Bíró Béla
ÍR-E A MAGYAR?

Mesterházi Márton Ír ember színpadon című könyve megrázó olvasmány. Két okból is. Egyrészt mert az ír nép története és irodalma önmagában, témájánál fogva is kemény idegrendszert követel. Mesterházi munkája ráadásul ennek a kegyetlen történetnek és irodalmi termésnek is a legélesebb mozzanataira összpontosít. De megrázó azért is, mert kifejtett és kifejtetlen párhuzamai a magyar történelemmel és irodalommal - többszintű érintettsége okán - elkerülhetetlenül sokkolják a magyar olvasót. Fájdalmasak a hasonlóságok, de még fájdalmasabbak bizonyos különbségek.
    Vegyük sorjában.
    Az, amit Mesterházi az ír történelemről, az írek angol világbirodalommal folytatott élethalálharcáról leír, már önmagában is megdöbbentő. Megdöbbentő, hogy ilyesmi lehetséges volt és bizonyos értelemben még ma is lehetséges abban a kulturált Európában, melyre mi magyarok évszázadok óta mint a béke, a humánum és a méltányosság paradicsomára szoktunk tekinteni. De azért is, mert az átlagos magyar értelmiségi ezekről a megdöbbentő tényekről jóformán semmit nem tud. Legfeljebb az IRA terrorakcióiról vagy az északír felekezeti küzdelmekről juthat el hozzánk néhány felszínes információ. Hogyan várhatnánk, hogy a nemzetközi közvélemény a határon túli magyarok ügyeiről - és egyáltalán Magyarországról! - hiteles ismeretekkel rendelkezzen, ha mi magyarok is alig tudunk valamit az - amerikai kontinenst is magában foglaló - nyugati világ szívében zajló több évszázados ír tragédiáról?
    Joyce vagy Shaw ide vagy oda, arra sem igazán vagyunk képesek, hogy Belfastot, Dublint vagy Ulstert megkülönböztessük egymástól. Hogyan tudhatnának a nyugatiak rólunk, illetve a - végül is periférikus - Habsburg Birodalom Trianon után még inkább perifériává züllött utódállamainak obskúrus nemzeti küzdelmeiről? Hogyan különböztethetnék meg Debrecent Kolozsvártól vagy Pozsonytól? A szászokat a szlovákoktól vagy a románoktól? És hogyan érdekelhetnék őket nemzeti fájdalmaink, ha a - rólunk szóló döntéseket is hathatósan befolyásoló - nyugati fejlemények bennünket, magyarokat is alig-alig érdekelnek?
    Mesterházi Márton azzal, hogy rádiósként és esszéíróként, szinte már monomániás makacssággal próbálja figyelmünket egy tragikus konfliktusaiban és irodalmi teljesítményeiben egyaránt jelentős, mindenképpen egyetemes érvényű kultúra teljesítményeire irányítani, nem annyira az íreknek, mint inkább nekünk, magyaroknak tesz eléggé aligha méltányolható szolgálatot.
    A színpad és a hangjáték sajátosan szakmai problémáinak (egyebek közt a Beckett bohózati technikájának gyökereit bemutató, remekbe szabott tanulmánynak) a prizmáján át egy sor kimagasló alkotó életművét teszi továbbgondolásra provokáló élményünkké. A könyv olvasásával párhuzamosan nemcsak Beckett és O?Casey drámáit voltam kénytelen előkeresni a könyvtáramból, de a Tört álmok című ír költészeti antológiát és egyebeket is. Mesterházi elemzései a kötet természetéből fakadóan mindig csupán vázlatszerűek, de minden esetben képesek arra, hogy tartós érdeklődést ébresszenek bennünk. Szerzőjük ugyanis rendelkezik azzal a ritka képességgel, hogy egy rövid cselekményvázlat, egy-két jellegzetes replika, színház- vagy hangjáték-technikai mozzanat kiragadásával átfogó képet rögtönözzön az elemzett művekről, szerzői életpályákról.
    Ugyanez a képesség működik a kötet egészében. A szerző következetesen - és számunkra, magyarok számára sokkolóan - főként az ír nemzeti önismeret kialakulását és elmélyülését követi nyomon. S az is nyilvánvaló, hogy a két folyamat, az ír irodalom világirodalommá emelkedése és a nemzeti önismeret elmélyülése kéz a kézben haladnak - sőt, a szövegben kimondatlanul az is benne van, hogy csak így haladhatnak. A nemzeti önismeret azonban az írek számára nem a nemzeti hagyományok, az ír mitológia, az ír múlt (a traumákat csak mélyíteni képes) megtagadását, hanem és főként e múlt meghamisítóival, kisajátítóival, lejáratóival való eltökélt (sokszor - a szó tulajdonképpeni értelmében - heroikus) szembenézést jelenti.
