Dr.
Rózsa György |
Gutenberg nem vonul nyugdíjba
- A kulturális örökség és a digitalizált
kultúra kapcsolatáról - 1
Közleményemben a digitális kultúrával,
mint történeti és társadalmi jelenséggel
foglalkozom a kulturális örökséggel összefüggésben,
és szerepével a modernizációban. Talán
érdemes e kapcsolat néhány összefüggését
elemezni, mivel ez bizonyos mértékben előrevetíti
a tudományos információ, ideértve természetesen
a könyvtárak jövőbeni fejlesztési perspektíváját.
Mindenek előtt egy megjegyzés arról a sajátosságról,
ami a magyar fejlődésre jellemző. Ez a területileg
és népességében, de kultúrájában
nem kis ország kiváltképp az utóbbi két
évszázadban történelmi-hatalmi okokból,
hol erre, hol arra vetette külföldre a tekintetét. De
volt a tekintetvetésnek irodalmi vetülete is. A nagy francia
forradalomtól elragadtatott magyar költő, Batsányi
János híres sorait ma is idézik: "vigyázó
szemetek Párizsra vessétek". Azonban a nem költői
ösztönzésekre következett Bécs, Berlin majd
Moszkva, amelyekre a tekintetek irányultak. Ha a történelemmel
szabad egy kicsit tréfálkozni azt mondhatnám, hogy
a sok ide-oda tekintéstől akár bandzsává
válhatott volna az ország. Kulturálisan a legtöbbet
a költő párizsi ajánlata jelentette. A 19. századi
felvilágosodásban keletkeztek köztudottan a legjelentősebb
nemzeti kulturális teljesítmények és intézmények.
Olyanok, mint a magyar nyelvújítás, a Nemzeti Múzeum
és Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia
és Könyvtára, a Nemzeti Színház és
mások. Jó lenne most már egyoldalúan semerre
sem fordítani tekintetünket külföldre. Talán
az Európai Unióra volna még leginkább célszerű
(mert az nem egyetlen ország), de ezt is illúziók
nélkül.
Egy következő ugyancsak történeti, művelődéstörténeti
megjegyzésem akár Rabbi Akiba szavaira utalna, aki szerint
"nincsen új a nap alatt". Természetesen a digitalizálás
egy teljesen új távlatokat nyitó csúcstechnológia
kifejezése. Ennek egyik legfőbb vívmánya -
ha nem a legfőbb - a virtuális könyvtár, azaz
a világ könyvtárainak, az emberiség ismereteinek
összessége. E század fordulóján azonban
a Mundaneum formájában már jelentkezett a világ-ismerettár
gondolata Belgiumban Paul Otlet és la Fontaine szocialista szenátor
kezdeményezéseként. Ez az addigi legjelentősebb
program a világ ismerettárára, mintegy 15 millió
katalóguscédulát eredményezett számos
országból a 20-as évekig bibliográfia formájában.
E történeti előzménye a virtuális könyvtárnak
azonban megfelelő kommunikációs technológia
hiányában nem tehette hozzáférhetővé
ezt az óriási bibliográfiai ismeretanyagot. A Mundaneum
nem profit-orientált, utópista vállalkozás
volt, művelődéstörténeti relikviaként
ugyan ma is létezik, de hatékonyság szempontjából
nem válhatott az INTERNET világkommunikációs
előzményévé. A világkönyvtár
gondolati csírában azonban megvolt.
Magyar, de egyben digitális kulturális vonatkozású
információ a Nemzeti Kulturális Alap akciója.
Az NKA egyik legfőbb pályázati alapú finanszírozója
a kulturális tevékenységeknek. A művelődési
miniszter határozata folytán egy ad hoc jellegű "digitális
kultúra fejlesztési" kuratórium jött létre.
Hipotézisként elfogadható, mit is értsünk
digitális kultúrán. Legalább két dolgot.
Egyfelől, a meglévő legértékesebb írásos
anyagok digitális rögzítését és
közreadását, vagyis konzerválását
és széleskörű hozzáférhetőségét
kódexeknek, inkunábulomoknak, jelentős nyomtatványoknak,
tehát mindenekelőtt értékmegőrző
funkciót lát el. Ezzel összefüggésben utalok
az UNESCO Világemlékezet programjára. Másfelől,
a szellemi kreativitás új megjelenési lehetőségeinek,
formáinak kialakulását segíti elő, kulturális
innovációs funkciót lát el. E két kulturális
alapfunkció kiegészítője, szerves része
a digitalizálás tudományos-műszaki és
üzleti lényegének. Ez utóbbiak miatt jött
létre!
Ami a kultúra tartalmát illeti: az az egyén és
a társadalom, a nemzetek életének meghatározó
dimenziója. Egyben azt is jelenti, hogy a gazdasági növekedés
egyik legfőbb - ha nem a legfőbb - eszköze. A kultúrába
mindenek előtt az oktatás, a tudomány, a művészetek
tartoznak, de ugyancsak e kategóriába a hagyományok,
a magatartásformák, családi és szexuális
szokások, ízlések, étkezési szórakozási
és higiénés beidegződések, a tolerancia,
nemzeti közösségi és egyéni rituálék
valamint modellek. Mindezek együttese nyújtja azt amit kultúrának
nevezünk és ami a maga összetett voltában döntően
meghatározza a munkához való viszonyt is a profit
és a gazdasági kényszer mellett. Ebből következik
a kultúra közgazdasági tényező jellege
is. E megközelítésben a kultúra valóban
az ember legösszetettebb és legmagasabb rendű megnyilvánulása.
