Szétszakadt nemzedék ^[*]

________________
Mihancsik Zsófia beszélgetése Hanák Péterrel

 

A Ragaszkodás az utópiához című könyvedben már megkísérelted föltárni saját életed és identitásod kulcspontjait, azoknak a változásoknak a jelentőségét, amelyek külső és belső kényszerek hatására történtek benned. De hogyan lehet elhelyezni a magyar történelemben azt az értelmiségi generációt, amelyhez tartozol, s amely 1945-től 89-ig meghatározó szerepet játszott, sőt játszik sok szempontból máig, hiszen habitusuk, mentalitásuk, erkölcsiségük sok mai jelenségre is magyarázatul szolgálhat.
      Nem szeretnék sem kritikusa, sem fogadatlan prókátora lenni saját nemzedékemnek, de egyrészt átéltem ezt a fél évszázadot, és megvannak róla a magam reflexiói, másrészt a szakmám is kényszerít, hiszen a történész feldolgoz, értékel, újraértelmez, és itt kétségkívül nemcsak személyes élménnyel, hanem történelemmel van már dolgunk. Ez a generáció is, mint mindegyik, nem pusztán korosztályi tömörülés; közös ethosz, érzelem, stílus, eszmények és ízlések kötik össze a generáció tagjait, és azoknak a szituációknak a sora, amelyek irányítják, magukkal sodorják őket: Volentem fata ducunt, nolentem trahunt -- aki maga is akarja, azt vezeti a sors, aki nem, azt vonszolja. A mi nemzedéki tömörülésünk a második világháború előtti és alatti években alakult ki. Ez abszolút mértékben meghatározó, egyértelmű szituáció volt, kiélezett, világos frontvonalakkal, s így a köztük való választás is csupán alternatív: fasizmus vagy antifasizmus. Ezen belül mindkét csoport többrétegű volt: az elsőbe az erős jobboldali nacionalizmustól kezdve a diktatorikus, náci- vagy nyilas fasizmusig minden belefért, a másodikban a polgári antifasizmustól a polgári és kommunista ellenállásig demokratikus és nem demokratikus eszmék fonódtak össze. Az antifasiszta táborba tartozók -- akár üldözöttek voltak, kommunistaságuk vagy zsidóságuk miatt, akár Márai-típusú, igazi polgári értelmiségiek, akár a ma népieseknek nevezett baloldali orientáltságú, parasztságból feltörekvő értelmiségiek -- közös vonása az volt, hogy képesek voltak átérezni az új korszak szükségességét. Ami azért ritkaság, mert a kortárs igen gyakran nem tudja, hogy milyen korban él: nem látja a főbb mozgásirányait, nem érzi a súlyát. Erre a generációra nem ez volt jellemző.
      De abban nyilvánvalóan volt különbség köztetek, hogy milyen morális tapasztalatokkal érkeztetek el 45-ig. Mást jelentett a Horthy-korszak is, a fasizmus is azoknak, akiknek először csak az életlehetőségeire, később az életére támadt ez az időszak, mint azoknak, akiknek csak az erkölcsi érzékét vagy a világnézetét hívta ki, illetve a háborús helyzetből fakadó szenvedéseket okozott. Nem mindegy tehát, hogy valaki megalázottan és megtörten, az állati létből jutott el az új korszakhoz, vagy saját ellenállása által megerősített erkölcsi tartással.
      Ez így van. És az is igaz, hogy a 45 utáni helyzetben, mikor a nemzedéket már nem tartotta össze a háború, a fasizmus, a másik tábor győzelmével való teljes azonosulás, különböző reakciók születtek. 45 volt az első választóvonal. A nemzedék megoszlott: kisebb részben a bosszúállókra, akik az elszenvedett sérelmeket akarták megtorolni, és az új világ megteremtését csak terrorral tudták elképzelni, aztán a kiegyezőkre, kiegyenlítőkre, akik azt mondták, hogy az új világ nem kezdődhet bosszúállással, csak megértéssel, végül azokra, akik a múltban egyáltalán nem, csak a jövőben gondolkoztak, az új világ megteremtésének lehetőségében. Volt bizonyos messianizmus ebben a nemzedékben, s minden messianizmus velejárója az ítélet is, az új világba vetett hit is. Én a középső csoporthoz tartoztam, noha okom és alkalmam is lett volna a bosszúra. Valószínűleg alkatilag nem voltam rá alkalmas. Szétszakadt tehát a nemzedék, de a múlt egészen 1953-56-ig összekötő kapocs maradt. Az igazi választóvonalak akkor alakultak ki a nemzedékemben.
