Bizonyára a végén mi románok "gyűjtünk be mindent". Már régóta a "végtelen lehetőségek országa" lettünk, a "világ közepének" nyilvánítottak bennünket, "új Jeruzsálemnek" stb., stb. Másrészt az egész világ, minden nép jött valahonnan, vízszintes irányból (a frankok keletről, a normand angolok délről, a mongolok, hunok, bolgárok Távol-Keletről, a holland és svéd négerek délről, az eszkimók északról, az amerikaiak nyugatról), csak mi nem jöttünk sehonnan, semmilyen irányból. Igaz, nem is tartunk semerre, tehát nyilvánvalónak tűnik, hogy az égből pottyantunk. Más szóval mi vagyunk a "választott nép", s nem más. Egyetlen különbség a bibliai választott néphez képest, hogy a románokat ahelyett, hogy megáldotta volna az Isten, inkább veri, alaposan. Szerencse, hogy ősi mioritikus indíttatásunk optimista és derűsen belenyugvó, ebből az isteni nyomorból is általános derültséget kovácsolunk ("sírva nevetünk"), egyébként a földkerekség legfatalistább és legtragikusabb népének kellene lennünk. Hogy is lehetne másként, amikor a világ legjobb termőföldjét mondhatjuk magunkénak, miközben a magyar Pusztáról importáljuk a lisztet, vagy ennél is rosszabb, ami a népdalban áll, "hegyeinkben arany rejlik, / mi meg házról házra járunk". Hát a németek, akikkel örökösen összehasonlítjuk magunkat, azóta kollektív öngyilkosságot követtek volna el, ha idejutnak, vagy háborút szítottak volna, hogy vesszen a szomszéd nyája is. Mi csak a helyben topogást gyakoroljuk, s hogy az égben nincs szomszédunk, csupán egy kecske vész el, egy kecske pedig nem hoz tavaszt, még hét se! Hát ilyenformán persze, hogy mindenen csak nevetni lehet! Semmi különbség. Ezért is támadt nevetnivaló kedvem, amikor a Szent Könyvben olvastam, mit tett az Úr az úgynevezett "választott néppel". Először is próbára tette, rabságra ítélte, mindenféléket parancsolt neki; amíg az alávetette magát parancsainak, addig jó volt, de amikor elégedetlen lett népe viselkedésével, úgy döntött, hogy eltörli a föld színéről. Csak az Ótestamentumban hétszer cselekedte ezt vele. De ez van ma is, mi több, genocídiumra is talált módot: hol a palesztinok, hol az egyiptomiak, hol a mongolok, hol a hitleristák, hol a sztálinisták. De minden esetben az égiek valamelyik vezetőjének kérésére az Úr hirtelen, érzelgősen megbocsátott neki, a "választott nép" pedig újjászületett, mindig a saját pénze árán. Nálunk ez nem úgy van, mint másnál, természetesen egészen másként esnek meg a dolgok, találomra, nem tudja az ember, kiben és mit is higgyen. Népünket bőségesen megáldotta földdel, tehetséggel (sajnos többnyire művészivel), kecskékkel és juhokkal, néhány szarvasviperával az Úr; tájfunnal nem verte, csak néha egy-egy földrengéssel, hogy a tönkretett architektúrán változtasson stb. Mit tettünk mi? Lusták (Hérodotosz szerint) s "kiválasztottak" lévén, tehát vitathatatlan joggal az "égi mannához", mindenkit hívtunk, jöjjenek dolgozni hozzánk. Úgy hiszem, Babilon is román város lehetett, mert erre haladtak keresztül, voltak akik maradtak, mindenfélék. Ógörögök és újak, a latin tolvajok, mindenfajta szlávok, gótok, keleti gótok s más "ótok", "tyánok" (bizonyára innen erednek az oltyánok), tatárok, mongolok, törökök, szovjetek. Csak az amerikaiak nem jöttek erre, hogy ne egye őket a sárga irigység. Természetesen mi, a "kiválasztottak" ebből a turisztikai összevisszaságból semmit sem nyertünk, ellenkezőleg (jól ismert a románszovjet baráti egyezmény: adtunk nekik búzát, s ők vitték a kőolajat). Semmi baj, adott nekünk bőséggel az Úr mindegyre újabb és újabb óriási esélyt, csak az utóbbi időben is, századonként többet, 1877-ben, 1918-ban, 1989-ben. Nem űztünk csúfot ezekből, de biztos jót nevettünk rajtuk, s az Úr, ahelyett hogy ő is nevetett volna, megbüntetett bennünket a "bocsáss meg nekik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek" értelmében. Így történik aztán, ezzel magyarázható, hogy ha nincs iparunk és mezőgazdaságunk, mint az amerikaiaknak, van viszont, mint nekik, ciklonunk, kánikula, szárazság, járvány, vannak trópusi esőzéseink, földcsuszamlások, kártevők. Kész röhej, hogy nem nagyon van mit pusztítaniuk. De "választott népként" talán kapunk ismét valami segítséget. De hát ha választottak vagyunk, miért beszélnek mindenfelé "előrehozott választásokról"? Minket a kezdetek óta kiválasztottak, s ha "előrehozottról" van is szó, csak minket "választanának", a szuperkiválasztott Vadim szavaival élve, "sőt mi több". Sic!
(Actualitatea clujeanã, 1998. aug. 31szept. 6.)
Amikor egy politikai rendszer erős, szolgálóinak gyengeségei nem ártalmasak rá nézve. Függetlenül a Lewinsky-botrány alakulásától, ismét igazolódott az amerikai demokrácia ereje. A tény, hogy akarva-akaratlanul Clintonnak nyilvánosan be kellett vallania bűnösségét, és ki kellett fejeznie sajnálatát a történtek miatt, elég ahhoz, hogy igazolódjék, mi a valódi demokrácia.
1990-ben, amikor Silviu Brucan azt mondotta, hogy nálunk húsz évre van szükség ahhoz, hogy megtanuljuk a demokráciát, azonnal felpattantak a felháborodott patrióták, akik ebben a prognózisban a nép valóságos lejáratását látták. Ami engem illet, azt hiszem, Silviu Brucan elmarasztalható optimizmusa miatt. Nem húsz év, hanem bizonyára legalább száz év kell ahhoz, hogy Románia megismerje az igazi demokráciát. Miért kell ilyen sok idő? Mert nincs demokratikus hagyományunk. Az úgynevezett demokráciát természetesen a királyi diktatúra (1938-1940), az Antonescu-féle (19401944) és a kommunista diktatúra (19451989) előtti demokráciát nálunk a választások meghamisítása, statárium, korrupció, a hatalommal való visszaélés stb. csonkította.
Ma, úgy hiszem, a demokrácia és a civil tudat vonatkozásában mi vagyunk Európa legvisszamaradottabb országa. A kullogók, akik felé némi gőggel tekintettünk ("mi nem vagyunk olyanok, mint ők") Bulgária és Albánia , most elénk vágtak. Az előbbinek sikerült lebírnia a gazdasági és politikai válság legkritikusabb fázisát, az utóbbi pedig elkötelezte magát hogy jogosan vagy nem, az más kérdés Koszovó felszabadítása vagy elcsatolása mellett.
Nálunk nemcsak hogy minden összeomlik, de a közvélemény belenyugvással fogadja az ország katasztrófa felé zuhanását, és eszébe sem jut felelősségre vonni a kormányon lévőket.
Az Egyesült Államokban Clintonnak magyarázatot kellett adnia, mert hazudott. Nálunk senki nem gondol arra, hogy azoktól, akik kijelentették, hogy 15 000 szakemberrel rendelkeznek az ország helyzetének helyrehozásához, magyarázatot kérjen, amiért hazudtak.
(Részlet. Naøional, 1998. aug. 223.)
Romániában, ahol 1946 és 1989 decembere között gyökerestől kiirtották az emlékezetet, és 1989 után bűvészkedő játékokat vetítettek az embereknek (hol a köztelevízió, hol meg a magántelevíziók adásaiban), a heti politikai naplót a kis képernyőn egy öreg "elvtárs" adja elő, s nem véletlenül. Gorbacsov peresztrojkájának terjedése idején ügyesen helyezkedett, a következő jelszó értelmében: "Az új időket is velünk!" Moszkva és New York között ingázva megszerezte magának a disszidens diplomát, s készült saját bevallása szerint arra, hogy részt vegyen "a második forradalomban". Az első tulajdonképpen a szovjet bevonulás volt.
