(Az elindulás pillanatai) A meghatározás-kényszernek láncolata van, aztán már lendülete, aztán már tehetetlenségi ereje: ki vagyok én, kik vagyunk mi, mi az, hogy mi, mi az, hogy mi az, hogy? A válaszok persze többnyire fordított sorrendben születnek, születhetnek meg, különben elnagyoltak lesznek a ki vagyok én-ig a leghosszabb az út. A tehetetlenségi erőt leküzdeni akkor lehet, ha a továbbgördülőt érdekelni kezdi a visszaút, és szívósan, kérdéstől kérdésig araszolva visszainuld. (A visszaindulóban van valami vonzó. A visszainduló felemeli a fejét, nem azért, hogy felemelje a fejét, hanem kogy körbeszimatoljon, körülnézzen. Ez az a pillanat, amikor tudni lehet, hogy történik valami, különben csak tehetetlenségi erő van, jobb esetben, másként: lendület. A metaforák működni kezdenek, ettől lesz a lendület és a tehetetlenségi erő. Nem szeretem a metaforákat.)
(Kivándorlás, valahonnan, valahová) Cs. Gyímesi Éva könyvének, a Gyöngy és homoknak fontos felismerése volt, hogy egy közösség helyzettudata és azonosságtudata között olykor jelentős diszharmóniák vannak, és ezek a diszharmóniák csak különféle furfangos (és gyakran öntudatlan) mechanizmusok által oldódnak fel vagy lepleződnek el. A kik vagyunk mi? típusú kérdések megválaszolásához nyilván mindkét tényezőt figyelembe kell venni. Mi vagyunk azok, akik itt és most, ilyen és ilyen körülmények között élünk. És mi vagyunk azok, ami a múltunk, amivel folytonosak vagyunk (pontosabban: amit ebből vállalunk, mondja Láng Gusztáv egy friss interjújában) vagyis, nyelvi, etnikai, kulturális folytonosságunk. A probléma abból adódik a romániai magyarság esetében, mondja Cs. Gyímesi Éva, hogy túlhangsúlyozódik a kérdés megválaszolásakor a helyzettudat, és nem csupán olyan értelemben, hogy: számolunk a helyzettel. Számolni egy helyzettel nem ugyanaz, mint belenyugodni abba. A furfangos mechanizmus, amelyet a Gyöngy és homok kérdező attitűdje feltár, egyfajta fordított célelvűség: Nem az objektíve kényszerítő érdekek eismerésén, tudatos, józan feltárásán alapszik, amely megvilágítaná a cselekvésre késztető és azt irányító valóságos okokat, hanem az érdekeknek spontánul megfelelő cselekvést utólagosan szándékolt célként állítja be, s olykor eszményként is tételezi: [...] célnak és értéknek nyilvánítja azt, ami csupán az adott társadalmi-történeti helyzetből szükségszerűen adódó indíték, érdek, kényszerűség."1
Mi az, hogy kivándorló? A fenti kitérő alapján az, aki/ami helyzetet (és ezzel együtt helyzettudatot) változtat. A kivándorló azonosságtudata viszont lényegében nem változik. (Nyilván, hiszen a fogalom, mely a megnevezésben, a definiálás által jön létre, épp az identitás állandó részét foglalja magában.) Ez azt jelenti, hogy a kivándorlónak szélesebb rálátása van arra, hogy mi az, ami közössége identitásában a helyzet-, és mi az, ami az azonosságtudathoz tartozik. Vagyis: mi az, ami állandó(bb), és mi az, ami csak azért tűnik magától értetődőnek, mert pillanatnyilag éppen adott. (Minden utazás egy kis kivándorlás.)
