- Kocsis Zoltán, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója azon muzsikusok
közé tartozik, akik sok esztendeje szorgalmazzák egy új koncertterem felépítését
Budapesten. Mit gondol, a jelenleg egyelőre csak épülő, s a Millenniumi Városközpontban
várhatóan mintegy másfél év múlva megnyíló Nemzeti Hangversenyterem át fogja-e
alakítani, s ha igen, mennyiben, a főváros komolyzenei életét?
Kocsis Zoltán: - A magyar zenésztársadalomban legalább 20-25 éve
beszédtéma az új koncertterem, mindenekelőtt a Zeneakadémiával való összehasonlítás
tükrében - az utóbbi, bárhogy dicsérjük is, valójában nem alkalmas nagyzenekari
koncertek befogadására, ezt éppen azért állíthatom, mert 250 alkalommal léptem
fel ott. A terem azért épült, hogy kamarahangversenyeket, vizsgákat, esetleg
a főiskola zenei életét reprezentáló eseményeket rendezzenek benne, de a tervezők
nem gondolhatták komolyan, hogy Mahler, Bruckner vagy Richard Strauss "gigantomán"
művei - amelyeknek jó része az építés idején már létezett - ebben a teremben
hitelesen szólalhatnak meg. Egyébként nincs is különösebben jó véleményem a
Zeneakadémia akusztikájáról: telt ház esetén a nagyterem többé-kevésbé megfelelő,
de még ilyenkor is tapasztalható némi folyosóvisszhang középen. Úgy gondolom,
az új koncertterem meg fogja változtatni mind a zenészek, mind a közönség szemléletét,
hiszen végre adekvát akusztikai környezetben szólalhatnak meg például az említett
szerzők művei. Hogy csak egyetlen példát említsek: Schönberg Gurre-Liederjét
annak idején a Kongresszusi Központban kellett előadnunk, de az sem bizonyult
ideális helyszínnek, mert a BKK hangversenyterme akusztikailag inadekvát volt
a mű nagyságával. Hogy a kérdésre válaszoljak: természetesen problémát okozhat
a közönség odaszoktatása a Zeneakadémiáról, hiszen az új terem távol esik a
belvárostól, és egyelőre tömegközlekedéssel sem egyszerű odajutni, de - visszatérve
a vesszőparipámhoz - bízom benne, hogy a közönség értékeli majd, hogy a nagy
apparátusú műveket végre hozzájuk illő környezetben és tökéletes akusztikai
feltételek mellett hallgathatja meg.
- Úgy gondolja tehát, hogy elsősorban az ilyen művek megszólaltatásának lehetősége
és a megszólalás minősége terén hoz majd változást az új terem?
K. Z.: - Mindenképpen. Úgy vélem ugyanis, hogy a kamarazenei fogantatású,
dúsan polifon művek számára nem feltétlenül ideális helyszín egy ilyen óriási
terem. Ugyanakkor el tudok képzelni ott egy zongora szólóestet vagy akár egy
vonósnégyes-koncertet. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a közönség összetétele,
minősége, hangulata - tehát az atmoszféra, amely már a koncert előtt kialakul
- determinálja a hangverseny hőfokát, végső soron hozzájárul a sikerhez, az
est művészi színvonalához. Ez nagyban függ az adott helyszíntől, hiszen tudjuk:
koncert előtt a Vigadó nagytermében soha nem forrósodik fel úgy a légkör, mint
a Zeneakadémián. Remélem, az új terem e szempontból is beváltja majd a hozzá
fűzött reményeket. Ennél lényegesen nagyobbakban is tapasztaltam már, hogy a
koncert előtt szinte izzott a levegő.
- Amit most elmondott, azt is jelenti, hogy amikor összeállítja majd a Nemzeti
Filharmonikusok 2004/2005-ös, vagy azt követő évadjainak programját, ide csak
nagy apparátust igénylő műsorokat tervez majd, s az egyéb műsorok számára más
helyszíneket választ?
