A benesi betonerőd után a janovicei kaszárnya valóságos üdülőhelynek számított, annak ellenére, hogy csakhamar át kellett venni a harci technikát a leszerelés előtt álló "mazákoktól"1. Megkaptuk parancsban a kinevezésünket, majd átszervezték a rajokat s a harckocsik személyzetét. Előléptetések is voltak, de ezek, az ismert okok miatt, engem nem érintettek. Maradt vállamon az egy csík, ám ez lényegtelen apróságnak számított. Megint valahol elakad a javaslat, mert új századparancsnokom vizsgaeredményeim láttán megtette az előléptetésre szóló javaslatot. Mivel új ember volt, nem tudhatott a politrukkal való korábbi incidensemről. Ezért hát azt válaszoltam neki, hogy ez lényegtelen kérdés, én ugyanis magyar vagyok, s ez elegendő ok a diszkriminációra. E kijelentésem nyomán keletkezett egy kis ribillió, de csak amolyan folyosói, falmelléki zűr, amely ahogy jött, el is csendesedett.
Beosztásom szerint ekkor az első szakasz első rajának a parancsnoka lettem, de nemsokára hivatásostiszt-hiány miatt ideiglenesen kineveztek szakaszparancsnoknak; őrvezetői rangban. A "funkcióval" együtt járó többletzsold ugyan jól jött plusz havi száz korona , a galiba abban rejlett, hogy az első szakasz felderítőegységként működött. Ott és akkor az én három harckocsimnak ennek következtében állandó harckész állapotban kellett lennie. S ha riadóztattak, azonnal a megadott lőszektorba verettünk, hogy elálljuk az ellenség útját, amíg a többiek utánunk sietnek, s szétverik az elvetemült imperialista betolakodókat.
Napok teltek el azzal, hogy bár a terepet ismertem már, akár a tenyeremet újra és újra bejártuk a kiépített védelmi állásokat, lőszektorokat, sőt a tartalék-lőszektorokat is, hogyha úgy hozza a szükség és a hadihelyzet, bekötött szemmel is célba érjünk. E gyakori utazgatások, szemlék alatt arra figyeltem fel, hogy az egész határzónában a korábbinál nagyobb a mozgás. Megpakolt teherkocsik egész karavánjai zúgtak el mellettünk, jobbára vasbeton elemeket és lőszert szállítva. A levegőben is szinte folyamatosan járőröztek a "migek". Nem volt nehéz arra következtetni e szokatlan sürgés-forgás láttán, hogy valami baj van a kréta körül. Mindezen túl menetgyakorlatok, éleslövészetek követték egymást, s a lekonzervált harckocsikat is menetkész állapotba hozták. Egyébként a nyár szép volt, lusta felhők pihentek a Sumava dombságai felett, s csak időnként zendült meg a magasság, s szabadt a nyakunkba egy-egy fecskevihar.
E szorgalmatosság közepette adtam be kérelmemet a hivatalosan járó évi szabadságom tíz plusz három nap kiadására. Az előírás szerint tíz nap szabadság járt, s aki ötszáz kilométernél távolabb lakott, az még kapott hozzá plusz hármat az utazásra. De a századparancsnoknak jogában állt még öt nappal megtoldani ezt, ha az illető katonát erre érdemesnek találta. Bufalo ez lett a beceneve századunk parancsnokának élt ezzel a lehetőséggel, ám ez irányú javaslatát a zászlóaljparancsokságon törölték. Bufalo méltatlankodott, sőt még káromkodott is, de kifakadása a lényegen semmit sem változtathatott. Amikor pedig ismételten utaltam a magyar nemzetiségű katonák bizonyos fokú megkülönböztetésére, egyenesen megsértődött. Valódi internacionalistának tartotta magát, bár akkor már tudott a Kerek Nagyasszonyban való feltűnéseimről, nemkülönben a tisztikart megbotránkoztató pezsgőzéseimről. Ugyanakkor azt is tudta, hogy az éleslövészetek alkalmával az én szakaszom húzza ki századát a csávából. Merthogy a gyerekeknek valamit sikerült átadni egykori vadászataim tapasztalataiból, például a mozgó célok megsemmisítését illetően.
Különös érzések közepette készültem a hazautazásra; ahogy megkaptam az erre szóló papírokat, elképzeltem magamban, hogy mi módon töltöm el ezt a tíz napot. Még ilyen-olyan terveket is elgondoltam, amelyekből természetesen semmi sem valósult meg. Pontosabban: minden másképpen alakult. Iszonyú hosszúnak éreztem a másfél napos vonatozást... Pilzen, Prága, Brünn, Pozsony... Aztán tíz nap elteltével mindez fordított sorrendben.
Vole közölte Laco Hoffmann, aki a legkeményebb szlovák tájnyelvet beszélte, lévén Nagyszombat környéki hazafi , új zászlóaljparancsnokot kaptunk. Stary fronták tette még hozzá, vagyis, hogy öreg frontharcos.