    A tételt a kötet utolsó bekezdése konkrétan csak az elmúlt fél évszázadra vonatkozóan mondja ki: "?A sokat szenvedett hazának hősökre van szüksége, nem az igazságra? - ez a tétel Írországban még negyvenegynéhány évvel ezelőtt is törvénynek számított; Kelet-Európában (itthon is) számos nagy ember hirdeti. Drámaíróiknak, színházuknak hála, az írek megkérdőjelezik, s a nemzeti önismeret tételeit kezdik felállítani ellenében." A "kezdik" ige érvénye azonban, ha a kötet egészének kontextusában értelmezzük, az ír drámairodalom kezdeteiig, azaz a 19. század végéig tágítható. Farquhar, Sheridan, Boucicault, de főként Sygne, Gregory, Yeats, O?Casey, Johnston, Behan, Fallon és Parker mindannyian az elvakult angol és ír nacionalizmus ellenében fogalmazzák színpadra legjobb szövegeiket. A szélsőséges kétségbeesés, a helyzet kilátástalanságának tudata, a nagyságnak és fenségességnek hazudott kicsinyesség és alantasság kontrasztja nem az egyoldalú elköteleződés gesztusait, hanem - az egyes életműveken belül is jól követhető fokozatossággal - a kilátástalan helyzetekben is a felülemelkedés reflexeit alakították ki bennük. Az ír tragédia mély és elfogulatlan átélése az, ami képessé teszi őket az egyetemesség elérésére. Ricoeur híres receptjét alkalmazva: "...a nagy vallási kultúra és a mérsékletesség jele, annak megértése, hogy noha számomra alapvető, ahogyan eljutok a valláshoz, ez csak részleges hozzáférés, és mások más úton szintén hozzáférhetnek ehhez az alaphoz. Gyakran szoktam a következő hasonlathoz folyamodni: egy töredezett gömbfelszínen vagyok, mely különböző vallási helyeket tartalmaz. Ha a gömb felszínén próbálok futni, eklektikus vagyok, és sosem találom meg az egyetemes vallásosságot, legfeljebb szintetikus leszek. Ha azonban eléggé elmélyülök saját hagyományomban, túllépek nyelvem [értsd: beszéd- és látásmódom - B. B.] határain. Amint haladok az általam ?alapvetőnek? nevezett réteg felé - amit mások más úton érnek el -, e mélyfúrással csökkenteni tudom a távolságot köztem és más hagyományok között. A felszínen hatalmas a távolság, de ha lemegyek a mélybe, közelebb érek a másikhoz, aki ugyanazt az utat járja."
    A mélybe azonban hatalmas intellektuális és morális erőfeszítéssel lehet lejutni. A többség mindenkor hajlamos a könnyebbnek tűnő utat, a nemzeti pátosz zsákutcáját választani. Mesterházi szavaival: "?Úrnak termettél nemzetem, vedd el, ami jogosan megillet? - bőgi a retorikai múzsa csókjától ittas iskolamester a nemzeti ünnepen; s az ifjúság lelkesülten készül rá, hogy a kisebb vagy rosszabbul fölfegyverzett nemzet vérét ontsa. ?Mennyit szenvedtél, nemzetem, gaz elnyomóid mennyi kincsedből kiforgattak? - bőgi a másik iskolamester a maga nemzeti ünnepén; s az ifjúság egy életre magába szívja a nemzeti önsajnálatot. Mindkét szólam hatékonyan butít; a kettőt együtt is szokás alkalmazni."
    Erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyarnak kell lenni ahhoz, hogy ezeknek a szavaknak a legmélyebb értelmét felfoghassa az ember. A magyarországi magyar erre legtöbbször képtelen. A szabad Magyarország március 15-i ünnepségein a magyar politikai osztály díszszónokai ma is - pártállástól függetlenül és emelt fővel - vállalják a forradalom 12 pontját, a tizenkettediket is, melyet mi, erdélyiek annak idején önérzetesen még az első helyre is ugrattunk, s mely Erdély Magyarországgal való unióját mondja ki. Azt ugyanis, hogy egy csaknem ezer éven át több-kevesebb önrendelkezést, sőt, egy ideig kifejezetten állami önállóságot élvező többnemzetiségi területet minden megkülönböztetés nélkül beolvasszanak az egységes magyar nemzetállamnak szánt Szent István-i birodalomba. Ma sem látszik senkit megdöbbenteni, hogy ez éppoly észbontó és emberellenes merénylet volt
- a Petőfi által oly heroikusan emlegetett világszabadság nevében, ugye-
bár -, mint a későbbi egyesítés, mely a román nemzetállamba olvasztotta bele ugyanezt a többnemzetiségi területet - amúgy jakobinus módra, minden megkülönböztetés és önrendelkezési jog nélkül.
