakkor a
Felső-Tisza,
ahol a hozzáállás a tározó létesítéséhez meglehetősen hullámzó; a
merev
elutasítástól a rivalizálásig. A Közép-Tiszán inkább versenyfutás
jellemző a tározó
megépítéséért, stabil partnernak látszik
Tiszaroff.
A lakossági
fórumok hangvétele a
most már egyre konkrétabb megvalósulás árnyékában egyre hevesebb. Az
emberek ma
már nem az árvízvédelmi kérdések, illetve a vízgazdálkodás kérdései
iránt
érdeklődnek, hanem a tározó és a hullámtér területének hasznosítását
támogató
juttatások iránt.
A
vizsgálatok világossá tették, hogy a hullámtéren a nyári gáttal védett
területeken
a termelést a nyári gátak megtartása mellett folytatni lehet, de a gátak
magasságát jelentősen, az eredetileg engedélyezett szintig vissza kell
bontani. A védvonalat ki- és bevezető műtárgyakkal kell ellátni és
szükség
esetén azok működtetésével a vizet a nyári gáttal védett területre be
kell
engedni.
A támogatások
rendszerén még
komoly vita várható, de a tározó területére vonatkozó értékcsökkenés
egyszeri
megváltásának fizetésében a tárcaközi bizottság tagjai egyetértenek,
mint
ahogy abban is, hogy az árvízi elöntés esetén a szükséges
kármérséklési
intézkedések után a gazdálkodót kártérítés illeti meg. Nincs vita abban
sem,
hogy a gazda ne kényszer hatására, hanem az általa szabadon választott
lehetőség szerint folytassa a gazdálkodást.
Dolgozik azon a
bizottság, hogy
az infrastrukturális fejlesztésekre a lehetséges – összesen húszféle –
ma is
élő pályázati lehetőség integrációjával a VTT-vel érintett települések
prioritásait biztosítva, hogyan lehet forrásokat teremteni.
A
Vásárhelyi-terv
továbbfejlesztése hamarosan célegyenesbe fordul. Megkezdődhetnek a
kiviteli
tervezések, a pályázati és támogatási feltételeket és elérhetőségeket
rögzítő
jogszabályok kimunkálásai és 2004.
nyarán megtörténhet az első kapavágás is az első létesítendő tározó
területén.
Megkezdődött egy új
Tisza-táj, egy új Tisza-vidék kialakítása. A változás a tározók
műtárgyainak, a
tározó vízlevezető csatornáinak kialakításánál látványos lesz. A
tájgazdálkodás, a települési infrastruktúra és a vidék fellendülésének
folyamata
fokozatos. A kisebb árhullámok kivezetésével történő gazdálkodás sok
kérdést
vet fel, sok módszertani tapasztalattal kell, hogy járjon, amíg világos
eredményeket
mutat. A Tisza, a vízgazdálkodás, a terület- és tájhasznosítás új
igényeket
támaszt a 150 évvel ezelőtt kialakult szabályozottsággal szemben és
ezekre az
új követelményekre a legjobb megoldást kell szolgáltatnunk. A
beavatkozások újabb 150 év próbatételének kell
megfeleljenek.
Dr. Váradi
József a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium vízügyi helyettes
államtitkára.
|