Homoki-Nagy Mária

Megjegyzések Banyó Péter: Birtoköröklés és leánynegyed
(Kísérlet egy középkori jogintézmény értelmezésére) című tanulmányára

Örömmel tapasztalom, hogy az utóbbi időben megszaporodtak a középkori magánjogi intézményeket tárgyaló cikkek, tanulmányok. Magánjogtörténettel különben is kevesen foglalkoznak ebben az országban, Werbőczy Tripartitumát megelőző évszázadok jogfejlődésével pedig annál is kevesebben. Ez természetesen érthető, hiszen hosszú ideig a Tripartitum volt a döntő és meghatározó jogforrás, melyre úgy tekintettek, mint ami összefoglalta a korábbi századok nemesi joganyagát és meghatározta az 1848-ig terjedő időszak magánjogi fejlődését is. Azt természetesen már neves jogtörténészeink is megállapították, hogy Werbőczy tanait nem lehet kritika nélkül alkalmazni az államalapítást követő évszázadok jogfejlődésére. Werbőczy István mint a köznemesség ideológusa valójában a 15. század nemesi magánjogát foglalta írásba, kiegészítve azon büntetőjogi normákkal, amelyeknek magánjogi jogkövetkezménye volt, és meghatározott alapvető törvénykezési normákat. Valamivel könnyebb azon kutatók dolga, akik a 16. és az azt követő századok magánjogi fejlődését vizsgálják, mivel ott elsődlegesen arra kell figyelni, hogy a Tripartitum rendelkezéseihez képest történt-e új szabályozás, például a hitbizomány intézménye, melyet csak 1687:9. törvénycikkel honosítottak meg Magyarországon. Ez a megállapítás azonban csak a magánjog fejlődésének törvényi szabályozására igaz, hiszen a mindennapi élet, éppen a szokásjogi rendszerből következően a Tripartitumtól eltérő szabályozási formát is lehetővé tett. Erre kiváló példa a Királyi Kúria joggyakorlata, mely végső soron oda vezetett, hogy az 1791:67. törvénycikkel felállított regnicoláris bizottságok alapvető feladataként határozták meg a hatályos jogszabályok és a bírói gyakorlat között meglévő ellentétek kiküszöbölését. Ugyancsak jó példát szolgáltatnak az úriszéki jegyzőkönyvek, melyek arról tudósítanak, hogy a jobbágyok végrendeleteikben ősi vagyonról vagy úrbáriális telekről rendelkeznek, ami a Tripartitum szabályozását figyelve nem lehetséges.

Ha valaki a Tripartitum keletkezése előtti századok magánjogi intézményeit vizsgálja, akkor még inkább óvatosnak kell lennie. E téren valóban kitűnő példa Kelemen László és Holub József vitája a leánynegyed intézményéről vagy az utóbbi években Gerics József - Ladányi Erzsébet, valamint Engel Pál megállapításai a nova donatioról, azaz az új adományról. Mindezek arra ösztönzik a kutatót, hogy felülvizsgálja saját nézeteit, s a rendelkezésre álló forrásokat elemezve, az új eredmények figyelembevételével erősítse vagy cáfolja eddigi ismereteit.

Mindezekre tekintettel külön öröm, hogy az AETAS 2000/3. számában megjelent Banyó Péter tollából, a leánynegyed történetének és "működésének" újraértékelése. A szerző okleveles adatokkal kísérli meg igazolni, hogy Werbőczy állításával ellentétben a leánynegyedet nemcsak akkor adták ki természetben, ha a leány birtoktalan nemeshez vagy nem nemeshez ment feleségül, hanem más esetben is, melynek egyértelmű okát azonban nem tudja megadni. Mindössze azt a megállapítást teszi, hogy valószínűleg biztosítani akarták az idegen nemzetségbe került nő vagyonjogi helyzetét, s ezzel akarva-akaratlanul
a női különjogok létének fontosságát igazolja. Abbeli örömünket azonban, hogy a szerző magánjogi intézményt vizsgál, akadályozza az, hogy túl nagyvonalúan, jogilag pontatlanul használ magánjogi fogalmakat.

