Jeruzsálem. A várakozó város
1948-ban, majdnem kétezer év után a szétszóratásban élő zsidó nép újból
megalapította államát azon a földön, amelyről két évezreddel korábban Róma
száműzetésbe kényszerítette. Majd 1967-ben az ószövetségi hit egyik legnagyobb,
hosszú évszázadokon át beteljesíthetetlennek tűnő reménysége, milliószor
elmondott imája is megvalósult: Jeruzsálem ismét Izrael állam fővárosává vált.
Nem véletlenül hangsúlyozzuk: a zsidóság egyik legnagyobb reménysége, az
ószövetségi Szentírás központi fontosságú, újra meg újra megerősített üzenete
teljesedett be ekkor. Ez a látszólag materiális történelmi esemény közvetlenül
érintette, érinti a zsidó és keresztény, valamint az iszlám teológia alapvető
kérdéseit, s mindhárom nagy monoteista vallást állásfoglalásra kényszeríti
Jeruzsálem kérdésében. Írásunk azt vizsgálja: mi a jelentősége - a földi -
Jeruzsálemnek a régen és a ma élő keresztények számára?
Az alapok: az Írás
Valamennyi hagyományosan kereszténynek tekintett felekezet hitvallása - ha a
gyakorlatban nem is, de hivatalosan mindenképpen - megegyezik abban, hogy a Biblia
korábban keletkezett része, az Ószövetség teljes egészében és minden részletében
isteni ihletésre született, szent könyvek összessége. Ezt az alapvető hitvallást
vallja azonban a klasszikus zsidó vallás is, és e konszenzust még inkább erősíti,
hogy az Újszövetség szintén több helyen határozottan leszögezi ugyanezt, mint a
helyes hit fundamentumát: Jézus, Pál és Péter, de más szerzők is egybehangzóan
hitet tesznek az Ószövetség teljes isteni hitelessége mellett. Ebből adódóan pedig
az e könyvekben középponti helyen szereplő Jeruzsálemmel kapcsolatos tanítások és
ígéretek mellett is. Az Újszövetség, amely több helyen is „szent városnak”,
„a nagy király (ti. a Messiás) városának” nevezi ezt a különleges helyet,
továbbfejleszti és kibontakoztatja a régi próféták Jeruzsálemmel kapcsolatos
üzeneteit, és ezeket sehol sem tagadja meg.
A város története Ábrahámmal, minden hívő atyjával, legyen bár zsidó vagy
keresztény, kezdődik, aki Isten parancsára fiát, Izsákot áldozza fel majdnem egy
sziklán - e szikla felett áll ma az aranykupolájáról jól ismert iszlám mecset
Jeruzsálem óvárosának szívében. Ötszáz évvel később Mózes által kap parancsot
a nép: csak azon a helyen tisztelhetik áldozataikkal Istent, amelyet Ő erre kiválaszt.
Hosszas vándorlás és viszontagságok után végül Dávid idejében esik a végső
döntés Jeruzsálemre, és azon belül is éppen arra a sziklára, amelyen Izsák feküdt
édesapja által megkötözve: itt építi fel Salamon Isten templomát. Az Ószövetség
döntő, sokszorosan megerősített állítása e helyet illetően: a frigyláda nem
vándorol tovább, ez az Örökkévaló végleges választása, jelenlétét és nevét
örökre és visszavonhatatlanul e helyhez köti, s ha a nép bűnei miatt el is fordul
esetleg tőle, máshol akkor sem tisztelhető ilyen kiemelt módon - ha pedig
megbocsát, itt fogja helyreállítani népét és imádatát.
Jézus hasonlóképpen kötődik e helyhez, ha az előre látott veszélyt - sírva -
be is jelenti: ahogyan Salamonnak megmondatott, népe vétkei miatt hosszú időre
elveszíti Jeruzsálemet és templomát. Hosszú időre, de nem véglegesen: az
Újszövetség nem tagadja meg a zsidó néptől a nemzeti helyreállítást, sőt
megerősíti ezt az ószövetségi ígéretet. Az - akkor még távoli - jövőben
Izrael visszatér majd atyái földjére, és ismét birtokba veszi szeretett fővárosát
is, hogy ott azután újra közelről találkozhasson Istenével - tanítja egészében
véve a Biblia.
Az ostromlott város
Nem sokkal a názáreti próféta tragikus jövendölése után, az első század
derekától hatalmas erők lendültek mozgásba, hogy kitöröljék Jeruzsálem
fontosságának tudatát az emberek gondolkodásából, s hogy a várost fizikailag és
szellemileg egyaránt felismerhetetlen romhalmazzá változtassák.
