Karl Raimund Popper, a kiemelkedő 20. századi tudományfilozófus és szociológus 1902-ben született Bécsben. Soha nem vallotta magát egyetlen filozófiai-társadalomtudományi körhöz tartozónak sem. Tudományos egyénisége, szuverenitása szimbolikusan is értelmezhető, amennyiben Ausztria sajátos geopolitikai helyzetére gondolunk a századfordulón, illetve a 20. század első felében. Akkor válnak majd markánsan láthatóvá a Poppert más társadalomtudományi csoportok között kijelölő koordináták, akkor lesznek a különböző szellemi tömörülések közötti határok élesebben megvonhatóak, amikor századunk hatvanas éveiben kibontakozik a híres "pozitivizmus-vita".
Az alábbiakban nem annyira Popper tudományelméletével, mint inkább művei társadalomelméleti-történelmi-szociológiai alapvetésével foglalkozunk.
Popper nem tagadja, hogy a történelmi megismerésnek kitüntetett szerepe van a társadalomtudományi elemzésben, amennyiben minden emberi tevékenységet filozófiai kontextusba ágyaz. Éles határt von a szubsztantív történelemfilozófia és az általa markánsan képviselt kritikai történetírás között. Szemléletében a szembeállítás a döntő, hiszen éppen a "szubsztantív történetfilozófia" felfogására kíván csapást mérni. A második világháború történelmi-politikai traumái késztették arra, hogy mindörökre leszámoljon a historicizmussal, mert szerinte annak túlzásai mindkét ideológiát a fasizmust és a kommunizmust a szélsőségekbe taszították.
Az ötvenes évek második felében írta híres társadalomtudományi alapművét, A historicizmus nyomorúságát. Könyve bevezetőjében ezeket mondja: "Emlékül mindazoknak, bármely felekezethez, nemzethez vagy fajhoz tartoztak is, akik a történelmi elrendeltetés megmásíthatatlan törvényeibe vetett fasiszta vagy kommunista hit áldozatául estek." Véleménye és meggyőződése szerint az emberiség mai nyomorúságáért az ordas eszméket döntő módon meghatározó "historicizmus" felelős. Szerinte már maga az elnevezés is vitatható, hiszen kölcsönösen össze nem függő álláspontok megjelölésére szolgál.
A "szubsztantív történelemfilozófia" olyan törekvésekre irányul, amelyek minden emberi történést ésszerű irányítás alá akarnak vonni. E szubsztantív történetírás a társadalomtudományok episztemológiai korlátaira kérdez rá, nevezetesen arra, hogy a tudományos megismerés miért nem alkalmas a jövőbeni események irányítására. Ezek a korlátok a kritikai történetírás episztemológiai előfeltételeiből erednek. A historicizmus elutasítja a megismerés előfeltételeinek és struktúrájának olyan megközelítését, amely az egyetemes emberi természet elméletéből indul ki. Ehelyett úgy közelíti meg a történetileg változó világról szóló gondolkodás módszerét, hogy az erőteljesen ugyancsak történelmileg determinált megismerést előfeltételezzen. Popper ezt természetesen nem fogadhatja el, ezért tudományelméleti alapművében, A kutatás logikájában azt hangoztatja, hogy a tudományos folyamatban az emberi tényezőnek aktív és kreatív, kitüntetett szerepe van. Véleménye szerint nincs passzív tapasztalat, a feltevéseknek (hipotéziseknek) meg kell előzniük a megfigyelést (észlelést), és figyelembe kell vennünk, hogy vannak bizonyos, velünk született elvárásaink.
Popper érdeklődése ezért egyre inkább a kritikai gondolkodás felé fordult. Gondolatmenetének középpontjában az a tétel állott, mely szerint tudásunk konstitutív, összetett folyamat, amely ingerek révén aktivizálódik. A tudományok induktív módszerének hadat üzenve azt igényli, hogy a világ tanulmányozása ne az érzéki adatokból induljon ki, mert ez a szolipszizmus, pszichologizmus és a fenomenalizmus csapdáját rejti magában. Kimondja: érzéki adatok nem léteznek, azok fiktívek, kitaláltak. (Erre a gondolatára a későbbiekben visszatérünk, amikor majd a "tudományos objektivitás" kérdéséről szólunk.)
