Külhoni kistükör ^[*]

________________

 

Ahány ország, ahány cég, annyi tükör. Rólunk, a múltunkról, a nemzeti karakterünkről. Az egyik csiszoltabb, hízelgőbb, a másik torzítóbb - lehet válogatni közülük. Persze, hogy a csiszoltabbakat kedveljük- ki akasztana lakása falára egy vurslibeli torztükröt? -, megértem, hogy közíróink jó része is a mívesebbet-kedvesebbet válogatja. Az újságok „hírünk-a nagyvilágban” rovata is a nemesen, bátran, ügyesen visszapillantó, az elismerés fényét sugárzó képet kedveli. Mégis elgondolkoztató: ilyen egyértelmű volna a jó hírünk? Vagy ennyire a fogyasztó ízléséhez szakosodott volna a tőkés tükörgyártás?
      Az én tapasztalataim kevésbé kedvezőek. Tükröm Nyugat-Németországban készült, de nem „made in Germany”. Különböző nemzetiségű történész-kollégák, diákok, írások véleménye foncsorozza. A válogatásban valószínűleg nem tudtam teljesen elkerülni a szubjektivitást, a szándék mindenesetre puritán volt és valóságigényes: hallgassuk meg türelemmel a történelmi helyünket, tetteinket illető kritikákat, elmarasztalásokat is.

*

      Kezdjük a történelmi forrásokkal, hiszen időm jó részét a halottakkal töltöttem. Német követi és konzuli jelentések a századforduló idejéből, Bécsből és Budapestről. Bizonyos fokig meglepetésként hatnak, nem az alaposságuk és jólértesültségük, hanem a hűvös, racionális elismerés mellől és mögül kisugárzó ellenszenvük miatt. Azt régtől tudjuk, hogy az európai magas politikában és a közvéleményben a szabadságharcos, nemesen gondolkodó és huszárosan bátor magyarságkép fokozatosan elhalványult, a 48-as honvédet és a joviális táblabírót a lovaglóostoros szolgabíró szorította ki. Azt azonban nem tudtam, hogy a vezető réteg politikai és erkölcsi züllésének folyamatát milyen oknyomozó szenvedéllyel és ellenérzéssel követték nyomon már a századvég német diplomatái is. Monts gróf, budapesti főkonzul, 1893 decemberében 32 oldalas jelentést készített „a magyar jellemről”.
      Talán sehol sem olyan erős a hazafiság köpenyébe burkolt sovinizmus, írja, mint Magyarországon. Pedig a magyarok külön, egyenként, többnyire megfontolt, toleráns politikusok. De együtt, klubban, gyűlésen rájuk sem lehet ismerni: Senatores boni viri, senatus mala bestia. A megfigyelőnek az az érzése támad, hogy mintha együttesen egymásra akarnának licitálni a sovénségben. Sokat hangoztatott hazafiságuk magamutogató gesztus, sovinizmusuk szűk látókörű, elbizakodott provincializmus. Amint egykoron a „táblabíró” csak a megyei világot ismerte, úgy a mai - századvégi - átlagpolitikus számára mindaz, ami a háromszínű határcöveken túl fekszik: Hekuba. Az európai erőviszonyokat illetően az erőtudatból fakadó elbizakodottság tölti el, a reális veszélyeket lebecsülő illuzionizmus és naivitás.