Láng Gusztáv nem csupán azért "kivándorló", mert állandó lakhelye már nem Kolozsváron (hanem Szombathelyen) van. Az a fajta probléma, amelyet a kivándorlás ténye bárki számára megélhetővé tesz, számára már 1973-ban probléma: "a transzszilvanizmus a történelem mozgatójának tekint olyan, főképp eszmei tényezőket, amelyek a történelmi mozgás produktumai".2 A kivándorlás valahonnan, valahová lényegében a világ több nézőpontból való szemlélése is. Első látásra talán furcsa elfogadni azt a kijelentést, hogy az erdélyi magyarságról az tud többet, aki feladja ennek az öndefiníciónak egy részét a helyhez kötött erdélyiséget. Pedig ennek így kell lennie, hiszen az identitás akkor tudatosítható leginkább, ha problematikussá válik. (Kérdés, hogy akkor "élhető-e meg" leginkább.)
Láng kötetének főszereplői többségükben szintén kivándorló, identitást változtató vagy váltogatni kénytelen írók, költők, életművek: Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Gulácsy Irén, Mikes Kelemen, Márai Sándor, Szőcs Géza. Bizonyos értelemben Szilágyi Domokos is kivándorló. Vagy akár Székely János is, a hallgatásba vándorló költő. De talán nem értelmetlen felvetni azt a kérdést sem, amelyet a köny címe sugall: vajon maga az erdélyi magyar irodalom nem kivándorló irodalom-e?
(Valahonnan) Az erdélyi magyarság Trianon után nem vándorolt el, helyzettudatának viszont változnia kellett. Identitásválsága azért volt hangsúlyos, traumatikus, mert felkészületlenül érte a kisebbséggé válás, több szempontból is. "Nemcsak azért, mert korábban nem volt része benne, hanem mert nemzettudata korábban hatalmi tudat is volt, melyet egy soknemzetiségű állam hierarchiájában elfoglalt helye alakított ki"3 írja Láng. A diszharmónia, amelyet fel kell oldani, legegyszerűbben fogalmazva az, hogy az erdélyi ember hazája és szülőföldje (mindazokkal az értékjeleneésekkel együtt, amelyeket ezek a szavak feltételeznek) nem esik egybe. A kivándorló erdélyi magyar író aki ráadásul az "anyaországba" vándorol ki, ha ez egyáltalán lehetséges , akárcsak a maradó, lemond valamiről: "eljött, hogy hazát találjon, s cserébe lemondott a szülőföldjéről. Az erdélyi író ilyen értelemben mindenképpen veszít valamit, akár megy, akár marad"4. Erre a válságra adott választ a transzszilvanizmus, vagy azok a transzszilvanizmusok, amelyek olykor ugyanezen a néven, olykor ellen-transzszilvanizmusként definiálták önmagukat.
Láng többfelől közelít a fogalomhoz, felvillantja Kós, Makkai, Kuncz különböző értelmezéseit, és saját definíciókat is javasol: "a magyarságtudat történelmi változata", utópia, amely létező történelmi tendenciákra épül (amelyek azonban sorozatos történelmi kudarcot is hoznak magukkal),6 messianisztikus erkölcsi elveket érvényesítő öndefiníció.7 De nem is magának a fogalomnak a pontos definíciója a fontos eben a könyvben, hanem mindaz, amit maga körül hordoz a fogalom. Hiszen, ha a fenti értelemben "kivándorlónak" tekintjük az erdélyi magyar irodalmat (kultúrát), újra jelentéssé válhatnak az egyes elhasznált erdélyiség értelmezések.
Láng Gusztáv részletesen elemzi Makkai Sándornak azt a felfogását, amely a többnyire könnyedén, problémamentesen feltételezett nemzetiségi-nemzeti-egyetemes hierarchiát helyesbíti. A kisebbség sajátos helyzeténél fogva közelebb áll az egyetemeshez, mint a nemzeti, mondja Makkai (ez lenne az a bizonyos "kisebbségi humánum"), mivel nem kötik azok az apró, kicsinyes érdekek, amelyek az anyaország politikai életét, hatalmi viszonyait meghatározzák. Így a kisebbség "nemzeti jellemét mindig egyetemesebb emberi ideálok szolgálatába állíthatja",8 mondja Makkai.