Említést érdemel, hogy ugyanaz a probléma fogalmazódik meg a hatvanas években az idős Popper munkásságában, amikor a pozitivizmus-vitában fejti ki részletesen álláspontját a társadalomtudományok logikáját illetően.
A jelen írás keretei szűkek ahhoz, hogy elemezzük az ott, illetve az azt megelőző tübingeni konferencián elhangzottakat. Így most csak arra tehetünk kísérletet, hogy vázoljuk azokat az összekötő gondolati elemeket, amelyek Popper filozófiáját organikusan felépülő rendszerré kapcsolják össze a tudományfilozófiai kiindulástól a társadalomelméletig.
A kutatás logikájában Popper nem győzi hangsúlyozni, hogy van határvonal, de ez a demarkáció nem a metafizika és a tudomány között húzódik. Ezzel az álláspontjával Popper élesen elhatárolta magát a Bécsi Kör álláspontjától, és egyúttal támadást indított az indukció és az empirizmus ellen. Alapkövetelményként fogalmazta meg, hogy a deduktív logika a "kritika organonja" is legyen egyúttal. Vagyis: gondolkodásunk a tudományos hipotézisekből induljon ki, problémákkal foglalkozzunk, ne pusztán empirikus adatokkal, hogy elméletekhez jussunk, és soha ne érveljünk tényekből kiindulva.
Mint azt már az előzőekben említettük, a tudás aktív, kreatív folyamat eredményeként születik, és minden tudományos elmélet elővezetésével elő kell terjeszteni annak cáfolatát is. A tudomány módszertana a legszélesebb kritikával illetett megoldáskísérlet legyen. (Ennek kapcsán dolgozta ki híres falszifikáció-elméletét.)
A kritikai gondolkodás reflexív folyamat, magára a gondolkodás folyamatára kérdez rá, arról mond véleményt. A "kritikai elem" központba helyezésével, és a hipotéziseket az empirikus adatokkal kölcsönös kapcsolatba hozó módszerével Popper munkássága úttörő jelentőségű. Így bontakozik ki nála az individuumot a megismerés középpontjába állító új tudományos elmélet, amelyet ő "kritikai racionalizmusnak" nevez.
Popper tudományelméletében központi elemként van jelen az egyén, az alkotó individuum. Ugyanez a gondolat merül fel Popper historicizmust bíráló művében is, amelyben az egyént nem pusztán a történelmi folyamatot elszenvedő alanyként interpretálja, hanem az emberi természet egyetemes jellegét kiemelve, konstitutív szerepet szán neki.
"A fizika néhány jellegzetes módszere A historicizmus nyomorúságában olvassuk nem alkalmazható a társadalomtudományokban, s ez a szociológiát és a fizikát elválasztó mély szakadéknak tudható be."1 Ez a historicizmus álláspontja, amelyet Popper elutasít. Minden új korszak születése azért történelmi jelentőségű állítják a historicisták, mivel újdonsága nem magyarázható az ismert elemek újszerű átrendezéseként. "Ha egyszer megértettük a társadalmi újdonság jelentőségét, kénytelenek leszünk lemondani arról az elképzelésről, hogy a szokványos fizikai módszerek alkalmazása a szociológiában segítségünkre lehet a társadalmi fejlődés problémáinak megértésében."2 A historicizmus szerint a társadalmi újdonság az újdonság bensőleg más válfaja: az új elrendezésben ugyanazon régi tényezők sohasem ugyanazok a régi tényezők.
