BUKSZ - 9. évfolyam, 2. szám (1997. nyár)

BUKSZ - 9. évfolyam, 2. szám (1997. nyár) BUKSZ nyitólap EPA

Baloldali kritika vagy nosztalgia? Laki Mihály

Szalai Erzsébet:
Az elitek átváltozása
Tanulmányok és publicisztikai írások 1994-1996
Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1996
200 old., 620 Ft

Jegyzetek

A kis alakú, kétszáz oldalas könyvben a szerző terepkutatásainak eredményeit bemutató négy tanulmány, három publicisztikai írás, valamint egy, a magyar értelmiség mai helyzetét taglaló vita teljes dokumentációja található. A vita Szalai Erzsébet Feljegyzések a cethal gyomrából című, nagy visszhangot kiváltó cikkével indult 1995 novemberében a Kritika hasábjain. A vitában résztvevőknek a kötetben közreadott írásai közül Galló Béla, Fricz Tamás és a Csepeli György-Örkény Antal szerzőpáros ugyancsak a Kritikában publikálta elő-ször hozzászólását, Elek István a Magyar Nemzet hasábjain fejtette ki álláspontját. Kiss Balázs írása a kötet számára készült. A hozzászólások levonása után a Szalai neve alatt megjelenő kb. 170 oldalnyi szövegből egy tanulmány, Az elitek metamorfózisa, valamint az Amit tanultunk és amit nem című publicisztikai írás más könyvek hasábjain is megjelent, az utóbbi ugyancsak a Cserépfalvi Kiadónak a Majdnem nem lehet másként. Vajda Mihály 60. születésnapjára kiadott kötetében.
A kényelmes hozzáférhetőség jogos igénye mellett mi indokolja a kötet közreadását? Ebben nyilván közrejátszik a szerző nagy és növekvő népszerűsége. Szalai Erzsébet írásait nemcsak a szűk szakma, a társadalomtudományok művelői olvassák, de számos állítása a politizáló közönség széles köreiben is vitatéma. E nem elhanyagolható szempontok mellett magyarázza-e a kiadást, hogy a sorba rendezés és a szerkesztés hatására a könyv több vagy más, mint a benne szereplő írások gyűjteménye?
A könyv szerkezete feszes. Csak egy rövid írás lóg ki igazán a sorból, rövid, rokonszenves eszmefuttatás a nemek harmonikus viszonyáról.