Aki magánjogi intézményeket vizsgál, annak tudnia kell, hogy 1848-ig meghatározó jogforrásunk a szokásjog, s mivel Magyarországon viszonylag későn, csak 1514-ben született meg - épp Werbőczynek köszönhetően - az első joggyűjteményünk, ennek folytán sokkal erőteljesebben érvényesült annak partikuláris jellege. Ezért bizonyítható, hogy
a szepesi tízlándzsásoknál vagy a turopoljei nemeseknél időben később is földben, természetben adták ki a leánynegyedet.¹⁹⁶ Jogforrási rendszerünk másik jellemző jegye, hogy a szokásjog és a decretumok között nincs jogforrási hierarchia, nincs alá-fölé rendeltségi viszony. Az időben később keletkezett törvény lerontja egy országos szokásjog erejét, mint például az Anjouk által bevezetett fiúsítás, mely ellentmondott öröklési rendszerünknek, mégis 1332 után uralkodói akarattal átment a joggyakorlatba, s a Tripartitum rendelkezései között is megtalálható. Ez fordítva is történhet, egy időben később keletkezett szokásjog erőtlenít egy decretumot. Erre példa épp az 1222. évi Aranybulla 4. cikke, amely törvényes fiú utód hiányában megengedi a királyi servienseknek, hogy a leányaikat megillető leánynegyed kivételével szabadon rendelkezzenek vagyonukról. De éppen a nemzetségi birtok léte akadályozza ennek a szabálynak az érvényesülését, amelyet majd I. (Nagy) Lajos tudomásul vesz, és a leánynegyed kivételével eltörli ezt a szakaszt az 1351. évi Aranybullából, meghatározva ezzel az ősiség létét. Ez a magyarázata annak, hogy decretumaink oly gyakran hivatkoznak a szokásjogra, s királyaink épp jogrendszerünk széttagoltsága miatt, a bírói gyakorlat egységesítésére törekedve decretumaik által igyekeznek az egységes szabályozás

Bár a szabad rendelkezési jog nem érvényesül hazánkban, bizonyos keretek között az ősiség adta korlátokat igyekeznek enyhíteni, sőt oldani, amit Fügedi Erik oly kiválóan bizonyított.

A magyar magánjogot nem a "merev öröklési rendszer" és a "közös örökösödési jog" határozta meg alapvetően, hanem a kötött birtokrendszerünk. Birtokviszonyainkat hármas kötöttség jellemezte: a nemzetségi viszonyokból fakadó ősiség, a király legfőbb tulajdonosi jogából származó adományrendszer és a földesúr jobbágy viszonyát meghatározó úrbáriális viszony. Ez az a három korlát, amelytől 1848-ig nem tudták a magánjogi viszonyainkat megszabadítani, s amelyek az öröklési jogunkat is meghatározó szabályokat kialakították. Ahogy Grosschmid Béni¹⁹⁷ elemezte, az ősiségnek létezett egy dologi jogi vonulata, amely meghatározta tulajdoni és birtokrendszerünk egészét, és létezett egy öröklésjogi vonzata, amely a vagyon halál esetére szóló átszállását határozza meg. Az említett hármas kötöttség mindenesetre azt jelentette, hogy a végrendelkezési jog kizárólag az örökhagyó életében, saját pénzen vásárolt birtoka kapcsán élt, minden más esetben, azaz az ősi és az adománybirtok esetében a szokásjogunk által meghatározott törvényes öröklési rendszer érvényesült, amely öröklési forma ma is öröklési jogunk egyik meghatározó eleme, mégsem mondjuk, hogy a mai magyar öröklési jog merev rendszer lenne, pedig az ági vagyon léte lemenők hiányában ma is megköti bizonyos mértékig a felmenők, illetve az oldalági rokonok öröklését.

Ez az a pont, ahol fel kell hívnom a szerző figyelmét arra, hogy a Tripartitum minden ellentmondása ellenére is, a különböző birtoktípusok megnevezését pontosan kell használni. Werbőczy is különbséget tesz ősi, szerzett (azaz adományozott) és vásárolt birtok között, melynek öröklési szabályait is megadja, mondván: az ősi vagyont a törvényes fiúk öröklik, ha nincsenek, akkor a felmenők, illetve az oldalági rokonok, érvényesítve azt
a szabályt, hogy a közelebbi fokban rokon kizárja a távolabbi fokban rokon öröklését. (HK.I.58.) Az adománybirtok öröklését mindig az adománylevél határozza meg, amely sok esetben szintén a törvényes fiú örökösöket jelenti, de ha a király jóváhagyja, akkor
a leányok is örökölhetik, mégpedig fejenként egyenlő arányban. Az adománybirtokról azonban nem rendelkezhet szabadon a megadományozott, hiszen elidegeníteni kizárólag
a király azonnali hatályú hozzájárulásával lehet, közbecsű értéknél magasabb áron történő zálogba adásához szintén az uralkodó azonnali hatályú hozzájárulása kell, végrendelkezni pedig tilos róla kivéve, ha az adománylevélben nincs meghatározott örökös és a király jóváhagyja az utolsó birtokosnak, hogy végrendelkezzen arról. (Hk.I.64.) Csak a vásárolt birtok esetében érvényesül, hogy ha az apa nem készít végrendeletet, akkor törvényes fiai és leányai fejenként egyenlő arányban öröklik a birtokot, de az csak az első törvényes öröklés után válik ősivé. Ha végrendelkezik róla a szerző, akkor továbbra is szerzett birtok marad. Érthetetlen a törvényes öröklés ismeretében a szerző azon megjegyzése, hogy "a leányág
a vásárolt birtokból is részt kap, de csak az apa után, tehát a fivér által vett birtokból a nővér nem örökölhet." A fivér által vásárolt birtokot, ha nincs végrendelet, a fivér törvényes gyermekei, fiúk, leányok fejenként egyenlő arányban öröklik. Ha ez megtörtént, a birtok ősivé vált, s ekkor a leányok kezén is lehetett ősi birtok, illetve ez esetben tényleg nem örökölhette a birtok első vásárlójának a nővére a birtokot. Ha nincs lemenő, akkor a szerzett birtokot örökölték a birtok szerzőjének szülei, szintén egyenlő arányban. Mivel felfelé nem lesz ősi a birtok, ha a szülők sem éltek, akkor örökölték a szerző testvérei, adott esetben örökölhette a nővére. (További megjegyzésem épp a Werbőczyt megelőző századok joggyakorlatához az, hogy ha a család valamely tagja saját pénzen vásárolt birtokot, akkor ezt a vásárolt birtokot be kellett számítani a családi vagyonba és osztályra kellett bocsátani.)