      Mégis, amikor 89 után már nyíltan lehetett értékelni mások múltbeli ténykedését, még mindig szempont volt a korosztályod megítélésében, hogy az 1950-es években ki hogyan viselkedett: ki volt hithű kommunista, ki állt be a pártot szolgálni, ki volt hajlandó tönkretenni azokat a kartársait, akik másként gondolkoztak erről, és ha nem kívántak is hős ellenállóként börtönben meghalni, legalább visszavonultak, és hallgattak. Jelentős, mondhatnám én is, vízválasztó különbségek derültek ki.
      Igen, az előbb állítottakkal szemben el kell ismernem, hogy noha mi, kiegyenlítők nem tartoztunk a bosszúállók közé, de a párt, amelyhez csatlakoztunk, ököl volt, ott nem lehetett lagymatagnak lenni, mert akkoriban a langyosság a szolidaritás, a lojalitás felrúgását jelentette. Tehát a diktatorikus, elnyomó intézkedések meghozatalában mi is részt vettünk -- még akkor is, ha a részvételünk gyakran csak a végrehajtásra vagy a puszta helyeslésre korlátozódott --, és kétségtelen, hogy a sértettekben ez maradt meg. Egy kedves barátommal, Deák Istvánnal volt erről a kérdésről vitám. Én azt mondtam, hogy mikor 45 után meggyötörve hazajöttem, nem volt más választásom -- hiszen már 39-től szociáldemokrata voltam --, mint kommunistának lenni. Mert pontosan a szociáldemokrata párt lagymatagságában, opportunizmusában csalódtunk. Deák erre azt vetette a szememre, hogy lehetett hallgatni, félrevonulni is, mint ő tette, és elmenni Magyarországról. Mire én csak azt felelhettem: nekem nem lehetett: mindenem elpusztult, csak a hit és a reménykedés maradt, s ennek a jövővárásnak az elárulása lett volna, ha hallgatok vagy elvonulok. Olyannyira, hogy amikor amerikai mérnök-nagybátyám 1945 májusában felajánlotta, hogy mivel egész családomat elvesztettem, menjek ki hozzá, ő örökbe fogad, és beírat ott egyetemre, én azt válaszoltam, köszönöm, nem lehet: én kommunista vagyok.
      Igen, lehet, hogy veletek szemben, akik 45 után így gondolkoztatok, az a mérce, hogy kinél mikor, milyen súllyal következett be és milyen következményekkel járt az a morális és világnézetbeli törés, amikor többé nem az új világotokkal meg egymással voltatok szolidárisak, hanem azokkal, akik ellen végül is ez a ti részvételetekkel működtetett rendszer irányult.
      Igen, ez a kérdés. És saját példámra hivatkozva azt mondhatom: számomra ez a fajta azonosulás 1941 és 45 között létkérdés volt: megmaradás vagy pusztulás kérdése, nemcsak erkölcsi, hanem fizikai értelemben is. Az 1945-48 közti korszak a hité és a reményé volt, 1948 után pedig az azonosulás egzisztenciális kérdés lett, az élet, a megélhetés és a karrier értelmében. A lojalitás elvesztette eredeti sorsszerűségét, külsődleges, formális lojalitássá alakult át, és tartalma ennek megfelelően változott: létkérdésből egzisztenciális kérdés lett. Volt ebben félelem is, de pozíciószerzési vagy megtartási vágy is. Ez persze csak később tudatosodott bennem, mint ahogy az is, hogy ebből olyasfajta belső klikkharcok, hatalmi- és pozícióharcok lettek, amelyek semmiféle moralitásnak nem voltak megfeleltethetők.
      És minthogy ezek a pozícióharcok nyilvánvalóan ideologikusan folytak, lehetett hinni, hogy még mindig nagy eszmei kérdésekről van szó.