K. Z.: - Nem azt mondtam, hogy egy ilyen nagy terem nem alkalmas
esetleg egy Haydn-szimfónia vagy egy Bach-versenymű előadására, hanem azt, hogy
kifejezetten a nagy apparátusú művek szólalhatnak meg itt igazán adekvátan.
Titkon bízom benne, hogy az új terem tökéletes körülményeket teremt majd egy
Haydn- vagy Mozart-szimfónia előadása számára is, és így nem kell más helyszínekre
gondolnom, mert nem szívesen választanám azt a gyakorlatot - amely, valljuk
meg, a világ legtöbb országában nem is szokás -, hogy egy városon belül különböző
épületekben játsszunk. Bécsben a Musikvereinsaalban valóban előadhatatlan a
Gurre-Lieder, ezért szokták még a Bécsi Filharmonikusok is átvinni a Konzerthausba,
de ez nem jellemző: ha lehet, a Bécsi Filharmonikusok maradnak a Musikvereinsaalban,
és azt hiszem, nekünk is így kellene tennünk. A Nemzeti Filharmonikusok programjának
összeállításakor egyébként semmiféle gigantomániát nem kívánok érvényesíteni;
az elmúlt évadokban előadott nagyobb apparátusú műveket - például a Gurre-Liedert,
az Alpesi szimfóniát és másokat - azért játszottuk el, mert egyrészt adósságot
törlesztettünk velük, másrészt szégyen, hogy ezek a darabok korábban nem hangzottak
fel méltó színvonalon. Elszomorító, ha meggondolom, hogy jó néhány ilyen jellegű
művet tulajdonképpen mi mutattunk be Magyarországon.
- Szó esett arról, hogy fontos a koncertet megelőző légkör, a felfokozott
hangulat, ehhez pedig szükséges, hogy megteljen a ház. Egy új, ráadásul nem
a városközpontban található koncerttermet be kell járatni, oda kell szoktatni
a közönséget. Milyen esélyt lát erre Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok
igazgatója - aki a Magyar Zenei Tanács alelnöke, és a Szimfonikus Zenekarok
Szövetségének társelnökeként is hivatott foglalkozni a problémával?
Kovács Géza: - A következő néhány évben nagyon sajátos helyzet prognosztizálható
a koncertterem és Budapest hangversenyéletének összefüggésében. A jelenlegi
tervek szerint jövő év október 23-án nyitják meg az új termet, nem sokkal ezután
felújítás miatt bezár a Zeneakadémia, s már korábban, jövő nyáron a Pesti Vigadó
is. Ez azt jelenti, hogy egy-két éven át, amíg a Zeneakadémia, illetve a Vigadó
felújítása zajlik, az új hangversenytermen kívül nem lesz más igazi koncerthelyszín
Budapesten. Ez tehát mindenképpen javítja az esélyeket. Másfelől azonban rontja
az esélyeket mindaz, ami már elhangzott: a terem nem a centrumban van; a tömegközlekedés
nincs megszervezve; nem tudjuk pontosan, hogyan lehet ott parkolni, hiszen a
terem környéke, ha minden terv megvalósul, hosszú éveken át építkezési terület
lesz. És még valami: az új terem befogadóképessége éppen a kétszerese lesz a
Zeneakadémiáénak.
- Nem 1700 személyes lesz?
K. G.: - Valamivel több mint 1700 állandó ülőhely létesül, de az
erkélyen, illetve a karzaton kétezerre duzzasztható a nézők létszáma. A Kocsis
Zoltán által említett adósságok törlesztése természetesen könnyebben, kényelmesebben
megvalósítható majd a koncertteremben, de az év 365 napból áll, s ha ebből levonunk
körülbelül húszat-harmincat, amikor az emberek nem szívesen járnak hangversenyre,
az összes többi napon legalább egy koncertnek kellene - lehetőség szerint telt
házzal - lezajlania. Talán itt az alkalom elmondani, hogy nem vagyok egyedül,
aki nem csak abban az egy koncertteremben gondolkozik, hiszen a Kulturális Tömbnek
nevezett épületben a koncertterem mellett a Hagyományok Háza működtetésében
helyet kap egy 400 személyes, kitűnő színpadtechnikával felszerelt színházterem
is - ennek az akusztikája sem lesz éppen rossz. És az épülethez tartozik egy
múzeumi szárny is, amely kínálkozik bizonyos speciális koncertek helyszíneként.
Egyrészt akkor látok jó esélyt az épület "bejáratására", ha éveken át valóban
közönségcsalogató nevek és műsorok szerepelnek a koncertterem programján - ezekkel
esetleg aktivizálni lehet azt a "szürke" réteget is, amely nem tartozik a rendszeres
koncertjárók közé. Másrészt akkor, ha az épület egésze kínál vonzó alkalmat
egy hétvégi, ünnepi vagy akár hétköznapi látogatáshoz. Ezért mi, a majdan ott
lakó intézmények vezetői - Kelemen László, Néray Katalin és jómagam - már hónapok
óta heti rendszerességgel találkozunk, konzultálunk, készítünk koncepciókat
annak érdekében, hogy az a ház legalább olyan élő és pezsgő legyen, mint mondjuk
Párizsban a Beaubourg, és ne olyan, mint a Southbank Centre, de főleg a Barbican
Centre, amelyek nem tudtak London kulturális életének igazán fontos részévé
válni. Ha már létrejön ez a kényszerházasság - mert a három intézmény egy épületbe
költöztetése mégiscsak annak nevezhető -, próbáljuk meg jó szerelmi házassággá
alakítani. Van rá esély.
- Az Önök koncepciója szerint tehát az épületben működő intézmények vezetői
közösen dolgoznák ki a programokat. Mások azt szeretnék, ha egy szuperintendánst
neveznének ki a Kulturális Tömb élére, aki szakmailag irányítaná és felügyelné
az intézmények működését. A koncertteremre szűkítve a kérdést: viszonylag régi
polémia, hogy a Nemzeti Filharmonikusok, akik próbatermeket és irodákat kapnak
az épületben, működtethetik-e a programigazgatóságot vagy sem. Nyilván szólnak
érvek ellene és mellette. Kovács Géza milyen megoldást látna ideálisnak?
K. G.: - Az előtörténetről annyit, hogy amikor a koncertterem felépítésének
ötlete megszületett, a döntéshozók rövid ideig fontolgatták, hogy berlini mintára
a Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak, Énekkarnak és Kottatárnak adják a koncertterem
működtetésének jogát. Később ezt nem erősítette meg senki, főleg azután, hogy
már átalakítottak bennünket közhasznú társasággá, amiről jó ideig azt hittük,
éppen a koncertterem működtetése kívánja meg a piacköze- libb formát. Nem estünk
kétségbe, mi több, e pillanatban nem is tudom, bánkódjunk-e vagy inkább örüljünk.
Hiszen hónapok, sőt évek óta nincs tisztázva a Kulturális Tömb, ezen belül a
koncertterem pénzügyi működtetésének háttere. Akik arról álmodoznak, hogy majd
elnyerik a programigazgatás jogát, nyilván egyben azt is remélik, hogy az államtól
óriási összeget kapnak a koncertterem működtetésére. Ebben van is logika, ám
félő, hogy a kormány mégsem tud elegendő pénzt adni, miközben köztudott, hogy
az állam 52 milliárd forintos garanciát vállalt a Kulturális Tömb építési költségei,
valamint a kamatterhek és egyéb járulékok miatt, s ezt az öszszeget tíz év alatt
kell visszafizetni. E pillanatban nem tudjuk, hogy aki majd a koncerttermet
működteti, találkozik-e ezzel az 52 milliárd forinttal.
- Olvastam elképzeléseket, melyek szerint az üzemeltetőnek saját bevételéből
kell majd visszafizetnie ezt az összeget, ami nem lesz egyszerű.
K. G.: - Épp ezért mondom, hogy akik e pillanatban a húsos kondér
körül köröznek, nem tudják, valójában mi fő a kondérban. Az általam ismert variációk
egyike valóban egy szuperintendatúra felállítása, ám ez szakmai körökben jelentős
ellenállásba ütközik, hiszen ez esetben nemzeti alapintézmények autonómiája
sérülne, meglehetősen durván. Gondoljuk csak el, ki állíthatja magáról, hogy
egy személyben jobban ért a zenei kérdésekhez, mint Kocsis Zoltán, a néprajzhoz,
mint Sebő Ferenc vagy Kelemen László, illetve a modern képzőművészethez, mint
Néray Katalin. Márpedig aki szuperintendánsként elvállalná a Kulturális Tömb
vezetését, annak meggyőződéssel ezt kellene állítania magáról. Ilyen ember vélhetően
nincs. Azt viszont el tudjuk képzelni, hogy az ott működő intézmények igazgatói
- az autonóm működés megőrzése mellett - egy koordinációs tanácsban kimunkálják
az együttműködés, a közös programok lehetőségeit. Hiszen, ahogy az imént mondtam,
mindannyiunk érdeke, hogy magát a házat is megszeresse a közönség. Aki táncházba
jár, vegyen jegyet a koncertterembe is, és menjen át a múzeumba megnézni az
éppen nyitva tartó kiállítást. A koncertteremmel kapcsolatban a legbékésebbnek
tetsző megoldás az lehet, ha a kulturális tárca alapít mondjuk egy kht.-t, és
kiír egy nyilvános pályázatot a működtetésére. Úgy gondolom, ez a legkorrektebb
eljárás, hiszen akkor a tárcának is színt kell vallania, hogy milyen részt vállal
a koncertterem pénzügyeiből, aki pedig nyer a pályázaton, azt nem érheti semmiféle
vád, hogy esetleg "baráti alapon" kapta a megbízást.
- Milyen működési modellek léteznek egy-egy jelentős külföldi koncertterem
és a hozzájuk kapcsolódó zenei együttesek viszonyát tekintve?
K. G.: - Rendkívül színes a paletta. A bécsi Musikvereinsaal és a
Bécsi Filharmonikusok kapcsolata jól ismert. A berlini Filharmónia épületét
a Karajan vezette Berlini Filharmonikusoknak építették, és a mai napig ők működtetik.
A Concertgebouw épületét annak idején a Concertgebouw Zenekarának építették,
de idővel egy önálló alapítvány vette át a működtetését. A Concertgebouw Zenekara
nem is ott lakik, mert ezt az épület nem teszi lehetővé, hanem onnan pár lépésnyire,
de prioritásuk van a teremigényt illetően, és az árban is kedvezményt kapnak,
ám a Concertgebouw egyértelműen befogadó intézményként funkcionál. A Barbican
Centre-ben bérlőként dolgoznak a Londoni Szimfonikusok, míg a Royal Filharmonikusok
a Royal Festival Hallban rezidens zenekarként működnek. Az egyik legszebb -
és a budapesti koncertterem akusztikájának kialakításáért is felelős Artec dicsőségét
öregbítő - épület, a birminghami Symphony Hall a Sir Simon Rattle vezette Birminghami
Szimfonikusoknak épült, és ők is használják. Amerikában a zenekari működtetés
egészen más jellegű, de egyértelmű, hogy a chicagói Symphony Hall a Chicagói
Szimfonikusoknak épült, és az összes nagy amerikai zenekar saját teremmel rendelkezik.
- Nyilván ők sem csak a saját koncertjeiket rendezik ott, hiszen egyetlen
zenekar sem tudná az év minden napján saját produkcióval megtölteni a termet.
K. G.: - Persze. Ezért is fogadtam megütközéssel azokat a sajtóban
megjelent véleményeket, melyek szerint ha a Nemzeti Filharmonikus Zenekar odaköltözik
a Kulturális Tömbbe, azzal máris igazságtalan előnyhöz jut, akkor is, ha nem
kapja meg a programszervezés jogát, mert biztosan lefoglalja magának a legjobb
időpontokat, a többieknek pedig csak a maradék jut. Tessék megnézni a Zeneakadémián
a nagykönyvet! Ott bizony találhatunk olyan zenekarokat, amelyek időben ébredtek
föl, és kitűnő dátumaik vannak, és konzekvensen bizonyos alkalmakkor lépnek
fel, de évente legfeljebb 25-35 alkalommal. A fővárosban működő szimfonikus
nagyzenekarok ha akarnak sem tudnak negyvennél több koncertet adni egy évben,
hiszen eleget kell tenniük külföldi kötelezettségeiknek is, illetve magunkról
szólva, közel 30 vidéki koncerttel is számolni kell. Szeretnék tehát eloszlatni
minden olyan aggodalmat, mely szerint ha mi ott lakunk, akkor kiszorítjuk a
többi hangversenyrendezőt. Ez csacsiság. Mindenkinek az az érdeke, hogy majd
egyszer úgy működjék a Kulturális Tömb a maga koncerttermével és a Hagyományok
Háza által működtetett színháztermével, mint az imént emlegetett Concertgebouw,
amely két termében és egyéb helyszínein évente átlagosan több mint 850 koncertet
rendez.
K. Z.: - Néhány kollégámmal ellentétben az a véleményem, hogy Budapestnek
nem hogy túl sok ennyi zenekar, hanem inkább kevés. Ahol ilyen számban nőnek
föl a tehetségek, ahol ennyi muzsikus röppen ki a Zeneakadémiáról évente, ott
még több nívós együttesre volna szükség. A Rádiózenekar is, a Fesztiválzenekar
is büszkén hangoztatja, hogy telt házak előtt játszik, mi szintén nem panaszkodhatunk,
úgyhogy azt gondolom, nem lehet igazán nagy probléma, hogy a budapesti zenekarok
megtöltsék az új koncerttermet. Nem is erről van itt szó, hanem arról, amit
Kovács Géza is mondott, hogy naponta akár két-három koncertet is lehetne/kellene
rendezni, amihez hihetetlen szervezőkészség, kapcsolatrendszer és rengeteg pénz
szükséges. Azt hiszem, Budapest közönsége és - dinamikusan fejlődő világvárosról
lévén szó - az itt nagy számban megforduló külföldiek meg tudják tölteni ezt
a termet, ha valóban színvonalas előadásokat kínálnak nekik. Ha elképzelek egy
olyan hetet, amelyen az egyik napon Maurizio Pollini zongoraestjét hallgathatjuk
meg, másnap a Nemzeti Filharmonikusok játszanak, harmadnap a Concertgebouw Zenekar
lép fel, a negyediken Gil Shaham hegedűestjére kerül sor, az ötödiken a Juilliard
Vonósnégyes, a hatodikon a Fesztiválzenekar ad koncertet - elképzelhetetlen,
hogy ilyen programmal ne lehetne megtölteni a koncerttermet.
- Amit most felsorolt, inkább egy fesztiválra való program, hiszen ha egész
évben ilyen minőségű lenne a kínálat, az emberek mindenre el akarnának menni,
de ezt valószínűleg sem idejük, sem pénztárcájuk nem engedné, így aztán mégsem
lenne mindig telt ház.
K. Z.: - Szerintem ez csak részben igaz. Elég sokat járok koncertre
itthon is, másutt is, és azt tapasztalom, hogy minden zenekarnak, minden együttesnek
megvan a saját közönsége. Még azt is ki merném jelenteni, hogy Budapesten gyakorlatilag
annyi közönség van, ahány zenekar. Természetesen akadnak átfedések. Ezt talán
a focihoz hasonlíthatnám, amennyiben itt is mindenki egyvalakinek drukkol. A
fociban persze jóval nagyobb a közönség, hiszen egy stadionban sokkal többen
férnek el, mint egy koncertteremben, és ott mindig két csapat szurkolótábora
találkozik. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ne lenne Budapesten mindennap kétezer
ember, aki elmegy a hangversenyekre.
- A különböző zenekarok közönsége egy Pollini-koncerten "összeér", hiszen
mégsem fanatikus drukkerekről és ellendrukkerekről, hanem zeneszerető emberekről
van szó.
K. Z.: - Persze, erre mondtam, hogy léteznek átfedések. Nyilván lesz
annyi sütnivalója a majdani vezetőségnek, hogy nem hagyja figyelmen kívül a
sokszínűség követelményét, ugyanakkor kérdés, mennyire tartja szem előtt az
intézmény komolyságát. A mai crossover dömpingből például a színvonalasabbja
akár helyet is kaphatna a ház programjában, kifejezetten azért, hogy színesítse
a kínálatot. A sokszínűség lehet az a varázsszó, amely garantálja, hogy különböző
habitusú, igényű, korú és iskolázottságú emberek egyaránt odaszokjanak.
- Tavaly április végén nyílt meg az új római hangversenyterem, a Zenepark,
a Santa Cecilia Zenekar otthona, amelyet egy 24 órás, komoly- és könnyűzenei
produkciókat egyaránt felvonultató rendezvénysorozattal avattak fel. Ott tehát,
úgy tűnik, a könnyebb műfajokat sem zárják ki a koncertteremből...
K. G.: - Régi, dédelgetett álmunk egy olyan kétzongorás Mozart-versenymű
előadása, amelyben Kocsis Zoltán vezényel és zongorázik, a másik szólamot pedig
Chick Corea játssza. Mindkettejükben megvan rá a hajlandóság, de eddig nem sikerült
időpontot egyeztetni. Nem hiszem el, hogy egy ilyen produkcióért a közönség
ne verné szét a házat. A már több ízben emlegetett Concertgebouw nehezebb korszakaiban
- például a harmincas-negyvenes években - bokszmérkőzéseknek és - egészen a
hatvanas évekig - divatbemutatóknak is helyet adott. Eddig nyilván nem kellene
elmenni, de a crossover legjobb képviselőit vagy a Hagyományok Háza által
évente egy-két alkalommal megrendezett népzenei gálát valóban befogadhatná a
koncertterem, mint ahogy például Szakcsi Lakatos Béla estjét is. Az igazi nagy
kérdés a folyamatos, nagyüzemi működés. És hogy vajon megmozdul-e a szponzorok
hada, amely e pillanatban - legalábbis a tíz évvel ezelőtti állapothoz képest
- lábhoz tett fegyverrel várakozik. Az idei Tavaszi Fesztivál bebizonyította,
hogy a magyar hangversenyrendezés nagyon jelentős tartalékokkal rendelkezik.
Ha lehetőséget kap, bármikor képes itt világsztárparádét produkálni, nem kell
ehhez messziről jött embereket hívni, akik nagy hókuszpókusszal ugyanazt teszik,
amire a kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel bíró magyar szakemberek is
tökéletesen alkalmasak. Alapvetően meghatározza a lehetőségeket az is, hogy
az állam mennyire gondolja komolyan, hogy itt valóban a közép-európai régió
egyik kulturális központja jöjjön létre.
K. Z.: - Én ugyan gazdasági kérdésekhez kevéssé értek, de valamiben biztos
vagyok: noha a minisztérium nem Fortuna bőségszaruja, s a koncertterem nyilvánvalóan
nem válhat pénzevő masinává, saját erő fölmutatása nélkül pedig életképtelen
- az állami szerepvállalás mégis okvetlenül szükséges.
_____________
A Muzsika egy ízben már foglalkozott a kérdésekkel, melyek Budapest épülő, új
hangversenyterme körül sokakban felvetődnek (J.
Győri László: Álom a város szélén. Milyen lesz, kié legyen az új Nemzeti Hangversenyterem?
Muzsika 2002/10, 3-7.). Háromnegyed év múltán úgy érezzük, ismét helyet
kell adnunk - ám ezúttal nagyobb terjedelemben - az épület majdani hasznosításáról
megfogalmazódó gondolatoknak. Terveink szerint az itt olvasható interjút további
nyilatkozatok követik: a Muzsika szeretné megszólaltatni e témában többek közt
a Budapesti Fesztiválzenekar, a Magyar Hangversenyrendezők Egyesülete, a Budapesti
Fesztiválközpont Kht. illetékeseit is. - A szerk.
|