      Mindez nem ritka vélemény. Tíz évvel később, 1903 decemberében, Below főkonzul így ír. „A külföld úgy tudja, hogy Magyarország a hősiesség, a szabadságszeretet és a hazaszeretet országa, lakói pedig félelem és gáncs nélküli lovagok. Akinek azonban van alkalma a magyarok politikai magatartását közelről megfigyelni, az semmiképp sem erősítheti meg ezt a felfogást. Éppen ellenkezőleg, a magyar, ami politikai törekvéseit illeti, nem őszinte... bátorsága nyomban eltűnik, mihelyt komoly ellenállásba ütközik, amit aztán nagyhangú szólamokkal takar el.” Ilyenformán az önállóság követelése üres jelszavakká silányul. Hová viszi a magyarokat „az őszintétlenség, a hetvenkedő nagyzolás és a kicsinyes intrikálás politikája”? Meggyengítik a Monarchia hatalmi helyzetét, saját országuk gazdasági alapjait, és mindinkább elvesztik a külföldi közvélemény rokonszenvét.
      Nem volna különösebben nehéz a porosz junker diplomaták jellemzését és érvelését konzervativizmusukra, fejlett nacionalizmusukra hivatkozva elhárítani, csakhogy ezzel állításaik valóságértékét nem nagyon cáfolnánk. Még azzal sem, ha gondos forráselemzéssel kimutatnánk, hogy jellemzésük csupán a magyar vezető rétegre, a mágnás és dzsentri politikusgárdára vonatkozik. A nemzeti sztereotípiák természetrajzához tartozik, hogy nem tesznek különbséget réteg és réteg között, hanem általánosítóak. A külföldi tükörképet többnyire az uralkodó osztályok, a döntéshozó rétegek értékrendje, magatartása határozza meg, amint ez a mi esetünkben az első világháború alatt, a békerendezés idején és a következő negyedszázadban történt. Az is tény, hogy a mágnás és dzsentri eszmények, magatartásformák alapján általánosított „nemzeti karakter” vonzása jócskán átterjedt a középrétegekre, a dolgozó osztályokra. És, úgy látszik, jóval erőteljesebb, vonzóbb vagy visszataszítóbb, de feltűnőbb volt, mint az ellenkultúra nemzetképe, amelyet radikális értelmiségiek, demokratikus hazafiak, szocialista munkások formálgattak századunk első évtizedeiben.
      A magyar politikai vezető rétegről általánosított nemzeti sztereotípia nemcsak a német diplomaták jelentéseiből tekint ránk vissza. Hasonló jellemzést fogalmaztak meg a kortárs osztrák szociáldemokraták, Renner és Bauer, a cseh demokrata Masaryk, a londoni Times szerkesztői, francia közírók és katonák, az 1919. évi béketárgyalások diplomatái is. Dehát régi dolgok ezek, azóta eltűnt a kastély és a gőg, el a dzsentri közigazgatás népelnyomó rendje. Megfordult a világ, sokszorosan megbűnhődte már e nép...

