1790 Szentgyörgy havának (április) 3-ikán megindult az első erdélyi magyar hírlap, az »Erdélyi Magyar Hírvivő« Nagyszebenben, Hochmeister Márton királyi szabadsággal bíró könyvnyomtatónál. A lapot Fábián Dániel táblai hivatalnok és Cserey Elek neves jogtudós és historikus szerkesztették. Az 1790 februárban kibocsátott előfizetési felhívás szerint áprilistól júniusig hetenként egyszer, júniustól az év végeig hetenként kétszer akarták kiadni a lapot s a kilencz hónapra egy aranyban állapították meg az előfizetési díjat. A lap programmjában a szerkesztők hármas czélt tűztek maguk elé:
Az »Erdélyi Magyar Hírvivő« az erdélyi főkormányszéknek (gubernium) Szebenből Kolozsvárra áthelyezése alkalmával, miután Hochmeister is áttette Kolozsvárra nyomdáját, — 1790 karácson havában Kolozsvártt jelent meg. Az évfolyam utolsó számában — írja Ferenczy József a magyar hírlapirodalom történetéről szóló művében — a kiadó új előfizetést hirde tett, valószínű tehát, hogy a lap 1791-ben is élt, de hogy meddig, azt csak későbbi kutatások deríthetik ki.
Az alkalom, mely most az Erdélyi Magyar Hírvivőről újból megemlékezni késztet, a következő. Az első erdélyi magyar hírlap számai nagyon ritkák. Tíz évvel ezelőtt csupán a következő számait ismertük : Az erdélyi múzeum könyvtárában Kolozsvárit az 1—6. és a 8—12. számokat, tehát tizenegy számot; a budapesti református főgimnázium könyvtárában a 48—56. és az 59—61. számokat, tehát tizenkét számot. Összesen 23 száma volt eddig ismeretes e rendkívül becses és kortörténeti szempontból oly érdekes hírlapnak. Egy szerencsés véletlen nemrég újabb, eddig ismeretlen számokat hozott napfényre. A toroczkó-szent-györgyi unitárius pap a kolozsvári unitárius kollégium könyvtára részére egy kötetbe kötve 27, eddig ismeretlen számot küldött az »Erdélyi Magyar Hírvivő«-ből. A kötet Kanyaró Ferencz tanár úrhoz került, ki nyomban fölismerte becsét s gondos megőrzéséről gondoskodott. Az ő szíves engedelmével közlök egy pár szemelvényt a lap újonnan fölfedezett számaiból. A most előkerült új számok a következők: 7., 13., 14., 17—40. Az időszak, melyről a szóban levő lapszámok hírt adnak, 1790 Szent János hava 14-ik napjától Szent Mihály hava 30-ik napjáig terjed (júniustól szeptemberig).
Most pedig lássunk valamit e 113 év előtt meg jelent újság apró, vékony füzetecskéiből. A 7-ik szám hírűi adja, hogy Bődön várát (Viddint) ostromolják. Meg kell jegyeznem, hogy az »Erdélyi Magyar Hírvivő« minden külföldi városnak is, ha csak volt reá magyar elneve zése, magyar nevét használta. Nemcsak, de 4. számában »Tiszti Lajstrom« czímen rovatot nyitott arra, hogy az ország összes hivatalos állásainak latin elnevezését megmagyarosítsa. Felszólította a közönséget, hogy a maga gondolatját kinyilatkoztatni méltóztassék, ha valamit jobban vagy rövidebben ki lehetne mondani. Sokat az általa javasolt új szavakból mai napig is használnak, némelyik persze nem vált be. Így a praesest »elől-székező-nek«, a cancellistát »író«-nak javasolta.