      Hogyne! Kezdetben fel sem merült, hogy ezek az ellentábort, a másként gondolkodókat tönkretevő ideológiák pusztán önigazoló ideológiák volnának. Csak lassanként vált ez világossá, olyan emberek segédletével, akik bármit tökéletesen meg tudtak magyarázni a marxizmusból és a leninizmusból. Előbb-utóbb azonban rá kellett jönnöm, mennyire hamis minden érve ennek az egész filozófiailag képzett társaságnak. Minden igazságtalanságot, disznóságot, jogtalanságot megmagyaráztak -- nem egyszerűen a párt érdekével, hanem filozófiailag és világnézetileg. Ez kijózanítólag hatott. Engem mégsem ők, hanem a pártvezetés józanított ki. Fiatal történészként néhányadmagammal kiemeltek. Családom nem volt, a párt lett a családom. És mint Lukács, Wittgenstein, Karl Kraus vagy Hatvany, akik belülről élték meg saját nagypolgári létük teljes hamisságát, álságos erkölcseit és képmutatását, így éreztem meg én is, konkrét események kapcsán, saját családomban ugyanezt. Csakhogy ezt a felismerést sokáig titkolni kellett. Kezdetben még önmagunk előtt is. És csak lassanként jött elő az a dilemma, hogy mi az, ami még vállalható, mi az, ami még belefér a lojalitásba. Ez olyan dolog, mint a futballdrukkerség. Mióta az eszemet tudom, Vasas-drukker vagyok. Tudtam, hogy utóbb a Vasas a párt kedvence lett, tudtam, hogy a párt legnegatívabb figurái álltak az élén, tudtam, hogy erőszakkal hozták be bajnoknak -- de még ma is izgatottan hallgatom meg a rádióban az eredményeket, és még ma is összeszorul a szívem arra a hírre, hogy kiesik a Vasas. Hogy lehet megmagyarázni ezeket az irracionális, a józan ésszel és ép erkölcsi érzékkel teljesen ellentétes dolgokat? Nem tudom. Az ember sokkal kevésbé racionális lény, mint hinni szeretné.
      Végül is hihetetlen szerencsétek volt, hogy a rádöbbenésekkel párhuzamosan a helyzet is változott: Sztálin halála, a hároméves erjedési folyamat, a XX. kongresszus... 56 októberében módotok volt saját felismeréseiteknek megfelelően cselekedni.
      Bennem mindmáig komoly kétségek élnek, hogy ezek nélkül a külső tényezők nélkül mertem volna-e vállalkozni akár robbantásra, akár disszidálásra. Sztálin még nyugodtan élhetett volna tíz évet, és akkor tönkremegy az egész életünk: abba a tíz évbe, vagy morálisan vagy fizikailag, belepusztultunk volna. Tudom, hogy voltak nálam bátrabbak, de, ha meggondolom, a harmincas évekbeli és a második világháború utáni Szovjetunióban nálunk sokkal-sokkal bátrabb emberek sem merték vállalni a szembeszállást, mert semmi sem állt mögöttük. A kutya se ugatott volna utánuk. Batthyány Lajos kitárta a mellét, erről a gesztustról festmények készültek, és az egész ország megsiratta őt. Ezek az emberek hősök lettek, s azzal a tudattal haltak meg, hogy a haláluk nem hiábavaló. A Szovjetunióban, de nálunk is bárkit tönkretehettek, megölhettek, mert a rendszer odáig süllyesztette az embereket, hogy az igazságért szót emelőkre többnyire csak rálegyintettek: minek ugrálnak! Ha ültek volna a fenekükön, nem esik bajuk. Tehát nem volt társadalmi háttere a bátorságnak. Viszont az 1954-es Szabad Nép-lázadást részben már az is táplálta, hogy a Nagy Imre-korszakban voltunk: a lázadók éreztek maguk mögött valamiféle támaszt. És a Sztálin halála utáni lázongást nagyjából ugyanazok kezdték el, akik 45 után együtt voltak. S ennek nagy a jelentősége: a nemzedéki tömörülés jórészt újból összeállt. Föléledt köztünk a lojalitás.
      Mindennek a Kádár-korszakbeli következményei az érdekesek. Ugye a te generációdat fizikai létében és erkölcsi lény mivoltában alázta és nyomorította meg a Horthy-korszak, a hitlerizmus és a nyilas-uralom. Ebből az állapotból 45-ben egy nagy lendülettel ki lehetett ugrani: az ember újra integernek és alkotónak érezhette magát. Mígnem kiderült, hogy ez az általatok létrehozott világ újfent szellemi, erkölcsi, sokak számára fizikai megaláztatást és pusztulást hoz. 1956. október 23-án ebből a helyzetből is egy nagy, erkölcsi megigazulást is jelentő lendülettel lehetett kilépni. Innentől érdekes az a kérdés, hogy meddig képes az ember a sorozatos megtörések után újjászületni? Mi maradt a tartásból, az identitásból a Kádár-éráa?