1998 Romániájában, akkor, amikor kiváló professzorok máról holnapra tengődnek, és senki sem törődik velük politikusok, újságírók egész hada "professzor urazza" az öreg "elvtársat".
Mit sem számít, hogy nem tartozik a professzorok közé, egyébként a végzettsége sincs meg hozzá. Nyugaton viszont többszöri tartózkodást biztosítottak neki, és ösztöndíjakat kapott (bevallása szerint kap ma is).
Nyugalmas vasárnap déli órákban beül a kommentátori székbe, ő írja át finom diverzióval az elmúlt hetet. Megvan benne annak az embernek az arroganciája, aki a Scînteia főszerkesztésétől (az internacionalista kommunizmus idején, vagyis hozzájárulván a parasztpártiak és a liberálisok bebörtönzéséhez) eljutott Nicolae Ceausescu autochton kommunizmusának nagyköveti beosztásáig.
Annyira magabiztos, mintha senki sem venné észre baklövéseit. Íme például egy nemrégiben történt eset. Műsorában azóta szóba jött az európai kisebbségek helyzete, ő pedig az amerikai helyzettel példálózik, emigránsok országával, és a kisebbségekhez sorolja a kaliforniai spanyol származású amerikaiakat.
Legutóbbi vasárnapi műsorában érdekes felsorolást hallhattunk a politikai változásokról a volt csatlós országokban (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Bulgária, Románia). Szinte mindenikben a jobboldal vette át a hatalmat 1989 után, aztán a baloldal következett stb. Kivétel Románia, ahol a baloldal kétszer nyert egymásután a választásokon.
Most pedig, 1998 júniusában a "professzor úrnak" van képe kijelenteni, hogy Románia számára jobb lett volna, ha már 1990-től jobboldali kormánya lett volna.
Mintha nem ő lett volna a decemberi eseményeket követő baloldali hatalom szürke eminenciása, és abban az időben minden eszközt felhasznált a jobboldali pártok lejáratására. Mintha Ion Iliescu, Gelu Voicanu-Voiculescu, Petre Roman és mások mellett nem ő lett volna a január 28-i munkás-"ellentüntetések" irányítója, amikor szétverték a történelmi pártok székházait.
Mintha 1990-ben nem ő teoretizálta volna meg a FSN többpártiságát, azzal a céllal, hogy a jobboldali pártok esélyeit a nullára csökkentse.
(România liberã, 1998. jún. 11.)
Egy szkepticizmusáról, mi több, politikai pesszimizmusáról híres jóbarátom (bár furcsa, mégsem húzódik a történelem peremére, és pesszimizmusa nem akadályozza abban, hogy nagy hévvel kapcsolódjon be a dolgokba) azt mondogatta, még a lelkes tüntetések idején: akkor fogják engedni, hogy győzzünk és hatalomra kerüljünk, amikor már olyannyira beszivárognak közénk, hogy senkit sem zavarhatunk hatalmunkkal.
Többször eszembe jutott az utóbbi időben ez a szellemes előrelátás, pontosabban azután jutott eszembe, hogy magam is megfogalmaztam ugyanezt, esetek és tények logikus következtetéseként. És keserűen tapasztaltam, hogy időközben mennyire lecsökkent a reménységadagom. A "Ticu-törvény" melyet a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének elnöke a szenátusbeli változat megszavazása után már nem vállalt a nevével egyértelmű bizonyíték, mert a szekuritátés dossziék hozzáférhetőségének és a titkosszolgálatok ellenőrzése alól való kivonásának gondolatát egyöntetűen vetették el. Bármilyen furcsa, volt politikai foglyok és volt politikai vizsgálóbíráik együtt szavaztak az ellen, hogy a legkisebb esélye is meglegyen az igazság megismerésének, s megszűnjön a hazugságnak a manipulációtól a zsarolásig terjedő monopóliuma a román társadalomban. Egyébként abban sem kételkedem, hogy e két félelmetes fegyvert használták sikerrel azok ellen is, akiknek most kellett szavazniuk, s az utóbbi napok jól megrendezett "leleplezései" azt szolgálták, hogy a szavazás eredménye az legyen, ami lett. Végül pedig, azzal a szemérmetlen színjátékkal, amiben a Szekuritáté volt alkalmazottai leleplezik a Szekuritáté besúgóit (ki tudja, nem épp azok a leleplezők, akiknek jelentést tettek?), politikai életünk hű maradt önmagához és veleszületett kétszínűségéhez. Milyen jól illenek a parlament legutóbbi jeles tettei a Iuliu Maniu elítélésének hatályon kívül helyezését célzó eljárás halasztásával, a parlamenti mentelmi jog védelmezésével, az erkölcs és a politika szétválasztásával...
