|
|
Belső ruhatár
Cigarett
Egy kis cigaretta valódi finom, oly illatos enyhe, mint rózsaszirom,
Ha gyorsan is illan, szívedre ne vedd, cigarett csak, cigarett.
Az öregúr a folyosón ténfergett. Maradék
haja fésületlen, bolyhos frottírköpenyén narancssárga patakocska
szivárgott lefelé, a köpeny öve éppen kioldódni készült, hogy ott
felejtődjön az agyonmosott linóleumpadlón. Régen acélszürke, most
inkább moslékszínű a szeme. A tekintete tárgyról tárgyra ugrált, nem -
bukdácsolt. Keresem a megfelelő kifejezést arra a bizonytalan, mégis
céltudatos vizsgálódásra, amivel a folyosón jövő-menő embereket
szemügyre vette. Bal karja, mint az üres kabátujj, lógott az oldalán,
jobb karját határozottan emelgette, láthatóan gesztikulált, segíteni
próbált vele engedetlen szájának, ami sehogyse formálta a kívánt
szavakat, csak mozgott, mammogott, zizegő, zörgő hangot adott ki
értelmes beszéd helyett. Arcán feszült a vörösödő bőr, nyakán duzzadtak
a lila erek, egészen elfoglalta az erőfeszítés, hogy valakivel, aki
alkalmas mondanivalója befogadására, megértesse magát. A tálaló
helyiségből most kilépett egy ápolónő, morcos, dézsafenekű idősebb
asszony, poharakat egyensúlyozott a nagy, fehér tálcán, az öregúr
ránézett, pontosabban felé pillantott, szeme sugarának csak iránya
volt, célja nem, aztán legyintett szüntelenül kalamoló jobb kezével, és
tovább haladt. A szomszédos kórterem nyitott ajtaja előtt látogatók
csoportosultak. Egy férfi, erősen kopaszodó, késő középkorú és két
asszony, anya és lánya legalábbis koruk szerint. Nyilván a kórteremben
nehezen öltözködő betegükre vártak, aki a köpenyével birkózott,
próbálta összehúzni elődomborodó hasán, kevés sikerrel, de
kitartóan. Aztán az asszony rászólt, ne kínlódj, apukám, nem
bálba megyünk, ezen elnevetgéltek mind a négyen.
Az öregúr a csoporthoz ódalgott, mozgott a
szája és zörgött valami érthetetlent, azok hárman a vállukat
vonogatták, mondja inkább a nővérnek, tata, tanácsolta a kopaszodó
férfi, és a dézsafenekű ápolónőre mutatott, aki már a folyosó másik
végén trappolt kismamacipős lépteivel. Az öregúr megint legyintett,
megint morgott, de nem adta fel a küzdelmet, tovább bóklászott a
csapóajtó felé. Egy orvos, fiatal, fontoskodó, viharzott el mellette,
köpenye két szárnya röpdösött utána, arra se ért rá, hogy begombolja.
Őt az öregúr meg se látta, amit mondani akart, nyilván nem orvosra
tartozott, viszont a csapóajtót egy korosabb férfi nyitotta, új beteg
lehetett, sportszatyrot cipelt, bizonytalanul keresgélte a szobaszámot,
csakhogy az öregúr az útjába állt, és akkor megértettük, mert az L
alakú folyosó másik szára felől éppen a háta mögé érkeztünk, hogy mit
zihál, zörög, sistereg engedetlen szájával. Cigarett, zörögte, és még
egyszer, cigarett, és harmadszor is, hangosabban, cigarett, nyomatéknak
jobb kezét is előre nyújtotta, mint a koldusok szokták. A férfi a
zsebét tapogatta zavartan, előbb a zakója, aztán a nadrágja zsebében
kotorászott, bocsánat, mondta őszinte sajnálkozással, most dobtam el az
utolsót. De addigra az öregúr fölbátorodott, hiába szólongattuk,
elkaptuk köpenye kioldódó övét, észre se vett bennünket, kinyomakodott
a csapóajtón, és az előtérben toporgó emberekhez sorban odajárult az
egyetlen végre megformált szót, a második agyvérzés után elsőnek
megtanult, valamennyire már érthető szót ismételve.
Cigarett. Kirohantam a büfébe, vettem egy
csomag, már nem is tudom, mit, mert azt a cigarettát, amiből
évtizedeken át két dobozzal szívott el naponta, régen nem gyártották,
föltéptem a dobozt, kirántottam egy szálat, és elébe kerülve, hogy
végre tudomást szerezzen rólunk, odanyújtottam neki. Utánakapott, a
gyufát is kirántotta a kezemből, reszkető kézzel meggyújtotta, és
lehunyt szemmel mélyre szívta az első slukkot. Nem ismert meg.
Se engem, se a
fiát.
FENÁKEL JUDIT
|