A vízért, a víz ellen.
A Tisza-völgy múltja,
jelene és jövője. Tudományos tanácskozás a megyeháza dísztermében a 100
éve
született Nemes Gerzson emlékére. Szolnok, 2002. október 17. Bellon
Tibor a
neves alkalmat már nem érhette meg. Hozzászólása a tanácskozásra
megjelent
kiadványban vált közkinccsé.
A Tisza völgyének
elmúlt években történt katasztrófái (árvizek, szennyeződé-sek,
aszályok) újra
ráirányították a figyelmet a folyó gondjaira. Különösen a romániai
ciánszennyezés sokkolta mind a szaktudományokat, mind a közvéleményt
itthon és
külföldön egyaránt. Intenzív vizsgálódások indultak, hogy a felvetődő
kérdésekre biztonságos válaszokat adhassanak a kutatók különböző
témákban. Magam
negyedik évtizede járom a tiszai tájakat, annak is elsősorban az
alföldi térségeit.
Történeti-nép-rajzi vizsgálódásaim és a szakirodalmi ismeretek révén
lassan
körvonalazódik az a kép, amely ökológiai, történeti, gazdaságtörténeti
és
néprajzi szempontok érvényesítésével rajzolódik ki.
A tájhasznosításnak a
Tisza völgyében jól meghatározó periódusai vannak, me-lyekben a történeti események a gazdasági
kényszerítő
változások, egyszóval az ant-ropogén hatások következtében alakultak. A
trianoni határokkal széttördelt egységes ökológiai rendszert az elmúlt
évszázad történései nagymértékben megváltoztatták. A vízgyűjtő
területek
nemcsak politikailag szakadtak el a síkvidéktől, de az eltérő gazdasági
érdekek
is széttördelték a korábbi egységet. A közel egy évszázada folytatott
mérhetetlen erdőirtás, az ipartelepek korszerűtlen állapota, a
lélekszámban
megszaporodott városok kommunális szennyvize mind ennek az ökológiai
rendszernek a kárára van. Hazánk – amellett, hogy maga is részt vesz
ezekben a
nemkívánatos folyamatokban – mint alvízi térség sokszorosan szenvedi a
rázúduló
,,áldást”.
A történeti és néprajzi
tapasztalatok, a terepgyűjtések és a források tanulmányozása
megerősített
abban, hogy a Nagy Magyar Alföldön – a Tisza és mellékfolyóinak
alföldi vízrendszerében
– a hagyományos paraszti gazdálkodás szerves folytatása egy több
évszázados,
évezredes fejlődésnek. Ennek meghatározó elve, hogy a természettel
együtt kell
élni.
A folyamatosan feltöltődő
medencébe a folyók nagy mennyiségű hordalékot hoznak. A meglassúdó víz
igyekszik megszabadulni terhétől, és ahol tudja, lerakja. A
szabálytalan folyók
a síkvidéken természetesen változtatják medrüket, alakítják
környezetüket. Az
ember részben ehhez alkalmazkodva részben a folyamatba beleavatkozva
a maga
számára kedvező körülményeket teremtett azzal, hogy a folyó útjába
akadályokat
gördített, illetve a maga céljainak szolgálatába próbálta állítani az
áradó
vizeket. Ezt a folyamatot a fokgazdálkodás szóval lehet kifejezni. A
lefűződő
holtágak és a távolabbi mélyedések a fokokon, ereken keresztül
kapcsolódnak
egymáshoz. A fok a magaspartba vájt természetes vagy mesterséges, ember
alkotta
csatorna. Az egész medencében jellemző a különböző réteket, tavakat,
sőt távol
levő folyókat is összekötő erek, fokok, ásások, ásványok rendszere.
Ennek szabályozott
működtetését értelmezem fokgazdálkodásként.
Az utóbbi évek régészeti,
néprajzi érdeklődése, elsősorban Andrásfalvy Bertalan idevágó kutatásai
adtak
határozottabb formát az eredmények megfogalmazásá-nak. Legyen szabad
Takács
Károlyra hivatkoznom, aki a Kisalföldön kutat. Megálla-pítja, hogy az
Árpád-korban a Kárpát-medence alföldi területein az újkori
vízépítéseket
évszázadokkal megelőzően már létezett egy egységes elvek szerint működő
vízügyi
rendszer, amely a középkor végén pusztult el. Úgy tűnik, hogy nem
pusztán egy
rendszerről beszélhetünk, hanem ennél összetettebb környezeti
beavatkozásról
van szó. A szerző összeveti a korai vízi munkálatokat a múlt
századival. A két
rendszer között lényeges különbségeket lát. Míg a mai törekvés, hogy a
felszíni
vizeket minél gyorsabban vezessék el, addig a középkor emberének célja:
minél
több helyre eljuttatni az áradások vizét. Ezzel megakadályozhatták a
pusztító
árvizeket, a magasabb, másra használható területek elöntését. Az ember
kezébe
került a vízszint szabályozásának a lehetősége.
Az árvízkezelés mellett a
csatornarendszernek fontos funkciója volt a területek víztelenítése. A
víz a
térségben folytonos mozgásban volt, melynek két legfontosabb haszna a
tógazdaságokban (halászat) és az öntözésben érhető tetten. A rétek,
legelők a
leginkább vízigényes kultúrához tartoznak. A termékenyítő iszapot is
hozó víz
tehát gazdasági hasznot
hajtott a
működtető közösségeknek. Minden bizonnyal ezen az úton járva a
történészek,
régészek, hidrológusok, ökológusok, gazdaságtörténészek, néprajzosok és
más, a
szakterületen érdekelt
kutatók
összefogásával a középkori vízhasználati, ökológiai rendszerek
működéséről a
jövőben sokkal alaposabb ismeretünk lesz.
Áradáskor nemcsak a víz,
de az ívó hal is bejutott ebbe a belső vízrendszerbe. Az árterek
megcsendesedő, táplálékban gazdag vizeiben nagyon kedvező lehetőségek
teremtődtek a halivadékok szaporodására. Amikor a folyó apadni
kezdett, az
árterekről a fokokon keresztül a hal igyekezett vissza az élő vízbe.
Ezt rekesztésekkel
akadályozták meg. Halmegállító rekeszeket építettek úgy, hogy a
felesleges víz
kifolyjon. Szilágyi Miklós kutatásai azt is bizonyítják, hogy az
áradások és a
halbőség nagyon szoros összefüggésben van. Ha az áramlás elmarad,
nincs, vagy
alig van zsákmány.
A legeltető állattartás
hasznáról is szólni kell. A 13-14. századra az Alföld a pusztásodás
következtében létrejövő kiterjedt legelőkön a jól értékesíthető
húsállat, a
magyar szürke szarvasmarha jelentős gazdasági haszonnal is járó
tenyésztése évszázadokon
keresztül megteremtette az alföldi mezővárosok gazdasági
felemelkedését,
virágzását. Az árvizekkel öntözött hordalékkal telkesített legelőkön
kitűnő minőségű
fű nőtt, mely a göböly vagy sőretartásban és a téli takarmányozásban
egy-
aránt meghatározó szerepet játszott.
Számottevő volt az erdőség
is tájunkon. Az árterek jellemzője ma is a magas-partokon, övzátonyokon
megtelepedő (galéria)erdők zöldellő sávja. Számos mesterség művelői,
többek
között bognárok, ácsok, malomácsok, kerékgyártók, asztalosok az
erdőkből
nyerték az alapanyagot munkájukhoz. Az ártéri tölgyerdőknek még más
hasznuk is
volt: a makktermésük. A kukorica térhódításáig makkon híztak a
sertések. A
Felső-Tisza-vidéken volt/van még egy ,,erdőtípus”, a gyümölcsösök. Ma
már csak
nyomaiban találhatók az egykor kiterjedt szilva-, alma- és dióerdők,
azaz az
ártéri gyümölcsöskertek.
Az ármentesítések,
folyószabályozások következtében a mentett részeken erő-teljes
mezőgazdasági
művelésbe fogtak az új tulajdonosok. Hamar rá kellett azonban jönniük,
hogy nem
minden föld alkalmas a művelésre. A pihent, kotús földek néhány évig
ontották a
búzát, aminek a 19. század végén különösen jó piaca volt. De utána
kilobbant a
föld termőereje, ahogy a régiek mondották, erőteljesen visszaesett a
terméshozam.
Sok helyen abba is hagyták a szántóföldi hasznosítást. Visszaállították
a legelőket. Azonban
hiányzott a területről a víz. A
száraz klímájú Alföldön
egyre
gyak-rabban ütötte fel a fejét az aszály.
A szabályozás és
ármentesítés, a mocsarak lecsapolása mindenképpen előnyösen hatott az
ország
fejlődésére. Lehetővé vált az út- és vasúthálózat kiépítése, a modern
kereskedelem alapjának megteremtése. Mindez a mezőgazdaság gyökeres
át-alakulását is siettette. A szántóföldi kultúrák területe jelentősen
megnőtt,
új ipari növények (pl. a cukorrépa, dohány) és kertészeti kultúrák
(hagyma,
káposzta, paprika) jelentek meg a mentetlen részeken. A föld
népességeltartó
képessége növekedett. A terményeket könnyebb lett piacra juttatni. Az
ország
újra bekerült az európai gazdasági vérkeringésbe. Mindezek alapján újra
fogalmazhatjuk a kérdést: átok vagy áldás volt-e a múlt idők embereinek
tudására, tapasztalatára – a hagyomány szavára – támaszkodnunk. Ennek
ismeretében tervezzük a tiszai Alföld jövőjét – a természet erő-it
tiszteletben
tartva, emberi alázattal, mai tudással a tájban élők hasznára és javára.
Dr. Bellon Tiborról
lásd dr. Szilágyi Miklós
írását az előző oldalakon.