A fogalmak pontos használata azért is fontos, mert félreértésekre adhat okot. A szerző azt írja, hogy "máskülönben nem lenne értelme a Merse özvegye által saját unokáinak tett adománynak."¹⁹⁸ Kizárt, hogy egy özvegyasszony adományt tegyen. Itt ajándékozásról, öröklésről, esetleg adás-vételről lehet szó. (Jobb az a fogalmazás, hogy "1310-ben Merse özvegye a birtokot unokáinak [...] adta.")¹⁹⁹ Magánadomány tételekor a király azonnali hatályú hozzájárulását kellett volna kérni, erről pedig ebben az esetben nincs szó.

Ha új adományt kért valaki, akkor az adománylevélbe olyan öröklési rendszert kellett beleíratni, amilyen az adott birtok vonatkozásában a családban volt. Nem lehetett a leányokat belevenni, ha azt nem örökölték, de nem lehetett kizárni sem őket, ha korábban örökölhették. Az új adomány kapcsán jelenleg a kutatók nem ezen vitatkoznak, hanem azon, hogy új adomány alatt azt kell-e érteni, amit Werbőczy leírt, és a későbbi századokban is használt formát, tehát a birtokban ülő kért azért adománylevelet, hogy birtoklásának bizonyítéka legyen, vagy létezett az új adománynak az Anjouk és Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt egy másik változata, amikor ténylegesen még nem birtokolt birtok adománylevelében használták ezt a kifejezést.

S nézzük meg most, mit tudunk a leánynegyedről. Első törvényi megjelenése az 1222. évi Aranybulla 4. cikke. Mivel okleveles adatainkból kimutathatóan létezett,²⁰⁰ minden valószínűség szerint már az Aranybulla megjelenése előtt is szokás volt a leányoknak kiadni, ezt a szerző nagyon jól látja, és az Aranybulla újabb kiadásaiban is mindig megismételték
a leánynegyed intézményét. Ha az Aranybulla szövegét figyeljük, akkor az csak annyit mond, hogy a leánynegyed az apai birtokból jár, nem részletezi annak típusát. Werbőczy ténylegesen örökségi javakról ír, s okleveleink is azt bizonyítják, hogy a leánynegyed az apai ősi vagyont terhelte. (Meg kell jegyezni, hogy jogtudósaink e vonatkozásban eltérő álláspontot képviselnek. Amíg Illés József azt állítja, hogy a leánynegyed "öröklött, ősi vagyonból jár, szerzettből nem"²⁰¹, s ugyanezen álláspontot képviseli Timon Ákos és Holub József is, addig Szlemenics Pál, Kelemen László és Frank Ignác is azt állították, hogy az az apai szerzett, azaz adományba kapott jószágból járt.²⁰²)