A szociológia a tudományok hierarchiájában utolsóként szerepel, ez magyarázza a benne rejlő hihetetlen komplexitást. A társadalmi élet pszichológiát, biológiát, kémiát és fizikát előfeltételez: a szociológia a folyamat végén szerepel. A fizika vizsgálati tárgyai kevésbé komplexek és tovább egyszerűsíthetők a kísérleti elszigetelés módszerével. A szociológia sohasem lehet értékes elszigetelési modell, hiszen a társadalom problémái pontosan egyének és csoportok interakciójából fakadnak. (Mindemellett az előbbiekben felvázolt hierarchia: szociológia pszichológia biológia kémia fizika is lehetetlenné teszi az elszigetelést.) A társadalmi előrejelzés a historicista szerint éppen emiatt a társadalmi komplexitás miatt nagyon nehéz, bár ez szerinte a társadalomtudomány egyik legfontosabb feladata. Az Oidipusz-effektus kapcsán (az a hatás, amelyet az előrejelzés az előrejelzett eseményre gyakorol) a társadalomtudományi előrejelzés nehézségeit hangsúlyozza. A historicizmus alapján a társadalmi események egzakt és részletes lajstromának gondolata önellentmondás, és ezért lehetetlen egzakt és részletes tudományos társadalmi előrejelzéseket tenni. "Állításuk szerint képtelen következményekkel jár az a feltételezés, hogy a társadalomtudományok valaha is olyan fejlettek lehetnének, hogy képesek legyenek bármilyen esemény pontos tudományos előrevetítésére. Ha az eljövendő társadalmi tények ilyen lajstromozására sor kerülne, akkor ez sokakat olyan cselekedetre indítana, amely felborítaná a lajstromba vett előrejelzéseket."3
Popper néhány fontos észrevételt ajánl a historicisták figyelmébe. A tudós kijelentései és a társadalmi élet közti kölcsönhatás a szubjektum és az objektum közötti bonyolult viszonyra utal. Ha netán tudjuk, hogy vannak olyan tendenciák, amelyek előidézhetnek valamilyen jövőbeni eseményt, és az előrejelzés befolyásolhatja az előre jelzett eseményeket, akkor az visszahat az előrejelzés tartalmára. Az előrejelzés ugyanis társadalmi történés, kölcsönhatásban állhat más társadalmi történésekkel. A társadalomtudósnak törekednie kell arra, hogy mindig meglelje az igazságot. A historicista a tudós véleményét figyelembe véve Popperrel a következőket szegezi szembe: "Ahol a részrehajlás és az érdek ilyen befolyást gyakorolhat a tudományos elméletek és előrejelzések tartalmára, az elfogultság kiküszöbölése lehetetlen. Tehát a társadalomtudományokban fölöttébb kevés van meg abból az objektív és ideális igazság utáni kutatásból, amellyel a fizikában találkozunk."4 Itt visszakanyarodtunk oda, ahonnan elindultunk: a szociológia és a természettudományos kutatás és vizsgálati módszerek különbözőségéhez. E megkülönböztetés nyilvánvalóbbá tétele érdekében a historicista a "holizmus" módszerét hozza fel. A szociológia nem járhat el atomisztikusan, hiszen a szociológia objektumait, a társadalmi csoportokat nem szabad a személyek puszta halmazának tekinteni. Minden csoport rendelkezik tradíciókkal, intézményekkel, és ezeket kell tanulmányoznunk, hogy megérthessük jelenlegi állapotát. Másfelől azonban a fizikai struktúrák magyarázhatók részeik puszta "konstellációjaként".
A különböző történelmi korszakokat összekötő analógiás következtetés alkalmazását a történelmi trendek vagy tendenciák kérdése sugallja. A historicisták előszeretettel alkalmazzák az intuitív módszert, mely szerint a különböző társadalmi csoportok történelmének intuitív megértésére kell törekedni. Mit jelent ez a módszer?
Az intuitív megértés módszere a cselekvő egyének és csoportok szándékait és érdekeit veszi figyelembe. Ugyanakkor valamely társadalmi esemény, amellett, hogy bizonyos hatással jár, eseményeket vált ki, már önmagában széles körben megváltoztatja más események helyzeti értékét. Mindezeken túlmenően korszakos trendek és tendenciák vizsgálata is elengedhetetlenül fontos. A társadalmi események jelentése megértésének túl kell lépnie a kauzális magyarázatokon, és holistának kell lennie.