S valóban, Vanek őrnagy, mert így hívták az új parancsnokot, nem békebeli díszkatona volt, hanem igazi, frontokat járt hadfi. Ez abból is látható és tudható volt, hogy amikor zászlóaljparancsnoki beosztásba hozzánk helyezték a határmenti hegyek közé, már másodízben degradálták, ami nem kicsiség békeidőben. Persze az ital, mondhatnánk, meg egyebek... Ahogy kitudódott mert végül is minden kitudódik a parancsnokokról , korábbi beosztásában ezredparancsnok volt valahol a hátországban, állítólag Nyitrán, ezredesi rangban. Aztán míg mások a ranglétrán békeidőben is felfelé kapaszkodnak őt valamiért alezredessé voltak kénytelenek lefokozni. Természetesen az ezredparancsnoki beosztástól is meg kellett válnia. De ekkor még a békés hátországban maradhatott, ahol lényegében a civilizáció minden kényelme elérhető volt számára. A következő lefokozást azonban büntetés követte, mégpedig áthelyezés a nyugati határra, a mocsarak közé, ahol a civilizációt az általam látogatott Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó s a kissé távolabbi Loreta jelentette; ez utóbbi egy hagyományos cseh vadászvendéglő volt tőlünk kissé távolabb a hegyekben, ahol hétvégeken fúvószenekar játszotta az ismert polkákat, s ide jártak a kimenős katonák olykor magam is meg a környék lányai. Ez jutott osztályrészül az egykori frontharcosnak. Rideg legénylakás a kaszárnyában, több ezer, asszonyra éhes, egyenruhába bújtatott méncsikó körülötte, na és a napi többszöri riadó, teherautók, tankok és terepjárók büdössége és zaja. Vanek őrnagy nyilván nem örült ennek, de nem is igen bántotta az új helyzet. Volt ő rondább körülmények között is, ahol a tetvek ették a harcosokat; a hősöket és a gyávákat egyaránt. Mert a ruhatetű alkatánál fogva képtelen különbséget tenni e két emberfajta között. Vanek őrnagyot kemény harcok edzették, s a mostani állapot egyáltalán nem hozta ki a sodrából. Ami igazán hiányzott, az az a néhány nő volt, akiket korábbi állomáshelyén több-kevesebb rendszerességgel látogatott. Itt most már az ötvenen is túl egyre ritkábban fordult meg a szoknya után. Az is igaz persze, hogy a kaszárnya környékén a szoknyát viselő halandó ritka látványnak számított. Az időben még cigarettáztam, igaz, nem valami sokat, de azért ahogy a többiek is egy-egy cigaretta elszívásával néhány percnyi lélegzethez jutottam az általános utálatnak örvendő páncélosok tisztítása közben.
Az egyik magamnak megszavazott cigarettaszünetben odalépett hozzám Vanek őrnagy, ujjai között egy húszfilléressel, s kért egy Bystricát.2 Természetesen tiltakoztam a húszfilléres ellen, de hiába.
Nem vagyok potyázó közölte Vanek őrnagy , csak elfelejtettem cigarettát venni.
Tudomásul vettem az őrnagy közlését, sercent a gyufa, s jóízűen pöfékelni kezdtünk, hátunkat nekivetve a koraőszi napon átmelegedett páncélnak.
Mi a foglalkozásod civilben? kérdezte Vanek őrnagy.
Írok feleltem tömören és határozottan.
Írsz?
Írok ismételtem.
Aztán minek?
A kérdésre megpróbáltam szabatos választ kerekíteni, de mire valamiféle értelmes szöveget találtam, Vanek őrnagy már a harmadik század harckocsiai között baktatott, ahol feszes vigyázállásban üdvözölték a parancsnokot, amire mellesleg az őrnagy csak legyintett. Egyáltalában nem érdekelte őt, hogy ki s milyen mértékben adja meg a vállapján lévő csillagnak kijáró tiszteletet. A kaszárnya udvarán bárkit megállított, kért tőle egy Bystricát, átadta a húszfillérest, rágyújtott, és ment a maga útján. Legelőször akkor lepődtünk meg valahányan, amikor valami ünnep alkalmával díszszemlére került a sor, s Vanek őrnagy vezette a zászlóaljat. Egyenruháján, mint karácsonyfán a díszek, széles sávban csillogtak a kitüntetések. S amikor lépett, még csilingeltek is, összeütődvén a nemes fémek. A többi nagy sarzsi is meresztgette a szemét őrnagyunk kitüntetéseinek láttán. Ott és akkor derült ki, hogy a mi új zászlóaljparancsnokunk egy valódi hős. De ez egyáltalán nem látszott rajta. Tapasztalataim szerint a nagy háború hősei nem szoktak a közkatonáktól vagy az altisztektől cigit kunyerálni. Túl sok volt a sugallt ideál és a Vanek-féle valóság között a különbség még nekem is. Persze ezen felismerés értékéből ezek a hétköznapi, mondhatni közönséges és szürke tények semmit se vontak le. Ha egyszer ilyen hősök is járnak közöttünk, akkor ezt tudomásul kell venni. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy találkoztam én másféle hőssel is, de amikor egy alkalommal erre utaltam, Vanek őrnagy csak legyintett.
Beszari alak mondta, s eldobta a körmére égett csikket.