A leánynegyed kiadásának két lehetséges módja volt: 1. A birtok közbecsű értékét kapták meg a leányok. 2. A birtokot természetben adta ki az apa. Tagadhatatlan, hogy Werbőczy azt sugallja, hogy elsődlegesen pénzben kell kiadni a birtokot (maga a szerző is azt mondja, hogy a 13. századig mint országos szokásjogra hivatkozva teszik ezt²⁰³), de azt is meg kell néznünk, hogy miért. A leánynegyed valamennyi leányt együttesen illette meg, azaz az apai birtok egy negyed részét kellett a leányok között felosztani. Ha csak egy lány volt, ő kapta az egészet, ha több, akkor közöttük kellett szétosztani az egynegyed részt. Érthető, hogy a pénzt könnyebb volt megosztani, mint magát a birtokot, mely ezáltal éppen elaprózottsága miatt még az értékét is elvesztette. Ráadásul maga Werbőczy figyelmeztet arra, hogy ha valamelyik leány birtokban kéri a negyedrészt, akkor vigyázzanak, mert a többi leánynak is joga van hozzá, nehogy valakit is megrövidítsenek, s ezzel hosszas pereknek adnának alapot. Azt nem vitatom, hogy ennek az is oka volt, hogy a család együtt kívánta tartani a birtokot. Másrészt Werbőczy sem tiltja a birtokban való kiadását, csak ahhoz a feltételhez köti, hogy ha a leány az apja vagy fiútestvéreinek beleegyezésével birtoktalan nemeshez vagy nem nemeshez megy feleségül. (Helytelen a szerző azon meghatározása, hogy "birtoktalan, azaz nemtelen",²⁰⁴ mivel nemtelen a polgár is és városi birtokkal, házzal rendelkezhet, viszont nemes az armális nemes is, akinek nincs semmilyen ingatlan jószága.) Ezért nem lehet azt mondani, hogy Werbőczy "csak a pénzbeli megváltásról beszél." Itt természetesen a család megélhetéséhez kívántak hozzájárulni. E területen lenne különösen jó, ha a szerző megállapítaná, mégis mi lehetett az oka, hogy a Tripartitumban említett eseteken kívül, máskor is természetben kapták meg a leányok a negyedrészt. (Ezt Illés József az Árpád korra vonatkozóan megteszi.) Nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy ténylegesen pénzhiány miatt adták ki a leánynegyedet természetben. Elég ha arra utalunk, hogy 1437-ben a kolozsmonostori egyezmény tanúsága szerint a parasztok
a tized fizetését elvállalták, de éppen a pénzhiány miatt csak természetben kívánták teljesíteni.

Nem lehet azt sem mondani, hogy "a nemességet és a vagyont a törvényes fiági leszármazottak öröklik",²⁰⁵ hiszen a fent említettek szerint királyi jóváhagyással adománybirtokot örökölhettek a leányok, mint ahogy a vásárolt birtok meghatározott része is őket illette. Ráadásul a nemességet a leányok is megszerezték a törvényes születés tényével. Viszont ha nemes anyától és nemtelen apától származott a gyermek, akkor agilisnek, azaz félnemesnek minősült.

Ha fiúsítás történt, akkor a leány megörökölte ugyan az apai birtokokat, de ez csak akkor vált teljessé, ha törvényes fia született, aki megörökölhette a nagyapai birtokokat. Ha
a fiúsított nőnek nem született fia, akkor a fiúsítás hatályát vesztette, és a birtok visszaszállt a királyra, tehát a fiúsított nő után az apai birtokokat nem örökölhették meg a leányok.

Nem érthető a szerző azon megállapítása sem, hogy a közbecsű "a valós értéknek csupán tizedrésze."²⁰⁶ A közbecsű eredetileg a birtok egy évi jövedelmének a tízszerese, s épp
a szerző által vizsgált korban ez még többnyire a valós értékhez igazodott. Miután Werbőczy egy közbecsű táblát felvett a Tripartitumba, ezzel merevedett meg a közbecsű érték, de ez csak a későbbi századokra igaz. (Arról persze nem Werbőczy tehet, hogy a 18. században is az ő közbecsű tábláját alkalmazták. Majd az 1832-36. évi országgyűlés Kerületi Tábláinak ülésein szóltak arról a követek, hogy a Tripartitumban meghatározott közbecsű érték tízszeres összegével számoljanak a magánjogi tervezetek.)

Szintén helytelen a szerző azon állítása, hogy a "leánynegyedet birtokban csak magszakadás esetén lehet kiadni, ilyenkor a lány házasságkötéséig használatra kapja a birtok negyedrészét".²⁰⁷

Ez a hajadoni jog kérdéskörébe tartozik. Az apátlan, árva hajadonok férjhezmenetelükig benne maradhattak az apai birtokban (haszonélvezeti jog), s a birtok örököseinek, akár
a kincstárnak is kötelessége volt a leányok tartásáról, ellátásáról és férjhezmenetelük esetén kiházasításukról gondoskodni. Ez nem kötődött kizárólag a leánynegyedhez. Pontosabban szólva a leányokat megillető különjogok (leánynegyed, hajadoni jog, kiházasítás, hozomány) összemosódtak.²⁰⁸

Nem rossz elgondolása a szerzőnek, hogy a leánynegyedet hozománynak tekinti, azzal a megjegyzéssel, hogy az csak a hozomány egy meghatározott része lehet. Középkori jogunkban létezik a kiházasítás intézménye, ami nemcsak a hajadoni jogot jelenti, hanem az apának, illetve a fiútestvéreknek azt a kötelességét, hogy a leányt férjhezmenetele esetén megfelelő vagyonnal ellássa, ami nem kizárólag a leányokat megillető ingóságokból állt. De arra figyelemmel kell lenni, hogy a kiházasítás minden leányt külön-külön megilletett,
a leánynegyed viszont együttesen illette a leányokat.