Popper világosan megkülönbözteti a társadalmi események kvalitatív jellegét a fizikai események kvantitatív jellegétől. Tehát a társadalomtudományokban a természettudományos értelemben felfogott statisztika lehetetlen. A társadalomtudományok semmit sem ismernek el, ami összehasonlítható lenne a fizika törvényeivel. Ha le akarjuk írni a dolgok viselkedését, akkor a dolgok lényegéhez kell eljutni. Így jutunk el az univerzáliák problémájához, amely régtől fogva ismert a fizolófiában.
Az univerzális terminusokat megkülönböztetjük a szinguláris terminusoktól. A nominalisták különböző dolgok halmazára aggatott címkét láttak az egyes elnevezésekben (pl. fehér), míg a historicista esszencializmus szerint valamely dolog alapelve a változás alatti változatlan lényege, szubsztanciája. Minden egyes dologban megtalálható valami belső sajátosság (például: fehérség). A szinguláris objektumok számos esetleges vonást mutatnak, szemben az esszencializmus egyetemességével. A természettudományok módszere alapvetően nominalista, a társadalomtudományoké esszencialista.
A történelem viszont csak változásain keresztül ismerhető meg. A történelem törvényei összekapcsolják az egymásra következő korszakokat, s így csak a fejlődés törvényei lehetnek.
A szociológia a historicisták szerint kísérlet arra, hogy felvázoljuk a jövő elképzelésének régi problémáját. A társadalomtudományi előrejelzés nem lehet egzakt. A történelmi előrejelzések ellenőrzését a gyakorlat fogja elvégezni. A historicisták hisznek a próféciában, olyan esemény előrejelzésében, amelyet nem lehet megakadályozni. Más a helyzet a "technológiai előrelátással", amely olyan konkrét előrejelzések típusát jelöli, amelyek konstruktív jellegűek, és utat nyitnak előttünk, ha valamilyen meghatározott eseményt akarunk elérni. A historicista módszertannal ellentétben el lehet képzelni technikai társadalomtudomány létrehozását. A historicista szembeszáll a társadalomátalakítás minden fajtájával, ennek ellenére a holizmussal gyakran köt szövetséget.
A holizmusnak két markáns képviselője volt: Platón és Marx. "A historicizmus és az utópizmus szövetségének legerősebb eleme a mindkettőben azonos holista szemlélet. A historicizmust nem a társadalmi élet aspektusai, hanem a társadalom mint egész fejlődése érdekli, és az utópikus társadalomátalakítás hasonlóképpen holista"5 írta Popper.
A holisták a társadalmat mint egészet akarják tanulmányozni és átalakítani. Az azonban még sohasem adatott meg számukra, hogy a társadalom vagy a természet egészét szemléljék, mert minden leírás szükségképpen szelektív. A holista szemléletet Popper "totalitárius látomás"-nak nevezi. Egyáltalán nem közömbös, hogy a szemlélő a holista-utopisztikus vagy a technológiai-társadalomtudományi álláspontra helyezkedik-e. Egyáltalán nem közömbös, hogy az emberiség a nyílt vagy a zárt társadalmat választja. "Az ember veleszületett joga és kötelessége, hogy elutasítsa a próféciákban beharangozott jövőt, mert a jövőnk tőlünk függ, mi pedig nem függünk semmiféle történelmi szükségszerűségtől."6
Popper először Platón Az állam című művében mutatott ki totalitárius tendenciákat, majd megállapította, hogy Platón ideatana is hordoz historicista vonásokat. A historicizmus különféle szellemi, naturalista, gazdasági fejlődéstörvényeket állít fel. A törzsi kollektivizmus hagyományaira hivatkozva kimondja, hogy önálló individuum nem létezik, csak csoportok, osztályok, közösségek vannak. Az egyén boldogulása nem szuverén módon bontakozik ki; Platón meggyőződése szerint a dolgok lényege más szférában található meg. A tiszta tudás feladata a rejtett természet felfedezése, a lényeg csak intellektuális vízió révén érhető el. Ki lehet alakítani egy fejlődéstörvény által kormányzott történelmi periódusrendszert, amely leírja a társadalmi változás folyamatát. A historicisták utópikus látomása és a konkrét valóság között ott feszül az "ideális társadalom víziója és a dolgok gyűlölt aktualitása"7 közötti ellentét. Ezzel szemben a "személyes döntéshozó" társadalmat "nyílt társadalom"-nak nevezi.