      Kétségtelen, hogy az én nemzedékem kétszer kezdte teljesen elölről az életét. Ennek ellenére 56 után még elevenen élt az ethosz. Együtt maradtunk, összetartottunk. Lakásokban összejöveteleket rendeztünk -- sokakat le is tartóztattak, mint például Litván György barátomat --, kiírtuk, hogy "Belépés csak nem belépőknek", mert ellen kellett állni. Nem fogadtuk el az opportunizmust. Tudatosan nem fogadtuk el azt az álláspontot, hogy belülről kell reformálni, mert akkor nagyobb a változtatás esélye, s azt a tipikus önfelmentő vélekedést sem, hogy még mindig jobb, ha én csinálom, mint ha ők. Vallottuk viszont, hogy a Kádár-rezsim nem más, mint a szovjet imperialista uralom magyarországi helytartója. Mai napig ezt gondolom róla, noha sok jót is el lehet mondani a kései Kádár-korszakról. A korábbi lendületből pedig egyfajta szakmai tisztesség lett, és a közéletben mérsékelt reform-elkötelezettség. És meg is öregedtünk közben. Ezért van az, hogy kissé lelassulva, kevesebb szenvedéllyel fogadtuk a 89-es változásokat. Ezért van az, hogy nemzedékemből olyanok, akiket igazán nagyra értékelek tudományos, irodalmi, művészeti tevékenységük alapján, kevesen vállaltak politikai vezetőszerepet.
      Majd erre még visszatérünk, de azért arról ne feledkezzünk meg, hogy a Kádár-korszakban a szellemi élet meghatározó pozícióiban ülő és meghatározó szellemi teljesítményt nyújtó alakjai a te generációd tagjai voltak. Volt tehát, még ha több-kevesebb távolságtartással is, együttműködés köztük és a Kádár-rendszer közt. Mennyire nyomta rá a bélyegét erre az együttműködésre a korábbi két nagy nekibuzdulás és megtörettetés, és miféle további erkölcsi, gondolkodásbeli hatásokkal járt?
      Ez a 45-ös nemzedék -- hadd nevezzem így -- megfogyatkozott, de a tevékenységében olyan kvalitásokat mutatott, amelyekkel szakmai és morális tekintélyt vívott ki a Kádár-korszak pártemberei előtt. Ne felejtsük el, hogy az én nemzedékem nem közvetlenül, hanem lépcsőzetes utakon állt kapcsolatban a pártközponttal. Sokunknak Aczél Györggyel jószerivel semmiféle kapcsolata nem volt; a párt értelmiségi és tudományos osztálya institutio non grata volt számunkra. De megvoltak a közvetítő személyek: például Ránki György, a toleráns reformer, ám őt magát is a barátai kapcsolták a központi bizottsághoz. Ez a lépcsőzetesség azzal a gyakorlati eredménnyel járt, hogy a párt is tudott befolyást gyakorolni ránk egyes kérdésekben -- például hogy ne írjunk alá Charta-ügyben --, de nekünk is volt befolyásunk a tekintetben, hogy mi az, amit végképp nem tehetnek meg, hol van az a határpont, amikor azt mondjuk: Aczél pedig elmehet a... Ilyesfajta kommunikáció tehát volt, de mindkét fél megtartotta alapvető elveit: a pártvezetés a szovjet rendszerben való megmaradás, a lassú reformok politikáját, az ellenzéki közgazdászok viszont tartózkodtak, legalábbis a nyolcvanas évek végéig, annak nyilvános kimondásától, hogy az adott politikai keretek között alapvetően reformálhatatlan a rendszer. A történészek is pontosan tudták, hogy nemzetibb és demokratikusabb szemlélettel kellene dolgozni, mint amilyen szemléletet a marxista történetírás jelentett, de azért nem minden eszerint jelent meg a publikációkban.
      A modell, amelyről beszéltél, valóban úgy nézett ki, hogy a felülről szervezett társadalom politikai elitjében kialakult a szerepeknek az a piramidális rendszere, amelyen keresztül társadalmi és foglalkozási csoportok, így az értelmiség is integrálódott a rendszerbe. Tapasztalataid szerint mitől fügött az, hogy valaki melyik lépcsőjére áll be ennek a hierarchiának?
      Határozottan állítom, hogy e tekintetben volt bizonyos fokú szabadság, s ezt a Kádár-rendszer javára írom. Nem kényszerített morálisan vagy egzisztenciálisan a feltétel nélküli igazodásra. Inkább a kedvezmények megvonása volt a "büntetés" -- nem választották meg az illetőt akadémikusnak, nem kapott kitüntetést, külföldi kiküldetést --, semmint a megtorlás vagy az ellehetetlenítés. Volt választási lehetőség: lehetett az ember pártonkívüli kommunista, reformer párttag, és megmaradhatott pártonkívüli, nem elkötelezett, de a rendszert elfogadó, azzal valamilyen mértékben együttműködő értelmiséginek. Mondok egy példát: az a könyv, amelyben majdnem azt írtam meg, amit szerettem volna, az a Magyarország történeté-nek 7. kötete. Voltak olyan pontok, amelyekben én nem engedtem. Kifogásolták a munkásmozgalom messianisztikus beállítását, akár az agrármozgalmak, akár a szocialista mozgalmak oldaláról. Ezen nem változtattam. De a kommunistáknak, a Szovjetunióhoz való viszony előzményeinek a történetét nem lehetett másként, mint a kanonizált szöveg variánsaként megírni.
      Tulajdonképpen elengedhetetlennek mondod most az értelmiségi piramis működését: a viszonylagosan szabad történészi munka és a hatalomtól való jóleső távolságtartás lehetőségét teremtették meg azok a kollégáitok, akik nem voltak annyira finnyásak, mint ti. Mégis megszóltátok őket, mégis elítéltétek őket. Miféle tudathasadás ez?
      Miért? Az ember tolerálhatja az övétől eltérő magatartást, de ez nem jelenti azt, hogy ne kritizálhatná. És bár valóban megvolt ez a tagozódás, de azért volt egyfajta belső, nem-kádári konszenzus ebben a nemzedékben. Egyetértettünk abban, hogy mindenféle megítélés alapja a szakmai teljesítmény minősége és egyfajta erkölcsi-elvi tartás vállalása. Ennek persze megvoltak a határai, sem módunk, sem jogunk nem volt senkitől hősi ellenállást követelni, de az például alapkövetelmény volt, hogy nem volt szabad belépni a pártba. Nem lehetett a pártközpont embereivel egyezkedni. Semmilyen módon nem lehetett az ÁVH-val kapcsolatot tartani.
      És a belső tartás tekintetében voltak-e alapkövetelmények?
      Voltak. Nemzedékem tagjainak legfőbb problémája az volt 1948 és 53-55 között -- kinél meddig --, hogy önmagukkal nem voltak harmóniában. És nemzedékem egyik legszebb tulajdonságának tartom, hogy ezt a belső harmóniahiányt nem tudta elintézni önmagában egy cinikus gesztussal vagy egy minden skrupulustól mentes magatartással.
      Én úgy láttam, sokan el tudták intézni.
      Biztos vagy benne, hogy valóban elintézték? Nézzük meg, hányan kaptak infarktust, gyomorfekélyt ebben a nemzedékben, mert a cinikus gesztusok ellenére sem jutottak békességre önmagukkal. A kifelé kényszerűen tanúsított magatartás és az alkalmazkodás látszatának fenntartása szinte egész életükön át ellentétben állt rejtett morális énjükkel. És a halálmegvető bátorságot, amely ahhoz kellett volna, hogy ez az összhang megteremtődjön, nagyon kevés embertől lehet elvárni. Én ugyan becsülöm a bátrakat, akik akár a fegyverek elé is hajlandók odaállni, de azt hiszem, a bátorságuk valami olyan sajátos alkatból vagy lelkiállapotból fakad, amelyben teljesen leépül a veszélyérzet is és az élet élvezésének képessége is. Ez az önmagunkkal folytatott belső vita tulajdonképpen csak 56 után szelídült elviselhetővé, amikor módunk volt már belső integritásra törekedni úgy, hogy az ne menjen az életünk rovására, de a becsületünk kárára sem.
      És az nem okozott nehézséget, hogy ezt a finom, a hatalomhoz közeledő-tőle távolodó játékot egy olyan nemzedéknek kellett művelnie, amelynek az erkölcsi érzékét nagyon is megkoptathatták a kényszerűen megszerzett tapasztalatok? Hiszen a sorozatos identitásváltások, még ha sok szempontból szerves fejlődés eredményének látszanak is, mindig megkérdőjeleződtek, zsákutcának bizonyultak, sohasem lehetett konzekvensen érvényre juttatni azokat a belső normákat, amelyek az ember életét biztosan vezérlik.