Az, hogy a szerző a leánynegyed birtokban történő kiadását nagyobb arányban tudja bizonyítani, mint ahogy azt Werbőczy Tripartituma alapján gondolhatnánk, fontos igazolása annak, hogy okleveles forrásainkat még hatékonyabban kell használnunk és értelmeznünk. E gyakorlat folytatására csak biztatni lehet mindenkit. Az viszont sajnálatos, hogy ha a jogi fogalmakat pontatlanul, hellyel-közzel pongyolán használjuk, mert ez jelentősen rontja munkáink értékét.

Az amerikai polgárháború magyar származású szakértője

Bemutatjuk Gabor S. Boritt történészt,
a gettysburgi Polgárháborús Intézet igazgatóját

Professzor úr! Tudomásom szerint az USA-ban élő magyar származású történészek közül Ön az egyetlen, aki kizárólag amerikai történelemmel foglalkozik, és azt igen eredményesen műveli. Mivel személye és munkássága hazánkban kevéssé ismert, elöljáróban szóljon néhány szót önmagáról!

Budapestről származom, 1940-ben születtem. Tizenhat éves koromban kerültem el Magyarországról, az 1956-os forradalom leverése után. A II. világháború végén a város ostromát gyerekfejjel éltem át. Az ötvenhatos forradalom idején, amikor ismét csatatérré vált a főváros, az utcánkban barikádot emeltünk. Az orosz tankok emiatt majdnem teljesen szétlőtték a közeli házat, amelyben laktunk és a szomszédos épületeket. Szörnyű élmény volt, a családom alig menekült meg. Apám, dr. Szappanos Boritt Pál reménytelennek látta a helyzetet, és azt javasolta, menjünk külföldre. Így aztán 1956 decemberében Judit nővéremmel kettesben útra keltünk nyugat felé. Ausztriába igyekeztünk, de mielőtt Sopronba értünk volna, leszállítottak bennünket a vonatról. A nővéremnek sikerült elhitetnie a katonákkal, hogy csupán rokonlátogatóba utazunk. Ekkor már nem akartunk visszafordulni, elegünk volt a diktatórikus légkörből és a szegénységből. A célunk az volt, hogy valamelyik angolszász országba jussunk ki. Miután elengedtek bennünket, Sopronban idegenek nagy nehezen befogadtak minket éjszakára. Másnap hajnalban eljutottunk a határsávig, szerencsére volt, aki segítsen. A figyelőtornyok között rohantunk át a senki földjén, amíg el nem értük a már Ausztriához tartozó erdőséget.

Kalandos történet, amelyhez hasonlót sok magyar menekült élt át akkoriban. De hogyan kezdődött amerikai pályafutása?

1957-ben üres zsebbel, angol nyelvtudás nélkül érkeztem ki. Először egy New York-i családnál laktam. Nappal fizikai munkát végeztem, este pedig középiskolába jártam. Munkahelyemtől azonban nemsokára megváltam, mert körülöttem csupa spanyolul beszélő bevándorló dolgozott, én pedig angolul szerettem volna minél előbb megtanulni. Miután azt tanácsolták, próbáljak szerencsét valahol nyugatabbra, a Dél-Dakota állambeli Yankton College-ban kötöttem ki. Ez a főiskola azóta már megszűnt; fegyház lett belőle. A fiaim, amíg kisebbek voltak, előszeretettel mondogatták is nekem, hogy akkor én ugyebár egy "fegyintézetben végeztem...". Egyetemi tanulmányaimat a Dél-Dakotai Egyetemen fejeztem be 1963-ban; a Ph.D. fokozatot a Bostoni Egyetemen szereztem 1968-ban. Rövidesen családot alapítottam, feleségem amerikai.

Úgy tűnik, Önre is ráillik a "self-made man" elnevezés, mert önerőből sikerült megtalálnia helyét az Újvilágban. Miképpen fordult érdeklődése a történelemtudomány felé?