*

      Október végén Bochumban jártam, a Ruhr-vidék új egyetemén. A vezető tanár meghívott a szemináriumába, amelynek témája a felvilágosodás Közép- és Délkelet-Európában. A soros referátum az 1790 őszén tartott szerb egyházi kongresszusról szólt. Az előadó diák kifejtette, hogy a szerb nemzeti törekvések fő akadályozója a magyar kormányzat(!) és az országgyűlés volt; velük szemben a szerb felvilágosodás a bécsi udvarban lelt pártfogóra.
      Addig eljutottunk, hogy az adott időszakban magyar kormány nem létezett, s a szerb határőrvidék sem a magyar országgyűlés, sem a magyar közigazgatás fennhatósága alatt nem állott. A magyar felvilágosodás, az abszolutizmus elleni szervezett fellépés pozitív vonásait már fenntartással fogadta - alighanem el sem fogadta - a referens. Amellett pedig végképp és határozottan kitartott, hogy a szerb egyházi kiváltságok progresszív szerepet töltöttek be, hiszen a magyarok - a magyar uralkodó osztályok - voltak kezdettől a nemzetiségek kíméletlen elnyomói, a Habsburg császárok pedig a védelmezői. Sztereotípiák, amelyek egykoron eleven érdekekből, érzelmekből szűrődtek le - mára csak a megkövült csontvázuk maradt fenn.
      Nem sokkal később Mainzban tartottam előadást a 19. századi magyarországi asszimilációról. A megtelepülés-alkalmazkodás-beolvadás folyamatát több nemzedéken át tartó, több szakaszos, jórészt spontán társadalmi jelenségnek mutattam be, amelyet helyenként és időlegesen gyorsítanak, de ugyanilyen mértékben visszavetnek az elnemzetlenítő rendszabályok. Az éjfélbe nyúló vitában tanárok, kutatók, doktorjelöltek vettek részt, s tézisemet sok oldalról vitatták. Leghevesebb opponensem „idillikusnak” nevezte előadásomat, mert az- úgymond - kendőzte a legfőbb asszimiláló tényezőt: az erőszakos magyarosítást. Meglehetős tájékozottsággal sorolta el a Tisza Kálmán, a Bánffy, az Apponyi minisztersége alatt hozott iskola-törvényeket, a helynév-magyarosítást, a sajtópereket. Sohasem vitattam e tényeket, a kritika jogosságát, a dualizmus kori magyarosítás minden népre kártékony szerepét. De hát a német polgárok, a sváb parasztfiúkból jött iparosok és hivatalnokok, a bevándorolt zsidó tömegek, sőt, a magyar vidékekre költözött szlovák munkások és agrárproletárok elmagyarosodásában elsődlegesen mégiscsak a spontán tényezők hatottak.
      Izgatott annyira a kérdés, hogy a vitát a kávézás során, magánbeszélgetésben is folytatni kívántam. - Én megértem az Őn motívumait, a kiejtése után ítélve cseh vagy szlovák lehet... - Nem - mondotta opponensem-, olasz vagyok. Csehszlovákiával foglalkozom, így kerültem szembe a magyarosítással, a magyar nacionalizmussal. - Láthatóan ezt tartotta a kelet-közép-európai kisnépi együttélés kártevő Belzebubjának, amely még a spontán társadalmi folyamatokra is rányomta kénköves bélyegét. - No, és a germanizálás, a polonizálás, a ruszifikálás, a korszak más hasonló jelenségei? És akkor már beszéljünk nyíltan az 1918 utáni románosításról és szlovákosításról is, amelynek a magyarok immáron szenvedő tárgyai voltak... Az olasz fiú meghökkent, gondolkodott néhány másodpercig, aztán kivágta: akkor már mások voltak a térség fő problémái: fasizmus, világháború. (Itt zsongott fel bennem először Ady verse, elhanyagolt, véres szívünkről.)
      Bonnban egy kiváló lengyel történésszel találkoztam össze. Maga invitált szívélyesen az egyetemen tartott előadására, a Monarchia felbomlásáról. Kollégám két csoportba sorolta a Monarchia keretei közt élt nemzeteket: a lengyelek, az ukránok, a románok, a szerbek, az olaszok mindenképpen a nemzeti egyesítésre törekedtek, nem voltak megtarthatók a Monarchiában. A csehek, a szlovákok, a horvátok, a szlovének, az osztrákok és a magyarok azonban együtt tarthatók lettek volna, ha a magyar nacionalizmus, a hegemónia megőrzésének konok elszántsága fel nem bomlasztotta volna az együttélés feltételeit. Vita nem volt, a gratuláció is elmaradt. Egy pillanatig hajlottam rá, hogy felsorakoztassam a tüzérségemet, Kossuthot; Jászit, a Tanácsköztársaságot, de aztán hagytam. Néhány nap múlva, a levéltárban megkérdeztem: honnan merítette a magyarság-képét? - Iskolából, egyetemről, Prágából, Bécsből - az 1920-as évekből. Biztosított, hogy rokonszenv él benne a magyarok iránt, de megbocsáthatatlannak tartja a vezető réteg vétkét: elmulasztotta, elrontotta egy föderáció lehetőségét.

*

      Ilyen egyoldalúságok, túlzások hallatán - még ha baráti szájból hangzanak is el, vagy annál inkább - ösztönös mozdulat a védekezés, az ellentmondás. Az igazságtalanság mindig igazságkeresésre késztet. A gesztus, bármennyire természetes és érthető, gyakorta indulatos, túlkompenzálásokra vezet. Jó volna egyszer már elkerülni a túlkompenzálás két végletét, a magyar vétkek bíborba öltöztetését és általános emberi magatartások, reakciók magyar bűnként világgá kiabálását. Tudhatnánk már, sose vezetett jóra „dölyffel fölrúgni, hogyha bánt és nem ért meg, a világot”. És nem kevésbé bizonyult károsnak a „világ megértése” címén, kívülállóként fölrúgni a magyar világot. Túlzás volna mint tüzes pallost forgatni a vádat: és ti?, a ti nacionalizmusotok, önzésetek?, a ti történelmi hibáitok? Jó volna már egyszer a nacionalista megbélyegzés veszélye nélkül védhetni a magunk igazát, akkor is, ha az igazság nemzeti érvényű. És ugyancsak jó volna a hazafiatlanság vádja nélkül megmondhatni a mások igazát, az önostorozás - a „flagellánsság” - vádja nélkül szembenézni múltunkkal, valóságos hibáinkkal.
      Sokat tűnődtem azon, hogy mennyiben valósághű és mennyiben torzító az a kép, amelyet lengyel, német, cseh, szlovák és más kollégáink tárnak elénk. Mi volt a sajátos részünk, az egyedileg felróható hibánk, a közép- és kelet-európai kis népek történelmi együttélésének megzavarásában.
      A magyar társadalom nagy része 1918 előtt, a befejezett múltban és az utána következő félmúltban, nacionalista volt, illetve az uralkodó nacionalizmus befolyása alatt állott. Nemzeti nagyságról, Mátyás birodalmáról, utóbb Nagy-Magyarországról ábrándozott - amibe, persze, belejátszott a teljes önállóság, az önrendelkezés lefojtott vágya is. Nincsen ebben semmi különös magyar sajátosság, nem volt ebben különbség köztünk és szomszédaink között. Valamennyien hajdan-volt vagy sosemvolt birodalmak „helyreállítására”, nemzeti hegemóniára törekedtek a maguk térségében. Valamennyien voltak vagy lettek elnyomók, ha államnemzeti pozícióba kerültek. Ha bíráljuk a nemzeti öncélúságot, a hatalomvágyat, a nemzeti elnyomást, tegyük ezt egyetemes és egyenlő mércével. Bármilyen paradoxul hangzik is: perelnünk kell a nemzeti elnyomás megítélésének egyenjogúságáért.
      A magyar vezetőrétegek nacionalista önzésükben, igaz, sokszor akadályozták a régió kis népeinek közeledését, szövetkezését. De hát ebben sem állunk egyedül. Amint lengyelek, románok, csehek, délszlávok, úgy haladó magyarok is kívánták, hirdették a szövetkezést, persze, többnyire elnyomott pozícióban, gyengeségünk tudatában. Hogy aztán hatalmi helyzetben, kedvező csillagállásban elvessék a föderációnak még a gondolatát is. Az 1867. évi kiegyezést sok negatívum terheli, egyebek között a cseh „kiegyezés”, majd a horvát trializmns ellenzése. De az 1918-1919. évi újjárendezés - a Monarchiával szemben kimutatható minden előnye ellenére - ugyanebben a szervi hibában szenved: a nagyhatalmi érdekeknek alárendelve a térséget, megakadályozta a kis népek összefogását, megbékélését.
      Ami az elfogult kortársak és a sztereotípiáktól befolyásolt utókor bírálatában ezeken túl megfontolandó, valóban sajátos történelmi vétség - az a realitásvesztés, az ön- és közveszélyes illuzionizmus, az önhittség volt. A vezetőréteg egy része elhitette, hogy a nemzet elég erős a függetlenségre is, az uralkodásra is, az elnyomókkal és az együttélő elnyomott nemzetekkel szemben is. Provinciális szűklátókörűség volt a hatvanhetesek, a horthysták, a kormánypártiak illúziója is, hogy egy nagyhatalom árnyékában, szolgálatában tartósan dacolni lehet a történelem mélyvízi áramlásával. A sajátosság nem a kelet-közép-európai kisnépi nacionalizmus volt, amely polgári, sőt plebejus változatában is rugalmasan alkalmazkodott a helyzet- és rendszerváltozásokhoz. Hanem a magyar nacionalizmus konzervatív szociális töltése, földbirtokos, dzsentri és úrhatnám polgári bázisa, amely nemcsak hogy rosszul mérte föl a nemzetközi erőviszonyokat, de merev osztálykötöttségei miatt a felismert erőváltozásokhoz sem tudott alkalmazkodni. A magyar nacionalista vezetőréteg úri osztálygőgje pedig nemcsak nemzeti ellenállást, hanem szenvedélyes plebejus indulatokat is kiváltott az együttélő nemzetiségekből, és az elmarasztaló karakterképet rögzítette az európai politikai közvéleményben.

*

      A racionális oknyomozás számára talányosabb annak megfejtése, hogy a negatív nemzetkép miért konzerválódott mind a mai napig? Nem újkeletű ez a kérdés sem. E hasábokon magam is érintettem egy magyarázat-lehetőséget. Az európai közvélemény valószínűleg az első világháború előtti évtizedekben volt a legfogékonyabb a nemzetiségi kérdés iránt, amikor kontinensünk keleti, dél-keleti részén még nem zárult le a nemzeti államalakulás kora, amikor a határok még nem voltak megváltoztathatatlanok. Utóbb a két világháború és a fasiszta népirtás sokkhatása mellett már eltörpültek, elfakultak olyan jogtiprások, amilyenekért Tiszát és Bánffyt a vádlottak padjára ültették. Ez a meggondolás rokonságban áll Ady magyar fátumával, legfeljebb fél évszázad konkrét tapasztalataival racionalizálja azt: „Sebeink megújulhattak százszor. / Úgy adta az Élet: / Támadtak a magyar sebeknél /Mindig tüzesebb kelevények... / Úgy licitált ránk, mint vásott, / Kegyetlen uzsorás: a más sors. ”
      Bizonyos, hogy mi magunk sem tettünk eleget egy önérzetesen önbecsülő és bátran önvizsgáló - a túlkompenzálás két végletét ellensúlyozó-egyensúlyozó - nemzetkép kialakításáért. Ámbár a történettudomány könyvsátrában szaporodnak az olyan kiérlelt munkák, mint a nagy szintézis négy vaskos kötete (éppen 1870-től 1945-ig), mint a nemzetté válás konfliktusait több oldalról elemző vagy a hazai polgári fejlődést egyetemes összefüggéseiben vizsgáló művek. Ez a nemzetkép azonban még fiatal, mondhatjuk: serdülőkorú. Itthon sem túlságosan ismert, külföldre pedig - talán valutáris nehézségek miatt- elég ritkán és rendszertelenül jut el.
      Külföldi könyvtárakban mindig megnézem a Hungarica címszót. Az „ungarische Geschichte” katalóguscédulák eléggé lehangoltak. A bonni egyetem kelet-európai tanszékén mindössze három 1945 utáni hazai munka kartonját találtam meg, nem is reprezentatív munkákét. Az a helyzet, szabadkozott a tanszék vezetője, hogy mi csupán orosz és lengyel történelemmel foglalkozunk. Sem a tanári kar képzettsége, sem anyagi eszközeink nem teszik lehetővé a szélesebb áttekintést... A könyvállományban azért szomszédaink mindenütt jobban vannak képviselve. Statisztikai felmérést nem végeztem, de szúrópróbáim hihetően tanúsítják, hogy hasonló nagyságú országok nálunk mozgékonyabbak, találékonyabbak és főként rendszeresebbek a könyvterjesztésben, a kulturális propagandában. Legalább tudják, mit akarnak, és akarják azt, amit tudnak.
      Nemzedékeken átörökölt, az értelmes ismeretszerzés előtt bevésődött sztereotípiákat, véleményeket, tudom, nagyon nehéz elmozdítani. Valószínűleg újabb nemzedékek kellenek hozzá. Tárgyszerű érvelés, tudományos dokumentáció és személyes tapasztalat - akár intellektuális élmény - persze mozdíthat, változtathat megkövesedett véleményeket. Erre is van történelmi példa, sőt, valamelyes szabályosság. Magunk is tapasztalhattuk, hogy a magyar sors Kelet-Európa vagy Európa történelmének integráns részeként való felmutatása megragadhat olyan külföldi szakköröket - éppen a tükörműveseket -, akik az érdek vagy az érdeklődés hiánya miatt eddig látókörükből kihagytak, esetleg a régi nemzetkép alapján elkönyveltek bennünket.
      Érv kell és türelem. Egy évszázad tapasztalataiból leszűrt bizakodás: Isten és a történelem malmai, ha lassan is, de őröltek.

[*] Élet és Irodalom, 1981. január 24. 5. old.

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Ferenc József hálószobája < > Címeres furcsaságok