      Itt egy finom antinómia rejlik. Mert a dolgot úgy is fel lehet fogni, hogy azok a súlyos történések, amelyeken keresztülmentünk, a toleranciaszintünket növelték. Több bennünk a megértés, hajlamosak vagyunk rá, hogy ne ítélkezzünk indulattal, hogy ne legyünk túl szigorúak. De valóban lehet olyan olvasata is ennek, hogy megkopott bennünk az erkölcsi szigor, és olyankor is elnézőek vagyunk, amikor önmagunk integritásának megőrzése érdekében kemény számonkérésre volna szükség. Hol a határ? 1960-tól a nyolcvanas évek végéig ez a kérdés szinte naponta megkísértett bennünket, minden döntésünk alapmérlegelése volt. És mindenkinek magának kellett döntenie benne. Én most nem vállalkoznék sem saját morális geográfiám föltérképezésére, sem másokéra. Megvárnám vele az utókort.
      Mindenesetre a rendszerváltás óta eltelt öt-hat év azt bizonyítja, hogy sokan súlyos belső konfliktusokkal élhették meg saját életüket -- ez magyarázhatja a harsány mosakodásokat és némely neofita buzgalmakat, a régi én megváltását új szolgálatokkal --, és komoly, láthatóan eddig elfojtott ellentétek robbantak ki a nemzedéked tagjai közt is.
      Igazad van, ezek a problémák tulajdonképpen sohasem oldódtak meg. Még az sem jelent vigaszt, hogy mi most nagyrészt az aktív politikai közéleten kívül maradtunk: fiatalabb, pragmatikusabb generációk léptek színre 1989-ben.
      Akkor itt az ideje, hogy megmondd, szerinted ki vezette ezt az országot az elmúlt négy évben, ha nem a te kollégáid? Nem okvetlenül a nemzedéked tagjai, bár akár azt is mondhatnám.
      Vannak történészek, közgazdászok, szociológusok, jogászok, akik mindig is szakemberek voltak: a szakmai problémák megoldása izgatja őket, és emellett érdeklődnek a politika iránt. És vannak olyanok, akik politikusok voltak közgazdászbőrben és történészálarcban is. Akik számára a történelem nem a valóság megismerésének tárgya, hanem példatár, szakmai segédlet a politikusi tevékenységhez. Ez a két típus éppen a valóságismeret és az értelmiségi szerepfelfogások mentén vált szét egymástól -- de ez nem értékítélet kíván lenni.
      És azt mivel magyarázod, hogy noha legalább kétszer buktatok bele saját megváltói hitetekbe, mégis maradtak köztetek olyanok, akikben az első adandó alkalommal újfent feltámadt a küldetéstudat? Egy embernek hányszor kell megbizonyosodnia az életében afelől, hogy nincs értelme emberek és nemzetek erőszakos megváltásával kísérletezni, mert abból csak tragédiák születnek?
      Igen, sok ilyen ember van köztünk. De hát az én generációm azzal az evidencia-élménnyel indult, hogy a történelem katasztrofális kataklizmába torkollott, és ezt csak azzal a meggyőződéssel lehetett túlélni, hogy nem szabad még egyszer idáig jutni. Valószínűleg az a különbség köztünk, hogy én a visszaesés veszélyét kisebbnek érzem, mint azok, akikben tovább él a világ megváltásának és aktív megváltoztatásának a szenvedélye. De ez alkati kérdés is. Lehet, hogy azok, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak, egyszerűen csak elkényelmesedtek. Mindennapos harcoknak, megmérettetéseknek bizonyos életkor után már nem szívesen teszi ki magát az ember.
      Vegyük Csoóri Sándor életútját, aki némileg fiatalabb nálad, de ő is az ötvenes években indult elkötelezett harcosként, majd átesett a korabeli messiások megtöretésén, aztán a Kádár-rendszerben meglehetősen magasan helyezkedett el annak a közvetítő piramisnak a lépcsőfokain, amely az Aczél képviselte hatalom és saját írótársai között épült. 88-89-ben teljes intenzitásában éledt újra a messianizmusa. Antall József, aki nem csinálta végig aktívan az ötvenes éveket, és 56 után is "lemerült", 89-ben nemzetmegváltó politikusként került elő. Miféle fertőzés ez a hozzád hasonló élettapasztalatokkal rendelkező korosztályok életében, vagy miféle önreflexiós hiány, amely arra készteti őket, hogy harmadszor is, vagy első reflexükkel főnixmadárként támadjanak fel újra halóporukból, amelybe már annyiszor belefulladtak?