Lényegében önerőből "küzdöttem fel" magamat, de a bátyám, Ádám, és a szüleim is követtek aztán a tengerentúlra, ami azért nem volt közömbös. A történelem persze már ifjúkoromban is érdekelt, még Magyarországon. Szívesen gondolok vissza egykori történelemtanáromra, Grünvald Fülöpre. Emlékeim szerint az amerikai történelemmel legelőször Jules Verne Észak Dél ellen című regényén keresztül találkoztam, amelyre egy antikváriumban bukkantam, és amely nagyon megtetszett még budapesti gyermekéveim alatt. A történelemmel mint tudománnyal komolyabban felsőfokú tanulmányaim során jegyeztem el magamat. Mindjárt Abraham Lincoln összes műveit kezdtem el olvasni, ami angol nyelvtudásom gyarapítása szempontjából is hasznosnak bizonyult. Másodéves voltam a főiskolán, amikor Lincoln gazdasági elképzeléseiről évfolyamdolgozatot készítettem. Ez lett azután az a téma, amelyből a szakdolgozatomat, sőt később a doktori disszertációmat is írtam. Feltűnt, hogy a Lincolnról szóló sok-sok könyv egyike sem foglalkozott igazából gazdasági nézeteivel. Ezt a hiányosságot igyekeztem tehát pótolni 1978-ban megjelent első munkámmal, amely a Lincoln and the Economics of the American Dream (Lincoln és az Amerikai Álom gazdaságtana) címet kapta. Az államférfi gazdaságfilozófiájának fejlődését kísértem benne végig - azt, hogy ez milyen szerepet játszott a rabszolgaságról alkotott nézeteiben, a polgárháború megvívásában és persze mindenekelőtt az Egyesült Államok jövőjét illető elképzeléseiben. Mellesleg 1994-ben ismét kiadták, s ma már fontos alapműnek számít, több más munkámmal együtt tankönyvként használják, kötelező olvasmány a Harvard és a Yale egyetemeken is. Meg kell vallanom, hogy kezdetben Lincolnra mint az Egyesült Államokat megszemélyesítő szimbólumra tekintettem, így aztán a vele való foglalkozás számomra az országhoz való ragaszkodást is kifejezte.

Későbbi munkái is Lincolnról, illetve a polgárháborúról szólnak, ami nem csoda, hiszen az amerikai történelemnek alighanem ez volt a legmegrázóbb eseménye; kihat a jelenre, mondhatni, sok szempontból ma is aktuális "beszédtéma". Hogyan alakult szakmai karrierje ezek után a felsőoktatásban?

Oktatói pályafutásom 1967-ben kezdődött a Bostoni Egyetemen. Ekkor javában dúlt
a vietnami háború. Úgy hozta a sors, hogy fiatal tanárként magam is odavetődtem. Immár a Marylandi Egyetem alkalmazásában, önként jelentkeztem a tengeren túl szolgáló katonák részére szervezett oktatási programba előadónak. Így kezdtem tanítani a polgárháború történetét Délkelet-Ázsiában, a harctér közelében. Egyébként akkoriban az amerikai hadseregnek köszönhetően előadásokat tartottam még Japánban, Taiwanon és Thaiföldön is. Ezután több amerikai és angol egyetem oktatója voltam hosszabb-rövidebb ideig, de immár húsz éve állandó munkahelyem a Pennsylvaniában található Gettysburg College. Itt
a polgárháborús tanulmányok nevet viselő stúdium professzora, egyben a Polgárháborús Intézet alapító igazgatója vagyok 1983 óta. Meg szeretném jegyezni, hogy az országban először nálunk létesítettek erre a témakörre szakosodott tanszéket.

Mint tudjuk, Gettysburg kisváros, de a történelemben játszott szerepe, az itt lezajlott csata naggyá tette nevét. Régi, patinás főiskolája Amerika-szerte elismert. Különös élmény lehet e történelmi helyen lakni és dolgozni, ott, ahol 1863 nyarán három napon keresztül sorsdöntő ütközet zajlott az északi és a déli seregek között, és e harctér ma az USA legjelentősebb nemzeti hadtörténelmi emlékparkja.

A hely szelleme valóban meghatározó, itt minden a polgárháborúra emlékeztet. A város melletti régi farm is, ahol családommal élek, a déli konföderációs erők táborhelye és kórháza volt annak idején. A lakásban egész kis gyűjteményem van a környéken talált puskagolyókból és szuronyokból. Csupán érdekességként említem meg, hogy a számtalan emlékmű, szobor és a nemzeti temető mellett - ahol Lincoln híres beszédét tartotta - a városnak gazdag múzeuma van, és itt található az ún. Cyclorama Center a hatalmas panoráma-körképpel, amelynek festője a csata egyik híres eseményét örökítette meg. Ezenkívül néhány éve itt, az eredeti helyszínen forgatták a Gettysburg című, nagyszabású történelmi filmet, amelynél szaktanácsadóként magam is közreműködtem.

Kérem, röviden vázolja a Polgárháborús Intézetben végzett tudományos munkát, illetve a főiskola keretén belül folyó oktatási tevékenységet.