Szürkén és kedélytelenül peregtek a végtelennek tűnő napok, semmi szín, semmi érdekesség; az ősz is megjött a rohadék nyirkossággal, ködökkel, s ilyenkor a hegyek hidegen pipáltak, mint óriási állatdögök. Az egyik reggel ismét riadóval kezdődött, méghozzá olyannal, amely szerint el kellett foglalni az egyik kijelölt lőszektort a megerősített körletben. Mivel az ide vezető utat jól ismertem, hiszen számtalanszor megjártam már, ahogy a legénység behányta cókmókját a tankba, kiadtam a parancsot az indulásra. Önállóan dönthettem, mert járőregységet vezettem, s a többiektől független feladatokat kellett teljesíteni, meg aztán az idő is számított. Szóval kidübörögtünk a három harckocsival a kapun, neki a nyugati szektornak. Igen ám, de csakhamar vadul dudálva a gazikkal3 elénk került Vanek őrnagy, és leállította az egységet. Kikászálódtam a tank parancsnoki tornyából, s odacaplattam a "gazban" dühöngő parancsnokhoz.
Csuracsenko4 üvöltötte , hadbíróság elé állítalak.
Vanek őrnagy kitörése igen-igen meglepett, mert nem értettem okát, még kevésbé a kilátásba helyezett szankciókat, amelyeket a kezében lévő térkép lengetésével nyomósított.
Nem értem, miért? próbáltam védekezni.
Nem érted, Kokotyenko, nem érted! Hát hová a fenébe vezeted az egységet? Hová?
A négyes lőszektorba feleletem , a parancs szerint.
A négyes lőszektor az ellenkező irányban fekszik tette elém a kezében lévő katonai térképet.
Állítását képtelenségnek tartottam, s ezért alaposabban megnéztem az elibém terített mappát. Akaratom s a helyzet komolysága ellenére, hangosan felröhögtem. Vanek őrnagy persze rám üvöltött.
Csuracsenko! Ez neked nevetséges?
Kérdésére nem válaszoltam, csak a kiterített térképet fordítottam meg, összehangolva a megfelelő égtájakat. Így az út s az irányunk is a kijelölt szektor felé mutatott. Vanek őrnagy a térképre, majd rám vetette tekintetét, s a változás láttán zavarfélét vettem észre szemében.
Az isten verje meg csapta össze a térkép szárnyait. Az isten verje meg!...
Visszahuppant a "gazik" ülésébe, s intett.
Előre, nyomás!
Felmásztam a harckocsi parancsnoki tornyába, s lekiáltottam a vezetőnek, hogy csapjon a lovak közé. Még látni véltem, ahogy az őrnagy az imént összecsukott térképet kiteríti maga elé, de aztán a tank előreszökött, s megindultunk az ismerős úton a kijelölt lőszektor irányába. Fél óra múlva pedig csőre töltött ágyúval vártuk a további parancsot. Nem sokkal később az ezred további egységei is elfoglalták kijelölt és jól kiépített lőállásukat, s miként mindig az ilyen hajnali dübörgés és kapkodás után, leszállt a csend, amely itt a ködöt pipáló hegyek között valószínűtlennek és egyben varázslatosnak is tűnt. Alig félnapos ácsingózás után mint annyiszor korábban is a riadót lefújták, s mi vonulhattunk vissza. Csak most a sorrend volt fordított. A törzs ment elöl, s mi, korai járőrnek kiszalasztott bolondok legutoljára maradtunk. Persze nem is igen bántuk, mert ilyenkor a legelső falu kocsmája előtt valami üzemzavar miatt mindig meg kellett állni. Rendszerint a sebességváltó berendezése mondta fel a szolgálatot; aztán se előre, se hátra, hanem egy kicsit oldalazva az egész legénység bevette magát a kocsmába, s gyorsan kértek egy méter sört. Ahogy erről már korábban is tájékoztattam a tisztelt olvasót, kilenc nagykorsó meg egy kicsi egymás mellé állítva pontosan egy méter hosszú; innen származik a mondás, hogy "kérek egy meter sört", ami ugyan abszurd, ám mégis igaz és hiteles. Nyáridőben a sebességszekrény megjavítása esetleg napokig is eltartott, attól függően, hogy hol állt a tank, voltak-e a környéken adakozó kedvű lányok, s hogy zsoldfizetés előtt avagy után volt-é a legénység. Ha a helyzet kedvezően alakult, maradtunk, ha nem, gyorsan megjavítottuk azt a vacak sebességszekrényt, s kényelmesen hazakocogtunk a laktanyába. Télidőben legfeljebb egy fél napot időztünk, vagy ameddig a pénzünkből futotta, mert ilyenkor a tankban aludni egyáltalán nem volt kellemes. Ellenben nyáron egyenesen remekül lehetett szunyálni a kiterített ponyván. Mindezt csak úgy mellékesen mondom el, az egésznek nincs sok köze új parancsnokomhoz, csak hát akkor így zajlott az élet, amelynek bár csak rövid időre valamilyen módon Vanek őrnagy is a részese volt. Olykor meghatározója s egyben főszereplője is.
A hazafelé való úton micsoda butaság a "hazafelé" fogalom a mi esetünkben , lévén késő nyárutó vagy inkább őszelő, nem sokat időztünk a kocsmában, mert azért ilyenkor mégiscsak elviselhetőbb odabent az élet, mint kint a szabadban.
Ennek az első közös, mármint Vanek őrnaggyal közös akciónak az lett a következménye, hogy a későbbiekben a parancsnok nem használta a térképet. Legalábbis én soha többé nem láttam kezében a mappát. S persze az ígért hadbíróságból se lett semmi.