Békesi és Bokros

Két írás foglalkozik a megszorító intézkedésekre építő gazdaságpolitikákkal. Az egyik hosszabb tanulmány, benne Szalai Erzsébet a Békesi László pénzügyminisztersége idején hozott megszorító intézkedéseket vizsgálja. Elemzésében felhasználja Antal László állításait. Antal igen fontos tétele volt, hogy a nyolcvanas évek közepén az adóterhek növelése, a támogatások csökkentése és más szigorítások nem javították érdemben a szocialista vállalatok teljesítményét és alkalmazkodó képességét. Ennek oka egyfelől a verseny hiánya, illetve nem kielégítő mértéke, másfelől az, hogy "a párt és állami bürokráciához >>közel álló<< gazdálkodó egységek az újraelosztás egyedi csatornáin keresztül - azokat bővítve - felmentéseket, kedvezményeket harcolnak ki a maguk számára."
Szalai okkal említi, hogy a korábban kiemelt vállalatok helyét 1989 után új kiváltságosok foglalták el, "nemzetközi társaságok, nagy külföldi befektetők, és a hazai magángazdaság egyéb körei". Figyelmen kívül hagyja azonban, hogy a szocialista rendszer összeomlása után jelentősen változtak a kereslet-kínálati viszonyok. A magyar vállalatok többé nem szállítanak versenyt kiiktató külföldi - KGST - piacokra. Az új szereplők tömeges megjelenése miatt a hazai piacon is gyakran erős verseny alakult ki. A gazdasági visszaesés is hozzájárult, hogy a legtöbb áru és szolgáltatás hazai piacán megszűnt a túlkereslet. Így azután a bármily nagy állami támogatás, kivétel önmagában nem garantálja a vállalatok túlélését, még kevésbé a fejlődését. Szalai Erzsébet mégsem tulajdonít különösebb jelentőséget a növekvő piaci kényszernek és ezzel a magán és az állami tulajdonban maradt vállalatok (és az igazgatók) javuló alkalmazkodási képességének.
A Ki eszi meg a tyúkot? című rövid publicisztikai írás tárgya a Bokros-csomag. Szalai itt főként a megszorító intézkedések következményeit taglalja: "A hosszabb távú hatások közül a legkomolyabb veszélyt a latin-amerikanizálódás folyamatának jelentős felgyorsulása jelenti. A fiatalság élet- és kibontakozási lehetőségeinek szűkítése, az erőforrások kivonása az oktatás, az egészségügy és kultúra szférájából, országunk alacsony bérekre alapozott bérmunkásstátusza felé visznek. Komprádorburzsoáziával és egy ahhoz kapcsolódó szűk elit értelmiségi és szakmunkásréteggel egyfelől, kiszolgáltatott, ugyanakkor a fogyasztói társadalom bombáitól állandóan frusztrált tömeg-munkavállalói osztállyal másfelől."
Ha eltekintünk a nyeglén odavetett lenini (hogy mást ne mondjunk) fogalomtól (Komprádor burzsoázia: a gyarmatosító tőkésekkel összejátszó, őket kiszolgáló hazai tőkések. Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémiai, Bp., 1989. Szerk.: Bakos Ferenc, 444. old.) és a nagyon is különböző latin-amerikai fejlődési utak összemosásától, akkor aligha kérdéses, hogy Szalai Erzsébet itt a magyar jövő egyik lehetséges változatát festette le.
De miért gondolja, hogy ennek nagyobb az esélye, mint a többinek? Mert szerinte ez a modell felel meg a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel együttműködő új elit érdekeinek: "Az állami, oktatási, kulturális és egészségügyi rendszer megtámadása akkor vált lehetségessé, amikor az elit már képes volt függetleníteni magát eme rendszertől - jövedelme módot adott gyermekei külföldi vagy itthoni magániskoláztatásához, a drága külföldi vagy hazai magánklinikák igénybevételéhez, téli napfényes nyaralásokhoz (és még sorolhatnám) -, másrészt
tömeges leszakadás megállításának erőfor-rásigénye már komolyan veszélyeztette volna kialakult és megszilárdítani kívánt gazdasági erőpozícióit." A megszorító intézkedéseket főként ez, és nem az ország 1993-1995-ös makrogazdasági teljesítménye magyarázza: "a gazdaság tényleges helyzete ma megítélhetetlen". Továbbá: "A takarékossági csomag kidolgozásának és meghirdetésének nem sok köze van az ország kritikus pénzügyi helyzetéhez. Több mint húsz éve ismerem a kormányzati apparátusok működését. Egyik legalapvetőbb tapasztalatom az, hogy a gazdasági helyzetértékelések nem a valóságos helyzet feltárásának igényével, hanem a mindenkori politikai hatalom szándékának, szája ízének megfelelően készültek. A politikai rendszerváltás óta ez a helyzet >>fokozódott<<."
Súlyos kijelentések ezek. Közvetetten arra utalnak, hogy a Magyar Köztársaságban a statisztikai stb. adatokba való betekintés jogát, az adatszolgáltatás kötelezettségét szabályozó új törvényeket nem tartják be (nem engedik betartani?), a törvények végrehajtását szolgáló új intézményi szerkezet nem működik, vagy ha igen, akkor jobban függ a politikai hatalomtól, mint a kommunista diktatúra idején. E kijelentések szerint hatalomfüggők a hazai és a külföldi gazdaságkutató magánintézetek és -társaságok is.
Szalai Erzsébet okfejtése a farkast kiáltó fiút juttatja eszünkbe. Aligha kétséges, hogy az apparátusok sokat hazudtak és hazudnak, de ez nem bizonyítja, hogy a Bokros-csomag előtti hónapokban nem mondtak igazat. Előítéletek helyett a fáradságos tényfeltáró makroökonómiai vizsgálódás itt meggyőzőbb lett volna.

Az új elit teljesítménye

Egy ilyen alapos elemzés megerősíthette volna Szalainak a hazai elitről kialakított véleményét is. Szerinte ez a társadalmi csoport igen károsan befolyásolja a jelenlegi átalakulást: "elsősorban az elitek önzése, rövidlátása, mulasztásai következtében a magyar társadalom ismét elhalasztani látszik azt a lehetőséget, hogy a szerves, kiegyensúlyozott, ugyanakkor a körülötte lévő világ felé nyitott fejlődés útjára lépjen. A kapitalizmus legrosszabb válfajai felé tart."
A könyvből nem tudjuk meg, hogyan lehet mérni az elitek jó vagy rossz teljesítményét. Ha a sikermutató például az erőszakmentesség, akkor nemzetközi összehasonlításban a magyar teljesítmény nem a legrosszabb a posztszocialista térségben. Nincs polgárháború és szervezett emberirtás, mint volt Jugoszlávia utódállamaiban, a Kaukázus vidékén vagy újabban Albániában, nem volt sikertelen katonai puccs, mint Oroszországban.
Ha a sikermutató a faji vagy osztályalapú diktatúra iránti fogékonyság, akkor a mostani elit a magyar történelemben sem a leghitványabb. 1919-1920-ban, 1938-ban, 1944-ben, később 1949-1952-ben a vezető réteg, benne a kultúra és a tudomány számos nagyja nem kevés vonzalmat mutatott a faji, etnikai, nem sokkal később pedig az osztályalapú megkülönböztetést intézményesítő politikai rendszerek iránt. Napjainkban az ilyen szimpátiák jóval ritkábbak.
Az előbb idézett állítása szerint Szalai Erzsébet elsősorban a lehetőségek és a teljesítések közötti különbségben méri az elit teljesítményét. Ezt azonban, főként a lehetőségek bizonytalanságai miatt, nemcsak menet közben, de utólag is igen nehéz mérni. Gondoljunk itt a nemzeti-konzervatív és a baloldali radikális történészek között a magyar úri középosztály második világháborús szerepléséről folyó vitára, vagy hogy békésebb vizekre evezzünk, az örökzöld disputára arról, "ki volt nagyobb magyar, Kossuth vagy Széchenyi", hogy "áruló volt-e Görgey, vagy reálpolitikus"?

A besorolás nehézségei

Ám tegyük fel, hogy megtaláljuk a mérés kielégítő eszközét, itt az újabb gond: kinek a teljesítményét mérjük? Vagy másként: kikből áll az elit?
Az elitről kétféle meghatározás van forgalomban. Az egyik a teljes vezető réteget, a hatalom birtokosait sorolja ebbe a csoportba: "A hatalmi elit olyan emberekből áll, akik pozíciójuk révén képesek felülemelkedni a hétköznapi emberek hétköznapi környezetén: abban a helyzetben vannak, hogy döntő súlyú elhatározásokat hozhatnak. Annál azonban, hogy hoznak-e ilyen elhatározásokat vagy sem, sokkal nagyobb jelentőségű az a tény, hogy ténylegesen a kezükben tartják ezeket a kulcspozíciókat, és ha nem cselekszenek, nem hoznak döntéseket, az gyakran súlyosabb következményekkel jár, mint maguk a hozott intézkedések. Ők tartják a kezükben a modern társadalom legfontosabb hierarchiáit, szervezeteit. Ők a nagyvállalatok urai. Ők irányítják az államapparátust, maguknak igénylik az ezzel járó kiváltságokat. Ők irányítják a katonai szervezeteket. Ők foglalják el a társadalmi rendszer stratégiai pontjait, parancsnoki állásait, amelyekben ma a hatalom mindenható eszközei, a gazdaság és a presztízs összpontosulnak."¹
A másik felfogás szerint az elit nem egyszerűen a vezető réteg. Bibó István mutat rá arra, hogy "...az elitnek a feladata a társadalom vezetése, az szinte közhely. A társadalomnak azonban elsősorban nem azért van elitre szüksége, hogy legyen aki vezesse: erre akad vállalkozó akkor is, ha elit nincs. Voltak olyan társadalmak is, amelyekben a vezetői kiválasztást minden különösebb rend nélkül a legprimitívebb s a legelsődlegesebb emberi képességek és indulatok irányították: az lett a vezető, aki valamilyen fizikai és szellemi képességével terrorizálta vagy szuggesztiója alá tudta vonni a közösséget, s addig maradt vezető, amíg egy nála erősebb ki nem ütötte a nyeregből. Az elit feladata azonban több és szélesebb, mint a társadalom akcióinak a vezetése. Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon."²

Egy elitcsoport - a bankárok

Szalai, követve a Bibó István meghatározását, elsősorban a kultúrateremtő vezető csoportokra figyel. A bankárokra, mint fontos elitcsoportra is azért esett a választása, mert "ezen szféra krémje egy sajátos metszetben nem más, mint a gazdasági elit mintaadója, vagyis az elitcsoport formálódó magatartásmintájának első számú alakítója, reprezentánsa" (45. old.). Ha hajlik is a Bibó-féle meghatározásra, ebben a kutatásában Szalai Erzsébet mégis Mills elvei szerint választotta ki interjúalanyait. A felkeresett öt banknál a teljes vezérkarral "a menedzsmentek, az igazgatóságok és a felügyelő bizottságok tagjaival" készültek az interjúk. Ő sem tehet mást, mint a többi hazai elitkutató, a vezető réteget tekinti elitnek.³ Legfeljebb feltételezi, de nem bizonyítja, hogy a csoport tagjai részt vesznek a bibói értelemben vett kultúrateremtésben.
Bibó István árnyaltabb meghatározása ugyanis csak nagy nehézségek árán használható az empirikus kutatásokban. A kulturális antropológia vagy a szociográfia eszközei talán alkalmasak arra, hogy kimutassák valakiről vagy egy kisebb csoportról, hogy viselkedése, életvitele mintaadó mások számára. A tömeges szociológiai felvétel (a kérdőív és a mélyinterjú) azonban, amelyik elsősorban a megkérdezett személyekről, és nem a személyek közötti interakciókról, még kevésbé az interakciók hosszú távú hatásairól gyűjt adatokat, kevéssé alkalmas a kulturális minták, az értékek átadásának követésére.
A felső szintű bankvezetők körében készült hetven-öt interjú és a pénzvilágot jól ismerő kívülállókkal folytatott konzultációk alapján Szalai felállítja a banki elit alcsoportjait. A hozott attitűdök, főként a családi háttér alapján a bankvezérek két csoportba tartoznak. Az elsőbe a felső középosztályból, "a polgári vagy polgári értelmiségi családból", a másodikba "főként vidéki alsó középosztálybeli családokból" érkeztek a bankvezérek. A két társaság életkora is eltér. A mintába került felső középosztályból származottak negyven-, ötvenévesek, az úgynevezett "nagy generáció" tagjai, az alsó középosztályból vagy a munkásosztályból érkezettek viszont jó néhány évvel idősebbek, vagy éppen fiatalabbak a másik csoportbelieknél.
Szalai szerint zömmel a polgári értelmiségi világból rekrutálódik a technokraták csoportja. Ők azok, akik "Már a politikai rendszerváltás előtt megjárták a párt- és állami bürokráciák lépcsőfokait, pontosabban a politikai rendszerváltás időszakára már e bürokráciák csúcsain helyezkedtek el, majd ezt követően szinte rögtön a nagy kereskedelmi bankok vezető pozícióiba kerültek."
A másik alcsoport a bürokratáké, ők zömmel az alsó középosztálybeli családi hátterűek közül kerülnek ki. "Korábbi karrierútjuk fő jellemzője a hivatali ranglétrán való lassú, lépésről lépésre történő előrehaladás. Egy részük a párt és az állami bürokrácia alsó szintjein kezdte pályáját (leggyakrabban a Magyar Nemzeti Bankban), a politikai rendszerváltás időszakára annak középső szintjére jutott, majd innen került a nagybankok vezető pozícióiba. Második csoportjuk >>pénzügyes<< karrierje a nagybankok legalsó szintjein (gyakran a fiókokban) indult (előtte vállalatoknál, tanácsoknál dolgozott), majd fokozatosan, lassan érte el a csúcsokat."
A harmadik csoportba a yuppie-k tartoznak, "a vezető bankárok fiatal nemzedéke, mely pályának kezdete egybeesett a kétszintű bankrendszer kialakulásával". (Ez 1987-ben történt. L. M.) Családi hátterükről csak annyit tudunk Szalai egy korábbi könyvéből, hogy "Szüleik már nem a nómenklatúra elithez tartoztak, de még nem is a nagy generációhoz."⁴ Tudjuk róluk továbbá, hogy még nincsenek a csúcson, merthogy ott a technokraták vannak. Ezért hosszú és kemény menetelésre kell felkészülniük.
Az alcsoportok összehasonlításából arra a nem érdektelen következtetésre juthatunk, hogy a szocializmusban csakúgy, mint a szocializmus után - legalábbis a bankvilágban - a karriert nem, de a karrier sebességét jelentősen befolyásolja a családi háttér. Szalai Erzsébet további érdekes összehasonlításokat tesz. Kutatásai alapján állítja, hogy a technokraták szociálisan érzéketlenebbek, mint a zömmel alsóbb néprétegekből érkezett bürokraták: "egymástól különböző társadalmi rétegeket nemigen ismernek fel". Ezzel is összefügg, hogy a technokraták inkább kedvelik a neoliberális közgazdaságtant, és fogékonyabbak a nyugati mintájú fogyasztásra, mint bürokrata társaik. Jobban is keresnek, ezért módjukban áll kihúzódni a romló teljesítményű nagy hazai szolgáltató rendszerekből. A technokrata "szabadidejében, valamint gyermekeivel kapcsolatos stratégiájában a legmagasabb életnívót valósítja meg - évente többszöri külföldi üdülés, a gyermekek külföldi vagy magániskoláztatása, igen gyakran műtárgyak gyűjtése".
A magasabb társadalmi osztályból érkezett technokrata a politika világában is előnyben van a bürokrata bankvezérekkel szemben. Míg az előbbi régi kapcsolatait, politikai karrierje során szerzett tudását felhasználva "mindkét világban otthonosan mozog, mindkét terepen hatékonyan képes érvényesíteni az érdekeit", addig még a csúcson levő bürokraták is "jobban rákényszerülnek a politikai elittel és az állami bürokrácia tagjaival való jó viszony ápolására, sőt hajlamosak a mindenkori politikai elit kliensévé válni".
Mielőtt - engedve a szerző kitűnő és szenvedélyes stílusának, szemléletes példáinak - kiterjesztenénk ezeket a mindennapi tapasztalatainknak sem ellentmondó állításokat, nem árt figyelembe venni, hogy Szalai más csoportokon még nem ellenőrizte állításait. Sem itt, sem a korábbi könyveiben nem vizsgálta, hogyan viselkednek, milyen társadalmi csoportokból érkeznek a vezető mérnökök, orvosprofesszorok. Tudomásom szerint eddig nem kutatta a főpapok, a tábornokok, a magas beosztású rendőrtisztek, a bírói és az ügyészi kar jeleseinek, ezeknek a C. Wright Mills és mások számára oly fontos elitcsoportoknak a magatartását, karrierútjait sem. Arra sem vállalkozott, hogy mások elit csoportok kutatása során gyűjtött ismereteit az általa szerzett ismeretekkel összehasonlítsa.
Óvatosságra int az is, hogy a kivételekről nem esik szó a könyvben. Ez összefügg azzal, hogy Szalai itt is alkalmazza kedvelt módszerét: asszociációs készségünket megmozgató szövegekben, történetekben vonja össze a tipikus vagy annak tűnő mozzanatokat. Egy jellemző példa: "A bürokraták gyermek- és ifjúkorukban nem álmodtak fényes vagy különleges képességeket igénylő hivatásról és nem tartoztak a rendszerformáló, rendszeralakító elitek közé sem. Szemben a technokratákkal, nem rendelkeznek tudományos igényű világ- és gazdaságképpel, mindig is jól belátható célokat tűztek maguk elé. Ugyanakkor a célokért képesek teljes energiájuk mozgósítására, a kemény, szívós, nem ritkán sziszifuszi munkára." Az ilyenfajta összevonás nem ad teret a kivételnek, nem fér bele például a paraszti családból jött, mélyen vallásos és eközben doktriner módon neoliberális bankvezér. (Ismerünk ilyet.)
További gondok forrása, hogy a kutatás elsősorban a bankárok vélekedéseit, és nem a cselekedeteit elemzi. Nem tudjuk, miféle tranzakciókat hajtanak végre, és így azt sem, hogy eközben hűek maradnak-e a gazdaságról, társadalomról vallott nézeteikhez. Ezt Szalai is érzékeli: egy megjegyzése szerint a késő kádári technokrácia számára "a szabad, önszabályozó piac elvein nyugvó neoliberális ideológiája valóban csupán ideológia. A valóság a gazdasági hatalom növekvő koncentrációja, a kartellezés, a piac ellenőrző szerepének korlátozása." Az értékelésnél nem feledkezhetünk el arról, hogy Szalai alig járt és igen veszélyes terepen dolgozik. A bankokat, bankárokat, a pénzt mindig is övező titokzatosság különösen nagy a szocializmus utáni világban. Az államilag gerjesztett vagy éppen csillapított bankhisztériák, a botrányok, az ismeretlen eredetű pénzek el- és feltűnésének világában még a vélekedések összegyűjtése sem mentes a kockázattól.
Különösen óvatosan kell fogadnunk a szerző azon állítását, hogy "A bankvilág - és a gazdasági elit - mintaadója a technokrácia". A bankvilágon belül is akadt két csoport, a yuppie-k és a bürokraták, akikről éppen Szalai Erzsébet mutatta be, mi mindenben nem követik a technokratákat. Arról pedig, hogy a gazdasági vezetők más csoportjaira hogyan hat a technokraták viselkedése, életmódja és értékrendszere, szinte semmit nem tudunk meg a könyvből.

Az értelmiség árulása

A késő kádári technokrácia, főként e csoport krémje azért is szerzőnk állandó és élénk érdeklődésének tárgya, mert ők értelmiségiek is. Életük valamely szakaszán kutatóintézetekben dolgoztak, vagy szakcikkek, könyvek írásával jelezték, hogy az írástudók közé sorolják magukat. Szalai résztvevő megfigyelőként régóta regisztrálja és elemzi e csoport tagjainak sorsát, viszonyukat két másik értelmiségi csoporthoz - amelyek életében, akcióiban viszont Szalai Erzsébet bátor és cselekvő résztvevő volt. Ez is magyarázza, hogy a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség sorsa, viszonya a technokrata elithez Szalai számára nem csupán szakmai, de életkérdés is.
Az itt közölt írásaiban nem vesz tudomást más értelmiségi körökről és irányzatokról, ezzel akaratlanul túlértékeli e csoportok súlyát és jelentőségét. Mint Elek István megjegyzi, "mindaz, amit ő itt a hazai kulturális elit jellemzéséül bíráló éllel előad, valójában a baloldali liberális elitről szól, és nyilvánvalóan nem vonatkozhat például a kulturális elit konzervatív beállítottságú részére. Amely attól függetlenül, hogy ebben az esszében egy árva hang sem utal rá, természetesen még létezik."
A három balliberális értelmiségi csoport határainak vagy akár csak kontúrjainak a megvonása nem könnyű feladat. A demokratikus ellenzékbe Szalai valószínűleg az állásukat vesztett, a kollektív akciókban folyamatosan részt vevő, a politikai rendőrség által figyelt, sőt zaklatott értelmiségieket sorolja. Az új reformer értelmiség a "döntően állami kutatóintézetekben foglalkoztatottakból" áll, a késő kádári technokrácia pedig az állami, sőt a pártapparátus reformokra és az ellenzéki ideológiákra fogékony tagjaiból rekrutálódik. Ha rekonstrukciónk sikeres, akkor azt is meg kell állapítanunk, hogy az így képzett csoportok empirikus vizsgálata még utólag sem egyszerű feladat. Már a nyolcvanas években is jelentős csoportközi mozgásokat figyelhettünk meg, miközben igen jelentős volt azoknak a száma, akik egyszerre több csoportba is tartoztak. B. Tamás például vezető kutató és tudós volt egy akadémiai intézetben, s közben álnéven publikált az illegális Beszélőben. A csoportközi áramlások 1989 után tovább erősödtek. S. György például előbb kutató, majd magas állami és bankvezetői tisztségeket tölt be a kommunista rendszer utolsó időszakában és a szabad választások utáni első években. Később egy magánbank vezetője, újabban megint a központi bank meghatározó figurája.
Mennyiben voltak ezek az elmosódó határú csoportok a kommunista rendszerbeli elit részei? A késő kádári technokráciát Szalai a vezető rétegen belüli verseny egyik résztvevőjének, ellenelitnek tekinti. A politikai rendőrség által figyelt vagy éppen üldözött peremértelmiségiekről vagy a kutatóintézetek beosztottjairól viszont aligha állíthatja, hogy a vezető réteg tagjai voltak. Szalai itt visszavált Bibó István meghatározására és a demokratikus ellenzék vagy a kutatóintézeti értelmiségiek növekvő informális befolyásából, a mintaadásból eredezteti elitcsoport mivoltukat: "A késő kádári technokrácia a demokratikus ellenzékben és az új reformer értelmiségben saját ideológusait véli felfedezni."
Több helyen olvashatunk a könyvben a késő kádári technokrácia és a másik két csoport látens szövetségéről. Ezekkel az állításokkal az a gond, hogy szövetséget csak szervezetek, pártok stb. köthetnek, társadalmi csoportok aligha. (Lásd a lenini, sztálini állítást a munkás-paraszt szövetségről és a hozzájuk csatlakozó haladó értelmiségről.) Szalai ott is szervezeteket, zárt intézményeket lát, ahol azok nincsenek. Laza csoportok tekintélyes tagjainak átmozgásai, üzengetései, beszélgetései, senkire nézve nem kötelező egyetértései merőben mások, mint a szervezetek közötti megállapodások.
Szalai egy további fontos tétele kifejtésekor ugyancsak zárt, szervezett, központilag vezérelt csoportként írja le a demokratikus ellenzéket. A csoport, hogy növelje a (korábban ugyancsak baloldali elkötelezettségű) késő kádári technokrácia feletti befolyását, elfordult a marxizmustól, elvesztette, elfeledte szolidaritását a munkásosztály, a társadalom elesettjei iránt: "A társadalmi ellenelitekkel való szövetség igénye a marxizmusnak való hátatfordítás egyik tényezője." A könyvben fel sem merül, hogy téves feltételezései, hibás tételei miatt fordultak el értelmiségiek, külön-külön, a marxizmustól.
Szalai interpretációjában a demokratikus ellenzék már 1989 előtt testületileg vétkezett - mindaz, ami később történt, már csak ennek következménye. A volt ellenzéki csoport korábbi befolyását hatalomra váltotta. A csapat (a maffia?) tagjai fontos állami- és pártfunkciókat töltenek be, a kulturális élet pénzforrásai felett rendelkeznek, elosztják a pozíciókat. Az új rendszer kiszolgálóivá válnak. Eközben folyamatosan romlik e csoport szellemi teljesítménye is: "A hatalom iránti vonzódás és a baloldali elkötelezettség gyengeségének kettős szociálkulturális öröksége a beérkezettség állapotában a kritikai szellem és a kreativitás jelentős gyengülését eredményezi. Nemcsak arról van szó, hogy hőseink nem teszik kritika tárgyává a liberális demokráciák alapintézményeit, és ezzel lemondanak a kiépülőben lévő rendszer átfogó reflexiójáról. Magukon az alapintézményeken belüli alternatívák keresése is elmarad."
Számos alkotó értelmiségiből lett propagandista vagy elvtelen pénzvadász. A türelmetlen általánosítást mégsem tudjuk elfogadni. A kommunista pártközpontok írócsoportokat, értelmiségi irányzatokat képző és értékelő kultúrpolitikai határozataira emlékeztető sommás állítások ugyanis nem pótolják a fontos értelmiségiek életművének alapos elemzését. Ehhez azonban fel kellene adni a csoportok viselkedéséből levezethető egyéni magatartás fikcióját, elmélyült, szakszerű szövegelemzéseket kellene folytatni stb.

Minden létező kérlelhetetlen kritikája

Ismertetésünk elején feltettük a kérdést, miért jó egy kötetben újraközölni ezeket az írásokat. Az eddigiek alapján elsősorban azért, mert jól mutatják, mivel foglalkozik, milyen eszközökkel dolgozik a hazai baloldali értelmiség egyik reprezentánsa. Szalai baloldalisága, a szegények, elesettek iránti elkötelezettsége mindenképpen tiszteletet és figyelmet érdemel. Igyekeztünk bemutatni azonban, hogy elhamarkodott állításait, kiforratlan módszereit és fogalomkészletét csak részben ellensúlyozza érzékenysége, az új jelenségek észlelésében tapasztalható erős intuitív képessége.
A magántulajdonon alapuló új rend kiépülése, a jóléti rendszerek leépítése időszakában aligha meglepő, hogy újraéled a rendszer baloldali kritikája. Az államszocializmus bukása, a kibucok, szövetkezetek, kommunák és más önszerveződési formák, vagy a szociáldemokrata jóléti modell válságának évtizedeiben azonban, csak hosszú és fáradságos munkával építhető újjá a megtépázott baloldali tradíció. Ez nagyfokú türelmet és beleérzést kíván minden baloldali értelmiségi teljesítményének értékelésekor.
Miközben továbbra is nagy érdeklődéssel várjuk Szalai újabb interpretációit, ismertetésünk végén mégis egy általa is kerülendőnek ítélt folyamatra hívjuk fel a figyelmét. A "minden létező kérlelhetetlen kritikája" közben (talán éppen a baloldali világnézet pillanatnyi állapotai miatt) számos helyen, szándékai ellenére felértékeli a kommunista rendszer utolsó évtizedének állapotait, teljesítményeit: "Jelenleg kom-paratív előnyeink leépítése folyik. A piaci kapcsolatok túlszabályozottságát a kontrollálatlanság és a bizonytalanság váltotta fel. A szerződésről, a piaci alkuról tanultak kezdik érvényüket veszteni, egyre inkább a nyers erő diktál. Az oktatási rendszer átfogó reformja helyett annak lepusztítása történik."
Remélem, még emlékszünk néhányan arra a nyers erőre is, amelyik megnyomorította életünket.

Jegyzetek

1 * C. Wright Mills: Az uralkodó elit. Gondolat, Bp., 1962.
8. old.

2 * Bibó István: Elit és szociális érzék. Bibó István összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközy Mátyás. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) kiadása, 1981. 2. kötet, 339-340. old.

3 * Lásd például: The Transformation of East-European Elites Research Reports 4. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, 1996. Kiadó: Lengyel György. Szelényi Iván: Circulation of Elites in Post-Communist Transitions. Working Paper Series No. 3, University of Michigan, Advanced Study Center, International Insitute.

4 * Szalai Erzsébet: Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Pesti Szalon, Savaria University Press, 1994. 206. old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu