|
|
Bíró Béla
ÍR-E A MAGYAR?
Mesterházi Márton Ír ember színpadon című könyve megrázó
olvasmány. Két okból is. Egyrészt mert az ír nép története és irodalma
önmagában, témájánál fogva is kemény idegrendszert követel. Mesterházi
munkája ráadásul ennek a kegyetlen történetnek és irodalmi termésnek is
a legélesebb mozzanataira összpontosít. De megrázó azért is, mert
kifejtett és kifejtetlen párhuzamai a magyar történelemmel és
irodalommal - többszintű érintettsége okán - elkerülhetetlenül
sokkolják a magyar olvasót. Fájdalmasak a hasonlóságok, de még
fájdalmasabbak bizonyos különbségek.
Vegyük sorjában.
Az, amit Mesterházi az ír történelemről, az
írek angol világbirodalommal folytatott élethalálharcáról leír, már
önmagában is megdöbbentő. Megdöbbentő, hogy ilyesmi lehetséges volt és
bizonyos értelemben még ma is lehetséges abban a kulturált Európában,
melyre mi magyarok évszázadok óta mint a béke, a humánum és a
méltányosság paradicsomára szoktunk tekinteni. De azért is, mert az
átlagos magyar értelmiségi ezekről a megdöbbentő tényekről jóformán
semmit nem tud. Legfeljebb az IRA terrorakcióiról vagy az északír
felekezeti küzdelmekről juthat el hozzánk néhány felszínes információ.
Hogyan várhatnánk, hogy a nemzetközi közvélemény a határon túli
magyarok ügyeiről - és egyáltalán Magyarországról! - hiteles
ismeretekkel rendelkezzen, ha mi magyarok is alig tudunk valamit az -
amerikai kontinenst is magában foglaló - nyugati világ szívében zajló
több évszázados ír tragédiáról?
Joyce vagy Shaw ide vagy oda, arra sem igazán
vagyunk képesek, hogy Belfastot, Dublint vagy Ulstert megkülönböztessük
egymástól. Hogyan tudhatnának a nyugatiak rólunk, illetve a - végül is
periférikus - Habsburg Birodalom Trianon után még inkább perifériává
züllött utódállamainak obskúrus nemzeti küzdelmeiről? Hogyan
különböztethetnék meg Debrecent Kolozsvártól vagy Pozsonytól? A
szászokat a szlovákoktól vagy a románoktól? És hogyan érdekelhetnék
őket nemzeti fájdalmaink, ha a - rólunk szóló döntéseket is hathatósan
befolyásoló - nyugati fejlemények bennünket, magyarokat is alig-alig
érdekelnek?
Mesterházi Márton azzal, hogy rádiósként és
esszéíróként, szinte már monomániás makacssággal próbálja figyelmünket
egy tragikus konfliktusaiban és irodalmi teljesítményeiben egyaránt
jelentős, mindenképpen egyetemes érvényű kultúra teljesítményeire
irányítani, nem annyira az íreknek, mint inkább nekünk, magyaroknak
tesz eléggé aligha méltányolható szolgálatot.
A színpad és a hangjáték sajátosan szakmai
problémáinak (egyebek közt a Beckett bohózati technikájának gyökereit
bemutató, remekbe szabott tanulmánynak) a prizmáján át egy sor
kimagasló alkotó életművét teszi továbbgondolásra provokáló
élményünkké. A könyv olvasásával párhuzamosan nemcsak Beckett és
O?Casey drámáit voltam kénytelen előkeresni a könyvtáramból, de a Tört álmok
című ír költészeti antológiát és egyebeket is. Mesterházi elemzései a
kötet természetéből fakadóan mindig csupán vázlatszerűek, de minden
esetben képesek arra, hogy tartós érdeklődést ébresszenek bennünk.
Szerzőjük ugyanis rendelkezik azzal a ritka képességgel, hogy egy rövid
cselekményvázlat, egy-két jellegzetes replika, színház- vagy
hangjáték-technikai mozzanat kiragadásával átfogó képet rögtönözzön az
elemzett művekről, szerzői életpályákról.
Ugyanez a képesség működik a kötet egészében. A
szerző következetesen - és számunkra, magyarok számára sokkolóan -
főként az ír nemzeti önismeret kialakulását és elmélyülését követi
nyomon. S az is nyilvánvaló, hogy a két folyamat, az ír irodalom
világirodalommá emelkedése és a nemzeti önismeret elmélyülése kéz a
kézben haladnak - sőt, a szövegben kimondatlanul az is benne van, hogy
csak így haladhatnak. A nemzeti önismeret azonban az írek számára nem a
nemzeti hagyományok, az ír mitológia, az ír múlt (a traumákat csak
mélyíteni képes) megtagadását, hanem és főként e múlt meghamisítóival,
kisajátítóival, lejáratóival való eltökélt (sokszor - a szó
tulajdonképpeni értelmében - heroikus) szembenézést jelenti.