Egyszer, a kiváltó okra már nem emlékszem, kemény fogadalmat tettem, hogy amíg a Republikát szolgálni kénytelen vagyok, nem veszek a számba cigarettát. Nem tudom, mi vitt rá erre, de elhatározásom szilárd és megmásíthatatlan volt. Maradék csomag cigarettámat ami pedig egy doboz füstszűrős Marica volt a szekrénybe, a fehérnemű-halom tetejére dobtam. Döntésemnek persze következménye lett, mert amikor legközelebb Vanek őrnagy a körletben elém állt a maga húszfilléresével azért a bizonyos Bystricáért, én már régen elvetemült antinikotinista voltam.
Nincs cigim nyilatkoztam az őrnagynak.
Hogyhogy nincs? lepődött meg.
Abbahagytam a dohányzást vallottam be töredelmesen bűnömet.
Vanek őrnagy összevonta szemöldökét, s úgy nézett rám, mint a világ egyik, éppen most születő csodájára.
Aztán miért hagytad abba? szegezte nekem a kérdést.
Mert a nikotin öl, butít és romlásba dönt feleltem meghamisítva az alkoholról szóló mondást.
Ez tiszta hülyeség.
Persze, mint minden igazság.
Veled nem lehet értelmesen tárgyalni mondta, legyintett, és otthagyott. De pár lépés után visszafordult. Vole mondta , ha jól értettem, te írni szoktál.
Néha.
Hát ide figyelj. Van itt egy dolog, amit megcsinálhatnál.
Mikor?
Valami színjátszóverseny lesz, nem ártana, ha tőlünk is lenne ott egy csapat. Mi a véleményed, Kokotyenko?
Az, hogy csehül még sohasem írtam. Meg aztán nem is akarok.
Aztán miért?
Mert gondolkodni és írni csak magyarul tudok.
Marha vagy. Akkor csinálj valami olyat, ahol nem kell beszélni. Panyimájes?5
A szocialista hazát szolgálom! csaptam össze a bokámat az előírás szerint, s még hozzátettem, hogy: Panyimáju, tavaris nacsalnyík.6
Inkább cigarettáznál dünnyögte, aztán magamra hagyott, amiért egyáltalán nem nehezteltem rá.
De csak visszafordult egy mondat erejéig.
Nu, a tü otkuda panyimájes pa russzki?7
Ottudas böktem a halántékom felé.
Ez ugye világos beszéd volt, s Vanek őrnagy meg is értette. Az viszont egyre komolyabban kezdett foglalkoztatni, amit ajánlott; ha nem a kultúraéhség és a közhangulat jobbítása miatt, hanem azért, mert földerengett néhány napi kellemes lógás lehetősége, a városba ruccanás semmivel sem pótolható esélye és még sok minden más is, amiért érdemes kockázatot vállalni. Főleg ha az ember udja, hogy egy esetleges bukás sem jelent semmit. Szóltam is még az este Kitzberger közlegénynek, aki ha kellett, Hamlet volt, ha kellett, Svejk, esetleg zenebohóc civilben a roznovi Tesla rádiószerelője. De Kitzby tudott festeni is, csupán katonának volt csapnivalóan rossz; ebben a vonatkozásban talán még rajtam is túltett, bár ezt kétségekkel írom le, mert én a sereget, a katonáskodást tudatosan és elvből utáltam, ami ugye több az ösztönös utálatnál, amiként erre egyéb helyütt is utaltam már korábban. De most nem ez a téma. Kitzberger közlegénynek beosztása szerint lövész elképzeléseim nyomán kigyúlt a tekintete, s egy pillanatra úgy tűnt fel előttem, mintha egy arasznyira a föld fölé emelkedett volna.
Vole lelkesedett egyértelműen , ez óriási.
Az hát szögeztem le tárgyilagosan , s az a lényeg, hogy Vanek őrnagy lesz a patrónusunk.
Akkor pedig így Kitzby akár az egész őszt is ellóghatjuk.
Majd kiderül. Arra gondoltam, hogy egy némajelenetet ütünk össze. Azzal nincs sok gond. Öt-hat emberrel meg lehet csinálni.
Meg hát.
Te majd muzsikálsz nekik.
Inkább dobolnék mondta ragyogva Kitzby.
Aztán miért, he?
Miért, miért? Mert az katonásabb.
Egye fene, gondoltam. Aztán hozzáláttunk a kultúrcsoport megszervezéséhez. Azt találtuk ki, hogy a nagyközönségnek bemutatjuk, miként viselkednek különböző vérmérsékletű emberek itt történetesen katonák a moziban különböző képsorok láttán. Bevallom, nem volt ez valami falrengető ötlet, de hát ehhez csak pár katona kellett meg néhány szék, na és persze Kitzberger kisdobja, amely a nemlétező vásznon pergő eseményeket követi majd, amelyekre a létező katonák különféle módon reagálnak. Ha mondjuk egy harci jelenetet látnak, akkor a szangvinista ezt meg ezt teszi, a kolerikus amazt és így tovább. Egyszóval mindegyik másféleképpen éli meg ugyanazt. A közönség pedig az egészet együtt és egyszerre nézi és élvezi vagy nem élvezi. Az összhatás bennünket egyáltalán nem érdekelt. Vanek őrnagyot is csupán addig foglalkoztatta az egész, amíg feletteseinek jelentette, hogy nála dolgozik már a csoport, készülünk a Nagy Versenyre. Számunkra viszont az volt a lényeg, hogy ezt követően hetente kétszer, délután, amikor a többiek a buzerplaccon a díszlépést verték, mi a klubban a "számot" gyakoroltuk. Ezzel múlt el a nyárvég. A "szám" ekkorra már egészen jól ment. Mint rendező sem azelőtt, sem azóta nem arattam olyan sikert, mint akkor és ott. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azóta sem rendeztem soha semmit és senkit. De ez nem tartozik ide. Már közeledett a Nagy Verseny ideje, amikor egyszeriben az egész zászlóaljnak ki kellett vonulnia a terepre, éleslövészeti gyakorlat címén. A város, a szép lányok látványa helyett a rohadék lőtér, szeptemberi derűjével és a szeptemberi undorító ködökkel, mikor hogy. Ami engem személy szerint valamelyest megvigasztalt, az az esténként és hajnalonként felhangzó szarvasbőgés volt. Mert az azért csoda ám, hallgatni a bikák szavát legalább hallgatni! , ha már vadászni rájuk nincs mód!
