Ezt a két kulcsszót az ezredfordulón, a Kárpát-medencében nem lehet megkerülni. 1989 után mindenki egyértelműen a nyitásról beszélt, ez a remény határozta meg az erdélyi, a romániai magyarság hangulatát, jövőképét is. Egy évtized eseményei a térségben már korántsem indokolják az egyértelműen derűlátó helyzetértékelést, jövővárást. Az egységesülő Európa határai a közeljövőben aligha ott húzódnak majd, ahová álmodtuk, álmodjuk őket Schengen 1998 végére mondhatni a félelem metaforájává vált mindazok számára, akik a NATO és az Európai Unió bővítésének "első körében" nem vétettek számításba.
Tanácskozások sorozatát rendezik itt, a Duna-tájon; mi magunk is előadói és hallgatói vagyunk e konferenciáknak, amelyek a régi-új szomszédság, a lehetséges együttműködés, az egységesnek, de mindenképpen egyetemesnek akart kultúra működőképességének, a magyarmagyar viszonynak időszerű kérdéseit elemzik, holnapját próbálják előrevetíteni. Az 1998-as Tokaji Írótábor, a Konrad Adenauer Alapítvány és a Magyar Napló októberi közös rendezvénye ("Európai integráció és szomszédságpolitika"), a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága Anyanyelvi Konferencia decemberi kérdésfelvetése ("A schengeni döntés utáni magyarmagyar kulturális kapcsolattartás") e sorozatba tartozik; e három alkalommal elhangzott szövegekből válogathat most a Korunk-olvasó, a szerzők (előadók) tudtával, többnyire az első közlés jogának birtokában, ennek haszonélvezőjeként.
Maguk a gondolatok természetesen jóval korábbiak, történelmi előzményeiket hosszú volna elősorolni. Csupán egy 1992-es beszélgetésre utalunk (magyar fordításban a Kritika 1998. decemberi számában olvasható), a lengyel Adam Michnik és a szlovén Drago Jancar eszmecseréjére. Mitteleuropa német koncepciójával szemben ők valamifajta "Zwischeneuropá"-ról, azaz köztes Európáról beszélnek, amely részben azonosítható Közép-Európával. Az irodalomban Kafka, Musil, Hasek, Krleza, Gombrowicz, Cankar nevéhez kapcsoltan jelzik e térség közös gondjait, mára azonban többről van szó: arról, hogy "nem New Yorkban vagy Moszkvában zajlik minden a világon". De arról is, hogy a nemzeti érzések s a nacionalizmus miképpen viszonyul itt egymáshoz, és épp 1989 óta különösen. Michnik írja az erőteljesen nemzeti érzésről, meggyőzően: "Ezt a fajta nemes indulatot nemcsak hogy megértem, hanem azonosulok is vele. Másfelől úgy érzem, hogy az ilyenfajta törekvések rövidesen felszabadítják a csordaösztönöket, és elfojtják azt, ami egyéni, továbbá érvényre juttatják a kulturális identitás építésének törekvését más nemzeti kultúrákkal ellentétben."
Minek kellene "megállj"-t parancsolnunk, és merre érdemes, merre lehet nyitnunk? A kérdések és válaszok 1998-ban természetesen nem zárultak le a folytatás az ezredvégen és az új évezredben várható.