Elsősorban a földrajztudomány, de egyben a művelődéssel foglalkozó más diszciplínák számára is igen eredményes munkára hívjuk fel a figyelmet. Szerzői, Tóth József, a Janus Pannonius Tudományegyetem tapasztalt geográfusa és jelenlegi rectora, valamint fiatalabb tanszéki munkatársa, Trócsányi András.
A 224 oldalas könyv tizenkét fejezetéből az első kettő elméleti bevezetés, amelyben a szerzők a földrajz tudományos jellegét (nem pusztán leíró tudományág) és egységét ("egy diszciplína két aspektussal") hangsúlyozzák. Világosan meghatározzák a kulturális földrajz tárgyát, célját és helyét a geográfia rendszerében, belső struktúrájában. Kiemelik a történeti (időbeli) és föld-rajzi (térbeli) szemlélet alkalmazásának az egységét és egyidejűségét a társadalmi-gazdasági térben végbemenő kulturális folyamatok megközelítésében és tanításában. Innovációs alfejezete az elméleti bevezetésnek a településrendszer struktúrája és változásai. A településrendszer, a társadalmi-gazdasági térnek ez az alakzata (konfigurációja) a társadalmi, gazdasági, infrastrukturális és természeti szférák kölcsönhatásának az eredménye, és egyben új folyamatok kiindulópontja (tetraéder modell). A település a társadalmi-gazdasági térnek az az eleme (sűrűsödési góca), ahol a kultúrfunkciók a leginkább polarizálódnak. Az elméleti megalapozást a magyarság kulturális föld-rajzának további tíz, többnyire konkrét jelenségekre és folyamatokra vonatkoztatott fejezete követi. Ezekben a szerzők azokat a hiányosan ismert és kevéssé rendszerezett összefügéseket tárják fel, amelyek a népesség különböző jellegzetességei (nagyság, dinamika, szociális viszonyok, migráció stb.) és annak művelődési karakterei (jelleg, struktúra, színvonal, lehetőség stb.) között fennállnak. Íme néhány az ösz-szefüggések közül a III. fejezetből:
- A magyarországi natalitás időbeni hullámzása nagyobb és kisebb születésszámú korosztályokat (kohorszokat) eredményezett. A magasabb létszámú csoportok pályafutás-esélyei a társadalom többi ré-széhez képest a szűkebbre szabott kulturális infrastruktúra miatt kisebbek voltak. - A városok és általában a települések hierarchikus sorrendje és azok kulturális potenciálja között egyenes az arány.
- A szellemi foglalkozásúak részaránya az ország különböző területein nem egyenlő, az értékek az országosan jellegzetes "nyugat-kelet kulturális lejtő" jegyeit hordozzák.
A IV. fejezet a népesség iskolai végzettségéről szól. A szerzők szerint a népesség iskolázottsági mutatóinak feldolgozása és értelmezése a kulturális földrajz egyik alappillére. Az iskolázottság alapvetően meghatározza a népesség egyéb kulturális szokásait és igényeit. Igen tanulságos az a táblázat, amely a gimnáziumokat rangso-rolja a felsőoktatási felvételi eredmények tükrében.
A közművelődés és ismeretterjesztés (könyvkiadás, könyvtárak, mozik és színházak, múzeumok és kiállítások), valamint a tudományos kutatás (tudományos fokozattal rendelkezők és munkahelyeik) ismertetése (V. f.) után az urbanizációs folyamat kulturális sajátosságainak az elemzése következik (VI. f.). A várossá válás folyamata mennyiségi (városodás) és minőségi (városiasodás) változással megy végbe. E folyamat megvalósulásában egy nemzetközi kutatócsoport szerint négy migrációs szakasz különböztethető meg: faluról városba, faluról elővárosba, városból elővárosba és városból falura való vándorlás. Ismert tény, hogy a migrációra vállalkozók kezdeményező készsége fejlettebb, és hogy az urbanizációs folyamat általában intenzív infrastrukturális fejlődéssel és a kultúra koncentrációjával jár együtt.
Olyan problémákkal folytatódik az elemzés, mint a népesség mobilitása és migrációja (VII. f.), az aktív keresők foglalkoztatottsági jellegének, iskolai végzettségének és szakképzettségének területi sajátosságai (VIII. f.) és az idegennyelvtudás földrajza (IX. f.). Ezek közül, helyszűke miatt csak ez utolsó, igen érdekes és tanulságos fejezetet vesszük szemügyre.