      Márpedig ez a többszörös főnix-lét létezik, és valóban nem biztos, hogy csak alkati okai vannak. Azzal is magyarázható, kivel hogyan bánt a Kádár-rendszer, ki mennyire érzi veszélyeztetve azt a közösséget, melyet sajátjának tekint: parasztságot, nemzetet. És a szituáció mindig beszippantja az embert. 89 kedvezett a nagy aktivitásnak, és ha valaki nemzeti elkötelezettségűnek tudta magát, és a magyarság pusztulásának tudatában élt, volt rá oka, hogy színre lépjen. Mások meg úgy érezték, hogy ma nem ez a fő kérdés, többé nem egyes nemzetekről van szó, hanem Közép-Európa és Európa sorsáról, illetve arról, hogy a nemzeti sors a közép-európai sors részkérdése. Hiszen nincs rá példa, hogy a 19-20. század folyamán egyetlen nemzet is eltűnt volna, bármilyen kicsi volt is. A Monarchiában egykor csak 1,2 millió szlovén, 2 millió szlovák volt, sokan közülük kivándoroltak, asszimilálódtak, mégsem tűnt el a két nemzet. A nemzethalál romantikus vízió, és romantikus, pesszimizmusra hajló lelkekben sarjad ki, vagy rosszabb esetben cinikus politikai jelszóként él tovább.
      A nemzetféltők többsége nem fizikai nemzethalálról beszél. Hanem az ősi nemzeti karakter feloldódásáról, a nemzet önazonosságának elvesztéséről.
      Nem lehet nem tudomásul venni, hogy a világ valamiféle emberi egyesülés felé tart. És ez nemcsak a szuverenitás részleges feladásával jár, hanem bizonyos nemzeti jellemvonások szükségszerű elhalványodásával is. Ezen lehet sajnálkozni, de a világban már nem a 19. századi értelemben vett nemzeti és nemzetállami öncélúság a rendező elv, hanem egy nagyobb közösség sorsa, az emberi integráció.
      Valószínűleg épp saját nemzetükben nem hisznek, noha szerelmesek belé. Nem hiszik, hogy mint az évszázadok során bármikor, most is lesz olyan erős, hogy képes legyen hasonítani a külső hatásokat, és nem elpusztul tőlük.
      Ez a kritikai magyarázat. De van egy belülről közelítő magyarázat is. Hihetik azt, hogy noha mi felnőtt európaiak vagyunk értékeinket, gondolkodásunkat tekintve, mi lesz, ha a szomszédaink nem így gondolkoznak? És ezt valóban nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, mert e pillanatban nem ugyanazon a szinten állunk. Ebből a nézőpontból tehát van ok aggodalomra és a főnix-szerep feléledésére. A helyzet alkalmas is rá: megnövekedett a szabadságunk foka, és körülöttünk nacionalista reneszánsz -- bár ez túl szép szó, inkább regressziót mondanék -- tapasztalható. Van persze más értelmezése is a mai helyzetnek -- és ebben már az alkatnak, a tapasztalatok feldolgozási módjának, az elkötelezettségeknek is nagy szerepe van --, hogy tudniillik inkább az a veszély fenyeget, hogy nem értjük meg a fejlődés trendjét, nem értjük meg Európát, hiszen az európai társadalmak elitje most épp azért hajt végre dezintegrációt a regionalizmus, föderáció stb. formáiban, mert csak szabad nemzetek, csak önrendelkező kisebbségek és csak önkéntes alapon hozhatnak létre magasabb szintű integrációt. Enélkül pedig Európa nem áll meg többé. Csakhogy ennek a belátásához nem főnixek kellenek, hiszen a főnix nem fészekrakó madár. Ehhez talán a magyarok kedvenc madara, a gólya kellene, amelyik elrepül ugyan Olaszországba, Afrikába, szétnéz, de aztán visszajön, fészket rak, utódokat nevel, szeretik az emberek, és ő is szereti az embereket. Mostanában inkább ilyen közvetítőmadár kell, nem főnix.
