Válasz Laki Mihálynak
(BUKSZ, 1997. Nyár., < > )

  Laki Mihály félreértelmezi Antal Lászlónak a restrikciós gazdaságpolitika bírálatáról alkotott elméletét és hozzá kapcsolódó értelmezésemet. Pedig könyvemben szó szerint idézem Antalt - mint ahogy most is. Antal a keresletkorlátozó gazdaságpolitika forrását és önmagát erősítő voltát azzal magyarázza, hogy "... a mindenkori gazdasági feszültségek a döntéselőkészítők számára a belföldi felhasználás növekedésével fenyegető vásárlóerő-többletként jelennek meg. Az így kimutatott szabad vásárlóerő elvonása azonban nem vezet a remélt egyensúlyhoz, mert számításba véve a vállalatok magatartását is, az eredmény a termelésnövekedés további (most már nem az objektív piaci korlátokkal összefüggő - kiemelés Sz. E.) lassulása lesz [...] Közvetlen következményként nem feltétlenül a termelés esik vissza, hanem az alkalmazkodóképesség gyengül a választható döntési variánsok szűkítésével. Az ilyen okok miatt bekövetkező veszteségek a következő fázisban újra vásárlóerő-felesleget jelentenek a termelők számára, és ezzel a folyamat megy tovább. Ha a spirál már beindult, akkor kialakul egy olyan belső tehetetlenségi erő, amely egyre nehezebbé teszi a folyamat megállítását."
  Antal tehát azt állítja, hogy a folyamatos keresletkorlátozás önmagában is rontja a vállalatok alkalmazkodóképességét (ezt saját empirikus kutatásaim is alátámasztják), elsősorban az általa keltett állandó bizonytalanságon keresztül. Ez vezet végül is a keresleti többlethez, melyet folyamatosan meg kell csapolni.
  Antal nem állítja, hogy a verseny hiánya, illetve nem kielégítő mértéke, valamint az egyedi kedvezmények, mentességek túlburjánzó rendszere nem fontos tényezője a szocialista vállalatok gyenge teljesítményének és alkalmazkodóképességének - ez egész szellemiségétől távol állna. De adott értékelésében mégsem erre, hanem az alkalmazott gazdaságpolitika közvetlen következményeire hegyezi ki a problémát. Szemben Lakival, akit Antalt citálva csak a versenyviszonyok korlátozottságából és az egyedi újraelosztási mechanizmus működéséből származó hatások érdekelnek.
  Antal felületes értelmezése valójában bevezetése velem szemben megfogalmazott kritikájának. Ennek lényege az, hogy szerinte nem tulajdonítok különösebb jelentőséget az erősödő versenyviszonyoknak, az ezek nyomán fokozódó piaci kényszernek és ezzel a magán- és állami tulajdonban maradt vállalatok - és igazgatóik - javuló alkalmazkodási képességének. Lakinak igaza van abban, hogy ezt a problematikát tanulmányaimban nem érintem - a vizsgált makrogazdasági jelenség természetét nem ez határozza meg elsősorban. Mivel azonban Laki feldobta a labdát, nem térhetek ki a kérdés elől.