E fejezet bevezetője a nyelvismeret fontosságát hangsúlyozza. E tekintetben új szemléletet sürget, mely szerint a belső népcsoportokkal, nemzetiségekkel, az Európai Unióval, a szomszédokkal való jó kapcsolat egyik lényeges feltétele ezek nyelvének és kultúrájának a megismerése.
A Magyarországon beszélt nyelveket az ismertetett könyv két főcsoportra osztja: a nemzetiségi (anya-) és a tanult (világ-) nyelvekre. Az első főcsoportba a magyar etnikum, az ország hivatalos nyelve, valamint az egyéb nemzetiségi (kisebbségi) nyelvek tartoznak. A magyar nyelvre a mennyiségi túlsúly és a területi folytonosság jellemző, a nemzetiségi nyelvekre pedig a sokféleség (német, cigány, horvát, szerb, szlovák, szlovén, román) és a szét-szórtság. Időben vizsgálva e struktúrát, a németek és szlovákok kitelepítését, illetve kitelepülését leszámítva a nagyfokú nyelvi asszimiláció a karakterisztikus. Ennek objektív okai a viszonylag kis létszám erőteljes, gyakorlatilag homogén nyelvi környezetben.
A tanult nyelvek közül az angol és az orosz előzi meg a nemzetiségi nyelveket (kivéve a németet), míg a francia a 6., az olasz a 10., a spanyol a 12. helyen áll huszonhárom nyelv rangsorában.
Magyarországon jelenleg a tanult nyelvek ismerete más régióbeli államokhoz például Csehországhoz, Lengyelországhoz, Szlovéniához mérten kevésbé kedvező, de a szerzők a végbemenő változásokkal számolva a helyzet javulásában bíznak.
Míg az eddigi fejezetek (IIIIX.) lényegében az anyaország kulturális területiségét tárgyalták, az utolsó előtti két fejezet, annak a valóságnak az alapján, hogy az oszthatatlan magyar nemzet határai nem esnek egybe a mai Magyarország határaival, a környező országok magyarságának kulturális földrajzáról s a magyar emigráció kulturális jellegzetességeiről szól. Meg kell jegyeznünk, hogy a gazdag statisztikai anyag e fejezetekben is csak eszköz és nem cél. Nem a számokon van a hangsúly hanem az oknyomozó megállapításokon, olyan kérdések tárgyalásán, mint a statisztika és a politika viszonya, a szubjektív megítélés problémája, a kisebbség műveltségének a kapcsolata a többségi és az anyaországi kultúrával, az elszigetelődés, a kifejezőkészség kérdése stb.
A XI. fejezet az emigráció elméletével indul: a kivándorlás szubjektív és objektív érveivel, a migráció kilenc szempont szerinti csoportosításával és egyéb modellekkel. A történeti kép a legfontosabb kivándorlási hullámokat és azok sajátosságait ismerteti. Majd a magyar emigráció jelenlegi képe és száma kerül bemutatásra.
Végkövetkeztetésnek is beillik az utolsó, XII. fejezet témája: a magyarság kulturális szintje és teljesítményei nemzetközi összehasonlításban. Lényegében két kérdésről van szó: a magyarság kulturális eredményeinek általános megítéléséről és ezek jelenlegi helyzetéről. Népünk szellemi teljesítménye világviszonylatban kimagasló, szürkeállomány-nagyhatalom vagyunk, állítják itthon és külföldön egyaránt. A szerzők e minőség magyarázatát keresik, genetikai kevertséget, a környezethez való alkalmazkodóképességet említenek és érveket hoznak fel. Majd korai megvalósításokat és kiválóságokat említenek, ezek között a tizenkét magyar származású Nobel-díjast is.
A kulturális teljesítmények jelenlegi helyzetét az oktatás, az analfabetizmus, a közművelődés és tudományos kutatás ösz-szehasonlító statisztikájával mutatja be.
Konkluzióképpen megállapítható, hogy az ismertetett munka fölöttébb nélkülözött a magyar földrajzi irodalomban, és beleillik a geográfia mai fejlődési trendjébe.
Annak ellenére, hogy nem alkalmazott földrajzi tanulmány, gyakorlati értékéhez nem fér kétség.
Külön érdeme, hogy az összmagyarságra vonatkozik, nemcsak az anyaország népességére. Beindítja a határon túli magyarok kulturális földrajzának megismerését is, ami nyilván kiteljesítésre vár.
Nemcsak a geográfusokhoz s a szociológusokhoz szól, akik számára e könyv metodológiai értékű is, hanem információgazdagságánál és időszerűségénél fogva minden művelt olvasóhoz.