    Ha ebből a perspektívából szemlélnénk március 15-ét, épp oly siralmas komédiát láthatnánk, mint amilyen az O?Casey által Az eke és csillagokban színre vitt húsvéti fölkelés. Olyan komédiát, melyből aztán minden későbbi tragédia szükségszerűen következett. Ezt így kimondani ma is sokkoló. Itt, önök előtt talán félelem nélkül tehetem meg. Egy másik közönség előtt vagy odahaza komolyan félhetnék amiatt, hogy az összejövetel végén akad majd, aki a cipőm orrára köp. Aki a Duna TV-ben végignézte Sütő András temetését, és végighallgatta az elhangzott beszédeket, főként az elnyomott nép "iskolamesterének" szerepét eljátszó főpap beszédét - de (a román résztvevő és egy-két magyar társa kivételével) lényegében mindeniket - nehezen dönthette el, hogy mitől kell itt most zokogni, a gyásztól vagy a szégyenérzettől. Az, hogy a romániai magyar dráma megalkotói: Sütő András, Székely János, Páskándi Géza, Kocsis István nem Sygne, O?Casey, Shaw, Beckett színvonalú drámákat írtak, nézetem szerint nem a tehetségükön múlott, tehetségben egyikük esetében sem lett volna hiány, hanem éppenséggel nemzeti önszemléletükön. Ezek a - maguk korában - sokak által világirodalmi rangúnak érzékelt és értékelt drámák alig egy évtized alatt teljesen elavultak, mert mélységesen időszerűtlenné tette őket az az "iskolamesteri" póz, melyet így vagy úgy mindannyian sikerrel forgalmaztak.
    De van a Mesterházi-kötetnek a határon túli magyarok létállapotán túlmutató, egyetemesebben magyar konzekvenciája is. "Az ír szigeten mindenki ír - írja Mesterházi - a protestáns is. Akkor is, ha nem akarja. Csak át kell ruccannia Angliába, rögtön megtapasztalja, ír bizony. De amíg nem veszi tudomásul önmaga s a másfajta többiek ír voltát, addig soha a szigeten nemzet nem lesz." Majd maga is döbbenten teszi hozzá: "De ilyen fontos tudás hogyan lehet mégis hiábavaló!"
    Nos, ezt a felkiáltásba ránduló kérdést a most folyó budapesti zavargások napjaiban, amikor az egymással szembenálló politikai táborok nézeteltéréseik megoldását csak egyetlen módon, egymás "teljes és végérvényes" megsemmisítésével tudják elképzelni, mi, határon túli és inneni magyarok is joggal feltehetnők. Mégis kérdéses, lesz-e, aki feltegye. Valószínűbb, hogy továbbra is ellenséges író- és újságíró-szövetségekbe, önfeledten gyűlölködő szekértáborokba tömörülve, hazai és külföldi nimbuszukat (melyet nem kis részben politikai elkötelezettségüknek köszönhetnek) maguk az írók is a politikai kizárólagosság szolgálatába állítják. Az ír példa jó figyelmeztetés, hogy - határokon innen és túl - magyar nemzet sem lesz, ha a magyar ember ki nem vívja magának a jogot, hogy a maga és ne a mások módján, azaz a szemben álló táborok valamelyikének ízlése szerint lehessen magyar.
    A magyar irodalomnak az írrel ellentétben jobbára be kell érnie azzal, hogy szerzői legfeljebb hervadozó nyugati divatok européer imitátoraiként arathassanak tiszavirág-életű nemzetközi sikereket.
    A mai magyar valóság a maga pompázatos abszurditásaival szinte szerző után kiált. De hangját - amint azt az ír dráma alakulása bizonyítja - csak az képes meghallani, aki fölébe tud emelkedni a mind elviselhetetlenebb indulatoknak, aki rádöbben, hogy nem a mások, hanem a saját indulatai azok, melyek önnön szellemi integritását is leginkább veszélyeztetik.
    Az Ír ember színpadont kötelező olvasmányként kellene beiktatni a hazai és a határon túli egyetemek tananyagába.