Ha nem kötik a kisebbséget azok a bizonyos apró, kicsinyes érdekek, tehetnénk hozzá rosszmájúan, kötik mások. Sőt, az erdélyi magyarság időnként a magyarországi érdekellenetétekbe is belecsöppen jóhiszeműen (tehát: függ tőlük), ahogy például az irodalmi kommunikáció esetében is történik: "a magyar kritika általában irányzatelfogult, sőt sok esetben rég letűnt irányzatok fantomképéhez ragaszkodik. A magyarországi »népi« kritika például jobban szereti Sütő Andrást, mint Szilágyi Domokost; a neoavantgárd elkötelezettjei valószínűleg a harmadik Forrás-nemzedékért lelkesednek, s így tovább. Itt az erdélyi irodalom beletenyerel olyan magyarországi irodalmi csatározásokba, melyeknek többnyire semmi közük esztétikai értékekhez"9 írja Láng. De bizonyos értelemben, lehetőségként mégis van némi igaza Makkainak, s ez összefügg az erdélyi irodalom "kivándorló irodalom"-ként való értelemzésével. "Makkai tétele azon a tényen nyugszik, hogy a magyar kisebbségek nemzetté szerveződésük után kerültek idegen főhatalom alá, elvileg tehát valóban teljes nemzeti műveltségük hagyományára építhetik kisebbségi szellemi életüket; nem regionális előzményei és változatai az előbbinek, hanem örököseként továbbfejlesztik azt"10 mutat rá Láng. A kisebbségi kultúra, amennyiben van hozzá energiája, a kivándorló rálátását nyújthatja az "anyaország" kultúrájának. A helyzettudatok egybe-nem-esése olyan lehetőség, amely pontosabb, árnyaltabb értékhierarchiák megalkotását teszi lehetővé. Ennek feltétele értelmezhetnénk tovább , hogy a kisebbség ne csupán önmaga felé legyen nyitott. Hogy ne keverje minduntalan össze helyzettudatát és azonosságtudatát. Illetve hogy az "egyetemes" iránt próbálom lefordítani magamnak ezt a fogalmat, de csak valami plurálisként, plurálisból elvonatkoztatottként tudom elképzelni, mondjuk: franciából, angolból, németből, eszkimóból, magyarból ne csupán közvetve, magyarországi lapokon, intézményeken kereszül érdeklődjön. Ebben az esetben valóban nem elképzelhetetlen, amit Láng így fogalmaz meg: "a kisebbségi műveltség kitermelte sajátos értelmezések természetszerűen átrendezik e nemzeti műveltségtruktúrát, s ez adott esetben az össznemzeti hagyomány- és kultúrtudat módosításával járhat. [...] [A kisebbség] kultúrája a tagoltabb hagyományértelmezés, ezáltal a korszerűbb nemzettudat egyik forrása."11 A kivándorló helyzete nemcsak a valahovára nyújt rálátást, hanem a valahonnanra is, és ez lehetőséget ad egyfajta helyzet- és azonosságtudatok közti dialógusra.
(Erdélyi magyar irodalom) Nemrég, a Látó 1998. 10-es számában újra felmerült az erdélyi (romániai) magyar irodalom meghatározásának kérdése. Láng Gusztáv ebbe az eszmecserébe is bekapcsolódik könyvével, főleg a Séta egy definíció körül című szöveggel. (Ez a dialógus, illetve a szövegek "helyi értékének" problémája annál is érdekesebb, mivel ez a Láng-szöveg már megjelent egy 1991-es Látó-számban.)
Láng Gusztáv "sétája" kifejt, illetve erősebbé tesz néhány olyan érvet, amelyek az 1998-as Látó-szövegekben is megjelennek. Saját KántorLáng-beli definícióját korrigálva rámutat arra, hogy a romániai magyar irodalmat nem lehet úgy elképzelni, mint egy Romániához, illetve a magyar irodlaomhoz egyaránt kötődő, sajátos "ötvözetet". "A kisebbségi helyzet mondja Láng önmagában nem termel ki a nemzetitől lényegesen elütő másságot",12 hiszen a "befogadó ország" viszonyulása nem csökkenti (sőt) az anyaország kulturális/nemzeti vonzerejét. A "kettős kötődés", "hídszerep" tehát tartalmatlan; a Látóban Láng Zsolt mutatja ki a spontán kulturális kapcsolatteremtések hivatalossá merevülésének következményeit. A romániai magyar irodalom "romániaisága" vagy "erdélyisége" ilyenformán nem lehet lényegileg más, mint Mikszáth Jó palócainak "felvidékisége".