Délelőtt mozgó célpontokra lőttünk, ágyúból, betétcsővel és fedélzeti géppuskával. Nyilván a szarvasbőgés doppingolt fel, mert a mozgó célpontokat a tizenkét milliméteres cementezett acélgolyókkal amelyeket a háborúban a vadászrepülők használtak ripityára lőttem. Az "ellenség" minden járművét és katonáját elpusztítottam.
Vanek őrnagy komoran, maga elé nézve vette számba teljesítményemet, mely az átlagot magasan meghaladta, s amit, úgy tűnt, semmivel sem tud megmagyarázni magának.
Hát ezt hol tanultad, Kokotyenko? kérdezte, miután a gyakorlat végén jelentettem az eredményt.
A Dunánál mondtam , a vadkacsákon. Azok elég gyorsan repülnek tettem még hozzá amolyan felesleges magyarázatként.
Hümmögött, járkált a tank körül egy ideig, látszott, hogy valamin töri a fejét, s amikor egyenesbe jött önmagával, rám szólt.
Ide figyelj, Csuracsevics. Kihívlak versenyre. Ha te leszel a győztes, adok egy hét rendkívüli szabadságot.
S ha veszítek?
Akkor nem engedlek haza... Nem ez a lényeg, Csuracsenko. Ágyúból lövünk, igazi töltettel. Mindenki három célra. Megegyeztünk?
A patak mellett, tőlünk mintegy öt-hatszáz méterre állt egy szép, magányos fenyő, alatta pedig az erdészet által kitermelt ölfa összerakott halmai.
Az első cél a fenyőfa adta ki az utasítást Vanek őrnagy. Én ellövöm a koronáját, te pedig a maradékot. Aztán az ölfahalom lesz a cél. Enyém a jobb oldal, tiéd a bal. A szélén kezdjük. Világos?
Világos.
A zászlóalj három százada a századparancsnokokkal együtt Vanek őrnagy előadását fokozott figyelemmel és izgalommal követte. Sok minden megesett már ezen a lőtéren egyszer még filmet is forgattak , volt emberhalál, de ilyen lőverseny még soha. Az igazsághoz tartozik, hogy senkinek sem volt fogalma arról, hogy Vanek őrnagy egyáltalán tud-e tankból lőni...
A személyzet az ágyúból kiszerelte a betétcsövet, a tankkal visszatolattak egy keveset, hogy jó szögben álljon, aztán hallottam a závárzat jellegzetes kattanását. Ezt követően az őrnagy eltűnt a páncélkoporsó belsejében. Na, gondoltam magamban, most válik el a szar a májától. Ha nyerek, van egy szabad hetem, ha nem, rohadhatok tovább itt a lőtéren. Semmi kockázat, semmi izgalom. Hanem ekkor Vanek őrnagy feje felbukkant a páncéltorony kerek nyílásában, tenyerével elfedte fél szemét, mintha célozna, aztán visszabújt, majd ismét előbukkant, s a következő pillanatban ez másként nem történhetett a lábával elsütötte az ágyút. Kisvártatva robbanás rázta meg a levegőt, s a fenyőfa szép, sudaras felső része eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. A három bámészkodó század döbbenten követte az eseményt, Vanek őrnagy pedig elégedett ábrázattal mászott ki a forgótoronyból, s intett.
Rajtad a sor.
Ha most mellétrafálok, mehetek krumplit hámozni a konyhára, s még ki is röhög a három század együtt és külön-külön is. Bemásztam a tank gyomrába, lecsatoltam a falról egy lövedéket, s becsúsztattam az acélvaginába. A céltávcső állásából megállapíthattam, hogy az őrnagy ahhoz hozzá se nyúlt. Csak azt nem tudtam hirtelenjében kitalálni, hogy milyen célzási módszert alkalmazott, hogy miért kellett kimásznia a tankból s fél szemével bemérni az irányt. Akkor s később se jutott arra időm, hogy ezt a titkot megfejtsem. Beállítottam tehát a céltávcsövet, majd megnyomtam az elektromos elsütőszerkezet gombját. A löveg visszarúgott, s egy-két másodpercig a céltávcsőben semmit sem láttam. Ám a kinti, bajtársi üvöltés a találatot nyugtázta. Ahogy kikászolódtam a tankból, magam is csodálkoztam találatom eredményességén, mert a fenyőfából csak egy szánalmas csonk maradt. Magamban egy kicsit szégyenkeztem emiatt, de csak egy kicsit.
