Bánffy Miklós harmadszor tért haza ezen a decemberi adventi vasárnapon, születésének 125. évfordulója küszöbén.
Az első hazatérése még 1926-ban történt, miután nem sokkal korábban letette válláról a trianoni Magyarországon igencsak terhes külügyminiszteri megbízatást. Alig néhány év telt el azóta, hogy repatriáló vonatokon közel kétszázezer erdélyi magyar hagyta el szülőföldjét, s ő visszatért Erdélybe, kisebbségi magyarnak, odaállni azok közé, akik nem csak szavakkal, de tettekkel is bizonyították, hogy a békecsináló nagyhatalmak által reánk mért kisebbségi sorsban lehet, mert kell megmaradni magyarnak.
A vagyon, amelyet nagy történelmi múltú családjától örökölt, s amelyet az új hatalom földreformja igencsak megnyirbált, csak egyik s nem a legfontosabb indoka volt hazatérésének. Ő is, mint az erdélyi arisztokrácia annyi jelese, tudta, hogy a vagyon kötelez: vissza kell háramoltatnia annak a közösségnek a javára, amelyhez ő maga is tartozik. Így lett a kisebbségi megmaradás szempontjából nélkülözhetetlen intézmények megteremtője, fenntartásuk áldozatvállaló részese.
Persze voltak, akik attól féltek, hogy a volt magyar külügyminiszter, Bethlen István bizalmas barátja politikai vezérnek jön haza, s amikor ez sehogyan sem mutatkozott, azt is híresztelték, hogy a román király kezéből elnyert román állampolgárság fejében kötelezettséget vállalt arra, hogy tíz évig nem fog politizálni. Holott az igazság egészen más volt: az Erdélybe hazatérő Bánffy Miklós felismerte azt, hogy az akkori romániai politikai viszonyok között kényszerűen terméketlen sérelmi politizálásnál fontosabb feladat a megmaradáshoz elengedhetetlen intézmények megtartása, a kisebbségi helyzet szorításában működésük biztosítása.
Mint írót, ott találjuk az erdélyi magyar irodalom legjobbjait tömörítő helikoni írócsoportban, sőt az Erdélyi Helikon című folyóirat főszerkesztői székében. Vagyonával ott áll a legjelentősebb magyar napilap, a kolozsvári Ellenzék, a legnagyobb kisebbségi magyar nyomdavállalat, a Minerva Rt. mögött. Tagja az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadónak is, amelynek számára nem csak kéziratokat ad regényeket, színpadi műveket, esszét, memoárt , hanem ha kell, kiváló rajztudással illusztrációkat is készít író- és költőtársainak (Áprily Lajos, Berde Mária, Hunyady Sándor, Kemény János, Makkai Sándor, Reményik Sándor, Székely Jenő, Tamási Áron, Tompa László) az ESzC-nél megjelenő kötetei számára.
Felelőssége nem maradt meg az irodalom körein belül. Erkölcsi és anyagi támogatását érezhette a kisebbségi magyarság anyagi talpraállása és megmaradása szempontjából oly kivételes jelentőségű Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE), a magyar tudományosság erdélyi fellegvára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a kisebbségi magyar közművelődésnek önnön létéért küzdő szervezete, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) is. Amikor pedig az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnokává választották, Makkai Sándor, majd Vásárhelyi János püspök oldalán szerepe volt a magyar felekezeti iskolák megvédésében, megtartásában és gyarapításában. Ne politizálj építkezz! fogalmazta meg abban az időben Móricz Zsigmond Magyarországon. Bánffy Miklós és erdélyi munkatársai akkori tevékenységének ismeretében ezt a jelszót így fogalmazhatnánk át: Építkezz, mert másfajta cselekvés számára lehetetlen körülmények közepette az építkezés a leghatékonyabb politika!