Az intézet (Civil War Institute) a Gettysburg College részét képezi, fő profilja a hadtörténelem kutatása és oktatása, különös tekintettel a gettysburgi csatára. Ezzel összefüggésben ugyanakkor a korszak politikai és társadalmi életének vizsgálatával is foglalkozunk. A polgárháború kutatása mellett engem persze Lincoln személye továbbra is nagyon érdekel, és a szakma is elsősorban Lincoln-szakértőként tart nyilván Amerikában. Az intézetben, amely létrejöttekor az első volt, és máig a legnagyobb polgárháborús kutatóközpont, az állandó munkatársakon kívül több ösztöndíjas gyakornok is dolgozik. Összesen mintegy tizenöten vagyunk. Gazdag polgárháborús könyvtár áll a diákok és a kutatók rendelkezésére. A főiskolán tanuló és máshonnan is érkező történelem szakos hallgatók részére különféle kurzusokat kínálunk évről évre. Jómagam például a polgárháború, Lincoln és kora, továbbá a gettysburgi csata témáiról szoktam előadásokat és szemináriumokat hirdetni. 2000 őszén indítottuk először a Gettysburgi szemeszter című komplex, intenzív kurzusunkat, melynek során a hallgatók a "törzsanyag" mellett megismerkednek a polgárháborúhoz kapcsolódó irodalommal, filozófiával, filmművészettel stb., és szakszerűen tanulmányozhatják magát a csatateret.

Az intézetben folyó tudományos munkát többek között az általam szerkesztett tanulmánykötetek is fémjelzik. Az 1990-es években jelent meg és a téma neves kutatóinak írásait tartalmazza például a Why the Civil War Came (Miért tört ki a polgárháború?) és a The Gettysburg Nobody Knows (Az ismeretlen Gettysburg) című könyv. Az utóbbi természetesen az amerikai hadtörténelem legnagyobb ütközetét helyezi újabb megvilágításba. Emellett számos szakmai programot, kiállítást, konferenciát, előadást szervezünk rendszeresen a téma iránt érdeklődőknek. Évtizedek óta minden esztendőben Lincoln gettysburgi beszédének évfordulóján, november 19-én rendezzük meg a Robert Fortenbaugh Emlékülést, amelyen az amerikai történetírás egy-egy jeles képviselője tart előadást - mondanom sem kell - a polgárháborúval összefüggésben. A gettysburgi csata évfordulója, július 1-3. előtt immáron sokadszor szervezünk többnapos, országos konferenciát. Minden alkalommal más-más téma szerepel a napirenden, s e konferenciákon nem csupán előadások, viták hangzanak el, hanem a környék csatatereinek, történelmi emlékhelyeinek megtekintése is "kötelező" részét képezi a programnak. 2001. évi rendezvényünk központi alakja egyébként Grant tábornok. A kiránduláson a résztvevők ezúttal többek között John Wilkes Booth, Lincoln merénylőjének menekülési útvonalát járhatják be.

Meg szeretnék még említeni valamit, amely a Gettysburg College-hoz kapcsolódik. Részben alapítója és történetesen elnöke vagyok annak a bizottságnak, amely 1991 óta tekintélyes szakmai elismerést adományoz a polgárháború koráról szóló színvonalas történetírói munkákért. A Lincoln-díjat évente adjuk ki az elnököt ábrázoló szoborportré és ötvenezer dollár kíséretében. A tudományos alkotótevékenységet szeretnénk ily módon ösztönözni és honorálni. Érdekes újdonság, hogy 2001-től ugyanolyan összegű "elektronikus Lincoln-díjat" is kiosztunk a polgárháború időszakát bemutató legjobb internetes programért.

Professzor úr, milyen munkája jelent meg legutóbb?

Eggyel tovább szaporítottam a Lincolnról szóló művek sorát. Az Oxford University Press kiadásában 2001-ben látott napvilágot az a kötet, amelyet én szerkesztettem és a The Lincoln Enigma (A Lincoln-rejtély) címet viseli. Több kiváló Lincoln-kutató bocsátotta rendelkezésre eredeti tanulmányát a könyv céljára. A magam részéről két fejezettel gyarapítottam tartalmát. Ezek egyike a "Nagy Emancipátor" négerekhez fűződő viszonyát elemzi,
a másik az utókor Lincoln-ábrázolásait veszi számba a képzőművészet területéről. Mindenesetre e könyv megjelenése is azt bizonyítja, hogy az amerikai történelem legnépszerűbb alakja máig vitatott személyiség, aki több tekintetben, például a magánéletben, még mindig eléggé ismeretlennek, sőt titokzatosnak tűnik.

A magyar olvasókhoz eddig nem juthatott el egyetlen műve sem...