A Római Birodalom seregei Titus vezetésével i. sz. 70-ben elfoglalták és
kifosztották a várost, s lerombolták a templomot, amely megkülönböztetett
fontossággal bírt a zsidók és a korai keresztények szemében egyaránt. Hadrianus
császár 135-ben a Bar-Kochba felkelést követően az egész várost romba döntötte,
helyén katonai telepet hozott létre, s még a nevét is megváltoztatta Aelia
Capitolinára. A zsidókat pedig kitiltották a városból. A cél az volt, hogy a
zsidó-keresztény fővárosból egy alárendelt fontosságú, pogány hellén-római
szellemiségű települést formáljanak. E téren Jeruzsálem újabb radikális szellemi
átformálása a IV. század folyamán következett be. Ismét a Római Birodalom
részéről, csakhogy ezúttal már keresztény formák között. A Nagy Konstantinnal
kezdődő fordulat során ugyanis a kereszténységnek az az ága kötött kompromisszumot
az állammal, amely már korábban is teret engedett a hellén-római vallási-filozófiai
hatásoknak. Uralkodó pozícióba kerülésével a korábban csak a kereszténység
perifériáján megjelenő, Bibliától idegen hitgyakorlat előtt széles kapu nyílt.
Az Írás betűi száműzetésben
Ennek során a Biblia Jeruzsálemmel kapcsolatos ígéreteit - a zsidók
keresztények általi két évezredes fizikai üldözésével párhuzamosan - az „új
korszak” teológusai megfosztották eredeti jelentésüktől, és a pogány
misztériumvallásoktól, illetve filozófiai rendszerekből átvett allegorizáló
írásmagyarázat segítségével új vallássá értelmezték át. Miközben a
zsidóságtól megtagadták a valaha is bekövetkező helyreállítás bibliai
ígéretét, átkozott és kárhozatra rendelt népként kezelték őket, a Jeruzsálemre
és Izrael államiságának újjászületésére vonatkozó reménységet allegorikusan az
egyházra vonatkoztatták, az eredeti kinyilatkoztatás szellemétől teljesen idegen
módon. „Ezért ama mondást is: ’és visszavezetlek saját földetekre’, és a
kevéssel utóbb következőt, mely mintegy ugyanezt megismétli: ’és lakni fogtok azon
a földön, melyet atyáitoknak adtam’, nem testileg kell venni, miként a testi Izrael,
hanem szellemileg, mint a szellemi Izrael. Mert a szeplő és redő nélkül való és
minden népekből egybeterelt Egyház, mely uralkodik majd Krisztussal mindörökre: maga
a boldogok földje, az élők földje” - mondja Ágoston már a V. század elején.
Nagy lendületet vett az ereklyekultusz, amely természetfölötti erővel ruházta fel az
egyes meghalt emberek holttestének maradványait, melyek bevitelét az istentiszteleti
helyekre a korai keresztények még nemcsak szükségtelennek, hanem bibliai alapon
egyenesen tisztátalannak tekintették. Az egyre-másra épülő templomokat a szentek
kultuszának előretörésével egyes meghalt személyek tiszteletére kezdték emelni,
azok védelme alá helyezve őket, egyre több ereklyét, szentképet, szobrot helyezve el
bennük vallásos kultusz céljából. Jeruzsálemben tehát a IV. századtól már nem a
keresztény helyek elpusztítása folyt, hanem módszeres felkutatásuk és a fentebb
jellemzett kultuszhelyekké történő átalakításuk. E téren maga Nagy Konstantin
császár járt az élen. 326-ban anyját, a később szentté avatott Ilonát küldte a
Szentföldre, hogy ellenőrizze a császár által finanszírozott egyházi
építkezéseket. Erre egyébként nem sokkal az után került sor, hogy a magát már
több mint tíz éve kereszténynek valló Konstantin megölette fiát, majd második
feleségét Faustát is. Ekkor építtette a jeruzsálemi híres Szent Sír templomot,
melynek építkezései során a legendák szerint Szent Ilona rövid keresés után hamar
megtalálta a Szent Keresztet, Jézus kivégzésének eszközét, melyet úgy
különített el a többi kereszttől, hogy próbát tett: melyik kereszt gyógyít.
Részekre osztott darabjait csodatevő ereklyékként tisztelték.