      Visszatérve a nemzedékhez: mondtad, hogy a Kádár-rendszer fellazult keretei között volt mód szakmai minőség létrehozására. Mégis, mi az, ami teljesítményét tekintve biztosan benne maradt ebben a generációban?
      Kevés olyan korszakos gondolat született meg általa, mint amilyenek a reformkor gondolkodóiban megszülettek. Nemcsak Széchenyire, Eötvösre vagy Deákra gondolok, hanem például Csengery Antalra, Kemény Zsigmondra, vagy a konzervatív Asbóth Jánosra, a demokratikus vonalon Jászi nemzedékére, akiket a mai napig is lebecsülnek. Ilyen életmű kevés van. Elsősorban azért, mert az ember nagyot alkotni igazából húsz- és negyvenéves kora között tud. Matematikában, közgazdaságtudományban egyértelműen. Mályusz Elemér szerint a történetírásban ötven év fölé esik a nagy alkotókorszak. Csakhogy ez nem így van. A történésznek elsősorban memóriára és fenékre van szüksége, és sajnos ez a két dolog is életkorhoz kötött. Nem évszámok bemagolásáról van itt szó, hanem konstrukciók fejbentartásáról. Nekem már írnom kell a gondolataimat, mert másnapra elfelejtem őket. Memória, konstrukciós készség, lényeglátás, összefüggések felismerése, s a fantázia -- mindez megkopik a korral. A sors úgy hozta, hogy az életünk legtermékenyebb korszakát elvitte az aktív politika vagy éppen a közéletből való kiszorítottság, azaz az értelmiségiként való megmaradásért folytatott napi küzdelem. A másik ok, hogy részben autodidakták voltunk. Végeztünk ugyan egyetemet, de miféle egyetem volt az? Még a rendszeres kutatómunkára, a rendszeres gondolkodásra is csak kevéssé szorított rá. Alapolvasmányok hiányoztak a felkészülésünkből: Arisztotelésztől John Stuart Millig vagy Ortega y Gassetig. A harmadik oka a nagy művek elmaradásának, hogy azoknak a nagy vállalkozásoknak, amelyeket az ötvenes években elkezdtünk, összeomlottak az ideológiai alapjai. És túl későn ismerkedtünk meg a korszerű iskolák, mondjuk az antropológiai történetírás elméleti alapjaival ahhoz, hogy nagy monografikus munkákra vállalkozhattunk volna. Hiányzott a bázis, a referencia-alap a marxizmus felbomlása után, úgyhogy nálunk inkább a pozitivista faktológia dívott, amiből nem lehet nagy munkát csinálni.
      A faktológia nyilván másra is ellenreakció volt, hiszen végül is a történelem ideologikus tárgy: még ha a történész másként műveli is, tudnia kell, hogy bármikor felhasználható politikai legitimációra.
      Így van, menekülés is volt ebben. A problémákat, amelyekre történészként, íróként, közgazdászként kíváncsiak vagyunk, csak totalitásra igényt tartó, konzisztens magyarázatrendszerbe ágyazva volna igazán értelme vizsgálni. Gratz Gusztávnak a liberalizmus alapján álló magyarázata volt a dualizmus korára, úgy, hogy közben nem törődött vele, hogy szocialisták is léteztek, nem törődött a feljövő rasszista áramlatokkal. Vagy Szekfű Gyula: világos konzervatív, keresztény középosztályi álláspontot képviselt. Biztos társadalmi és ideológiai hátterük volt. Az a kor, amelyben mi dolgoztunk, eufemisztikusan szólva nem kedvezett sem a biztos alapokon álló történészi munkának, sem az irányzatoknak. És ezzel a megállapítással most legalább saját személyes felelősségünket némileg áthárítottuk a korra. De mégsem gondolnám, hogy csekély értékű, gyorsan avuló munkát végeztünk volna. A kétszeres összeomlásnak és újrakezdésnek volt hozadéka: nemzedékemnek a tudományban alkotó tagjai átvezették a magyar történelmi tematikát és szemléletet egy gazdasági-társadalmi alapokon nyugvó -- bár fölöttébb egyoldalú -- gondolkodási rendszerbe, majd ebből is átsegítették egy nyitottabb, toleránsabb, ha úgy tetszik, eklektikusabb felfogás, egy nemzetibb, mert őszintébb és reálisabb valóságlátás felé.

[*] Kritika 1995. 8. sz. 7-10. old.

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4)

Deák I.: Hanák Péterről < > Hanák-Gerő: Budapest, Bécs