Bíró Béla
FORRADALOM NÉLKÜL

1956 magyar forradalma a szó legteljesebb értelmében egyetemes volt és maradt, mert a világ minden népének üzent. Tévedésekkel szembesített vagy meggyőződést erősített, illúziókat zúzott szét és persze reményt adott. Sehol senki nem maradhatott közömbös, részvétlen. Arról, hogy annak idején a Nyugat (főként az Egyesült Államok) miért hagyta sorsukra a magyarokat, sokan és sokat írtak már. A leggyakoribb magyarázat a szuezi válság, amely a NATO-t súlyos válaszút elé állította. Az oroszokkal nem lehetett egyszerre két színtéren konfrontálódni. Márpedig Szuez - főként katonapolitikai megfontolásokból - fontosabbnak tűnhetett, mint a magyar kérdés. Mégsem biztos, hogy ez a hiteles (az egyetlen hiteles) magyarázat. Történelmi távlatból a magyar forradalom sokkal fontosabb esemény, s ezt a világpolitika irányítói akkor is gyaníthatták. Hogy a katonapolitikai, illetve gazdasági előnynél - hosszabb távon - messze fontosabb lehetett volna az ideológiai előny.
A Szovjetunió ugyanis az emberiség felszabadításának nevében és a modern technika csúcsteljesítményeinek birtokában hatalmát bevallottan az egész világra ki akarta terjeszteni. Nem minden esély nélkül. Nyugat-Európa nagy államaiban (Franciaországban és Olaszországban) a kommunista pártok ekkor a hatalom közvetlen közelében voltak, gyakorlatilag mindegyiket a Szovjetunióból irányították.
    A rettegett ideológiai nagyhatalommal (melynek a kor legfejlettebb technikai eszközei is rendelkezésére álltak) váratlanul a szocialista tábor egyik katonai potenciál és népességszám tekintetében jelentéktelen országa szállt szembe. Budapest népe megpróbálta a lehetetlent, és bebizonyította, hogy az óriás nem hozzáférhetetlen. A magyar forradalom az orosz vezetést kétségbeesett lépésre kényszerítette: nyilvánosan cáfolnia kellett, amiről pedig épp meggyőzni akarta a világot: hogy a sztálini személyi kultusz a történelem puszta véletlene, hogy egy diktátor letérítette ugyan a kommunizmus ünnepi szerelvényét a történelem fővonaláról, de vissza lehet azt kormányozni. Vagyis a kommunista párt - a Hruscsov vezette párt - továbbra is a népakaratot képviseli. Hogy a szovjet hatalom az egyenlőség, testvériség és szabadság legszentebb értékeinek hiteles jogutódja. Sztálin tévedhetett, a párt azonban tévedhetetlen. A tiszta eszmét az emberellenes gyakorlat sem rombolhatja le.
    Budapest utcái ennek az ellenkezőjét mutatták. A nép nem akart diktatúrát, nem akart vörös csillagot, szovjet katonákat, titkosrendőröket. Azt a demokratikus szocializmust akarta, amelyet, sajnos, azóta sem próbált ki senki, így máig nem tudni, lehetséges vagy lehetetlen. Olyan demokráciát, amelyben a kisközösségek valóban önmagukat igazgatják, amelyben a közvetlen és a képviseleti demokrácia úgy épül egybe, hogy egyik nem zárja ki a másikat. Ilyen demokrácia a kommunisták vagy bármilyen más párt kizárólagos hatalmával összeegyeztethetetlen, de a szó legalapvetőbb értelmében vett népuralommal bizonyosan nem. A magyar forradalom tehát életképes alternatívát kínált nemcsak a szovjet szocializmusnak, de (talán) az amerikai kapitalizmusnak is. A forradalom ma is ezekről "a halottakkal együtt el nem halt eszmékről, a valóra nem vált tervekről és vágyakról" (Levendel Júlia) szól.
    Ám ha Nyikita Hruscsov és a szovjet vezetés enged a magyar nép akaratának, a Sztálin által irgalmatlan erőszakkal összekalapált szocialista tábor hónapokon belül szétesik, s helyét - magyar mintára - olyan rendszer veheti át, amely előbb-utóbb kérdésessé teszi a kommunisták egyeduralmát. Ha meg leveri a forradalmat, a szovjet hatalom legitimációs bázisa porlad szét. Bármilyen döntés születik, csak és csakis a félelem légkörére alapozva tartható fenn az alaptétel, hogy az egyetlen párt a népet, a társadalom többségét képviseli, sőt, hogy egyáltalán képviselheti. (Az egypártrendszer már a marxizmusnak Hegeltől vett alaptételével "az ellentétek harcával és egységével" is összeegyeztethetetlen.) Nyíltan vagy leplezetlenül, de mindenképpen vissza kell térni a "demokratikus centralizmushoz", s ezzel az álcázott terror sztálinista intézményeihez. Hruscsovnak el kellett döntenie, mit érdemes inkább képviselnie: az "eszmét" vagy az erőt. A központi bizottság üléseinek nyilvánosságra került jegyzőkönyvei világosan mutatják, hogy kezdetben az "eszme" mellett döntött. Aztán felülkerekedett benne a félelem. Hiténél erősebbnek bizonyult hatalmi ösztöne. S ezzel végérvényesen elismerte, hogy a kommunizmus korántsem az emberiséget boldogító eszmerendszer, hanem uralmi technika, amely egy maroknyi ember közösség fölötti hatalmát tartósíthatja. De - és éppen ez volt ?56 legfontosabb üzenete - valódi legitimáció híján ez a hatalom nem sokáig tartható fenn: a bukás - Hruscsov és a kommunizmus számára - idő kérdése csupán.