Az így elpogányosított Jeruzsálemet részesítette megkülönböztetett figyelemben az
Európa-szerte pogány elemekkel gazdagon átszőtt katolicizmus. A kialakuló
államvallás központjául szolgáló Róma egyébként Jeruzsálem egyházon belüli
helyzetét erőteljesen módosította, határozottan maga mögé utasítva azt. A niceai
zsinaton, bár hangsúlyozták, hogy Jeruzsálemet különös tisztelet illeti meg a
püspökségek között, továbbra is a caesareai metropolitának rendelték alá. A
451-es khalkedoni egyetemes zsinaton is csak az ötödik helyet biztosították számára
a kiemelt jelentőségű egyházi központok, a patriarchátusok között. 1075-ben aztán
a szentté avatott VII. Gergely pápa a híres Dictatus papae című dokumentumában
kinyilvánította: „Csak a római egyházat alapította maga az Úr.” Így válik a
Jeruzsálemet elpusztító nagyhatalom az „Örök Várossá” - de vajon legitim-e a
leigázott e szellemi örökségének átvétele?
A Római Birodalom helyreállításáért erőfeszítéseket tevő Nagy Károly frank
uralkodó Nagy Konstantin példáját követve kitüntetett figyelmet fordított
Jeruzsálemre. A Harun al Rashid kalifával kialakított jó kapcsolatok révén elnyerte
a „Jeruzsálem oltalmazója” címet, s bőkezű adományokban részesítette a
várost. A zarándoklatok a szeldzsukok szentföldi uralmának kezdetéig, 1071-ig
folyhattak zavartalanul. Az 1095-től meginduló keresztes hadjáratok adtak ismét egész
Európát megmozgató jelentőséget Jeruzsálemnek. A leginkább az iszlám dzsihád
(szent háború) katolikus megfelelőjének tekinthető keresztes hadjáratok végül is
nem érték el kitűzött céljukat, s 1187-ben, miután a hattini csatatéren a Szent
Kereszt ereklyét magával vivő keresztes had katasztrofális vereséget szenvedett,
Szaladin szultán végleg elfoglalta Jeruzsálemet. 1291-ben az utolsó keresztes erőd,
Akkó is elesett.
A reformáció nem hozott lényegi változást Jeruzsálem keresztény megítélésében.
A protestáns teológusok, miközben élesen elítélték a katolikus zarándoklatokat,
tagadták a földi Jeruzsálem jelentőségét, s teljesen lehetetlennek tartották, hogy
a diaszpórában élő zsidók valaha is visszatérjenek földjükre, s fölépítsék az
új Jeruzsálemet.
A XIX. századtól kettős folyamat bontakozott ki. Egyrészt kiformálódtak a zsidóság
visszatérésének a feltételei, ugyanakkor a nyugati hatalmak, illetve az egyes
felekezetek mind nagyobb érdeklődést mutattak a Szentföld és Jeruzsálem iránt.
Amerikai, angol s más európai misszionáriusok érkeztek, 1841-ben négy évtizedre egy
közös anglikán-evangélikus püspökséget is létrehoztak. 1847-től fokozta
tevékenységét a római katolikus egyház is, amely ettől kezdve helyi pátriárkát
nevezett ki. Aktivizálódtak a görögkeletiek is, mivel a szent helyek védelmét az
orosz cár egyik fő feladatának tekintette.
A jelen és a jövő
Miután századunkban a cionista mozgalom szívós erőfeszítéseinek és nem
utolsósorban a holocaust egész világot sokkoló erkölcsi következtetéseinek
eredményeképpen megszületett a modern Izrael, a keresztény felekezetek arra
kényszerültek és kényszerülnek, hogy átértékeljék a zsidó néppel, Izrael
államiságának helyreállításával és Jeruzsálemmel kapcsolatos nézeteiket. Mint
közismert, a keresztény hit egyik legfontosabb eleme Jézus második eljövetelének
várása. Az Izraellel, Jeruzsálemmel kapcsolatos kérdéseken elmélkedő hívők,
amikor a választ a Szentírás fényében is keresik, óhatatlanul beleütköznek abba,
hogy szent könyvük számos helyen a Messiás eljövetelének közeli előjeleként
tárgyalja a zsidó nép nagy szétszóratásából való visszatérését. A parúzia
(eljövetel, Krisztus második megjelenése) helyéül pedig nem Rómát, de nem is más
várost, hanem bizony Jeruzsálemet, mégpedig egészen pontosan az Olajfák hegyét
jelöli meg. Ez a várakozás tehát a keresztények figyelmének középpontjába helyezi
a földi Jeruzsálemet, nemcsak a múlt, hanem a jövő szempontjából is. A jelen
rendkívüli terhei és értékei e múlt és jövő feszültségeiben értelmezhetők ma
a legtöbb keresztény számára.