  A tanulmány megírása óta is folytatott empirikus kutatásaim szerint az elmúlt években a gazdaság kisvállalkozói körében kétségtelenül erősödtek a piaci verseny, az önszabályozás elemei. Sőt a piaci alkalmazkodókészség fejlesztése nélkül ma már a nagy gazdálkodó szervezetek sem tudnak tartósan fennmaradni. (Eredményeim egybecsengenek Voszka Éváéival. ¹ A jelenség okait most nincs módom taglalni.) Ez nem mond ellent annak, hogy a nagyvállalati, nagyvállalkozói, nagybanki kör gazdasági hatalmi pozíciói alapján továbbra is képes tompítani, vagy adott esetben akár ki is iktatni a rá nehezedő piaci nyomást. Ezt jelzi, hogy jelentős állami kedvezményeket tud kiharcolni a maga számára, mint arra Voszka Éva rámutat, elsősorban a redisztribúció rejtett csatornái közreműködésével. ² Matolcsy György ennél is tovább megy, azt állítva, hogy az új gazdasági erőcentrumok képesek a piaci mechanizmusok működésének az egészen közvetlen befolyásolására is, vagyis arra, hogy magán e mechanizmus működésén keresztül szivatytyúzzanak át jövedelmeket önmaguk számára a gazdaság többi területéről. ³ Kutatásaim szerint ez részben oka, részben következménye belső versenyük korlátozásának. (Emlékeztetnék ugyanakkor arra, hogy a "két kapura játszó", vagyis a piac és a különböző szintű hatalmi hierarchiák felé egyaránt rugalmas nagyvállalat nem a rendszerváltással jelenik meg a magyar gazdaságban. Már a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején végzett kutatásaimban felfigyeltem eme kettős stratégiát folytató, nagy gazdálkodó szervezetekre, melyek vezetőit akkor ambivalenseknek neveztem. ⁴ Számuk és jelentőségük a nyolcvanas évek vége felé haladva folyamatosan nőtt, majd kettős magatartásuk a rendszerváltás folyamatában vált az egyedül követhető stratégiává.)
  A nagy gazdálkodó szervezeteknek az a törekvése, hogy nyílt, de főként rejtett eszközeikkel közvetlen befolyást gyakoroljanak az újraelosztás irányát meghatározó gazdaságpolitikára, az MDF vezette kormánykoalíció idején, ⁵ majd a szociálliberális koalíció hatalomra kerülése után is érzékelhető volt. Békesi programjának megvalósítására számos más tényező mellett a vaskohászati és szénbányászati lobby ellenállása miatt nem kerülhetett sor. De enyhén szólva a Bokros Lajos nevével fémjelzett stabilizációs gazdaságpolitika sem jelentett minden gazdálkodó szervezet számára azonos feltételeket. Matolcsy György szerint a program meghirdetése óta a belföldi gazdasági szereplők felé erősen megkeményedett a költségvetési korlát, ami részben következménye, részben oka annak, hogy a külföldi gazdasági szereplők számára a piaci korlát felpuhult. ⁶ (Utóbbiak egyik legfontosabb jele a kereskedelmi mérleg deficitjének igen szoros összekötődése a külföldi érdekeltségű vállalati szektorral.) Magam differenciáltabbnak látom a helyzetet: a jelenleg alapvetően vegyes tulajdonban lévő hazai nagybankok képesek voltak magának a költségvetési korlátnak a lazítására is. Mint arra a Pénzügykutató Rt. legújabb jelentése ⁷ rámutat, "a hitel-, adós- és bankkonszolidációk papírforma szerint lezárultak ugyan, az állami konszolidáció kevésbé nyílt formában azonban 1996-ban is folytatódott". (A jelentés elsősorban a nagybankokat jelöli meg a rejtett konszolidáció kedvezményezettjeiként.)
 A Bokros-csomag egyik deklarált célja az volt, hogy jövedelemátcsoportosítást hajtson végre a "fogyasztói szférából" a "gazdálkodói, vállalkozói" szférába. Az idézőjeleket szándékosan használtam, a valóságban ugyanis nem e kategóriák szerint differenciálódik sem a gazdaság, sem a társadalom. A Bokros-csomag más tényezőkkel is együtt hatva, valójában olyan szivatytyúként működött, mely a vagyonokat és a jövedelmeket a közszférából, valamint a döntően hazai piachoz kötődő kis- és középvállalati szférából és a körükhöz tartozó társadalmi csoportoktól a nagy gazdálkodó szervezetek és az őket vezérlő, valamint hozzájuk kapcsolódó társadalmi csoportok felé áramoltatta át. ⁸
  De visszatérve Antal tételére, fel kell tennünk a kérdést, hogy a Bokros-csomag meghirdetése óta vajon nem mutatkozott-e tendencia a restrikciós spirál felgyorsulására? Megítélésem szerint ennek vannak jelei. Még a mérsékelt, kormányhoz közel álló Pénzügykutató Rt. is elismeri, ⁹ hogy a "hűtés" túl jól sikerült, Matolcsy pedig egyenesen keresleti és kínálati sokkról beszél - közvetett hatását tekintve részben ennek következménye a külkereskedelmi mérleg romló egyenlege. ¹⁰ Bár a kormány szerint a kialakult egyensúlyhiány a lassan mégiscsak beinduló növekedés körülményei között is kezelhető, hosszabb távon fennáll egy újabb keresletkorlátozó beavatkozás szükségességének lehetősége. Ennek pedig az az oka, hogy kínálati oldalon nem jöttek létre azok a szerkezeti változások, melyek a tartós, a külső egyensúlyi helyzetet legalábbis nem radikálisan rontó növekedéshez szükségesek. Ennek csak része az, hogy a külkereskedelmi mérleg romlása igen szorosan a külföldi érdekeltségű szektor növekvő (a gazdaságpolitika által elsődlegesen támogatott) térhódításával kötődik össze. ¹¹ Előrejelzésemnek megfelelően a radikális keresletkorlátozás igen keményen visszavetette a belföldi piachoz erősen kötődő kis- és középvállalatok nem pusztán fejlődési, de túlélési lehetőségeit is. (1996-ban a 2,3 százalékos ipari terméktöbbletet teljes egészében az ipari export növekedése eredményezte, mivel a belföldi eladások tovább mérséklődtek. Utóbbival összefüggésben az ötven főnél kevesebbet alkalmazó cégeknél csökkent a termelés. ¹² )
  A radikális keresletkorlátozó gazdaságpolitika következményei azonban jóval túlmutatnak a közvetlen értékesítési problémákon. Empirikus kutatásaim szerint a kis- és középvállalkozásokra fokozottan igaz, de a nagyvállalatokra is érvényes, hogy nem bízva a gazdaságpolitika kiszámíthatóságában, csak korlátozottan fogalmaznak meg stratégiai célokat, alapmotivációjuk a puszta túlélés, a pillanatnyi válságelhárítás. ¹³
  A Privatizációs Kutatóintézet jelentése szerint a kormány 1996 második felében egy csendes gazdaságpolitikai félfordulatot hajtott végre, a gazdaságpolitika hangsúlyát a belföldi kereslet emelésére és a gazdasági növekedés újbóli beindítására helyezte. A reálkeresetek és a beruházások bővülése erőteljesen és azonnal hatott a gazdasági növekedésre. ¹⁴ Hogy a kialakult pozitív folyamatok mennyire lesznek tartósak, az egyelőre nyitott kérdés.