Vanek őrnagy dünnyögött-hümmögött, s valami olyasfélét véltem kihallani dünnyögéséből, hogy a vastagját nem kunszt eltalálni. Aztán újra bemászott a tankba, s megismétlődött az előbbi jelenet a szembefogással. A lényeg, hogy lövése nyomán a fahasábok jobb oldali szárnya a levegőbe repült. Igazán szép lövés volt s látványnak sem utolsó a fahasábok levegőbe emelkedése és röpülése, majd zuhanása. Ezek után a találatok után kezdett felderengeni bennem, hogy a Vanek őrnagy mellét díszítő aranyos és ezüstös fityegők miért kerültek a zubbonyára. De e megvilágosodás valós értéke felett nem volt időm eltöprengeni; versenyben voltam, egy egész hét szabadság volt a tét. Amikor újra bemásztam a lőporfüsttől elárasztott tank gyomrába, egyszeriben ráébredtem, hogy ebben a vetélkedésben nincs esélyem a győzelemre. De nem adtam fel. Azt már nem! Vagyis a következő lövedékkel én is felröpítettem az ölfarakás bal szárnyát, akárcsak az előbb a parancsnokom. Ennek láttán Vanek őrnagy javasolta, hogy egyezzünk meg a döntetlenben, azzal, tette hozzá, hogy a szabadságot megkapom. Indítványát természetesen elfogadtam, mert hát egyebet nem is tehettem, s a döntés teljes mértékben nekem kedvezett. Ha másként teszek, a többiek hülyének néznek. Ennek ellenére maradt bennem valami meghatározhatatlan érzés, ami szerint ez az egész így, ahogy van, nem egészen tisztességes dolog. Sok időm azonban nem maradt arra, hogy a megítélt szabadság jogos vagy jogtalan mivolta felett töprenkedjem, mert másnap Kitzbergerrel s a "kultúrcsoporttal" együtt sürgősen Domazlicére kellett utaznunk a Nagy Versenyre. Mentünk, s láttunk néhány szép lányt, a fiúk bedobtak pár korsó sört, aztán a pódiumon eljátszottuk a számunkat. Még az eredményhirdetést sem várhattuk meg, Vanek őrnagy sürgősen felparancsolt a vétrieszkára, s hajdé, vissza a természet lágy ölére. Gondoltam én, hogy Vanek őrnagy elsiette a dolgot, mert produkciónk nagy sikert aratott; de hát mit tehettünk? Mikor aztán kitelefonáltak, hogy műfajunkban némajáték dobkísérettel?! elsők lettünk, Vanek őrnagy őszintén meglepődött.
Nahát mondta mély baritonján , hogy mik nem történnek!...
A sikert természetesen meg kellett ünnepelni. Ezt nem én találtam ki, azt Vanek őrnagy indítványozta. Ha az emberi sorsok alakulását utólag valószínűsíteni lehet, akkor én úgy vélem, Vanek őrnagy esetében ez a döntés végzetes volt. De akkor és ott ezt előre nem tudhattuk. Felkászálódtunk a teherautó platójára, s meg sem álltunk az alig húsz kilométerre lévő Zelezná Rudáig, ahol, mint ismeretes, az időben katonai üdülőtelep is működött. A tágas kávéházban győztes művészeim virslit fogyasztottak, betartva az íratlan törvényeket és hagyományokat, s mellé sört ittak, rummal, katonásan. Én kitartottam következetesen a likőrös fröccsök mellett. Később aztán, ha emlékezetem nem csal, nem sört ittak rummal, hanem rumot sörrel. Mindehhez Kitzberger szájharmonikázott s micsoda művészi szinten! Istenemre csodálatos este és éjszaka volt. Vanek őrnagy háborús emlékeiről beszélt, néha Hamletül, néha Svejkül de mindig őszintén és hitelesen. Amikor elfogyott a pénze, s a miénk is természetesen, a sokéves hagyományokhoz igazodva hazaindultunk. Azaz indultunk volna, mert ahogy kiléptünk a kávéház fényes ajtaján, abban a pillanatban a bejárat előtt megállt egy mélyzöld Volga. Még járt a kocsi motorja, amikor felhangzott Vanek őrnagy ellentmondást nem tűrő parancsa mégpedig szlovák nyelven: "Obkucit' post'at!"9 A parancsot késedelem nélkül teljesítettük; körülálltuk a mélyzöld személykocsit, elő a dákókkal, s már ürültek is a duzzadt hólyagok. Uramisten, micsoda felemelő s egyben testi megkönnyebbüléssel járó cselekedet volt ez! Csak az volt a szokatlan és furcsa, hogy a Volgából senki sem szállt ki, senki sem tiltakozott a sikeres hadmozdulat láttán. Hanem amikor ki-ki bevégezte dolgát, mégiscsak kinyílt a kocsi hátsó ajtaja, s kilépett rajta egy piros passzomántos generális. Nem szólt egy szót sem, csak ránézett Vanek őrnagyra, s bevonult a kávéházba. Nem ment vonult.