Nem marad számunkra más hátra, mint feltenni a kérdést, mindez vajon nem tragikus képtelenségünket bizonyítja, hogy önmagunk legyünk, vagy azt igazolja, hogy rendre-rendre, észrevétlenül kicseréltek bennünket önmagunkkal. És aztán döntsük el: az alternatíva két változata közül melyik az ijesztőbb?
(România liberã, 1998. jún. 27.)
Rútul teltek az idén a húsvéti ünnepek! Fáradt, beteges kinézésű emberek mentek ki a zöldbe tulajdonképpen a szürke rétre, mert a növényeket mindenütt szürke por lepi be , hogy megigyanak egy-egy üveg langyos sört. Közben mindegyre körülhordozták éber tekintetüket a tolvajoktól, kéregetőktől és kóbor kutyáktól való félelmükben, a végén berúgtak, szomorú felszabadultsággal, akár az öngyilkosok.
Legalábbis Bukarestben Krisztus feltámadásának ünnepe siralmas volt. A város szélein, épülettörmelékek és tavalyról ottmaradt bogáncsok között, rendelésre vágták a bárányt, a vásárlók jelenlétében, a hirtelen megelevenedett legyek rajától ellepve. Az odatévedt idegeneket valósággal sokkolta volna a vértócsák látványa s a bárányok kétségbeesett bégetése.
Virágárusok némelyike temetőből lopott virágot árult (engem is ért az a meglepetés, hogy látogatóba menvén a ház asszonyának vitt tulipánon gyertyaviasz-maradékot fedeztem fel). A tévébemondónők ahelyett, hogy komoly arccal bemondták volna a híreket, negédes kommentárokba kezdtek a tavasz érkezéséről, és ízléstelenül térfálkoztak azoknak a finomságoknak a kapcsán, amelyeket el fog (vagy nem fog) fogyasztani a románság. Rosszul öltözött, koplaló fiatal párok állingáltak a járdákon, akadályozva a forgalmat, hosszasan összetapadva, mozdulatlanul, mint az ebek.
Lehangoló volt az úgynevezett tavaszi nagytakarítás is. Órákon át porolták a szőnyegeket, megőrjítve ezzel a lakókat a tömbházakban, amelyek hatalmas hangszekrényekké váltak. Porfelhő emelkedett lassan a szőnyegekből, be a nyitott ablakokon, s leülepedett más szőnyegekre. A gyerekek szenvedélyesen ütögették labdáikat az autóknak, hogy beinduljon a vészjelző berendezés.
Csúnyán teltek húsvét napjai az idén. Krisztus feltámadott, Románia nem.
(România liberã, 1998. ápr. 22.)
Június 22-ről 23-ra virradó éjjel egy semmirekellőkből álló banda Bukarestben a Maria Rosetti utcában leállított egy kiskocsit, amelyben egy idős férfi és egy idős nő ült, és arra kötelezték őket, hogy "ujjongjanak", mert Románia futballcsapata legyőzte Anglia csapatát. Az öreg nem hallott jól, az öregasszony pedig bénultan a félelemtől nem értette, mit kérnek tőle. Miután valami vékony rugalmas dróttal (bizonyára autókról lelopott antennákkal) vesszőzték a kezüket és a lábukat, s miután megmutatták nekik, miként kellene kimutatniuk örömüket, az öregek siralmasan toporogni kezdtek, sovány karjaikat fejük fölé emelve.