A tételt a kötet utolsó bekezdése konkrétan
csak az elmúlt fél évszázadra vonatkozóan mondja ki: "?A sokat
szenvedett hazának hősökre van szüksége, nem az igazságra? - ez a tétel
Írországban még negyvenegynéhány évvel ezelőtt is törvénynek számított;
Kelet-Európában (itthon is) számos nagy ember hirdeti. Drámaíróiknak,
színházuknak hála, az írek megkérdőjelezik, s a nemzeti önismeret
tételeit kezdik felállítani ellenében." A "kezdik" ige érvénye azonban,
ha a kötet egészének kontextusában értelmezzük, az ír drámairodalom
kezdeteiig, azaz a 19. század végéig tágítható. Farquhar, Sheridan,
Boucicault, de főként Sygne, Gregory, Yeats, O?Casey, Johnston, Behan,
Fallon és Parker mindannyian az elvakult angol és
ír nacionalizmus ellenében fogalmazzák színpadra legjobb szövegeiket. A
szélsőséges kétségbeesés, a helyzet kilátástalanságának tudata, a
nagyságnak és fenségességnek hazudott kicsinyesség és alantasság
kontrasztja nem az egyoldalú elköteleződés gesztusait, hanem - az egyes
életműveken belül is jól követhető fokozatossággal - a kilátástalan
helyzetekben is a felülemelkedés reflexeit alakították ki bennük. Az ír
tragédia mély és elfogulatlan átélése az, ami képessé teszi őket az
egyetemesség elérésére. Ricoeur híres receptjét alkalmazva: "...a nagy
vallási kultúra és a mérsékletesség jele, annak megértése, hogy noha
számomra alapvető, ahogyan eljutok a valláshoz, ez csak részleges
hozzáférés, és mások más úton szintén hozzáférhetnek ehhez az alaphoz.
Gyakran szoktam a következő hasonlathoz folyamodni: egy töredezett
gömbfelszínen vagyok, mely különböző vallási helyeket tartalmaz. Ha a
gömb felszínén próbálok futni, eklektikus vagyok, és sosem találom meg
az egyetemes vallásosságot, legfeljebb szintetikus leszek. Ha azonban
eléggé elmélyülök saját hagyományomban, túllépek nyelvem [értsd:
beszéd- és látásmódom - B. B.] határain. Amint haladok az általam
?alapvetőnek? nevezett réteg felé - amit mások más úton érnek el -, e
mélyfúrással csökkenteni tudom a távolságot köztem és más hagyományok
között. A felszínen hatalmas a távolság, de ha lemegyek a mélybe,
közelebb érek a másikhoz, aki ugyanazt az utat járja."
A mélybe azonban hatalmas intellektuális és
morális erőfeszítéssel lehet lejutni. A többség mindenkor hajlamos a
könnyebbnek tűnő utat, a nemzeti pátosz zsákutcáját választani.
Mesterházi szavaival: "?Úrnak termettél nemzetem, vedd el, ami jogosan
megillet? - bőgi a retorikai múzsa csókjától ittas iskolamester a
nemzeti ünnepen; s az ifjúság lelkesülten készül rá, hogy a kisebb vagy
rosszabbul fölfegyverzett nemzet vérét ontsa. ?Mennyit szenvedtél,
nemzetem, gaz elnyomóid mennyi kincsedből kiforgattak? - bőgi a másik
iskolamester a maga nemzeti ünnepén; s az ifjúság egy életre magába
szívja a nemzeti önsajnálatot. Mindkét szólam hatékonyan butít; a
kettőt együtt is szokás alkalmazni."
Erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai
magyarnak kell lenni ahhoz, hogy ezeknek a szavaknak a legmélyebb
értelmét felfoghassa az ember. A magyarországi magyar erre legtöbbször
képtelen. A szabad Magyarország március 15-i ünnepségein a magyar
politikai osztály díszszónokai ma is - pártállástól függetlenül és
emelt fővel - vállalják a forradalom 12 pontját, a tizenkettediket is,
melyet mi, erdélyiek annak idején önérzetesen még az első helyre is
ugrattunk, s mely Erdély Magyarországgal való unióját mondja ki. Azt
ugyanis, hogy egy csaknem ezer éven át több-kevesebb önrendelkezést,
sőt, egy ideig kifejezetten állami önállóságot élvező többnemzetiségi
területet minden megkülönböztetés nélkül beolvasszanak az egységes
magyar nemzetállamnak szánt Szent István-i birodalomba. Ma sem látszik
senkit megdöbbenteni, hogy ez éppoly észbontó és emberellenes merénylet
volt
- a Petőfi által oly heroikusan emlegetett világszabadság nevében, ugye-
bár -, mint a későbbi egyesítés, mely a román nemzetállamba olvasztotta
bele ugyanezt a többnemzetiségi területet - amúgy jakobinus módra,
minden megkülönböztetés és önrendelkezési jog nélkül.
Ha ebből a perspektívából szemlélnénk március
15-ét, épp oly siralmas komédiát láthatnánk, mint amilyen az O?Casey
által Az eke és csillagokban
színre vitt húsvéti fölkelés. Olyan komédiát, melyből aztán minden
későbbi tragédia szükségszerűen következett. Ezt így kimondani ma is
sokkoló. Itt, önök előtt talán félelem nélkül tehetem meg. Egy másik
közönség előtt vagy odahaza komolyan félhetnék amiatt, hogy az
összejövetel végén akad majd, aki a cipőm orrára köp. Aki a Duna TV-ben
végignézte Sütő András temetését, és végighallgatta az elhangzott
beszédeket, főként az elnyomott nép "iskolamesterének" szerepét
eljátszó főpap beszédét - de (a román résztvevő és egy-két magyar társa
kivételével) lényegében mindeniket - nehezen dönthette el, hogy mitől
kell itt most zokogni, a gyásztól vagy a szégyenérzettől. Az, hogy a
romániai magyar dráma megalkotói: Sütő András, Székely János, Páskándi
Géza, Kocsis István nem Sygne, O?Casey, Shaw, Beckett színvonalú
drámákat írtak, nézetem szerint nem a tehetségükön múlott, tehetségben
egyikük esetében sem lett volna hiány, hanem éppenséggel nemzeti
önszemléletükön. Ezek a - maguk korában - sokak által világirodalmi
rangúnak érzékelt és értékelt drámák alig egy évtized alatt teljesen
elavultak, mert mélységesen időszerűtlenné tette őket az az
"iskolamesteri" póz, melyet így vagy úgy mindannyian sikerrel
forgalmaztak.
De van a Mesterházi-kötetnek a határon túli
magyarok létállapotán túlmutató, egyetemesebben magyar konzekvenciája
is. "Az ír szigeten mindenki ír - írja Mesterházi - a protestáns is.
Akkor is, ha nem akarja. Csak át kell ruccannia Angliába, rögtön
megtapasztalja, ír bizony. De amíg nem veszi tudomásul önmaga s a
másfajta többiek ír voltát, addig soha a szigeten nemzet nem lesz."
Majd maga is döbbenten teszi hozzá: "De ilyen fontos tudás hogyan lehet
mégis hiábavaló!"
Nos, ezt a felkiáltásba ránduló kérdést a most
folyó budapesti zavargások napjaiban, amikor az egymással szembenálló
politikai táborok nézeteltéréseik megoldását csak egyetlen módon,
egymás "teljes és végérvényes" megsemmisítésével tudják elképzelni, mi,
határon túli és inneni magyarok is joggal feltehetnők. Mégis kérdéses,
lesz-e, aki feltegye. Valószínűbb, hogy továbbra is ellenséges író- és
újságíró-szövetségekbe, önfeledten gyűlölködő szekértáborokba
tömörülve, hazai és külföldi nimbuszukat (melyet nem kis részben
politikai elkötelezettségüknek köszönhetnek) maguk az írók is a
politikai kizárólagosság szolgálatába állítják. Az ír példa jó
figyelmeztetés, hogy - határokon innen és túl - magyar nemzet sem lesz,
ha a magyar ember ki nem vívja magának a jogot, hogy a maga és ne a
mások módján, azaz a szemben álló táborok valamelyikének ízlése szerint
lehessen magyar.
A magyar irodalomnak az írrel ellentétben
jobbára be kell érnie azzal, hogy szerzői legfeljebb hervadozó nyugati
divatok européer imitátoraiként arathassanak tiszavirág-életű
nemzetközi sikereket.
A mai magyar valóság a maga pompázatos
abszurditásaival szinte szerző után kiált. De hangját - amint azt az ír
dráma alakulása bizonyítja - csak az képes meghallani, aki fölébe tud
emelkedni a mind elviselhetetlenebb indulatoknak, aki rádöbben, hogy
nem a mások, hanem a saját indulatai azok, melyek önnön szellemi
integritását is leginkább veszélyeztetik.
Az Ír ember színpadont kötelező olvasmányként kellene beiktatni a hazai és a határon túli egyetemek tananyagába.
|