Másnap délelőtt, amikor arról próbáltam meggyőzni Vanek őrnagyot, hogy a hajnali szarvasvadászat, így szarvasbőgés idején, mily csodálatos, s amikor már-már hajlott arra, hogy az egyik tankkal valamelyik hajnalon megpróbáljuk, megjelent a lőtéren egy terepjáró. A benne ülő hadnagy jelentkezett Vanek őrnagynál, majd egy borítékot nyújtott át neki. Az őrnagy feltépte a borítékot, elolvasta a benne lévő levelet, aztán zsebre gyűrte, mintha az egésznek semmi jelentősége sem volna. Kisvártatva magához intett.
Na, Kokotyenko mondta , a szarvasvadászatból nem lesz semmi.
Beült a terepjáróba a hadnagy mellé, s nemsokára úgy eltűnt közülünk, mintha soha ott se lett volna.
A zászlóalj élére ezt követően nevezték ki Fischer kapitányt, az én egykori századparancsnokomat. Nem repestem az örömtől, amikor ezt megtudtam. Korábbi tapasztalataim birtokában a hátralévő esztendő kilátásai felett megkomorodott az ég. A "mazákok" közben leszereltek, s mi fogadtuk az újoncokat. Pörgött a katonai diliház körhintája arcokat nem, csak uniformisokat lehetett látni. Magamban kicsit sajnáltam Vanek őrnagyot; rendes fickó volt, különös színfoltja janovicei időmnek, s biztos vagyok benne, hogy ha nem követtük volna el azt a marhaságot, amit ugye elkövetttünk a generális Volgájának levizelésével az ő vezénylete alatt, a hátralevő hónapokban jól kijöttünk volna egymással, s talán egy rendkívüli szarvasvadászat közös emlékét is őrizhetnénk. Mert azt az egyszeri lehetőséget, hogy tankkal vadásszak a nászukat ülő szarvasokra, csak vele együtt lehetett volna végbevinni. Például Fischer kapitánynak az ilyen elképzelést felhozni sem volt érdemes.
Egyik délután a T34-es takarítása közben összegeztem magamban az utóbbi napok-hetek eseményeit, a szabadság civilvillanásait is ideértve, s arra a következtetésre jutottam, hogy a lehető leghamarabb fel kell keresnem a Kerek Nagyasszonyt. Kicsit belefáradtam a katonalét üzemzavaraiba, s egyébként is kívánatosnak látszott egy jót beszélgetni von Sternberk munkaszolgálatos egyénnel, akivel, bár ezt nem jeleztem eddig, hellyel-közzel azért találkozgattam. Ezért egy alkalmas pillanatban a garázsok mögötti "titkos" kijáraton kislisszoltam, s a petepákok ügyeletesét megkértem, kerítené elő számomra Sternberk közlegényt, aki nemsokára életnagyságban fel is tűnt a fabarakk mellett.
Van egy tervem fogadtam eléggé szokatlan udvariatlansággal, mert siettem.
Hallgatlak így von Sternberk.
Szombatra meghívlak vacsorázni a Kulatá Bábába.
Von Sternberk erre, eltérően választékos beszédétől nyilvánvalóan javaslatom megzavarhatta mindközönségesen lehülyézett.
Egy évem van még hátra fogta aztán civilebbre a szót , és semmi szükségem arra, hogy a kivagyiságod miatt még rám sózzanak pár hónapot. (Akkor még aligha is sejthettük, hogy ez ettől függetlenül bekövetkezik.)
Sternberk közlegény vágtam vissza keményen , te, bár született kékvérű arisztokrata vagy, nemcsak hülyébb, de gyávább is vagy nálam.
A gyávát azonnal vond vissza szikrázott fel a tekintete , mert...
Mit mert? Kihívsz párbajra?
Megtenném szelídült kissé a dühe , de nem lehet. Te ugyanis nem vagy párbajképes.
Miért? Talán mert nincs glasszékesztyűm, vagy mi?! Lőni pedig jobban lövök nálad. Ha párbajozunk, előbb kilukasztom mindkét fülcimpádat, aztán az orrodat is ellövöm. Profilból tettem hozzá magyarázatként , hogy ne hordhasd olyan magasan.
Mindig csak durrogatnál... De ha kardra mennénk?
Ez így döntetlen, közlegény zártam le a vitát, mert siettem. Szombaton pedig öt után itt várlak. Panyimájes? Ez parancs, értve?
A szocialista hazát szolgálom! szobrozott hülyén von Sternberk.
Marha váltottam katonásra, s otthagytam a szocialista- arisztokrata-munkaszolgálatos közvitézt.
Ám a tervezett Kerek Nagyasszony-beli látogatást egy héttel kénytelenek voltunk elhalasztani, mert a határ túloldalán az amcsik megint valami marhaságot eszeltek ki, s nekem az egész járőrszakaszommal ki kellett dübörögni a B-II-es lőszektorba, amely egészen közel volt a "vonalhoz"; tisztább időben a tüskésdrót kerítést is látni lehetett. De mostanában nem volt tiszta az idő; csak köd és köd, hogy az ember az orráig se látott. Ami persze semmiség ahhoz képest, hogy a sumavai köd természeténél fogva hideg, s beveszi magát mindenhova. A tank réseibe-üregeibe, a pufajka alá, a csizmaszárba, s az ember egy idő után úgy érzi, a csontjaiban is köd gomolyog, s hiába tesz bármit, dideregni kezd, fogai összekoccannak, ujjai elgémberednek, s ha netán kesztyű nélkül hozzáér a harckocsi páncéljához, hát a bőre szépen odafagy a fémhez, s mikor onnan erővel elszakítja, csinos piros sebek virágoznak ki a tenyerén. És ezek a sebek nagyon tudnak fájni, s ha nem is fertőződnek el, akár hetekig is eltart, amíg behegednek. Ellenben ha elfertőződnek s ez majdnem biztos , akkor a gyógyulási folyamat ennél is hosszabb és keservesebb. Főleg ha a terepen kénytelen az ember élni, ahol még az edzett öregkatonák is napok alatt elveszítik erőtartalékaikat. A nyirkos-ködös hideg, a kialvatlanság, a meleg étel hiánya döbbenetes hatású. Nyáron persze más a helyzet, de akkor már nyakig benne voltunk a sumavai télben, amely a mocsarak szélét jégkaréjjal ezüstözte. Látványnak is szép volt, kicsit dekadens, kicsit szürrealista, ám amúgy realista mivoltában abszolúte életveszélyes.