  Nem tekinthető barátságos gesztusnak, hogy Laki talán leghevesebb kritikájával egyik publicisztikai írásomat (Ki eszi meg a tyúkot?) illeti. Különösen azt az állításomat, mely szerint a kormányzati apparátusok gazdasági helyzetértékelése, miként a múltban, most is politikafüggő, és látványosan az volt a Bokros-csomag bevezetése körüli időszakban.
  Tudvalevő, hogy egy publicisztikai írástól nem követeltetik meg az állítások empirikus igazolása. No de ezt nem kitérésnek szántam. Az apparátusok elfogulatlanságát tesztelendő, pillantsunk bele a Pénzügyminisztérium néhány jelentésébe, a kritikus 1993-as, 1994-es évekre koncentrálva:
  A Pénzügyminisztérium illetékes főosztályának 1993. decemberi elemzése megállapítja a külső egyensúlyi helyzet romlásának tényét és a külső egyensúlyi feszültségek éleződését prognosztizálja, másfelől azonban ezt a megindult egészséges gazdasági növekedés velejárójaként és átmenetiként értékeli. "Az ötven főnél többet foglalkoztató vállalkozások körében az év elején még csökkent, majd stagnált a termelés, a harmadik negyedévben azonban már a közép- és nagyvállalati kör is többet termelt az előző év azonos időszakához mértnél. Ez a jelenség - amennyiben tartós marad - minőségi változást jelenthet, azt, hogy a struktúraváltás kényszerét leginkább elszenvedő, de potenciálisan legalább részben életképes vállalkozások - részben a kormányzati válságkezelési eszközök hatékony hasznosítása révén - túljutva a legnehezebb feladaton már a kilábalás felé haladnak. Ez [...] megalapozhatja a további növekedést. ¹⁵
  Az 1994. márciusi elemzés (két hónappal vagyunk a választások előtt) hasonló hangnemű. Az egyensúlyi feszültségeket nem értékeli élesebbnek, mint korábban, és a kedvező tendenciák erősödésére hivatkozva többek között lehetségesnek tartja, hogy az ipari termelés az év folyamán még 2-4 százalékkal bővüljön. ¹⁶
  1994. november végére (hat hónappal vagyunk a választások után és három hónappal a Bokros-csomag bevezetése előtt) gyökeres fordulat következik be a helyzetértékelésben - visszamenőlegesen is: az egyensúlyi feszültségek éleződésének erős hangsúlyozása után az elemzés leszögezi: "az export stagnálása, valamint a behozatalnak a belföldi felhasználásnál gyorsabb növekedése jól mutatja, hogy nemzetközi versenyképességünk romlott, a hazai termelés tekintélyes része a belföldi piacon sem versenyképes". ¹⁷
  1994 decemberében (két és fél hónappal vagyunk a Bokros-csomag bevezetése előtt) többek között a következőket olvashatjuk: "A gazdaság teljesítőképessége a 90-es években folyamatosan csökkent [...] 1994-ben a gazdaság növekedésnek indult. Ez a növekedés alapvetően még nem a gazdaság szerkezetének korszerűsödésére vezethető vissza..." stb. ¹⁸
  Az elemzéseket a Pénzügyminisztérium ugyanazon részlege készítette.
  De visszatérve még a Bokros-csomagra, egyetlen írásomban sem állítottam, hogy az 1994-95-re kialakuló külső egyensúlyhiány nem igényelt komoly beavatkozást. Azokkal értek egyet, akik például a forint árfolyamának erős leértékelését feltétlenül - már korábban - szükségesnek tartották. ¹⁹ A jóléti rendszer minden társadalomszerkezeti koncepciót nélkülöző szétverésének megindítását azonban súlyos hibának tartom, annál is inkább, mert ezekkel az intézkedésekkel nem lehetett és nem lehet komoly költségvetési megtakarítást elérni (a költségvetési hiány tetemes részét a bankszféra felé áramló kamatok teszik ki), ugyanakkor az általuk közvetített üzenet erősen romboló: a társadalmi szolidaritás felmondását sugározzák (még akkor is, ha ilyen korábban csak felülről diktáltan és nyomokban létezett).

  Tanulmányaim hiányossága, hogy bennük nem fogalmazom meg egzakt módon azt az elitdefiníciót, mellyel dolgozom. Laki Mihály helyesen állapítja meg, hogy elitértelmezésem C. W. Mills felfogásához áll legközelebb, aki elitpozíción mindig is nyersen hatalmi pozíciót értett. ²⁰ Ugyanakkor Laki azt is állítja, hogy időnként a fogalmat normatív értelemben használom, a bibói predesztináltságot, a társadalom vezetésére való elhivatottságot értem rajta.
  Két megjegyzésem van ezzel kapcsolatban.
  Egyrészt az elit normatív, kiválasztottságot és erkölcsi követelményeket megfogalmazó értelmezése alapvetően nem Bibótól, hanem Paretótól és eszmetársaitól származik. ²¹ Másrészt a magam értelmezésében támaszkodom is Paretóra, meg nem is. A második világháború utáni elitelméletek szellemiségéhez kapcsolódóan - ezek teljes mértékben szakítanak az elitek normatív megközelítésével ²² - az elitek mintaadó képességét értékmentesen leírható szociológiai, szociálpszichológiai jelenségként, nem pedig erkölcsi követelményként, a kiválasztottság jeleként értelmezem. Az elitpozíció hatalmi pozíciókénti értelmezése és az elitek mintaadó képességére vonatkozó tétel - vagyis az, hogy az általuk követett értékrendszerek és érdekérvényesítési metódusok bonyolult áttételeken, gyakran tudattalan mechanizmusokon keresztül igen nagy részt a médiumok közreműködésével magatartásmintaként jelennek meg és hatnak a többi társadalmi szereplő számára (majdnem pontosan így szerepel ez a meghatározás A széttöredező világ című tanulmányomban) - nemhogy kizárják, inkább erősítik egymást. Egyfelől a hatalmi pozíció normaformáló lehetőséget és funkciót is jelent (ennek nem feltétlenül kell tudatosan megfogalmazódnia a hatalom alanyai számára, már csak azért sem, mert magatartásmintaként nem a sugározni akart, hanem a valójában követett értékek, érdekérvényesítési metódusok funkcionálnak), másfelől a normák erős befolyásolásának lehetősége a már kialakult hatalmi viszonyok egyik stabilizátoraként működhet. (Nem feltétlenül működik így, ebbe azonban most nem akarok belemenni.)
  Ehhez kapcsolódóan válaszolok Laki azon bírálatára, mely szerint egyfelől a karrierutak és az értékrendszerek, magatartásminták szerinti elkülönülésük alapján a nagybankok menedzsereinek alapvetően három típusát (a technokratákat, a bürokratákat és a yuppie-ket) különböztetem meg, másfelől ugyanakkor azt állítom, hogy a technokraták nemcsak a bankszféra, de a gazdasági elit egészének mintaadói is. Ez az ellentmondás valóban feldolgozatlan tanulmányaimban. Arra gondolok (mélyinterjús tapasztalataim azt bizonyítják), hogy bár a bankárok és a gazdasági elit különböző szereplőinek, csoportjainak értékrendszere, ideológiája, mentalitása számos ponton eltér egymástól, érdekérvényesítési metódusukban inkább a közös elemek dominálnak. Ezek lényege - mint már érintettem - a "két kapura játszás", a különböző szintű hatalmi bürokráciák és a piac iránti azonos vonzódás, a mindkét szférában egyaránt megnyilvánuló érdekérvényesítő törekvés (és képesség). E magatartásmodell kialakulásában és stabilizálódásában pedig az azt szocializációs örökségként hordozó technokraták - a késő kádári technokrácia - mintájának döntő szerepe van.
  Laki kétli, hogy a nagy számban készített mélyinterjúk és kérdőívek alkalmasak az attitűdök és értékrendszerek feltárására, "a kulturális minták, az értékek átadásának követésére". A kérdőíveket tekintve ezzel egyetértek, mindig is mély averzióim voltak a kizárólag e módszerre támaszkodó attitűd- és értékvizsgálatokkal szemben. A mélyinterjúkkal kapcsolatban más a helyzet, mert nagyon sok függ attól, hogyan és mit kérdezünk. A magam által választott módszer lényege az volt, hogy értékeltettem interjúalanyaimmal életútjuk legfőbb állomásait, és véleményüket kértem az aktuálisan legégetőbb társadalmi problémákról.
  Ha már a módszertani kérdéseknél tartunk, csak röviden jegyzem meg, hogy nem hiszek az egyedül üdvözítő metodikákban. Meggyőződésem - és empirikus vizsgálataim során ezt igyekszem követni -, hogy csak a fellelhető (és finanszírozható) módszerek egyidejű alkalmazása, pontosabban kombinálása teszi lehetővé a vizsgált szociológiai jelenség árnyalt megismerését. A hatalmi szerkezet kutatása emellett nagyon speciális problémákat (értelmezhető-e itt a reprezentativitás, hogyan ellenőrizhető és dokumentálható az infomációk igazságtartalma stb.) is felvet.