Nem részleteiben, hanem egészét tekintve. Mindebben
közvetítőként közvetlenül, vagy áttételesen
közreműködik az ismeretterjesztés, a médiumok,
az elektronikus eszközök és kitüntetetten a művelődési
intézményrendszer, múzeumok, könyvtárak,
színházak, zenetermek. Külön elemzést igényel,
hogy a gyakorlatban milyen szerepe van a kultúrának a fejlődő
országokban. A beruházásoknál például
a néprajzi, a pszichológiai, a vallástörténeti
előzetes vizsgálatok rendkívüli módon
befolyásolják a helyi munkaerő toborzását
és teljesítményét. A legfejlettebb technika
és gazdasági elemzés sem pótolhatják
e vizsgálódásokat.
Az előzőekben kifejtettek kapcsolják össze a
kulturális örökséget a modernizációval.
A gazdaságtörténet több példát is
nyújt arra vonatkozóan, hogy a tőkeáramlás
és a beruházások színvonala nem egyenlő
a modernizációval. A bármi áron történő
modernizációs törekvések akár jobb-, akár
baloldali diktatúrák által is képesek a gazdasági
elmaradottság csökkentésére. Ennek ára
azonban rendkívüli emberi áldozatokkal jár, nyugati
és keleti példák tetszés szerint választhatók
(tömeges munkanélküliség, a bűnözés
növekedése, az életszínvonal csökkenése,
a szociális bizonytalanság és hasonló társadalmi
negatívumok).
E jelenségek strukturális válságokkal járnak
együtt. Ilyesmik időről-időre technikai korszakváltások
nyomán keletkeznek. Ekkor a gazdaság egy összekapcsolódó
találmányi lánc útján új technikai
alapokra kerül. A korábbi technikai rendszert egy új
váltja fel és ez nagyjából kiforgatja a tengelyéből
a korábbi technikán alapult gazdaságot, következésképp
a társadalmat. A 20. század második felében
e váltás az elektronizációs forradalom és
a hozzákapcsolódó kommunikációs technológia.
Alapvetően új technikán alapuló korszak alakul
ki a legfejlettebb országokban, ami egyben a termelékenység
olyan növekedését eredményezi, hogy a termelésben
foglalkoztatottak aránya radikálisan lecsökken, akár
50 százalék alá kerül. Növekszik viszont
a szolgáltatásokban résztvevők száma
és leegyszerűsítve: ezt a jelenséget jelölik
információs társadalomnak. Az információs
társadalom részben létrehozója, részben
terméke az információs autósztrádának
és ebbe a keretbe helyezhető el a digitális kultúra
is, mint a kultúrált modernizáció egyik lehetősége.
Az új technikára, adott esetben az informatikára és
az ehhez kapcsolódó kommunikációs technológiára
való áttérés humanizált formája
kívánatos (de lehetséges-e?). Ezért az áttérési
folyamat nem tartozhat csak a nagy multinacionális cégek
profit-orientált tartományába. A közhatalomnak,
kormánynak is szerepet kell vállalnia ebben. Enélkül
az elektronizációs forradalommal és a hozzá
kapcsolódó előbb említett negatívumok
miatt a társadalmi béke veszélybe kerülhet. Sem
nyelvi, sem korlátok nélküli elektronikus eszköz-monopólium
ne alakulhasson ki. Társadalmilag és kulturálisan
döntő jelentőségű annak felismerése
és elfogadása, hogy a kulturális örökség
és a digitalizálás nem riválisok, tehát
nem a vagy-vagy hanem az is-is, az együttélést jelentik.
Az egyensúly tudományos, kulturális, gazdasági
tevékenységi ágazatonként változik,
de uniformizálódás és monopolhelyzet nélkül
történjék.
Végül a kulturális örökség három
elemét emelem ki a digitalizálással összefüggésben.
A kultúra digitalizálásnak akkor van történetileg
morális és lélektani létjogosultsága
az üzleti, a tudományos-műszaki motivációk
mellett, ha e három elemet kedvezően befolyásolja:
a.) a nemzeti nyelv,
b.) a közvetlen emberi kommunikáció (ide értve
a barátság, a szeretet és a szerelem hármasát),
c.) a munka kultúrája.
Közleményemet egy Pasteurről szóló anekdotával
fejezem be. Az idős tudós munkatársai felfigyeltek
arra a szokására, hogy ebéd után meghatározott
helyen jó nagyokat sétálva valamit mormol. Annyira
tisztelték azonban, hogy nem kérdezték meg tőle,
mit mormol szüntelenül járkálás közben.
A rejtély akkor derült ki, amikor egy kistermetű új
munkatárs került az intézetbe, akit a függöny
mögött elbújtattak, hogy ugyan lesse már ki, mit
ismételget szüntelenül Pasteur. A megfejtés rövid
volt: "il faut travailler", vagyis az embernek dolgoznia kell.
Változatlanul ez lehet mindnyájunk számára
a jövő és belépési jelszó a 21.
századba.
________________
1A közlemény alapjául
a szerzőnek 1996 decemberében megjelent kötete szolgált
"Kulturális örökség és információs
társadalom", amihez Fejtő Ferenc (Párizs) írt
előszót.
(Budapest, 1995, Argumentum, 82 old.)
A kötet természetesen utal az átvett és idézett
gondolatokra, forrásokra, mint Berend T. Iván (Los Angeles),
Klein György (Stockholm) és másokra. A közlemény
variánsa, átdolgozása egy 1996 szeptemberében
megrendezett francia-magyar kollokviumon (PATE-INRA "IST" Colloque)
tartott előadásnak.