Számomra abban a pillanatban semmivé foszlott az Anglia elleni győzelmünk. Képzeletemben a bíró két perc hosszabbítást ítélt meg, s ez alatt a két perc alatt az angolok gólt gól után lőttek, úgyhogy a javunkra 21-es eredmény hamarosan 22, 23, 24, 25, 26... lett.
Közbeléptem az öregek védelmére, s majdnem megkaptam én is a magamét. Szerencsére eszembe jutott, hogy azzal fenyegessem a fiatalokat, rendőrért megyek, bár tudtam, hogy egy negyed rendőrt sem találnék, aki hajlandó volna közbelépni. A támadók viszont, hogy ne gyűljön meg a bajuk, otthagytak, s elindultak a Magheru sugárút felé, ahonnan "az övéik" üdvrivalgása hallatszott.
Ami Bukarestben történt futball-győzelmeink éjszakáin, annak semmi köze nem volt a futballhoz. Tulajdonképpen állati ösztönök kitörése volt, amit eltűrtek, mi több, felelőtlenül bátorítottak a hatóságok.
Azon az éjszakán, amikor Kolumbiát vertük meg, a televízióban Gabriel Liiceanu igen komoly kérdésekről fejtette ki gondolatait, olyanokról, amelyektől társadalmunk sorsa függ. Viszont a kintről behatoló, ablakot, de falat is áttörő fülsiketítő üvöltéstől semmi sem hallatszott szavaiból. Csak mozgó ajkát láthattuk.
Egy filozófus, aki hozzánk szól, és az üvöltözők kórusa, amely zavarja őt íme, napjaink egyik lehetséges szimbóluma.
(România liberã, 1998. jún. 24.)
Ha nem csalódom, Adrian Pãunescu adott ki valamikor egy könyvet "Kiáltvány a föld egészségéért" címmel. Persze nagyon kevéssé érdekel bennünket a demagóg bárd diskurzusa. Arra gondolok, hogy most sokkal jobban találna ez a cím a Monitorul de Clujban közölt szokatlan, vakmerő kiáltványhoz, melyet egy Pro Transilvania nevet viselő alapítvány vezetője, Sabin Gherman úr szerkesztett. Mint az várható volt, néhány nacionalista felpattant, a blaszfémiák blaszfémiájával vádolva a szerzőt, vagyis azzal, hogy a román állam egységére tör. Vajon olyan súlyos következményei lennének a kiáltvány metaforikus bombáinak? Ha sikerül kivonnunk magunkat a klisék szabta álszerénység légköréből, abból az áporodott félhivatalos fegyelmezettségből, amellyel nagyon is megszoktatott a totalitárius rendszer és ennek hasonlóképpen restaurációs meghosszabbodása , rájövünk a fanariótaellenes tiltakozás jogosságára. Nem Románia "föderalizálása" a cél tulajdonképpen, hanem felrázása az álomba merült tudatoknak, melyek a nemzeti-kommunizmus, a korrupció, a kilátástalan, önmagáért való politizálás szörnyetegeit szülik. A gesztus képtelensége is arra enged következtetni, hogy nem a pragmatizmus pályáján mozog, hanem az erkölcsén. A vehemens, néhol fordulatos hangvételtől nem kell megijednünk. Kolozsvárról, ahol üzletelők, politikusok s kevés kivétellel az értelmiségiek együtt kérődznek pályájuk sikerein, nem hagyják magukat más foglalatosságok hiábavalóságától zavartatni, meglepetésszerűen egy lélegzetvételnyi friss levegőt kapunk. A szóban forgó kiáltvány sorait olvasva eszünkbe jut a román kultúra valódi aranykorának légköre, a két világháború közötti időké, amikor az érdekek fölött álló szellemiség a spekulatív frondeurködés, a felszabadító gúnyolódás a valóban szabad szellemi magaslat mutatói voltak. Nem tudjuk, ki ez a Sorin Gherman, s mit csinál ezután. De szövegét az írók, a gondolkodók, az igazságot és tisztaságot kutató publicisták fénycsóvájába helyezzük, az említett korszak megújítóinak sorába. Ideje újra hozzászoknunk az elemzés olykor kíméletlen igazságaihoz, a spontán szellem olykor dühös igazához; ezek e föld történelmi egészségének kifejezői.