  Laki túl sommásnak tartja a hazai elit teljesítményéről alkotott elmarasztaló véleményemet, ezt azonban sajnos úgy teszi, hogy egyetlen (a könyv bevezetőjében szereplő) mondatom kiragadásával illusztrálja állítását. Felveti továbbá azt a kérdést, hogy hogyan, milyen jellemzőkkel lehet mérni az elit teljesítményét. (Hogy az elmaradt etnikai háborúk és népirtás az elit pozitív teljesítményére utal, azt nyilván iróniának szánta.)
  Köztudott, hogy a mérés kvantitatív kategória, ezért ez az eljárás bonyolult és hierarchikus társadalmi jelenségek (vagy más megközelítésben, alapvetően kvalitatív, minőségi fogalmak) tesztelésére csak korlátozottan alkalmazható. ²³ Az elit teljesítményének lehetnek mennyiségi mutatói, ezek azonban önmagukban nem sokat árulnak el annak lényegi vonásairól.
  Laki azonban ezt követően többé-kevésbé jól interpretálja azt a mögöttes feltételezésemet, mely szerint az elit teljesítményének egyik legfontosabb jellemzője, hogy adott időszakban képes-e az ország előtt álló alternatívák felismerésére. Ezen kérdésfelvetéshez kapcsolódó dilemmái részben jogosak. Bonyolult filozófiai kérdés és történelmi vita tárgya, hogy vajon a mulasztás, a ki nem használt lehetőségek, a fel nem ismert alternatívák boncolgatása még a tudomány világába tartozik-e. (Mindazonáltal a magyar közgazdasági hagyományt idézve, a halasztás és mulasztás Kornai János egyik legjelentősebb művének ²⁴ legfontosabb kategóriái közé tartozik.) Számos írásomban amellett érveltem, volt reális esély arra, hogy a gazdasági hatalom jelenlegi erős koncentrációja ²⁵ helyett egy alapvetően közép- és kisvállalatokhoz kapcsolódó és (vagy) a dolgozói tulajdon különböző formáit is integráló széles tulajdonospolgárság alakuljon ki hazánkban, megalapozva a középrétegek újraformálódását. Mint ahogy ezzel összefüggésben arra is, hogy az ország (legalábbis néhány tényezőt tekintve) komparatív előnyei mentén tagozódhasson be a világgazdaságba. Ehhez kapcsolódóan fogalmaztam meg azt a valóban kemény állítást - melyet legújabb kutatásaim csak még jobban alátámasztanak -, hogy az államszocializmus után hatalomra kerülő elitek ezt az alternatívát súlyos kreativitáshiányuk és önzésük következtében képtelenek voltak felismerni. Más megközelítésben: érdekeiket a könnyebb ellenállás vonalán mozogva érvényesítették. ²⁶ (Komparatív előnyön elsősorban az államszocializmusban a középrétegekben felhalmozott tudástőkét, a részben ehhez kapcsolódó alkalmazkodókészséget és tanulási készséget, valamint a második gazdaságban felhalmozott piaci készségeket értem. Itt jegyzem meg, hogy Laki Mihálynak mint közgazdásznak tudnia kellene, hogy a komparatív előny sohasem abszolút előny - egy kevésbé fejlett ország számára azokhoz a termelési tényezőkhöz és képességekhez kötődik, melyek tekintetében a centrumoktól való lemaradás viszonylag a legkisebb. Mint ahogy ad absurdum olyan országot feltételezni, melynek egyáltalán nincsenek komparatív előnyei, ad absurdum olyan társadalmi fejlődési szakasz tételezése is, mely ilyeneket egyáltalán nem hoz létre.)
  A meg nem valósult alternatívák empirikus igazolása lehetetlen. Mégis, minden ország értelmisége számára az ezekhez kapcsolódó disputa a nemzeti identitás megformálásának fontos része, mint ahogy fontos része annak is, hogy az új helyzetekben az új alternatívák könnyebben felismerhetővé váljanak. (Ez vonatkozik mindazokra az örökzöld dilemmákra is, melyeket Laki felsorol.)

