Címeres furcsaságok ^[*]

________________

 

A jó kertész örül, ha a szomszéd kertje is virul. Kész együtt ápolni, védeni a közös mezsgyét, irtani a gyomot. Itt meg is állhatunk a metaforával. Valóban örömmel vettük kézbe a Rodové erby na Slovensku című szép kötetet, amely tavaly jelent meg Jozef Novák szlovák történész gondozásában. Hát nem öröm, hogy szomszédaink velünk együtt ápolják a közös múlt emlékeit, a magyarországi nemesi címerek egy gyűjteményét, amelyet 1879-ben Kubinyi Miklós történész állított össze a Thurzó-család pecsétgyűjteménye alapján? De az, ha nem is maradéktalan.
      Örömünket lehűti a rengeteg fonetikus névátírás. Furcsállva olvassuk: Caki Stefan, Dörfi Tomás, Illeshazi Stefan, Hosutóty Stefan, Pázman Peter. A Batán név olvastakor első meglepetésünkben a cipőgyárosra gondoltunk, s csak a szöveg olvasása vezetett rá, hogy az ugyancsak neves Batthyány famíliáról van szó, akinek nevét még a bécsi kancellária finnyás írnokai is Batthyány-nak másolták. A legzavaróbb a Rákoci névátírás, annál is inkább, mert a szerkesztő a megváltozott magyar helyesírási szabályokra hivatkozik, hogy a magyar akadémia rég eltörölte a cz-t. Igaz, de nem a tulajdonnevekből, különösen nem a közös múltunkban oly kiváló szabadságharcos Rákóczi családéból. Határozottan perelnünk kell tehát ez esetben egy ékezetért és egy betűért, általában a tulajdonnevek korrekt írásmódjáért. A szerkesztő a szlovák akadémia helyesírási szabályaira hivatkozik. Ezeket pontosan nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy minden nemzet történelmi alakjainak nevét abban a formában veszi át, ahogyan a tulajdonosa használta, s a latin betűs nyelvek nemzetközileg elfogadott szabálya szerint névátírásoknál az illető nemzet fonetikáját fogadják el. Így írjuk mi Masaryk (nem: Maszarik), Havlicek, Novomesky, Tiso nevét a cseh és a szlovák helyesírás szerint, és így kívánjuk ezt a magunk neveinél is. Mi Leos Janáceket írunk, és a legkevésbé sem tapsolnánk, ha szomszédaink Vojtech Bartokról, Andrey Adyról, Stefan Secianskyról, a Kredit című antifeudális mű szerzőjéről emlékeznének meg.
      A szerkesztő átírási módja nem is következetes. A Cáki, a Dörfi mellett Herbenstein-t, Morgenthaler-t, Rosswurm-ot, Pitschhoffer-t ír. Miért nem Pichófer és miért Batán? Diszkrimináció vagy kebelbarátság?
      Örömünket még jobban lerontja az egykori magyar családnevek szlovákosítása. A Perényiből Perinsky, a Szuhayból Suchansky, a Rutkayból Vrutocky, a Palugyaiból Paludzsky, a Gyürkyből Durkovsky lett. A szerkesztő arra hivatkozik, hogy a szlovák irodalom ilyen formában használja a nevet, sőt, arra is akad adat, hogy a család egyik-másik tagja így is írta a nevét. E gyakorlatban különösen kirívó a helységnevekből képzett személynevek átírása. Ahol ugyanis az alapul szolgáló helységnévnek korabeli vagy mai szlovák megfelelője van, ott a szerkesztő „anabaptizált”, újrakeresztelt. Így lett a Szent-Iványiból Svätojánsky, a Szentkeresztiből Svätokrizsky, az Árpáddal jött Divék nemzetséghez kapcsolódó Újfalussyból Novovesky, a Magassyból Horeniczky, mert hiszen - olvashatjuk - a Magassyak Pozsony (Bratislava) megyében éltek, és nyilvánvalóan a vágbesztercei járásban lévő Horenice helységről vették a nevüket, így (?) lettek Magasy, majd Magassyak. Kicsit nyakatekert okoskodás. Node hogyan lett a Péchy családból Pecovsky?
      Még egyszer hadd hangsúlyozzuk: a név személyes tulajdon, használata személyi jog, a történelmi valóság és a személyi jog sérelme. nélkül nem lehet utólagosan „nacionalizálni”, a magyarok esetében sem, hiszen a kiadvány a német és egyéb neveket eredetiben meghagyja. Mi magunk utasítanánk el azt az abszurditást, ha valaki Bognár Jánosnak keresztelné el Ján Kollárt, a szlovák nyelvújítót, Király Janinak Janko Král-t, a forradalmár költőt. Agyagos Andrásnak Andrej Hlinkát, a néppárti pap-politikust, Újhelyi Lászlónak Laco Novomeskyt, a jeles szlovák írót. Nem nevezzük Patak Sebestyénnek Sebastian Bachot vagy (Csirke Györgynek Georg Händelt, és meghagyjuk Herman Ottónak neves természettudós politikusunkat, és Goldberger Leónak a textilgyárost, ha már ők ragaszkodtak ősi nevükhöz. És nem örülnénk, még ha nem állnak is közel szívünkhöz, ha Fehérváry Gézát Weissenburgnak, Belohradskynak, Tisza Istvánt Stephan Theiß-nek, Tisa-nak, az említett Péchyeket Fünlkirchnernek vagy Kolozsvári Grandpierre Emilt Kluzsky-Grandpierre névre (hiszen a francia maradhat) fordítanák szomszédaink.
      A legkevésbé pedig az indítékkal és tendenciával érthetünk egyet. Amikor az alig torzított Sentpéteri Ján névnél megakadt a szemünk, és beleolvastunk az indokolásba, megnyugodtunk: az csak időleges maradiság. Ha a kutatás a jövőben kimutatja, hogy Szentpéteri Szlovákiából származik, akkor Svätopeterskynek fogják majd nevezni. És miért ne mutathatná ki ezt a buzgó kutatás? Hiszen a borsodi Szentpéteriek gyakran jártak Szepesbe, Sárosba, nem is sejtvén, hogy Szlovákiában járnak, ott szerezhettek pénzen, kártyán birtokot, feleséget, akár gyereket is. Akkor pedig logikusan Svätopetersky a nevük. És mi elmondhatjuk, hogy Alexander Petrovic kedves versében Sväitopetersky így intette a Mederskyt (van-e ki a nevet nem ismeri?): „Karol, vigyázz! Kedved majd követendi gyász.”
      A tendencia elég világos: az egykori nemesi családnevek, a magyar vagy elmagyarosodott családnevek szlovákosítása, illetve reszlovákosítása. Hiszen az indokolás úgy hangzik, hogy ezek egy részénél már most kimutatható, más részénél a jövőben bizonyítható lesz a szlovák eredet, a szlovák kapcsolat. A magyarosítás hatására bekövetkezett névváltoztatásoknak, úgymond, nincs kötelező érvényük a mai újrafogalmazásukkor. Szerintünk: van. Eltekintve attól, hogy az egykori felvidéki nemesség egy része magyar etnikumú volt, a közép- és újkorban a 19. századig valamennyien egységes Hungarus-ok, a natio Hungarica - a nemesi „nemzet” - tagjai voltak. S ha utóbb sokan elmagyarosodtak, és a magyaros nevet használták, akkor ezért lehet bírálni, szidni, kiközösíteni őket, de személyes tulajdonukként használt nevüket elkobozni, utólag, engedélyük nélkül megváltoztatni nem szabad, különösen történésznek nem.
      Hogyan is állunk ezzel a visszakereszteléssel? Amíg a régi Magyarországon e birtokos nemesek kizsákmányoltak, elnyomtak, erőszakoskodtak - addig magyarok voltak. Most, hogy kihaltak, letűntek, már szlovákokká válnak? A deres, a robot, a dézsma, a nemzeti és az osztályelnyomás a magyaroké - a név, a címer, a kastély, a műemlék a szomszédainké? No erre már ugyancsak csóválná a fejét Mikszáth Kálmánunk, azaz Koloman Miksát, aki pedig igencsak kedvelte a szlovák atyafiakat. „Ejnye, amice, ez már csak plusquam dialectica! Ha viszitek a nemeseinket, vigyétek a derest is, a robotot is, és akkor nem mi nyomtuk el a szlovák jobbágyot, hanem ti a magyart. Ha megettétek a fácányt, aki nagyon ízes pecsenye volt, akkor bizony nyeljétek le a békát is, aki nagyon keserű falat.”

[*] Élet és Irodalom, 1981. február 21. 9. old.

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Külhoni kistükör < > Lukács-viták