Remélem, nem udvariatlanság WOLFGANG GÖNNENWEIN iránt, ha elárulom: a magyar
közönség által évtizedek óta (főként oratóriumkoncertekről) ismert karmester
legutóbbi budapesti fellépésére mindenekelőtt meghívója, a DANUBIA IFJÚSÁGI
ZENEKAR vonzott. A Magyar Televízió 9. Nemzetközi Karmesterversenyének nagydíjasa,
Héja Domonkos által alapított és vezetett együttest a szakma köreiben
mind többen dicsérik, kerestem tehát az alkalmat, hogy a Muzsika hangversenyrovatában
beszámolhassak a főiskolásokból alakult műhely teljesítményéről (Devich
Márton interjúja itt ad képet a zenekar eddigi pályafutásáról).
Amilyen megkerülhetetlen kulcsmű Schubert Befejezetlen szimfóniája és Beethoven
Hetedikje, éppoly nehéz megszólaltatni mindkét kompozíciót. E művek nem kínálják
a nagyromantika hatásosságát vagy az impresszionizmus színeit, megkövetelik
viszont a leszűrt koncepciót és a tiszta kidolgozást, mindenekfelett pedig az
arányérzék folytonos jelenlétét - jól működvén utóbbi az előadás hitelének záloga
lehet, hiánya azonban a stílus- és karakterértelmezés egyensúlyát boríthatja
fel.
Benyomásaimat összegezve szét kell választanom karmester és zenekar teljesítményét.
Gönnenwein mind Schubert, mind Beethoven esetében a könnyebb utat választotta:
dramatizált és túldimenzionált, így próbálván palástolni hangzás és összjáték
azon szépséghibáit, melyeket vendégként eltüntetnie nem sikerült. Keze alatt
a Befejezetlen vaskosra sikeredett, hangsúlyait élesnek, színeit egyoldalúan
sötétnek éreztem. A Hetedikben a szimfonikusnál is szimfonikusabb értelmezés
zavart, meg némely tempók túlpörgetése - különösen a finálé indokolatlanul sebes
(az apróbb ritmusértékek pontos kijátszására alkalmatlan) irama. (Mellettem
ülő, idősebb kollégám fel is idézte az aranyszabályt: a 7. szimfónia zárótételének
tempóját jó dirigens úgy választja meg, hogy abban a verbunkostéma is műfajához
illő karakterrel szólalhasson meg.) Nem tudom, hibáztassam-e mindezért a karmestert:
nyilvánvalóan felmérte, mit csiszolhat néhány foglalkozás alatt a két művön.
Ha aprólékos tisztogató-javítgató munkába kezd, annak eredménye csak később,
másnak kamatozik, ő azonban - érthetően - itt és most akart hatásos, sikeres
koncertet. Bekapcsolta tehát a hangszórót és a színes fényeket - s a fogadtatás
nem maradt el.
Felkészült és intelligens zenekarnak nem az a dolga, hogy szembehelyezkedjék
a karmesteri utasításokkal, hanem hogy végrehajtsa azokat. Ha (bár el nem fogadom)
megértően szemlélem a Gönnenwein által tempóból-hangzásból épített Patyomkin-falut,
még kevésbé jut eszembe bármiért is okolni a rokonszenves igyekezettel játszó,
tehetséges Danubia-gárdát. Meglepő és biztató, hogy ennek a fiatal zenekarnak
máris van vonóskara. Ha ez egészséges, az körülbelül annyi, mint amikor
egy fa törzse hibátlan. A Danubia-vonósok tónusa tartalmas és telt, a
hangerő nem erőszakolt, sőt náluk a tutti-fortékban délcegen feszítő zenekarok
típushibája, a satnya pianó sem kísért. A fúvós megmozdulásokban persze egyelőre
több az esetlegesség - van tehát min dolgozni. Ami azonban alighanem mindennél
előbbrevaló (ezért kerül a kritika végére), az a játékból sugárzó kedv és öröm.
A lelkesedésnek ama fajtája, amely a teljes hangverseny légkörét jótékonyan
meghatározta, a "szolgálat", a "munkavégzés" fogalmát nem ismerő (pedig milyen
szorgalmasan dolgozó!) ifjúsági együttesek sajátja világszerte. Ifjúsági zenekar
a Danubia is - egyelőre. Ha intézménnyé szilárdul, mindent meg kell tennie,
hogy produkciói továbbra is ezt a nemhivatásos testületekre jellemző ügyszeretetet
tükrözzék. (November 29. - Zeneakadémia. Rendező: Danubia Zenei Alapítvány)
Amilyen vonzó egy-egy hangverseny műsorának sokszínűsége, különféle szerzők
stílusának és kifejezésmódjának kontrasztja, épp oly kellemesen hat máskor az
egyetlen komponista műveiből válogatott, homogén tömböt alkotó program. A BUDAPESTI
FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA Ravel-estet adott: a hangversenyen megszólalt
négy mű között ellentét és összekötő kapocs egyaránt elegendő akadt, elgondolkodtatni
a hallgatót következetesség és újat keresés egységéről. A múlthoz való vonzódást
dokumentálta a Couperin sírja, az ibér ösztönzést a Bolero - miközben más-más
eszközökkel mindkettő elénk tárta a hangszerelőművészet fantáziagazdagságát.
A két pillér között a G-dúr zongoraverseny saroktételei a raveli eleganciát
és sziporkázást példázták, az Adagio assai a Pavane-ból ismert, meghitten személyes
hangot szólaltatta meg. A Zongoraverseny bal kézre műfaji értelemben természetesen
kétkezes társához, tartalmi szálon pedig a Cooperin sírjához kapcsolódott: más
és más módon mindkét mű reflektál a háborús pusztítás sötét tapasztalatára.
Ha a Gönnenwein-Danubia-koncertre nem a karmester, hanem a zenekar miatt mentem
el, ezúttal mindenekelőtt arra voltam kíváncsi, milyen az a zongoraművész, aki
egy estén vállalkozik a két Ravel-versenymű megszólaltatására. Azokban a hetekben
Budapest közönsége elé kisebb körkép tárult a francia zongoraművész-társadalom
középnemzedékéről: novemberben előbb Jean-Bemard Pommier lépett fel a Rádiózenekar
karmestere- és szólistájaként, majd Francois-René Duchable játékát hallottuk
a Fesztiválzenekar kíséretével. Örömmel állíthatom: a legtartalmasabb muzsikus-személyiségnek
számomra éppen a Filharmóniai Társaság meghívottja, PHILIPPE CASSARD mutatkozott.
A két művet tolmácsolva felmutatta a raveli zongora-virtuozitás érmének mindkét
oldalát: világosat, sötétet. A G-dúr koncert előadásából nem hiányzott a könnyedség,
sziporkázó virtuozitás és humor, ám mintha némi távolságtartás, visszafogottság
csökkentette volna a vonzerőt. Teljes értékűnek a D-dúr, balkezes műben éreztem
Philippe Cassard játékát: a nehéz kompozíció próbáját nemcsak technikailag állta,
de sikerült érzékeltetnie a darab lendületét és súlyát, tömörségében is nagy
formátumát, vészterhes-elszánt karakterét is.
A két zenekari mű közül kevésbé sikerült a nyitószám, a Cooperin sírja megszólaltatása.
RICO SACCANI irányításával megszületett a régies tételek dallamainak rajzossága,
mozgékony ritmusa, a kidolgozás azonban korántsem volt kifogástalan, leginkább
pedig a hangzás kopottas szürkéje mondott ellent a kompozíció hajlamainak. Annál
több összeszedettséget figyeltem meg a Boleróban, melynek karmesteri értelmezésével
is mélyen egyetértek. Saccani kikerülte a darab csapdáját: nem a "népszerű mű",
a "komolyzenei sláger" felől közelített - a Bolerót nem hedonista hatásdarabként,
hanem igazi tartalmához híven, rituális, mágikus zeneként vezényelte. Ezt a
Bolerót rendkívül erős tartás uralta: a kérlelhetetlenség hangulata. Mint minden
értő Bolero-tolmácsolás, természetesen ez is érzéki volt, de nem a felszínes
ínyenckedés értelmében, hanem egy kimért ütemű, halálos násztánc fekete erotikáját
sugallva. Saccani, akit ilyen jól még soha nem hallottam vezényelni, beosztotta
az energiákat, remekül egyensúlyozott ösztön és intellektus között, zenekara
pedig meglepően csiszolt játékkal, lelkesen szolgálta a karmesteri szándékot.
(December 7. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság
Zenekara)
Jól emlékszik még a budapesti közönség arra a hat hangversenyre, amelyet a
Pauk-Frankl-Kirshbaum trió tagjai 1985 szeptemberében és 1986 májusában adtak,
a teljesség igényével sorakoztatva fel Beethoven hegedűre, zongorára és csellóra
fogalmazott kompozíciói közül a vonós-billentyűs szonáták és a zongoratriók
műfajának valamennyi alkotását. Az 1998 karácsonyát megelőző három kedd estén
PAUK GYÖRGY és FRANKL PÉTER szerényebb terjedelmű, csupán egyetlen hangszerpárosra
és műfajra szorítkozó, ám abban a korábbiakhoz hasonlóan hiánytalan Beethoven-ciklussal
lépett a Zeneakadémia közönsége elé: ezúttal a zeneszerző tíz hegedű-zongoraszonátáját
hallottuk tőlük.
Kíváncsian lapoztam fel a régi Muzsika-számot (1986/7): mit tartalmaz az akkori
beszámoló? Az eredmény megnyugtat és nyugtalanít egyszerre. A sorozat legfőbb
erényének most is ugyanazt nevezhetem, mint akkor - ez a zenei aranyfedezet
kikezdhetetlen értékéről tanúskodik. Ha ma kényelmetlenül érint, hogy szóvá
kell tennem hangszeres esendőségeket, bátoríthat, hogy csekélyebb hangsúllyal,
de erre kényszerültem már 1986-ban is. A legnagyobb különbséget a részletezés
lehetősége körül érzem: míg tizenhárom éve a szonáták, triók egyes tételeiről
számos konkrétum kívánkozott a toll hegyére, most néhány nappal a sorozat befejező
estje után azt kell megállapítanom, hogy a három hangverseny élménye folthatásként
jelentkezik: a lelkesítő és a problematikus mozzanatok minden egyes produkcióban
szétválaszthatatlanul elkeveredtek, megnehezítve részletezést és rangsorolást.
Meggyőződésem, hogy Pauk és Frankl három koncertje egy jelentős kamarazenei
kultúra (a Weiner-iskola) kései üzenete, becses karácsonyi ajándék. Mivel a
problémákat a kritikus nem hallgathatja el, ezekkel kezdem, hogy a beszámoló
végére maradjon, ami igazán fontos: az elismerés szava.
Számomra a legkínosabb meglepetést az tartogatta, hogy Pauk hegedűjátéka, melynek
a januári Muzsikában, a Fesztiválzenekar kíséretével megszólaltatott Bach- és
Bruch-versenyműről beszámolva éppen fiatalos frissességét, pontosságát és tisztaságát
dicsértem, a három Beethoven-esten, változó mértékben bár, de feltűnően gyengélkedett.
A sorozatot két problématípus kísérte végig: 1) az ingadozó intonáció, mely
sokszor ott jelentkezett, ahol a legkevésbé vártuk: a hangszeres hadmozdulatokra
elegendő időt hagyó, nyugodt pulzusú Adagiókban és Andantékban (kiragadott példám
a Kreutzer-szonáta variációs tétele, mely igencsak megszenvedte e jelenséget);
2) a nyomatékosabb, marcatós indításokat követőn a hegedűhang sokszor bizonyult
sérülékenynek, gyakran vált salakossá. Ez a teher értelemszerűen a saroktételekre
és scherzókra nehezedett. Mivel a kétféle hiba lefedi a két alapvető zenei mozgásfajtát,
a gyorsat és a lassút, sejthető, hogy az élmény tökéletességén csorbát ejtő
ütésekből-kopásokból lényegében minden tételnek kijutott.
Frankl Péter zongorahangját gyakran éreztem fedettnek - a hallottaknál sokkal
többször vártam - hiába - az éneklő, csengő tónus megjelenését.
Muzsikus kollégáimmal egy emberként észrevételeztünk egy sokatmondó, talán metakommunikatív
jelzésként is értékelhető mozzanatot. A két művész pódiumon való elhelyezkedése
- a hegedűs teljesen a közönség felé fordulva, háttal állt a zongoristának -
nem a kérdező-felelő kamarazene zárt áramkörét, az egyenlők párbeszédének feltételrendszerét
teremtette meg, inkább az alá-fölérendelő (a kétirányú kommunikációt
mindenesetre ellehetetlenítő) szólista-kísérő viszonyt sugallta. Érdekes, hogy
ehhez képest bizonyos értelemben nagyon is kamarazeneivé vált az együttműködés
- Frankl ugyanis egyáltalán nem tapadt a vérbeli kísérő precizitásával, árnyékként
a hegedűszólamra, így aztán a két művész játékát legtöbbször valamiféle sajátos
lebegés határozta meg: a régi vágású kamarazenélésnek az a fajtája, melyben
a partnerek nem törekszenek a szó modern értelmében véve pontosan együttlélegző
közös muzsikálásra.
A három est művészi színvonalának ívét emelkedő görbével ábrázolnám. Legkevésbé
a nyitókoncert ragadott magával (ezen belül a kezdőszám, az op. 12/1-es D-dúr
szonáta szinte bemelegítésként hatott, az op. 30/3-as G-dúr művet hallgattam
az est legkiegyensúlyozottabb teljesítményeként, míg a programot záró Kreutzer-szonátát
mindvégig beárnyékolták a nyugtalanító hangszeres problémák). Középen helyezném
el és önmagán belül is sokkal kiegyenlítettebbként jellemezném a második hangverseny
teljesítményét, míg az utolsó alkalommal hallott három szonátát kisebb-nagyobb
belső ingadozásaival együtt a ciklus fennsíkjaként könyveltem el (szinte félek
leírni, annyira papírformaként hat: átszellemültségével számomra a legtisztább
örömöt a teljes sorozat záródarabja, az op. 96-os G-dúr szonáta szerezte).
Ami a két művész előadását minden eddig megfogalmazott fenntartás ellenére értékessé,
a budapesti hangversenyélet méltán ünnepelt eseményévé avatta s a hallgatói
figyelmet mindvégig lekötötte: játékukból sugárzott a művekkel való sok évtizedes
együttélés intimitása, a darabok karaktervilágában való otthonosság. Pauk és
Frankl szabadon beszél a szonáták dallamai által - s éppen a beszéd természetessége,
anyanyelvi közege engedi meg, hogy egyikük-másikuk olykor feláldozza a hang
makulátlan tisztaságát vagy érzéki szépségét, a ritmizálás pontosságát, az együtthaladás
feszességét. Mert mit is érne ezekkel az előadásokkal szembeállítva egy csengő
és fényes hangú, egzakt és virtuóz, minden részletében tervszerűen kidolgozott
és óramű-pontossággal működő, de a Pauk-Frankl páros játékában felhalmozott
tudást és tapasztalatot nélkülöző teljesítmény: jeles osztályzatot egy főiskolai
vizsgán. Amit a két muzsikus hiánytalanul elénk állított, az éppen a legtöbb
s legfontosabb: egyes tételek, teljes művek jellemrajza - azok a különféle
magatartásformák, melyeket Beethoven a szonáták hangjaiba sűrített. (December
8-15-22. - Zeneakadémia. Rendező Filharmónia Budapest Kht.)
Mahler Budapesten - ezzel a címmel adott két műsort, három hangversenyt
a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR. Az esteket FISCHER IVÁN vezényelte, a két program
részben Mahler magyarországi működését illusztrálta, részben olyan műveket vonultatott
fel, melyeket könnyen megragadható tartalmi szálak fűznek egymáshoz. A Zeneakadémia
nagytermében kétszer előadott kompozíciópárost, a Gyermekgyászdalokat és a 4.
szimfóniát az angyali motívum és az odaát témavilágának kétféle
bemutatásaként (árnyék és fény: halál és mennyország) értelmezhetjük, a Budapest
Kongresszusi Központban egy alkalommal közönség elé került másik programban
pedig a szorosan vett zenei megfelelések erősek: a Blumine a hangverseny
második részét kitöltő 1. szimfónia kihagyott tétele, a két mű között helyet
kapott ciklus, az Egy vándorlegény dalai pedig tematikus azonosságokat mutat
a szimfóniával.
A három est aktuális eseményhez is kapcsolódott: a magyarországi Gustav Mahler
Társaság megalakulásához. A Fesztiválzenekar voltaképpen ennek tiszteletére
rendezte koncertjeit, melyekre ellátogatott a zeneszerző unokája, Marina
Mahler, aki a hangversenyek előtt előzékenyen magyarul felolvasott beszédben
köszöntötte a muzsikusokat, üdvözölvén a Társaság alapításának gondolatát. (J.
Győri László Marina Mahlerral készített interjúja itt olvasható).
Annak idején nem lehettem jelen azon a hangversenyen, melyen (1994 áprilisában
- akkor is Mahler-mű: a 3. szimfónia előadásakor) a Fesztiválzenekar közönsége
megismerkedett a Gyermekgyászdalok szólistája, JARD VAN NES művészetével. Hallottam
azonban a holland mezzót 1996 májusában az Operaházban: azon a koncerten is
Mahlert adott elő: a Rückert-dalokat - a Rotterdami Filharmonikusok élén nem
kisebb karmester állt, mint Simon Rattle. Tartalmas emléket őrzök e koncertről,
melyet e helyt azért idézek fel, hogy jelezzem: lehet, csupán ehhez képest
minősült számomra részleges csalódásnak Jard van Nes mostani teljesítménye.
A hangot ezúttal fénytelennek éreztem s kicsit talán vastagabbnak a kelleténél.
El kell ismerni azonban: a technika, amellyel az énekesnő e nem különösebben
érdekes vagy szép vocét uralja, kifogástalan. Ennyit nyersanyagról és mesterségről
- ami a művészet rovatába tartozik, arról a kritikus csak a legfelsőbb fokon
nyilatkozhat: Jard van Nes tökéletesen azonosult a gyermekét gyászolva visszaemlékező
szülő fájdalmával, előadásában elkerült minden túlzást és külsőséges elemet.
Sallangtalan, egyszerű természetességgel adta át magát a dalokba foglalt lelkiállapotnak,
éneke ezáltal vált megrendítővé.
Kollégákkal beszélgetve a 4. szimfónia meghallgatása után, többektől hallottam
az észrevételt, miszerint Fischer Iván, úgymond, túlrészletezte az előadást,
didaktikusan ábrázolta, túlmagyarázta a mű karaktereit. Magam örömmel és elismeréssel
hallgattam ugyanezt a tagoltságot, a megszólalásmódok sokfélesége felé forduló
érzékeny figyelmet. Elképzelhetőnek tartom a felidézett kritika jogosultságát
- de egy másik ország gazdagabb zenekari kultúrájában. Amíg a magyar együttesek
többsége szürkén és egysíkúan játszik, örülnünk kell, ha akad karmester és zenekar,
mely nem a kompozíciók felszínét simítja végig, hanem kézen fogja a hallgatót,
s a darab belsejébe vezeti, megmutatva az ott feltáruló változatosságot. A 4.
tétel szopránszólistája, VEREBICS IBOLYA hangjával kapcsolatban is hallottam
bíráló észrevételeket: magam nem éreztem problematikusnak az orgánum állapotát,
figyelmemet inkább az kötötte le, milyen sokat érett a művésznő pódiumszemélyisége
az utóbbi években, s milyen szerencse, hogy szabadulni látszik attól az édeskés-biedermeieres
karaktertől, mely korábban produkcióihoz tapadt. Annyi bizonyos: szólója teljesebben
érvényesülhetett volna, ha a szimfonikus zenekar előtt áll - mivel az
együttes mögött kapott helyet, énekének át kellett hatolnia a későromantikus
zenekar hangfüggönyén.
A második program nyitószáma, a Blumine indításakor szépen hatott a vonósok
zsongása. A trombitaszóló előadója lágy tónust talált hangszerén, és ringatózó
ritmust adott éneklő dallamának (produkciójába sajnos egy csúnya gikszer is
becsúszott). A zenekar puha színekkel kezdett, hogy azután a mű tetőpontján
gazdagon tárulhasson ki a hangzáshorizont. Fischer Iván az 1. szimfónia nyitótételének
függönyzenéjében megteremtette a "szinte semmiből" születő piano illúzióját.
Szép volt a lontano-effektus; az introdukció egészének összhatása meggyőzően
sugallta az ébredő táj vízióját. A nyitótétel főrészében azután ismét egy tudatosan
felépített és nagyszabású szimfonikus fokozásnak lehettünk tanúi. Igen erős
hangsúlyok alkalmazása, sűrű és tömören szonórus vonósjáték tette markánssá
a scherzót: a keretrész vaskos népiességével hatásos kontrasztot alkotott a
triószakasz előadásának sok rugalmas agogikája, lágy glissandója. A híres "János
bácsi"-tétel, A vadász temetésének tréfás-gúnyos gyászmenete ritkán hangzik
el annyira jelenetszerűen, láttató célzattal, mint ahogyan most hallottuk: a
tétel elején határozottan éreztem bizonyos szólamok megformálásában a szándékolt
ügyefogyottságot. Az erős fekete humor keretében persze annál megindítóbban
érvényesült a középrészbeli vándorlegény-líra tisztasága. Fischer Iván és zenekara
energiagazdag, virtuózan kidolgozott fináléval koronázta meg a szimfónia mindvégig
magas színvonalú tolmácsolását.
A két zenekari mű között lépett pódiumra az osztrák bariton, WOLFGANG HOLZMAIR,
aki Jard van Neshez hasonlóan nem először szerepelt a Fesztiválzenekar koncertjén:
1994 márciusában Yehudi Menuhin vezényletével ő szólaltatta meg a Zeneakadémián
Doráti Antal kései dalciklusát. Amit róla írhatok, meglepően rímel a holland
énekesnő teljesítményével kapcsolatos észrevételekre. Holzmairtól sem hallottunk
különlegesen szép hangot, de ő is remekelt szólamának pontos kidolgozásával,
meg nem alkuvó igényű megformálásával. S akár Jard van Nes esetében, nála is
a mű tartalmával való teljes azonosulás késztette feltétlen elismerésre a hallgatót.
Az 1. dalban (Wenn mein Schatz...) az alaptónust a fájdalom élénkebb
színei helyett inkább a letargia pasztelljében találta meg. A 2. dalban (Ging
beut' morgens übers Feld) felfigyeltem a szép világgal kapcsolatos,
bizakodó szövegrész egyértelműen táncos karakterizálására. Megrendítő
volt az ív, melyet Holzmair e dalban, a jelzett hangulattól a befejezés fájdalmáig,
a nekem már soha sejtelméig eljutva megrajzolt. Szenvedély, nekikeseredettség,
később (a Wenn ich in den Himmel seh' szövegrésznél) kifejezetten látomásos
előadásmód jellemezte a 3. dalt (Ich hab' ein glühend Messer), visszafogottság,
fátyolos hang, álmodó befejezés a gyászos 4. (Die zwei blauen Augen)
alapélményét. (December 10-11. - Zeneakadémia-Budapest Kongresszusi Központ.
Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)
KINCSES VERONIKA lépett fel szólistaként a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR hangversenyén:
az énekesnő az első rész végén és a második rész kezdetén állt közönség elé.
Műsorán Luigi Boccherini egy kompozíciója ígérkezett érdekességnek: az Arie
accademiche című sorozat 8. darabja, melyet a műsorfüzet magyarországi bemutatóként
jelölt. Az igazat megvallva azonban a lágy dallamvonalakat felsorakoztató, aprózó
ritmusoktól, koloratúrától jórészt tartózkodó, egészében kellemesen konszolidált
zene csekély invencióról tett tanúságot: egy-két nemkívánatosan kibökött csúcshangot
leszámítva Kincses Veronika is inkább kiegyenlítetten, mint izgalmasan énekelte
- alighanem maga a mű az, amely ennyit s nem többet rejt magában. De talán ez
is volt a cél: súlytalanul vezetni fel azt, ami súlyos és fontos. Mert ha az
első részben ritkán kaptuk fel a fejünket Kincses Boccherinijét hallgatva, annál
nagyobb formátummal szólaltatta meg az énekesnő a szünet után Beethoven hangversenyáriáját,
az Ah, perfidót (op. 65). Mindaz a lendület és hangsúly, személyesség és érzelmi
hullámzás, mely Boccheriniből (előadásból, műből egyaránt) kimaradt, ide sűrűsödött.
Kincses Veronika a nyitó recitativót nemcsak drámaian énekelte, de szólamának
archaikus tartásával azt a távolságot is érzékeltette, amely Beethoven kiforrott
stílusa és a Metastasio-szövegre komponált jelenet és rondó opera seria-konvenciókat
vállaló nyelve-kifejezésmódja között feszül (az Ah, perfido 1795/96-ban, a korai
bécsi periódusban keletkezett: Beethoven ez idő tájt komponált művei, mint Joseph
Kerman fogalmaz, "valamennyi közkézen forgó zenei műfaj bekebelezésének tudatos
törekvését" mutatják). Az ária-rész kezdetén a hang átmelegedett, fénnyel
telt meg, s az újabb drámai szakaszban már a személyesség régiójába érkezett
az előadás. Kincses Veronika kamatoztatta azt a tagoltságot is, amellyel Beethoven
az áriában a drámát és lírát váltogatja. A magasságokat továbbra is gyakran
éreztem forszírozottnak-élesnek - mindez azonban keveset vont le az előadás
értékéből.
ROLLA JÁNOS és muzsikustársai műsorán a két vokális számot Mozart Prágai szimfóniája
(K. 504) és Mendelssohn Oktettje (op. 20) keretezte. Összehasonlítva a zenekar
általam hallott előző estjével (november 22.), ezúttal mind a kidolgozást, mind
a kifejezés intenzitását szerényebbnek éreztem. Ennek ellenére mindkét előadás
sok szép pillanatot hozott. Tetszett a szimfónia-nyitótétel Adagio-bevezetésének
súlyos, várakozást keltő indítása, ugyanitt a timpaninak a szokottnál valamivel
bátrabb szerepeltetése. Mindkét saroktételben a feldolgozási szakaszok megformálását
éreztem leginkább igényesnek: a nyitótétel e formarészében a hangsúlyok és a
kontrapunktika előtérbe állítása, a fináléban a feldolgozás élén hallható függönyakkordok
látványos, színpadias értelmezése keltett kellemes hatást. Az Oktettben, melyet,
ha jól számoltam, ezúttal 17-en játszottak, jól érvényesült a nyitótétel mozgásának
sűrűsége, a ritmika izgalma, az Adagiót elfátyolozó melankólia és a Scherzo
valóban légiesen szökellő könnyedsége. A fináléban is csupán a tételt indító
basszustémát éreztem alaktalanul gomolygónak - később a zenekar kitűnően megteremtette
e Presto zene ellenállhatatlan perpetuum mobile-karakterét. (December 13.
- Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar Alapítvány)
MARCO BONI vezénylését először és - remélem - utoljára figyeltem a RÁDIÓZENEKAR
Beethoven-Mozart-Weber-estjén. Hiába olvasom a 39 éves olasz karmester életrajzában
a közönségcsalogató mondatot, mely szerint Bonit "mindössze 11 éves korában
Sergiu Celibidache felkérte, hogy dirigálja a Bologna Orchestrát a Teatro Communaléban
a mester irányítása mellett", amit hallok, ellentmond az olvasottaknak:
ötlettelenség és tagolatlanság, stílusok, szerzők és műfajok közti különbségtétel
törekvésének (vagy képességének) hiánya. Vastag Egmont nyitány, zsúfolt és nehézkes
d-moll zongoraverseny (K. 466), ugyanolyan Haffner-szimfónia és Bűvös vadász-nyitány.
Marco Boni felszínesen és fantáziátlanul vezényelte a Rádiózenekart. Mozdulataira
gondozatlan, elnagyolt játék válaszolt - a jobb sorsra érdemes együttesnek rég
sikerült így alulmúlnia saját lehetőségeit. Az olvasó joggal kérdi: ha így történt,
miért ír a kritikus az érdektelen estről? Indokkal a zongoraverseny szólistaprodukciója
szolgál. Mostantól fogva, ha valaki azt firtatja, mit nevezek szuverenitásnak
a zenei előadóművészetben, habozás nélkül RÁNKI DEZSŐ ez alkalommal hallott
Mozart-játékára hivatkozom. Nem tudhatom, miféle lélektani vagy hangszeres tréning
áll a jelenség hátterében, mindenesetre a zongoraművész oly bravúrosan függetlenítette
magát a sűrű és nehézkes zenekari masszától, s oly zavartalanul járta a maga
útját, mintha egyedül foglalt volna helyet a pódiumon. Miközben Marco Boni keze
alatt a zenekari kíséret egy rég idejétmúlt elképzelés szellemében, stílusidegenül
hömpölygött, Ránki az igazi Mozartot idézte meg: drámaian játszott - de karcsú
dallamvonalakat formálva; akcentusokban gazdagon és lendület sodrában - de tagoltan;
erőteljes hangzással - de a transzparencia igényét is mindvégig szem előtt tartva.
(December 14. Zeneakadémia. Rendező: Clemens Concerts, Magyar Rádió)
|