Irodalomtörténetünk alig ismeri nevéről Albisi Pánczél Dánielt; életéről s írói munkásságáról csak gyér emlékezet maradt fenn, mintha azok közé tartozott volna, kik az emberiségnek számát szaporítják, de erkölcsileg hasznára nincsenek. Pedig ha e század elején élt azon színészek nemzeti hálára méltók, kik a magyar színészettel a nyelvnek és nemzetiségnek országszerte apostolai voltak: nem kevesebbé érdemli ezt az a kis erdélyi irói kör, mely 1787. Bécsben Szacsvay Sándor körül csoportosulván: oltárt gyújtott a nemzeti irodalomnak s szent tüzét csaknem fél századig kialudni nem engedte.
E kör egyik ritka erélyű, munkás tagja volt Pánczél. Ő erdélyi, székely származású volt. 1760. Háromszéken született. Albis községben, alsóbb iskoláit hazájában végezte, 1789—1790. a pesti egyetemen mathematikát, gyakorlati geometriát és gazdaságot végzett; akkor Szacsvayhoz Bécsbe ment s a Magyar Kurír szerkesztésében őt segítette. Midőn ez 1793. elején a laptól elmozdíttatott, kérte a kiadási jogot, de nem nyerte meg; megalapította tehát még azon évben a Magyar Mercurius czimű folyóiratot s 1798-ig önállóan, azután 1810-ig a Kurir-ral egyesítve adta ki. Ennek szerkesztői joga ekkor szabály áthágás miatt Decsi Sámueltől elvétetvén: a lap egy ideig függőben maradt, kérte annak ráruháztatását, de foganat nélkül; később Magyar Hírmondót akart indítni; ezt sem nyervén meg: harmadízben a Kurír szerkesztése jogának közte és Decsi s örökösei közt megosztását kérte, a mit meg is nyert 1813-ban, s ez idő óta azt és saját külön folyóiratát szerkesztette, és pedig a Kurir-t 1827-ben december 15-én történt haláláig.
Harmincz évnél tovább szolgálta a magyar irodalmat, Austria fővárosában, mint egy folyóiratnak alapítója, egy szükséges és népszerű politikai hírlapnak fenntartója. Ez nem közönséges érdem abban az időben, midőn a magyar irodalom alig ébredezett, midőn Bécsben kevés volt a magyar olvasó, s a mi volt is, el volt németesedve, a nemzeti érdeknek érzése s magasi) öntudata nélkül.
E század közepén innen is a legragyogóbb tollú magyar publicista indított volt meg Bécsben politikai magyar lapot. Az olvasó emlékezhetik Török János Magyar Sajtó-jára, de csakhamar megszűnt, pedig ekkor 25—30.000 volt Bécsben a magyarok száma s köztük a legnagyobb aristocraták.
Mennyivel nehezebb volt Pánczélnak lapjai körül Magyar-és Erdélyországból írókat és előfizetőket gyűjteni! Mily szigorún ellenőrizte minden léptét a censura! S mily korlátolt volt a politikai élet!
A magyar udvari kanczellária nem akarta, hogy az erdélyiek külön lapot tartsanak fenn: politikája volt, hogy egyesítsen minden téren minden magyar érdeket. Az erdélyi kanczellária fenn akarta tartatni a Szacsvay által szerzett lapkiadási jogot s főleg erdélyiek közreműködésével kívánta azt szerkesztetni, hogy e kis ország közérzülete és közállapotai megbízható s a viszonyokat ismerő levelezők és munkatársak által abban híven legyenek képviselve és tolmácsolva.
Minden kis jogért meg kellett a pályatéren küzdeni.
Minden kanczellári, előadói, censori változásnál megújultak az erdélyiekre nézve a létezés akadályai.
Pánczélt elébb hivatására képtelennek akarták bélyegeztetni, ő a pesti egyetemen dicséretesen végzettségére hivatkozott, s előfizetői és jóakarói nagy számát hozta fel védelmére.
Azután azt hozták fel ellene, hogy a magyar és erdélyi hírlap szerkesztője kétféle irányban s olykor kétféle szellemben közölvén a híreket és tényeket: a közönség zavarba jő, melyiket higgye, s egyik közönség békétlenkedik a másik ellen, hogy többet és szabadabban írott közléseket olvas. Egyformásítni kell a vizsgálati eljárást — mondák — s ezt csak annak egy kézbe adása által lehet. Kivették tehát Pánczél censora, Chronenthal erdélyi udv. kanczelláriai tanácsos kezéből e jogot s Szekeres, magyar udvari kanczelláriai előadóra bízták, csak az erdélyi közlésekre hagyván fenn az erdélyi censor vizsgálati jogát.
Pánczél erős türelmét állította ezekkel szembe. Szacsvay hirtelen bukása eszélyessé tette. Ő élére a dolgot nem állította. Az anyaország jogos követelései és kormányférfiai iránt elismerést s alkalmazkodást tanúsított, az akadályokat megkerülte, az ellenvetéseket simán oszlatta el, közléseiben óvatos volt — feddésben sem részesült évek során át.
Ily modorral s eréllyel vívta ki lapja és önfennállását. Magyarországon és Bécsben ez időben 15 különböző lap és időszaki irat keletkezett; de a Hazai Tudósítások, Tudományos Gyűjtemény czíműn és Pánczél Kurir-ján kivűl hosszabb-rövidebb fennállás után valamennyi megszűnt. így a Hadi és más nevezetes történetek, Magyar Hírvivő, Gazdasági Újság, Magyar Muzeum, Orpheus, Mindenes Gyűjtemény, Uránia stb. Némelyik létre sem jött, a másik néhány hónapig vagy egy pár évig állott fenn. Míg a legkitűnőbb magyar tudósok: Görög Demeter, Szabó Dávid, Kármán, Kiss János, Kazinczy Ferencz, Döbröntei stb. nem voltak képesek lapjaikat és folyóirataikat állandóul meggyökereztetni, Pánczél harmadfél évtizeden át fenntartotta saját művét.
E férfi többet tett és kevesebb elismerésben részesült sok ünnepeltnél.
Bécsi élete folyamából látszik, hogy egészen beleélte magát az ottani viszonyokba; szerkesztői állásának politikai fontossággal s vonzerővel kellett bírnia, mert nehezen nyerte meg, sokat ostromolták és sokan vágytak rá. Kérvényeiből kitűnik, hogy az neki existentia-kérdés volt és sorsához képest önfenntartása eszközeit meg is adta; de az is látszik, hogy hazája iránt mély és komoly szeretet élt lelkében s a nemzet jogai és becsülete, irodalma és érdekei iránt élénk érzéke volt.
Állását azonban vagy nem használta fel magán érdekeire s vagyon-szerzésre, vagy elöregedvén, tekintete megcsökkent; mert utolsó éveiben előfizetői száma tetemesen alászállott Ezért halt meg oly — mondhatni — szánalmat ébresztő szegénységben, a milyennek állapotát a hivatalos hagyatékfölvétel mutatja.
Közlöm azt csaknem szószerint, hazai irodalomtörténetünk kiegészítése s az elfeledett tudós érdemeinek — ha későn is — elismertetése végett.
Az alsó-ausztriai nemesi törvényszék [Forum Nobilium] 1828. január 12-én tudatta az erdélyi udvari kanczelláriával: »hogy Albisi Pánczél Dániel, a bécsi magyar újság, [a KURÍR] szerkesztője deczember 15. 1827-ben meghalt, csak kevés értékű hagyatéka maradt hátra, a mi nem elég adósságai törlesztésére; fölkérte, hogy rokonaival — ha lennének — tudassa s ha a hagyatékhoz jogot formálnak, utasítsa ezen törvényszékhez.«
A lezárolási hivatalos jelentésből kiderül: »hogy egy unokaöcscse volt«, a ki Erdélyben prédikátor; hol? nem tudatik; a hír testvéröcsről is szólt; halála 67 éves korában érte el, özvegye, sem gyereke nem volt, végrendelete sem maradt; a hagyatékot átvette görög kath. lelkész Fogarasi István, a megholtnak jó ismerőse; a ki el is temette s a lezárolási jegyzőkönyvet aláírta. Hivatalos iratok, rendjelei nem voltak; könyvei, kitüntető iratok, reliquiák sem.
»Ingó-vagyona:
I., egy régi posztóköpeny és egy régi hasonló kabát, két régi posztónadrág, egy régi posztófrakk, két mellény, egy pár régi csizma, egy kalap.
II. Lágy fából készült asztal, négy régi szék, lágy fából való ágy, egy szalmazsák, két párna, egy pokrócz.
Adósságai: Herdy Teréz nevű háziasszony két havi szállásbérben követel 16 forint 40 krt ezüstpénzben, követelését igazolja az aláíró lelkész.
A betegségi és temetési költségeket az erdélyi udvari kanczelláriánál való gyűjtésből fedezték. Sokkal feljűlhaladván a követelés a hagyatékot: a szállásadónő kérte annak hitelezési jogczimen házánál hagyatását s a halott lehetőleg siető elvitetését, hogy a már rég kiadatIan szállás kiadathassak, a minek hosszasan üresen maradása nagy kárára lenne.
Fizetése máshonnan vagy valami nyugdíja nem volt.
A lezárolásnak decz. 22. megtörténtét s a hagyatékfölvételt igazolták: E. v. Rarrel m. pr. tartom, törvényszéki titkár, mint biztos, Fogarasi István m. pr. a Szent Borbára névről nevezett gör. kathol. egyház plébánosa, Dózsa József m. k. császári királyi tanácsos és erdélyi udvari kanczelláriai titkár, Krammer m. pr. Tollvivő.
Ezen lezárlási jegyzőkönyvre a következő végzés kelt:
Adassék vissza a birtokosnak azon utasítással, hogy a zárt azonnal nyissa fel, a mi kevés hagyaték van, egy különben is végbemenő árverésen adassa el, a szállásadónak a lelkész által igazolt 16 frt 40 krt fizesse ki, a netaláni maradványt tegye Jótéteménybe, s mindenről legfeljebb január .30-káig tegyen tudósítást. Egyébiránt a tárgyalás mint bevégzett dolog jegyzendő be s egy hivatalból láttamozott másolata az erdélyi udvari kanczelláriához juttatandó. Aláírva: Az alsó-ausztriai cs. kir. tartományi Törvényszéktől. Bécs, decz. 29. 1827. báró Malberg m. pr.«
Ezután kitudódott, hogy a megholt az ő újságáért az előfizetési pénzeket a cs. kir. udvari postahivataltól vette; minek folytán Steinböck postatiszt e tárgyban ezen felvilágosítást adta : »A meghalt valóban az udvari postahivataltól kapta kezéhez az előfizetési pénzeket, melyek 1827-ben mintegy 100 — 140 forintra mehettek ezüstben; de ezen pénz a meghalt által kiállított s az udvari postahivatalnál őrizetben levő elismervény [Reversalis] szerint senkinek másnak ki nem adható, miután könyvnyomtató Haykel özvegyének fizettetik szállított papirosért őt illető 1300 forint követelése apasztására... Az elismervény a bizottságnak előmutattatott.« Költ december 23-kán Gruber F. alsó-ausztriai tartományi törvényszéki kiadóhivatali segéd által s a hivatal pecsétével megerősíttetett...
A Magyarország legszélső keleti határain született férfi és író tehát hajtva és sodorva a sors változandósága által, messze nyugaton, Bécsben végezte hosszas és munkás életét. Idegen földön s tán jeltelen sírban pihennek porai, emlékezete fölött, most — félszázad után gyúl fel az emlékezet világa, s én — a szintén kis hazámtól távol bujdosódó székely — mondok áldást a híven munkálkodott székelv nevére.
***
E rövid életrajz hű és megható képét adja csak félszázad előtt is irodalmi viszonyainknak. Ha egybehasonlítjuk ezeket a maiakkal, okunk van örvendeni a haladás fölött. Az írói nyugdíjalap s a mit a hírlapírók most gyűjtnek, lelkesítőén emel föl minden magyar szívet. Nagyobb politikai lapjaink szerkesztőinek ma bizonyára más hagyatékfölvétele lenne, s temetésök költségét nem kellene közadakozásból fedezni. Ott lenne a kísérők közt az irodalomért lelkesülő magyar ifjúság, fáklyákkal és koszorúkkal. Száznál több lap búcsúja hangzanék utána s az évről-évre megújuló Mindenszentek estéjén az ünneplőmécs világa sem hiányoznék. De mégis meg kell vallanunk, hogy javult irodalmi viszonyink daczára, sok hasznos életű író él még ma is, kivált elaggott korában nagy szűkölködésben. Ez egy fekete pontot képez nemzetünk belső életében, mely a Pánczél hagyatéki jegyzőkönyvéhez hasonlóan összeszorítja a nemesb szívet s elborulttá teszi a hazafiúi kedélyt. Oly szép pályán, annyi ideig a nemzet előtt világolni s végre mégis oly sorsban halni el, ez az, ami lehangol, de a minek megváltozásához immár biztos a remény.
Forrás:
Jakab Elek: Késő elismerés egy elfeledett író iránt.
In: Századok, 1882. 45-49. old.