    Az is nyilvánvaló: a Nyugat nem azért volt tartózkodó, mert a közvetett vagy közvetlen beavatkozást túl kockázatosnak tartotta, hanem mert az orosz birodalommal folytatott hatalmi versengésében hasznosabbnak látszott egy vérbe fojtott magyar forradalom, mint egy szocialista mintaállami kísérlet. Ez utóbbi azt a benyomást kelthette volna, hogy a szovjet blokk valóban reformálható, hogy a szovjet alternatíva (a sztálini "közjáték" ellenére) csakugyan életképes.
    A szovjet hatalmat a magyarok arra kényszerítették, amit a legkevésbé kívánt: a keleti alapokra épülő demokratikus szocializmus lehetségességéről kellett "nyilatkoznia", ideológiai ködösítések nélkül, a történelmi cselekvés színpadán. A magyar dráma katarzisa döntötte el, hogy a világ népei továbbra is önként választhatják-e a szovjet alternatívát, vagy saját illetékességi körükben megpróbálnak megálljt parancsolni neki. Ez volt az ?56-os forradalom világtörténelmi tétje.
    A Magyarország határain túl élő magyarságot ez kétszeresen is érintette. 1956 októberében a legelfogultabban baloldali személyiségek is ösztönösen és azonnal a forradalom oldalára álltak. Budapest népében mindannyian önmagukra ismertek. Úgy érezték (magam is úgy éreztem még majdnem kisgyerekként), hogy ha ott vannak, maguk is azt teszik, amit a budapestiek. Hogy a magyarországi forradalom a diktatúra vége. Senki nem hitte, hogy a rendszernek lehet morális vagy akár fizikai ereje, hogy nyílt terrorral törje meg egy ország népének akaratát. A határon túl sokan, főleg a lelkesedésre hajlamos fiatalok, elérkezettnek látták a cselekvés idejét. Ekkorra ugyanis már mindenki halálosan belefáradt a szocialista tábor alattomos képmutatásába, a hazudozás ocsmány rítusaiba, a félelmekbe, amelyek közben nevetségesek és szánalmasak is voltak. A budapestiek ellenállása mintegy kiemelt bennünket térből és időből. Kiegyenesedtünk, s a jövőről gondolkodtunk. Valódi cselekvésre persze nem maradt idő. A felszabadultság eufóriája csakis a bukás letargiájába torkollhatott. Erdély virtuális forradalmárait azonban - a magyarországiakkal ellentétben - puszta gondolataik, illetve vágyaik miatt büntette a bosszúálló hatalom. S még csak nem is ez volt a legrettenetesebb. A rendszer működtetői egyszerre azt is felismerték, hogy a szinte átjárhatatlan államhatár ellenére a romániai magyarság továbbra is a magyar kulturális közösség (a térségben hagyományos szóhasználattal: a "nemzet") szerves része. Ami abban is megnyilvánult, hogy a romániai magyar irodalom képviselői továbbra is igényelték, hogy alkotásaik a magyar irodalom elidegeníthetetlen részei legyenek.
    Stephano Bottoni, a félig magyar, félig olasz származású történész kutatásai azóta részletesen bemutatták: a román politikai rendőrség, a Szekuritate soron lévő 1957-es országos konferenciájának legfőbb témája az úgynevezett magyar és a zsidó nacionalizmus volt. A nyílt társadalmi elnyomás szükségességét nálunk a hatalom nem késlekedett a nemzeti elnyomás ürügyévé konvertálni. A Magyar Autonóm Tartomány sorsa ekkor pecsételődött meg. Megindult a román pártapparátus és közélet megtisztítása a magyar és a zsidó "káderektől". S kezdetét vette Kelet-Közép-Európa talán leghatékonyabb és legszétágazóbb besúgóhálózatának kiépítése. Tragikomikusan ezt is a forradalom teremtette meg. Ugyanis nem volt magyar ember, aki a forradalom sikereinek eufóriájában szűkebb vagy tágabb baráti körben vagy idegenek előtt ne nyilatkozott volna lelkesen az eseményekről, ne tett volna olyan kijelentéseket, amelyeket később ellene fordíthattak, vagy ne hallgatott volna egyetértően mások hasonló kijelentéseinek hallatán. Mindenkinek volt hát féltenivalója. És a történések lelkileg mindenkit megrokkantottak.
    A nyugati értelmiséget - lehet - a forradalom megszabadította baloldali illúzióitól. A kelet-közép-európai baloldali értelmiséget azonban - alighogy megszabadult - visszavágták a legsötétebb diktatúrába. Miután fölismerte a rendszer által ráerőltetett szerepek elviselhetetlenségét, tovább, és még kínosabban kellett játszania azokat. A szabadság mámorító élményét újra a hazudozás, az önbecsapás, a hamis lelkesedés undorító gesztusaira kellett váltania. Ezt a traumát ép lélekkel aligha lehetett elviselni. A hazugság lelki háztartásunk létfontosságú összetevőjéből (mely korábban is volt) lassan ható, halálos méreggé alakult. Igaz, látszólag az életünk függött attól, menynyire "őszintén" hazudunk másoknak és főként önmagunknak, mennyire tudjuk elhinni: a legocsmányabb képmutatás közepette is lehet, sőt érdemes élni. Akár szépen is. Mérlegeltünk: mit miért, s ha valaki úgy érezte, eléggé nagy a tét, ha el tudta hitetni önmagával, hogy tehetsége, céljai, a szeretett lény vagy egyetlen - isten és ember nélküli - élete megéri mások szenvedésének, tehetségének, céljainak, családjának vagy egyetlen életének feláldozását, akkor akár a hatalommal is megköthette alkuit. Akadtak persze, akik inkább a börtönt vagy a halált választották, de ők voltak a (gyakran még meg is vetett) kivételek.
    A kor nagy tragédiája Szilágyi Domokosé. A romániai magyar irodalom kiemelkedő tehetsége szintén "kompromittálódott" ?56-ban. Legszűkebb baráti körének minden tagját beidézték a Szekuritátéra. S amint az utólag rekonstruálható, az elképzelhető legperverzebb alkut ajánlották Szilágyinak: megmentheti önmagát és a szeretett lényt, ha barátját, Páll Lajost és szerelme barátnőjét, Péterffy Irént bemártja. És bemártotta. Senki nem gyanított semmit, még maguk az áldozatok sem. A költő ugyanis később sem csinált karriert, nem vált közéleti szereplővé, nem vette feleségül a szeretett nőt (végső fokon a "bűnjelet"), élte a hatalom által mellőzött nagy költők mindenkori ínséges életét, jószerével állása sem volt. Személyes tisztességéhez tehát gyanú sem férhetett. Még legjobb barátja, Páll Lajos is úgy vélte, Domiról azért nem kérdezik vallatói, mert őt tovább figyelik, hogy később, látványosabban buktassák le. Szilágyit éppen ez tette rendkívül hatékony
- s ezért a szervek által is minden gyanakvástól gondosan óvott - kollaboránssá. Gondoljunk bele ebbe a rémületes, Szilágyi Domokossal eljátszatott szerepbe! Egy diktatúrával szemben álló, minden közéleti funkciót elutasító, a társadalom perifériáján tengődő, kommunistaellenes irodalmat olvasó, és legszűkebb baráti körében népszerűsítő, egyetemi évei óta zseninek tekintett személyiség: besúgó.
    A börtönviselteket jobbára kiközösítettük. Nemcsak nyilvánosan kellett utálnunk őket, sokan közülük megtapasztalták, hogy szabadulásuk után nem is köszöntek az egykori ismerősök. Ne kelljen a szemükbe nézni! S a többség ma is inkább csak kirakatba tett kétes őszinteségű érzelmekkel ünnepli őket, hisz az egykori áldozatok önnön egykori aljasságaira emlékeztetik. Belülről rohadtunk meg. Az átlagember, ha szavaznia kell - határokon innen és túl - ma is "szemét lesütve fontol sanda választ". Jobbára volt cinkosainkra szavazunk, mert a teljes igazságot ma is alig lehet elviselni.
    Sokunknak ezért is jött kapóra a posztmodern, amely szerint minden igazság illúzió, csak egymással egyenértékű nézőpontok vannak, a hősiesség groteszk hősködés. Jellemző, hogy a Szilágyi Domokosról és áldozatairól készült bukaresti tévéfilm (rendezője Nagy B. Veronika) posztmodern kritikusa Erdélyi kert fáj című írásában pusztán "az elvadult erdélyi kertben" megtört pátosszal verset olvasó KAF (Kovács András Ferenc) őszülő alakját találta megrázónak, Páll Lajos paraszti és Péterffy Irén családanyai arca finomnak hitt iróniára ihlette. Ők ketten hosszú és keserves éveket töltöttek a hírhedten embertelen román börtönökben. És nem beszéltek indulatosan. Nem kárhoztatták, még csak nem is sajnálták a költőt ("Hogy jöjjek én ahhoz, hogy Szilágyi Domokost sajnáljam?" - effélét kérdezett - poétikus mélabú nélkül - Péterffy Irén). Ők pusztán a sorsukat vállalták, s arra figyelmeztettek, hogy Szilágyi nem kevésbé áldozat, mint ők maguk, sőt, hogy Szilágyi az igazi áldozat. És arra, hogy az igazi bűnösöket, akik egy Szilágyi Domokoshoz fogható morális lényből is besúgót tudtak kreálni, nem ismerjük. Péterffy Irén még büszke is volt, hogy a Szekuritátén elébe tett (a szabadulás útját kínáló) nyilatkozatot képes volt nem aláírni. A vallatószobában sem "ismerte el", hogy a forradalom ellenforradalom. Aki volt már vallatószobában (én voltam, és nem a Péterffy Irénéhez méltó lelkierővel), az pontosan tudja, mit jelent ez. Péterffy attitűdjét a posztmodern szemlélő nevetségesnek tartja. A tévéjegyzet iróniája a maga gondolatkörén belül töretlen. Hiszen mit változtatott a hatalommal való akkori - akár nyílt - szembeszegülés a helyzeten, a helyzetünkön? A román kommunizmus nem bukott meg. Péterffy Irén hősi ellenállásáról a hazai és a nemzetközi nyilvánosság tudomást sem szerzett, de Ceaus¸escu - ahogyan az a napokban egy bukaresti konferencián román szájból is elhangzott - éppen az ötvenhatot követő erdélyi személyi és intézményi megtorlások keménykezű levezénylésével alapozta meg karrierjét, hogy aztán a nemzetközi világ "kiemelkedő személyiségévé" válhasson.
    Minden ment (és megy) tovább a maga tragikomikus útján. Péterffy Irén ott csücsült a börtönben, úgy vélvén (oh, sancta simplicitas!), hogy az aláírást elutasítva hőstettet hajtott végre. S még ma sem látja, hogy valójában csak önmagát tette tönkre és nevetségessé. Ahelyett, hogy mindent beismer és aláír, amit elvárnak tőle, mindenkit bemárt, akit föltétlenül kell, és megpróbálja magát úgy hasznossá tenni, hogy bizton számíthasson a titkos-szolgák őrangyali gesztusaira is. Ahogyan "mások tették". Balgán eldobott egy teljes évtizedet az életéből. És ma - a posztmodern felvilágosultság és tisztánlátás évadán - még büszke is a balgaságára, amelyre mi sem jellemzőbb, mint hogy lám, hőstettéről is kizárólag csak azért szerezhettünk tudomást, mert kiderült Szilágyi (állítólagos vagy tényleges) besúgása. Az ő kicsinyes helytállásáról csak Szilágyi nagyszabású besúgásaival kapcsolatban beszélnek.
    Nekünk mégiscsak el kell ismernünk: ezeknek a balekoknak köszönhető, hogy leomlott a nagy fal, hogy megbukott Ceaus¸escu (lebírhatatlannak tetsző) diktatúrája, s hogy végül szétesett a birodalom is. Hiszen az őellenük elkövetett bűnök lettek olyan nyomasztóak, amitől megint csak ösztársadalmi cinkossággal, kollektív amnéziával lehetett szabadulni. A gazdasági hatalom átmentésére menet közben nyílt alkalom, mert a demokratikus partnerek lelkiismeretét is megterheli a múlt: dicstelen alkukat is megkötöttek és megkötnek. A bűntudat és a rettegés nélkül a Berija-utódok aligha vágnak bele a világtörténelem legkockázatosabb, ám rutinos bravúrral kivitelezett kalandjába. Aztán, talán (majd, egyszer) a környezeti válsággal súlyosbított fogyasztói csömör elsöpri a multik gazdasági terrorját is.
    Igaz, a forradalom leverésének élménye nélkül a mi kelet-közép-európai társadalmaink sem úgy aljasodtak volna el, ahogyan elaljasodtak. De a forradalom felemelő élménye nélkül az elaljasodást sem úgy élhettük volna túl, ahogyan végül is túléltük. Az erdélyi megtorlás talán kegyetlenebb volt a magyarországinál is, mert mi anélkül váltunk áldozatokká és árulókká (legtöbbször önmagunk árulóivá), hogy hősökké válhattunk volna. A romániai magyarnak és románnak (mert sok román áldozat is volt) a magyar forradalomból csak a román megtorlás jutott.