(România liberã, 1998. okt. 6.; 2594.)
Hogyan lehet kiegyensúlyozottan és bölcsen beszélni egy konfliktusról, mely halottakat hagyott maga mögött mindkét oldalon? Hogyan lehet vallani Ippről, "dokumentumot" gyűjteni magyarként vagy Hadrévről románként? Elvben nem ennek kellene lennie a kérdésnek. Gyakorlatilag ez csupán pótkérdés.
Minderre azután gondoltam, hogy végignéztem a világ minden sarkában készült filmeket az Antropológiai és Dokumentum Filmek Nemzetközi Fesztiválján Szebenben, mely remek alkalom ilyen elmélkedésekre is. Egyik szünetben egy magyar filmes, akivel véletlenül elbeszélgettem, még jobban elmélyítette ilyesfajta dilemmáimat a következő történetével:
Egy magyarországi faluban voltam, ahol filmet akartam forgatni. Még semmi sem volt világos a fejemben, úgyhogy bementem a kocsmába és megszokásból nyitva hagytam a kamerát. Az előttem álló asztalnál két fiatalember veszekedett: egy korty sör, egy adag szitkozódás. Egy adott pillanatban az asszisztálók arra kértek, mutassam meg, mit filmeztem le. Kivettem a kazettát és megmutattam a felvételt. Azok ketten elnémultak, majd egyikük kitört: "Te, te lehülyéztél?" s beakasztott egyet az asztaltársának. Közbe kellett avatkozni az embernek, hogy azok ketten meg ne fojtsák egymást. Később, ahogy lecsillapodtak s letörülték magukról a vért, rendeltek még egy-egy korsó sört...
A konfliktusnak ez a valóságos példázata egész sor helyzetet idézett fel bennem, amelyben a gyakorlat és a beszéd közötti különbség első látásra óriási. Mint például abban az avasi faluban, amelyikben sok ortodox hívő a görög katolikus templomba jár, "mert az közelebb van", a görög katolikusok pedig az ortodox papot is meghívják miséikre, a temetésre az jön, aki tud, de a falu népe hajlandó részt venni a szent háborúban, amelyre az ő papjuk hívta őket egy kolostor visszaszerzéséért, "amely a mienk volt, s a mienk is kell maradjon!" . Az ember hajlamos azt hinni, hogy a háború beszéd kérdése...
Visszatérek a szóban forgó történetre: a két fiatalember azelőtt is veszekedett, hogy látta volna magát a televízióban s hajbakapott volna. A viszály magva már ott volt, de "sör mellett" kezelték. S eszembe jut még a "mártír falu" Ippről készült film, melyet a fesztiválon láttam, s amelyben a románok többnyire nem akarnak a múltról beszélni, mert mint egyikük mondotta, "akkor kellett volna élnie, hogy megértse", a magyarok bűnbánóan vallanak szégyenükről, de egyikük is, másikuk is megpróbál és sikerül neki együttélnie a múlt emlékeivel. Amikor viszont kitört a forradalom Temesváron, egyikük is, másikuk is valami híresztelés nyomán más falvakban keresett menedéket nemzettársainál, mert azt beszélték, hogy "jönnek a románok/magyarok bosszút állni". Később, más híresztelésre ki-ki hazatért a falujába. Lehet, hogy a béke is beszéd kérdése...
Nem marad más hátra az ember számára, mint bölcsen s időtlenül megállapítani, hogy a háborúk múlnak, a konfliktusok maradnak. De ha így állnak a dolgok, nem lehet nem tovább gondolni, hogy az esély egy konfliktus feloldására vagy háborúba való torkollására mégiscsak diskurzus kérdése. S ez esetben nem lehet nem megrémülni a mindenféle nemű és színezetű szószátyárok felelőtlen beszédétől ma, a konfliktusokról való beszédről.
(Dilema, 1998. okt. 1622.)
*Válogatás a román politikai publicisztikából.
Kántor Erzsébet fordításai