Belső ruhatár
Cigarett

Egy kis cigaretta valódi finom, oly illatos enyhe, mint rózsaszirom,
Ha gyorsan is illan, szívedre ne vedd, cigarett csak, cigarett.

    Az öregúr a folyosón ténfergett. Maradék haja fésületlen, bolyhos frottírköpenyén narancssárga patakocska szivárgott lefelé, a köpeny öve éppen kioldódni készült, hogy ott felejtődjön az agyonmosott linóleumpadlón. Régen acélszürke, most inkább moslékszínű a szeme. A tekintete tárgyról tárgyra ugrált, nem - bukdácsolt. Keresem a megfelelő kifejezést arra a bizonytalan, mégis céltudatos vizsgálódásra, amivel a folyosón jövő-menő embereket szemügyre vette. Bal karja, mint az üres kabátujj, lógott az oldalán, jobb karját határozottan emelgette, láthatóan gesztikulált, segíteni próbált vele engedetlen szájának, ami sehogyse formálta a kívánt szavakat, csak mozgott, mammogott, zizegő, zörgő hangot adott ki értelmes beszéd helyett. Arcán feszült a vörösödő bőr, nyakán duzzadtak a lila erek, egészen elfoglalta az erőfeszítés, hogy valakivel, aki alkalmas mondanivalója befogadására, megértesse magát. A tálaló helyiségből most kilépett egy ápolónő, morcos, dézsafenekű idősebb asszony, poharakat egyensúlyozott a nagy, fehér tálcán, az öregúr ránézett, pontosabban felé pillantott, szeme sugarának csak iránya volt, célja nem, aztán legyintett szüntelenül kalamoló jobb kezével, és tovább haladt. A szomszédos kórterem nyitott ajtaja előtt látogatók csoportosultak. Egy férfi, erősen kopaszodó, késő középkorú és két asszony, anya és lánya legalábbis koruk szerint. Nyilván a kórteremben nehezen öltözködő betegükre vártak, aki a köpenyével birkózott, próbálta összehúzni elődomborodó hasán, kevés sikerrel, de kitartóan.  Aztán az asszony rászólt, ne kínlódj, apukám, nem bálba megyünk, ezen elnevetgéltek mind a négyen.
    Az öregúr a csoporthoz ódalgott, mozgott a szája és zörgött valami érthetetlent, azok hárman a vállukat vonogatták, mondja inkább a nővérnek, tata, tanácsolta a kopaszodó férfi, és a dézsafenekű ápolónőre mutatott, aki már a folyosó másik végén trappolt kismamacipős lépteivel. Az öregúr megint legyintett, megint morgott, de nem adta fel a küzdelmet, tovább bóklászott a csapóajtó felé. Egy orvos, fiatal, fontoskodó, viharzott el mellette, köpenye két szárnya röpdösött utána, arra se ért rá, hogy begombolja. Őt az öregúr meg se látta, amit mondani akart, nyilván nem orvosra tartozott, viszont a csapóajtót egy korosabb férfi nyitotta, új beteg lehetett, sportszatyrot cipelt, bizonytalanul keresgélte a szobaszámot, csakhogy az öregúr az útjába állt, és akkor megértettük, mert az L alakú folyosó másik szára felől éppen a háta mögé érkeztünk, hogy mit zihál, zörög, sistereg engedetlen szájával. Cigarett, zörögte, és még egyszer, cigarett, és harmadszor is, hangosabban, cigarett, nyomatéknak jobb kezét is előre nyújtotta, mint a koldusok szokták. A férfi a zsebét tapogatta zavartan, előbb a zakója, aztán a nadrágja zsebében kotorászott, bocsánat, mondta őszinte sajnálkozással, most dobtam el az utolsót. De addigra az öregúr fölbátorodott, hiába szólongattuk, elkaptuk köpenye kioldódó övét, észre se vett bennünket, kinyomakodott a csapóajtón, és az előtérben toporgó emberekhez sorban odajárult az egyetlen végre megformált szót, a második agyvérzés után elsőnek megtanult, valamennyire már érthető szót ismételve.
    Cigarett. Kirohantam a büfébe, vettem egy csomag, már nem is tudom, mit, mert azt a cigarettát, amiből évtizedeken át két dobozzal szívott el naponta, régen nem gyártották, föltéptem a dobozt, kirántottam egy szálat, és elébe kerülve, hogy végre tudomást szerezzen rólunk, odanyújtottam neki. Utánakapott, a gyufát is kirántotta a kezemből, reszkető kézzel meggyújtotta, és lehunyt szemmel mélyre szívta az első slukkot. Nem ismert meg.
Se engem, se a fiát.                        
FENÁKEL JUDIT