Idő múltával a politikától sem tudta távol tartani magát: nem tíz, hanem tizenkét évvel hazatérése után, amikor egy királyi dekrétum törvényen kívül helyezte a politikai pártokat, köztük a Magyar Pártot is, létrehozva a Nemzeti Újjászületés Frontját, ő elvállalta a Front magyar alosztályaként megalakított Magyar Népközösség elnöki tisztét, s egész a bécsi döntésig ennek az akkor egyetlen magyar kisebbségi érdekvédelmi és tömegszervezetnek a vezetését.
A második világháború alatt ismét szükség van az akkor már hetvenéves író-politikus tapasztalatára, politikai bölcsességére: Kállay Miklós miniszterelnök őt bízza meg azzal, hogy Bukarestbe utazva a Nemzeti Parasztpárt vezérével, Iuliu Maniuval a háborúból való közös kilépés lehetőségéről tárgyaljon. Tudjuk eredmény nélkül. Csak egy másik, szerényebb közvetítése sikerül: annak elhárítása, hogy Kolozsvár hadszíntérré váljék. Ezért fizetnek meg neki a visszavonuló németek Bonchida elpusztításával.
A háború után a körülmények arra kényszerítették, hogy visszainduljon azon az úton, amelyen két évtizeddel azelőtt Erdélybe hazatért. Részt akart vállalni az eleinte reményteljesen kibontakozó új irodalmi életből: munkatársa lett az Utunknak, tagja a Romániai Magyar Írók Szövetségének, miközben a szívének oly kedves Bonchida romokban hevert, de hiába húzódott meg Király utcai háza egyetlen kislakásában, nem csak ellene indultak alávaló támadások, hanem az írásainak helyet adó folyóirat ellen is. 1949-ben távozott Budapestre meghalni.
A második hazatérésére 1977-ben, halála után több mint negyedszázaddal került sor, s a házsongárdi földbe, a családi kriptába megtérő hamvak előtt tisztelgőkben egyúttal az a remény is éledezett, hogy ez a hazatérés talán az író itthoni feltámadását is jelenti.
Nem így történt.
Bánffy Miklósnak még az írói művét sem tűrte meg a Hatalom. Évekig tartó huzavona után egyetlen kötettel torzóban maradt a kiadói szándék, s a pártközpontban, a sajtóigazgatóságon, tehát a nyilvánosság kizárásával folytatott ádáz harcban alul maradtak azok, akik Horthy külügyminiszterét, a dilettáns író-grófot rehabilitálni megpróbálták.
Most, harmadjára, születésének 125. évfordulóján, hazatérése jelképes: emlékünnepségek idézik, emléktábla kerül annak a bonchidai református templomnak a falára, amelyben ma is ott áll a család patrónusi padja, s amelytől alig száz méterre rohamosan pusztuló sőt módszeresen pusztított kastélyának romjai vívják egyre reménytelenebb harcukat az idővel. S megjelenik egy szerény válogatás a novellaíró életművéből, talán első fecskéjeként az életmű hazai újrakiadásának.
Mert ma nemcsak Bánffy Miklós élete példájára, hanem műve tanúságára is szükségünk van: arra az íróra, aki oly mélyen látott bele kora társadalmának ellentmondásaiba, megszámláltatott, híjával találtatott és darabokra szaggattatott világának bűneibe, aki oly fölényes biztonsággal fogalmazta meg diagnózisait az emberről, akiben oly mélységes alázat élt az igazi művészet iránt. És arra a politikusra, akit nem ejtett kétségbe az ország Trianon utáni eménytelen helyzete, hanem ha kellett, eréllyel, ha kellett, diplomáciai ravaszsággal, de mindig a nemzet jövője iránti felelősséggel tudott cselekedni, tudatában annak, hogy nincs olyan helyzet, amelyben a hasznos cselekvés valamely formájára ne adódna mód és lehetőség.
Ha ezt a példát sikerül meglátnunk, akkor ez a harmadik hazatérése nem lesz egy az elmúló ünnepek közül, hanem végleges és megtermékenyítő hazatérés.