Rendkívül egyszerű és: használható Láng vélekedése arról, hogy hová helyezhető el az a szerző egy romániai magyar irodalomtörténetben, aki Magyarországra települve tovább írja könyveit. "Marad tehát a művek szellemisége, melynek egyik meghatározója, hogy honnan meríti az író témáit, honnan származnak élményei. Ezeket azonban minden »érett« író viszi magával, a világ bármely pontján telepszik le tehát, azonossága nem változik"13 mondja Láng. Bodor Ádám Sinistra-körzete ebből a nézőpontból bízvást tekinthető Erdély-regénynek és erdélyi regénynek, és Balla Zsófia továbbra is erdélyi költőnek. (Legfeljebb egyes szerzők kétféle irodalomtörténeti konstrukcióban is szerepelnek majd, ahogyan Henry James vagy T.S. Eliot. Annál jobb.)
(És akkor) Láng Gusztáv nem vállalkozik ebben a kötetben teljes értékhierarchiák átrajzolására, nagyméretű konstrukciók létrehozására. (Talán azért nem, mert egyszer már megtette.) Viszont közelről figyeli a műveket, szerzőket, és nem vesz át készen kapott, eleve adott skatulyákat, kategóriákat. (Tünetértékű a kötet első, transzszilvanizmusról szóló tanulmányának hatalmas, korabeli szövegekre támaszkodó, összefüggéseket teremtő jegyzetanyaga.) A Kivándorló irodalom kapcsán is érvényes rá 1976-os kritikagyűjteményének címlapjára került megjegyzése: "kritikus az, aki bár egyetlen könyv ürügyén egy egész irodalom, az egész közízlés fölött ítélkezik". Önpozicionálása az új kötetben meglehetősen pontos, és Székely Jánoséval egybecsengő (és éppen a Mórok kapcsán fogalmazódik meg): "de hát mi más az irodalom feladata, mint az, hogy az abszolútum tükrét tartsa az élet folyamatos relativitása elé? Mert relatív érték is csak az, ami valamivel, akár csak hajszálnyival is, de közelebb visz az abszolútumhoz."14
(Hovatovább) Annyit még, hogy mi az, hogy azonosságtudat és helyzettudat? Valahol fentebb azt írtam, hogy az egyik állandó(bb), a másik pedig az éppen adott. De van-e, lehet-e "lényegi" különbség a kettő között? A sok felhalmozódott éppen adott és az itt és most éppen adott-ja között? Főleg, hogyha hozzátesszük ehhez azt a (rendkívül szimpatikus) nézetet, amit Láng szerint Szilágyi Domokos is belátott: "Szilágyi Domokos kezdettől tudta, hogy múlt nélkül nincs jelen, de azt is, hogy ez a mát létrehozó múlt nem létező, hanem létrehozandó hagyaték; hogy a hagyomány értelme nem évszázadok alatt felgyűlt és leltározható anyagában van, hanem az anyagot megválogató és hierarchikus építménnyé szervező értékelvekben."15 Ezen talán érdemes eltöprengeni.
JEGYZETEK
1 Cs. Gyímesi Éva: Gyöngy és homok. 34. In: Honvágy a hazában. Pesti Szalon. Bp., 1993.
2 Láng Gusztáv: Jegyzetek a transzszilvanizmusról. Utunk. 1973. 50. 3.
3 Egy önmeghatározás tanulságai. 6.
4 Kivándorló irodalom. 50.
5 U.o. 5.
6 vö. U.o. 10.
7 vö. U.o. 18.
8 idézi Láng in Egy önmeghatározás tanulságai 15. o.
9 Kivándorló irodalom. 48.
10 Egy önmeghatározás tanulságai. 16.
11 I.m. 17.
12 Séta egy definíció körül. 37.
13 Kivándorló irodalom. 42.
14 Az abszolútum joga és értelme. 156.
15 A költő és az Ige. 127.