A 7-ik számban a következő hadi hírt olvassuk: »Bécs. Épen most értjük, hogy Magyar országról Cseh- és Morvaország felé 18 ezer ember indíttatik. Úgy is halljuk igen szomo rúan, hogy a berlini udvar Ausztriának a hadat megizente volna. «
Érdekes és becses az alább következő czikkely, melynek czíme : Folytatása a Magyar Nyelvről irt Tzikelynek. Eleven és hű képe annak a kornak, sőt ma is, mintha hasonlítana a valósághoz, legalább egyes részeiben. Íme, így hangzik:
Voltak és vannak még ma is Erdélyben úri asszonyok, a kik sok férfiaknak adhatnának a haza dolgaiban jó tanácsot, hát még ha az anyanyelvünknek segedelmével ezek az úri asszony ságok úgy palléroztatták volna magukat, mint az anglus vagy franczia úri asszonyok? De, fájdalom, csak csupán a deák nyelvnek uralkodása miatt, az asszonyi rendnek nagyobb része rabja volt a tudatlanságnak. Kivált a mi a haza dolgát illette, mert ámbár a nagy értékű hazafiak idegen nyelvekre taníttatván leányokat, azoknak mind elmei világosítások, mind szívük formálása körül nagyon szorgalmatoskodtak, de a nevelők idegenek lévén, sem hazához való indulatot, sem hazai tudományt nem önthettek beléjök, sőt majd észrevétlenül idegen dolgokat, szokásokat szerettek meg, és a mi hazai volt, azt nem ismervén jól, nem is kedvelhették. Mindez pedig nem lett volna eddig, ha anyanyelvünkön lettek volna a nemes leányok nevelésére megkívántató könyvek, főképpen a haza dolgába, lettek volna pedig anyanyelvünkön is Beaumonok, Pámélák, Klárissák, Grándiso-nok[1] és mások, ha a magyar nyelvnek becsülete lett volna, a melyekből a kisebb értékű nemes szülők is nemcsak arra taníthatták volna meg a leányokat, hogy módosan járjanak, hajtsák a térdet, csinosan öltözzenek, virágos kerteket rakjanak, tornyokat építsenek a fejökre, jól ismerjék a mosdóvizeket, stb., hanem a közönséges életbe való okos és előrelátó magaviseletre, sok hasznos és a magok boldogságukra, kötelességük bételjesítésére szükséges dolgokra is, egy szóval mind elméjökre, mind akaratokra nézve a lelket nemesítő pallérozást adhattak volna meg leányoknak. Még is hagyjuk még tovább a deák nyelvnek uralkodását, minekutána ennek megismertük kártékonyságát?
De a deák nyelvnek uralkodása és ezáltal okozott megvetése anyanyelvünknek, még másképen akadályoztatta a magyar nemzetnek megvilágosodását és pallérozását, mert vala-meddig valamely nemzet a könyveknek olvasását meg nem kedveli, addig semmi reménység sem lehet annak megvilágosodásához, ezt pedig meg nem kedvheti (kedvelheti) addig, valamed-dig néki előbb hat-hét esztendeig kell egy idegen nyelvet tanulni, hogy csak értsen is valami könyvet, a mely őtet gyönyörködtetné és legnagyobb része a nemzetnek, még hosszas tanulása után sem érheti el ezt a czélt, mert e szerint anyanyelvén sem lévén semmi kellemetes és gyönyörködtető foglalatú könyv, az idegenbe sem mehetvén ily tökéletességre, hogy lehet a nemzettel megkedveltetni az olvasást? Ennek fogyatkozása miatt csak épen azt igyekezett nagyobb része tudni, a mi elkerülhetetlenül szükséges volt és azt sem tudta gyökeresen, mert a deák nyelvben nehezen boldogulván, elveszett a kedve a többi tudományokra is. Az olvasásnak nem kedvelése miatt az származott, hogy nemcsak a deák nyelven, de anyanyelvünkön irt haza dolgait sem olvastuk. Mihelyt pedig anyanyelvünk kezd uralkodni, mindjárt több és különbféle gyönyörködtető könyvek fognak kijönni, ezek által megszereti itt nemzetünk az olvasást és azután nemcsak gyönyörködtető, de másféle hasznos és szükséges könyveket is fog olvasni és pedig a deákokat is inkább mint eddig, mert az olvasás által örökké jobban meg jobban megízleli a tudományokat.
Országgyűlési tudósítást is olvashatunk az «Erdélyi Magyar Hírvivő» 13-ik számában. Érdekes az akkori hírlapírási viszonyokra a tudósítás idejét illetőleg, hogy az esemény, melyről a lap szól, az ország rendeinek első gyűlése, június 10-ikén történt. (1790.) A »Hírvivő« budai tudósítója másnap útnak indította tudósítását, mely a június 24-iki számban jelent meg Nagyszebenben s persze napok múlva került az előfizetőkhöz. Az országgyűlés megnyitásáról szóló tudósítás így hangzik :
„A tegnapi napon tartották az ország rendei első gyűlésüket az ország házánál; a melyben elsőbször is az iránt tanácskoztak, hogy a nádor ispán választásáig ki vigye mind a fel-, mind pedig az al-táblá-nál az előlülést ? (Magyarországon az ország rendei a nagy sokaság miatt együtt nem tanácskozhatván, két táblára oszlanak. Az első vagy a fel-táblán ülnek a fő egyházi urak, ország szabadzászlós urai, a fő hivatalviselők, grófi és bárói nevezetet viselő nemesek. Az al-táblán ülnek a prépostok, apáturak, káptalanok választottal, a vármegyéknek és városoknak követei.[2] Vetélkedés volt e felett, ugyancsak a fel-táblánál mélt. gróf Zichy Károly úr ő kegyelmessége mint ország bírája elől ülőnek meghagyatott, az al-táblánál még meg nem állíttatott, volt, ha a mostani királyi képviselő, mélt. Ürményi úr ő kegyelmessége folytassa-e az előlülést vagy nem? Ezen tanácskozás után az ország rendei a fő-szentegyházba mentek a Jöjj el Szent Lélek elmondására a következődő renddel és szertartással :
Az utcza az országházától fogva egész a fő szentegyházig meg volt padolva deszkákkal, kétfelől állott fegyverben a városi katonaság, a mely több szakaszokra lévén elosztva, mindenik a maga egyformájú köntösében volt. A közepén az utczának elől lovaglottak Bihar és Hont vármegyéknek zászlóaljai, ezeket követték kardinál Batthyányi ő herczegségének udvari emberei, ezek után ment a kardinál, gróf Zichyvel, ez balfelől, amaz pedig jobbfelől. Ezeket követték a többi ország rendei ketten, hárman, négyen menve; azt a nagy fényességet és sokaságot, mely itt láttatott, le sem lehet írni. Az egyesség az ország rendei között olyan, mintha csak egy lélek és egy test lenne, bátorsággal pedig olyannal szólanak a haza mellett, a milyen azokhoz a magyarokhoz illik, a kiknek még az igazi magyar vér eleveníti testöket. Az erdélyi követek nyomósan és okosan járnak az egyesülés dolgában. A nádorispánnak választását a koronázásig fogják talán halasztani, hogy a királyi hitlevelet (Inaugurále Diplomá-t) annál jobban megállapíthassák. A király ő felsége jelentette az ország rendeinek, hogy igen buzgón várja a hozzá küldendő követeket, a kik által az országgyűlésre hivattassék, ki is szabta a rendet, a mellyel fogadtassák, e szerint: Ó-Budán egy sátor fog emeltetni, a hol a kardinál és püspökökkel várni fogják a királyt, a ki ide kiszállván, köszöntetni fog a kardináltól, mely köszöntésre a király leveszi a kalapját, de a melyet ismét mindjárt feltészen, ezen köszöntésnek vége lévén, Buda várának falairól mindenfelől mennydörögni fognak az ágyúk ; azonban pedig a király és a püspökök szekerekbe ülnek, a világi nagy urak pedig elől lovagolva, viszik a királyt a vár kapujáig, a hol a város bírájától fog köszöntetni, ezután ismét újólag fognak az ágyúk ropogni, a mely alatt a szent Zsigmond kápolnájába vitetik a király és ott a »Téged Isten dicsérünk« fog elénekeltetni. Ezen hónapnak 11-ikén a második gyűlés tartatott, a melyben mélt. Ürményi báró ő kegyelmessége is elölülőnek a második táblánál azonban meghagyatott. Megállíttatott az is, hogy az országgyűlésnek tanácsbiráskodásai és végzései magyar nyelven arathassanak meg. A volt királyi biztosoknak a fő-ispáni hivatalokat mind be kellett tömni és kötelesek lesznek magokat mindezekből kimenteni.
Kérdés volt a felől is, hogy a fel-táblát, a mely eddig főemberek táblájának (Tabula Magnatum) hivattatott, hogy nevezze az al-tábla az összefelelkezésbe, voltak a fel táblások közül, a kik jelentették, hogy talán felséges táblának (Excelsi proceres) kellene őket nevezni az eddig való szokás szerint, de közakarattal megállíttatott, hogy az al-tábla a fel-táblát ne nevezze másképen, hanem tekintetes fel-tábla.”
Íme, az »Erdélyi Magyar Hírvivő« eddig ismeretlen számainak e tartalma is bizonyítja, hogy az első erdélyi magyar hírlap magára vállalt hazafias kötelességét, kivált a magyar nyelv és szellem iránt híven teljesítette. Az újságírás technikájában óriási átalakulások történtek ama 113 év óta, midőn kurír vitte ügető lovain a hírt az országúton tova. Ma már a híreket az óczeánon is gyorsan átröpíti a villamosság. De a mi a hazafias munkáját illeti, ismétlem, csak büszke lehet az első erdélyi magyar hírlapra, mint egyik ősére, minden mai magyar újság.
[1]Akkor olvasott regények.
[2]Ez az Erdélyi Magyar Hírvivő szerkesztőségének megjegyzése
Forrás: Gyalui Farkas: Az első erdélyi magyar hírlap.
In: Vasárnapi Újság 1903. 542—544. p.