  Az értelmiség árulása című fejezetre azért nem reflektálok, mert az a korábbiaknál is erősebb elfogultságot és indulatokat tükröz.
  Egyetlen észrevételt kivéve.
  Az indulatok tárgyát képező Feljegyzések a cethal gyomrából című tanulmányomra az érintett "csoport" tagjai részéről eddig érkező reakciók a korábbiaknál is nyilvánvalóbbá tették számomra, hogy igazam volt, amikor azt állítottam: a volt demokratikus ellenzék tagjai az igazság egyedüli letéteményesének tekintik magukat, a kritikát nem tűrik, érvkészletük gyengülését pedig agresszív elhallgatással vagy ex katedra elutasítással kompenzálják. (Ezek a jegyek részben Laki recenziójában is kimutathatók. Nem elsősorban a benne megfogalmazott minősítésekre gondolok. Hanem arra, hogy a szerző attitűdje a "szétszedés", nem pedig a könyvben megfogalmazott problémákhoz kapcsolódó saját, új gondolatok megfogalmazása volt. Ezért vitánk a lényegi kérdéseket sajnos nem érinthette igazán mélyen.) Ez az intellektuális magatartás pedig minden mozgalomtörténet és szociálpszichológiai tankönyv szerint a válság jele.
  További, ezzel összefüggő és súlyosan önsorsrontó magatartásra utaló jel, hogy az egyre inkább széttöredező csoporton belül megkezdődött a belső ellenség felkutatása. (A mostanság leginkább támadottak - többek között Lányi András, a Kritika folyóirat, valamint jómagam - annyiban tekinthetők még körön belülieknek, hogy következetesen azt a baloldali liberális értékrendszert képviselik, mely a demokratikus ellenzék fénykorához kötődik. Csak - pontosabban éppen a szerep lényegének megőrzéséért - fel akarják tárni azokat az értékrendszer kettősségéből fakadó belső ellentmondásokat, melyeket a történelmileg új helyzet immár kendőzetlenül felvet. És ez elkerülhetetlenné teszi például a piac és demokrácia problémamentes összeegyeztethetőségének illúzióján való túllépést. A velük szemben megnyilvánuló kemény agressziót közvetlenül ezek a törekvések magyarázzák.)
  Nincs kedvem cáfolni Laki állítását, miszerint titkon nosztalgiám lenne a régi rendszer iránt. Ha annak ideológusai jobboldalinak bélyegeztek (nem beszélve a hatalom egyéb akcióiról), a mostaniaknak viszont (a legenyhébb minősítést idézve) túlságosan baloldali vagyok, akkor valószínűleg nem is foglalok el olyan rossz pozícióit. (Amit az is mutat, hogy a régi és új ideológiagyártók és egyéb minősítők nemritkán ugyanazok.)
  A baloldal azonban valóban válságban van. De mára válságba került a liberalizmus és a konzervativizmus is. Ennek gyökerei túlmutatnak a magyar problémákon. Döntő okuk, hogy egyszerre egymást erősítően következett be a kollektivista kísérlet bukása, valamint a jóléti államba és a piac láthatatlan kezébe vetett hit megingása. (A dilemma erősen kapcsolódik ahhoz, amit Bródy András a kétszáz éves ciklus leszálló ágának problémáiról egy döntően közgazdasági logika alapján felvet. ²⁷ )
  Másfelől azonban a szolidaritás, a szabadság és az örök emberi értékek tételezésének eszméi sohasem kerülhetnek válságba. Csupán konkrét megvalósulásaik. Az ebben rejlő dilemmára adott válaszkísérletek éppen most rendezik át az értelmiségen belüli választóvonalakat - nemcsak Magyarországon, de szerte a világban. Mint "cethalas" tanulmányomban írtam, elsőként - már és még - a kritikai és apologéta funkciót betöltő értelmiség elkülönülése válik a korábbiaknál markánsabbá. Hogy a két oldal ideológiái milyen konkrét értékek köré fognak szerveződni, és az egyes oldalak milyen konkrét eszmék mentén fognak belsőleg tagolódni, az egyelőre nyitott kérdés.
 