Örömmel értesültem arról, hogy az AETAS ezen interjúhoz kapcsolódva egyik dolgozatom közlését tervezi magyar fordításban. Munkáim különben az angol mellett eddig arab, héber, japán, indonéz és lengyel nyelven jelentek meg. A Lincoln és az egyéni felelősség kérdése az első tanulmányom, amely szülőhazámban anyanyelvemen is olvasható lesz. Ez büszkeséggel tölt el, annak ellenére, hogy sajnos már nem nagyon beszélek magyarul. Ez az értekezés, amely az amerikai polgárháború előzményeinek, kezdetének problematikáját vizsgálja egy adott szemszögből, azt is elárulja, hogyan kezelik az amerikaiak legnagyobb nemzeti hősüket. Nos, meglehetősen kritikusan...

A kiválasztott szemelvény a polgárháború bekövetkeztének "törvényszerűségét" újszerű megközelítésben elemzi, illetve vitatja. A történészek manapság a múltat általában nagy, személytelen erők és rendszerek működésével magyarázzák, így különösen érdekes Lincoln személyiségének a középpontba állítása.

Feldolgozásomban a moralitást és az egyéni felelősség kérdését igyekeztem történelmi szerepkörbe helyezni. Megítélésem szerint ugyanis az egyénnek csupán szenvedő alanyként való beállítása méltánytalanul pesszimista módszer. A Lincoln és az egyéni felelősség kérdése című értekezés egy ember háborúhoz vezető útját követi nyomon. Bár inkább csak jelzi, mint megoldja a problémát, felveti a kérdést: kimutatható-e Lincoln felelőssége a polgárháború bekövetkeztében? Szerintem igen. Mondanivalóm lényege a következő: Az 1850-es években Lincoln Illinois államban a rabszolgaellenes erők vezéregyénisége lett, így kezdődött politikusi karrierje. Rabszolga-ellenessége mélységesen őszinte meggyőződésből fakadt. Ha ezt kétségbe vonnánk, háborús bűnössé degradálnánk. De sok más kortársához hasonlóan úgy szállt szembe a rabszolgasággal, hogy még az évtized végén is egy mind nehezebben elfogadható állásponthoz ragaszkodott. Önmagát és az országot is azzal áltatta, hogy a rabszolga-felszabadítás nemhogy háborúval, de még erőszakkal sem fog járni. Tudatosan küzdött a rabszolgaság intézménye ellen, miközben gyanútlanul menetelt a háború felé. Ebben rejlett erénye és hibája. Ha hajlandó lett volna számba venni a szabadság árát, valószínűleg megdermedt volna. Észak és Dél nagy konfliktusának érlelődése idején a leendő elnök súlyosan tévedett: a szörnyű rabszolgaság, illetve a sok szörnyűséggel fenyegető háború ügye közül csupán az egyikkel törődött!

Ez csakugyan figyelemreméltó megállapítás. Mindazonáltal Lincoln bölcs ember hírében állt, erről legendák és anekdoták tanúskodnak...

Valóban. Alakját mítosz lengi körül; erre tanulmányomban is kitérek. Egyébként van egy tőle származó aforizma, amit magam is kedvelek: "Értelmes dolgokat mondani nehéz!"

Gabor S. Boritt könyveinek bibliográfiája

Lincoln and the Economics of The American Dream. Memphis State University Press, 1978. University of Illinois Press, 1994.

The Lincoln Image: Abraham Lincoln and the Popular Print. (Társszerzők: H. Holzer, M. E. Neely, Jr.) Scribners, 1984.

Changing the Lincoln Image. (Társszerzők: H. Holzer, M. E. Neely, Jr.) Lincoln Museum, 1985.; 2001.

The Confederate Image: Prints of the Lost Cause. (Társszerzők: H. Holzer, M. E. Neely, Jr.) University of North Carolina Press, 1987.; 2000.

The Historian’s Lincoln: Pseudohistory, Psychohistory, and History. University of Illinois Press, 1988.; 1996.

The Historian’s Lincoln, Rebuttals: What the University Press Would Not Print. (Társszerző: N. O. Forness) Gettysburg, 1988.; 1995.

Why the Confederacy Lost. Oxford University Press, 1992.; 1993.

Lincoln, the War President: The Gettysburg Lectures. Oxford University Press, 1993.

Lincoln’s Generals. Oxford University Press, 1994.; 1995.

War Comes Again: Comparative Vistas on the Civil War and World War II. Oxford University Press, 1995.

Why the Civil War Came. Oxford University Press, 1996.; 1997.

Of the People, By the People, For the People and other Quotations from Abraham Lincoln. (Társszerkesztők: J. Boritt, P. Vermilyea, D. Huso) Columbia University Press, 1996.

The Gettysburg Nobody Knows. Oxford University Press, 1997.

Jefferson Davis’s Generals. Oxford University Press, 1999.

The Lincoln Enigma. The Changing Faces of an American Icon. Oxford University Press, 2001.

|| e-mail