Popper a legnagyobb civilizációs sikernek a zárt társadalomból a nyílt társadalomba való átmenetet tartja. Az első olyan "organizmus", amely nem ismeri a mozgást, a mobilitást, míg a második állandó mozgásban van. (Lásd erről Bibó István elképzelését az európai és ázsiai társadalmi fejlődés különbségéről.)
Az emberiség történelme Arisztotelésztől Hegelig a zárt és a nyílt társadalmak közti konfliktusok sorozata. A francia forradalom érdeme, hogy felújította a harcot a nyílt társadalomért. A marxizmus vakvágány, hiszen a tudományos módszert szigorúan a determinizmus ellenőrzése alá vonta. ("A tudomány csak akkor képes megjósolni a jövőt, ha a jövő predeterminált."8) Marx szerint a társadalmi jelenségeket a történelemből kell magyaráznunk. Popper szemében Marx álmodozó utópista, aki hitt a haladásban.
Popper főművének jellemző mozzanata az "átfogó racionalizmus" elutasítása. Ez a racionalizmus ugyan jelentőséget tulajdonít az érveknek és a tapasztalatnak, de sem a logika, sem a tapasztalat nem alapozza meg a "racionalista attitűdöt". Ezen a racionalista hiten alapul az a Huxleytól kölcsönvett gondolat is, amely szerint "A tudomány előbb vagy utóbb birtokába jut az organikus formák evolúciós törvényének [...] amely az összes régi és új organikus forma láncszemeként kapcsolódik eggyé."9 Nem hívhatók segítségül ilyenkor a "történelmi trendek" sem. A trend létezését állító kijelentés egzisztenciális és nem egyetemes jellegű, az egyetemes törvény pedig nem állít létezést.
Popper alapvető törekvése a historicizmus alapelvét magáévá tevő zárt társadalom ellen irányul, főleg akkor, ha "zárt társadalomnak" a fasiszta vagy a kommunista politikai berendezkedésű országokat lehet tekinteni. A bécsi születésű filozófus kérlelhetetlen: elutasítja mind az "organikus társadalmakat", a "historicista szemléletet", a "történelmi próféciákat", mind az "induktív módszert" és az "empirikus szociológiát", az "átfogó racionalizmus" elméletét pedig az utópiák körébe utalja. A "kritikai racionalizmus" következetes képviselőjének nevezi magát, aki mind a logikai analízis körének, mind pedig a dialektikus-kritikai társadalomelmélet követőinek kereszttüzében áll.
A "kritikai racionalizmus" elmélete a 20. század egyik legnagyobb tudományelméleti vitájában, a pozitivizmus-vitában fogalmazódott meg, majd később az idős, érett Popper tudományos hitvallása lett. Popper egész életében a filozófiai iskolák, tudományelméleti áramlatok metszéspontjaiban, a "határokon" mozgott.
JEGYZETEK
1. Popper, Karl: A historicizmus nyomorúsága. Akadémiai Kiadó. Bp., 1989. 20.
2. I.m. 39.
3. I.m. 41.
4. I.m. 90.
5. Popper, Karl: The Open Society and Its Enemies. I. London, 1961, 13.
6. I.m. I., 1.
7. I.m. II. 32.
8. I.m. II. 90.
9. Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szent István Társulat. Bp., 1990.
Cikkünkhöz felhasználtuk még az alábbi munkákat: Filozófiai kisenciklopédia. Kossuth Kiadó. Bp., 1993.
Történelem és filozófia. Szerk.: Huszár Tibor, Bp., 1974.
Dörömbözi János: A filozófia elmélete és története. Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp., 1995.