Itt, ebben a ködös-zimankós valóságban tapostuk a sarat vagy öt napig, aztán kiderült, hogy az amerikaiak megint nem támadják meg a béketábort, amely, mint akkor is köztudott volt: legyőzhetetlen... Nóta is szólt erről az erőfölényről... Nos hát, miután ez kiderült, visszavonultunk a kaszárnyába, s a legénység a masinákat lemosta, letisztította. Én pedig megkaptam a kért hétvégi kimenőt, von Sternberk úgyszintén, s beültünk a Kerek Nagyasszony ebédlőjébe elfelejteni a hadiéletet. A személyzet s a hivatásos tiszti állomány az én jelenlétemet, pezsgős vacsoráimat, hogy úgy mondjam, eltűrte, ám amikor von Sternberk petepákos közlegény szurokfekete paroliját észrevették, valami idegességfélét véltem észlelni a söröző-rumozó lampasszákok között. Ennek ellenére étlapot kértem, s miután megkaptuk, elmerültünk tanulmányozásába.
Figyelj szóltam a velem szemben ülő kékvérű petepákra , rendelj bármit, ma nincs garasoskodás.
Te csak ne pattogj így von Sternberk , én s az "én"-t jól megnyomta mindig is ezt tettem.
S így lett.
Kérek egy vermutot mondta a főúrnak , utána omlettet barackízzel, zöldséglevest s egy adag párizsi szeletet rizskörettel s hozzá vegyeskompótot.
Én a szokásos vacsorát kértem.
Az az igazság folytatta a megkezdett társalgást von Sternberk , hogy a párizsi elé zöldséges fácánleves illene, de hát mit lehet tenni, ha ilyen szegényes a választék... Látom, kedveled az olajos halmájat. Egyszer kipróbálhatnád a pontyikrát is. Fenséges!
Mi azt mindig a macskának adtuk...
Ilyen nagyúri gesztussal a halmájat is neki adhattad volna...
A pincér hozta az italokat meg az előételt.
Főúr, mi a véleménye a pontyikráról? A barátom azt állítja, hogy kitűnő csemege.
Még soha nem kóstoltam így a főúr , de elképzelhető, hogy alkalmas emberi fogyasztásra. Például mondta a kínaiak kedvence a mézes kutyasült... Ellenben szeretném megjegyezni, hogy a tiszt elvtársak némelyike a barátja miatt kissé ingerült...
A barátom Sternberk gróf mondtam , gondolom, itt Csehországban eléggé ismert a neve.
Hát éppen ez az!
Semmi gond, főúr, minden rendben lesz... Igaz, ma két üveg pezsgőt kérek meg három poharat, ha szíves lesz velünk koccintani.
Leves után von Sternberk közkatona kortyintott a bíborló vermutból, s a következő kérdést tette fel nekem.
Ha lehetőséged nyílna rá, mivel szeretnél foglalkozni az életben? Mi az, ami igazán érdekel?
A lovak feleltem habozás nélkül, s még hozzátettem meg a vadászat... Egy ménes, uramisten, az volna az igazi. Valami hasonló, mint a Kladruby volt... Kinemesíteni egy-két vágtázó fajtát vagy szívós ügetőket...
Hát igen így Sternberk közlegény , sejthettem volna, hogy a lovak... A csodaszép lovak... Sajnos egy századot késtél, de erről nem te tehetsz, barátom.
Ekkor a teremben megjelent a sereg rendészeti őrjárata, egy hadnagy s két altiszt. Ezeknek az őrjáratoknak az volt a feladatuk, hogy a kimenőn lévő részeg vagy egyéb rendbontáson ért katonákat összeszedje és beszállítsa a kaszárnyába. Tudomásom szerint a Kulatá Bábába ez az őrjárat soha nem tette még be a lábát, amiből nem volt nehéz arra következtetni, hogy valaki megsokallta a mi jelenlétünket. Természetesen igazoltatás következett, de mivel mindkettőnk iratai rendben voltak, nem kis csodálkozásunkra békén hagytak, s mi, kicsit ugyan elszótlanodva, de elfogyasztottuk maradék vacsoránkat s mellé a két üveg pezsgőt.
JEGYZETEK
1 öregkatona
2 cigarettafajta
3 terepjáróval
4 férfi nemiszervekből képzett szavak
5 Érted?
6 Értem, elöljáró, elvtárs.
7 Te honnan értesz oroszul?
8 Innen.
9 Körülzárni, lepisálni!