Jegyzetek

1 Voszka Éva: A dinoszauruszok esélyei. Nagyvállalati átalakítás és privatizáció. Helikon Kiadó, Bp., (megjelenés alatt).

2 Voszka Éva: A redisztribúció újjáéledése. Pénzügykutató Rt., Bp., 1993.

3 Matolcsy György: Eredeti tőkeátcsoportosítás Magyarországon. A tőkeszivattyúk működése a 90-es években. Századvég, 1997. nyár.

4 Szalai Erzsébet: Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek. Közgazdasági, Bp., 1989.

5 Szalai Erzsébet: Perpetuum mobile. Nagyvállalatok az államszocializmus után. In: Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Pesti Szalon-Savaria University Press, Bp., 1994.

6 Matolcsy György: Kiigazítás recesszióval. (Kemény költségvetési és puha piaci korlát). Közgazdasági Szemle, 1997. 7-8. szám.

7 Törékeny stabilizáció. Jelentés a magyar gazdaság 1996. évi folyamatairól. Pénzügykutató Rt., 1997.

8 Részben bizonyítja ezt Rendszerváltás és a hatalom konvertálása c. tanulmányom. Szociológiai Szemle, 1997. 2. szám.

9 Lásd a 7. jegyzetet. Törékeny stabilizáció, i. m.

10 Lásd a 6. jegyzetet. Matolcsy: i. m.

11 Uo.

12 Lásd a 7. jegyzetet. Törékeny stabilizáció, i. m.

13 Részletesen bizonyítják ezt Angyal Ádám: Vállalati vezetők az ezredforduló küszöbén. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Vezetési és Szervezési Tanszék, 1997., és most feldolgozás alatt álló empirikus kutatásaim.

14 Lásd a 6. jegyzetet. Matolcsy: i. m.

15 Az 1993. évi gazdasági folyamatokról. 9-10 sz. Tájékoztató. Pénzügyminisztérium, 1993. december.

16 Áttekintés az 1993. évi és az 1994. év eleji gazdasági folyamatokról. Pénzügyminisztérium, 1994. március.

17 Az 1994. évi gazdasági folyamatokról. 8-9. sz. Tájékoztató. Pénzügyminisztérium, 1994. november.

18 Forrás nem idézhető.

19 A Kopint-Datorg korábbi javaslatát idézi Köves András és Szamuely László Élbolyban - haladunk? c. cikkében. Kritika, 1997. július.

20 C. Wright Mills: Az uralkodó elit. Gondolat, Bp., 1972.

21 Például Wilfredo Pareto: Traité de sociologie générale. Lausanne-Paris, 1917.

22 Ezen elméleteket John Higley foglalta össze Elite Theory after Marxism c. tanulmányában (Az Elites and New Rules of the Game c., a Budapesti Közgazdasági Egyetemen, 1997. április 25-27-én rendezett konferenciára benyújtott tanulmány.)

23 Lásd például Theodor W. Adorno: Szociológia és empirikus kutatás. In: Tény, érték, ideológia. Gondolat, Bp., 1976.

24 In: Kornai János: Erőltetett vagy harmonikus növekedés. Akadémiai, Bp., 1972.

25 Lásd a 8. jegyzetet. Szalai: Rendszerváltás... i. m. és Pitti Zoltán: Egészen eredeti tőkefelhalmozás Magyarországon. Társadalmi Szemle, 1997. 8-9. szám

26 Részletesen: Szalai: Rendszerváltás... i. m.

27 Bródy András: "dondászat, avagy van-e kétszáz éves ciklus? Beszámoló egy új kutatás kísérletéről. Közgazdasági Szemle, 1994. 1. szám; Hogyan is mozog a világ. Mozgó Világ, 1996. 4. szám.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu