Az 1990-es évek végén készült Karen Sahnazarov orosz filmrendező kiváló filmje, A telihold napja. Képzeljék maguk elé a film egy képsorát! Áll egy tíz-tizenkét év körüli kisfiú az ablaknál, néz ki az utcára. Vasárnap délután lehet, kevesen járnak arra. Szemével nyomon követ egy-egy járókelőt, aztán megunja, elfordul az ablaktól. Körülnéz a szobában, lát egy nagy tál almát az asztalon, kezébe veszi az egyiket, szép, nagy, piros alma. Áll egy nagy fotel az egyik sarokban, a fiú kényelmesen beleül. Az alma egyik felét megtörli az ingujjába, majd beleharap. Az alma harsog, nagyon finom. Azután körbejár a szobában, a szoba túlfelében kezébe vesz egy könyvet, ott hevert az asztalon. Kényelmes dívány van az ablakkal szemközti fal mellett, a fiú leheveredik, kinyitja a könyvet: Puskin összes művei. Elkezdi olvasni, szemmel láthatóan teljesen átadja magát az olvasásnak, koncentráltan és kényelmesen, érdeklődéssel és lustán elheveredve olvas. Egy idő múltán képek jelennek meg előtte, Puskin áll egy tatár sátor mellett, a tatárok vendégül látják, bent ülnek körben a sátorban, forró teát isznak csészéből, aztán nézik egymást, beszélgetnek, Puskin közben felfigyel egy szép tatár lányra, az kikíséri a sátor elé, a fiatal és csinos Puskin csókot kér a lánykától, erre az elszalad, de már szólnak is a postakürtök, szolgája Puskin után kiált, ő pedig búcsút int a tatár lánynak, felszáll a könnyű homokfutóra, és már száguldanak is a távoli sztyeppéken az ismeretlen távolba. A kisfiú, aki mindezeket olvasta, időközben elaludt, feje a könyvre hanyatlott, a szobában félig sötét lett.
Azért meséltem ilyen hosszan a filmbeli jelenetet, mert úgy vélem, ebben a képsorban összesűrűsödik mindaz, amit mi az olvasásról gondolunk. Nem pusztán vagy nem is elsősorban tudományosan gondoljuk így, hanem életformánkból, neveltetésünkből, a humán kultúra iránt személyes elkötelezettségünkből kiindulva. Ha olvasásra gondolunk, akkor nem valami erőfeszítés jelenik meg előttünk, hanem öröm. Először nem szakirodalom olvasására gondolunk, főleg nem szerelési útmutatóra, szakácskönyvre vagy egy színes autótechnikai magazinra, hanem szépirodalomra. Ha az olvasásról beszélünk, mindig könyvre gondolunk először, és nem óriásplakátra, angolul beszélő film magyar feliratára, APEH-nyomtatványra. Ha az olvasás közvetítette kultúrára hivatkozunk, akkor pedig Puskinra és Kosztolányira gondolunk, nem pedig egy pornómagazinra, egy pilótajáték felhívására vagy éppen Hitler Mein Kampf-jára. Holott ezek a példák figyelmeztethetnének: az olvasás önmagában nem abszolút érték. Lehet jót és rosszat is olvasni. Továbbá: lehet jól és rosszul is olvasni. Ugyanaz a papír megtűri magán Tolsztojt és egy katonai jármű leírását, ugyanaz a nyomdafesték – a szólással ellentétben – megtűri a humánus és az emberellenes gondolatokat. Persze ez a gondolat sem új: Vörösmarty több mint százötven évvel ezelőtt már – papíron és nyomdafestékkel – figyelmeztetett erre.
Nem azért mondom mindezt, hogy megbotránkoztassam Önöket. Nem is azért, hogy végképp elvegyem a kedvüket és kedvünket attól, hogy az olvasással programszerűen foglalkozzunk, vagy attól, hogy az olvasást értéknek tekintsük. Hanem azért, hogy némi távolságtartásra bíztassam önmagunkat a magunk pozícióját illetően. De azonnal hozzá is teszem: ha az olvasás és a könyv nem is abszolút érték, de attól még nagyon fontos érték. Ha az olvasási szokások átalakulóban vannak is, attól még léteznek olvasási szokások. Ha az elit irodalom rendszeres olvasása csak néhány szubkultúra szerves sajátja, és nem minden szubkultúráé, attól még sokaknak fontos. Ha az írás-olvasás nem minden gyereknek örömforrás, attól még nem írni és nem olvasni ma már teljesen kivételes és szégyellnivaló. Ha nemzeti büszkeségünk és a legismertebb magyar évtizedek óta a focista Puskás Ferenc, mellette október 10-étől a világ legismertebb emberei között van Kertész Imre is.
Ha arra az alapkérdésre kívánok válaszolni, hogy „12 év irodalomtanítás után miért nem válnak tömegesen olvasókká a fiatalok?”, első megközelítésben az iskola válságáról és hely-nem-találásáról illene beszélni. Tény, hogy a különféle iskolai tantárgyakat más és más mértékben viselte meg a rendszerváltás, de – szellemi és ideológiai kötöttségénél fogva – a magyar az egyik legfőbb vesztese az elmúlt bő évtized átalakulásainak. A magyar nyelv és irodalom presztízse jelentősen csökkent, érdekességi foka, világértelmező szerepe a gyerekek életében talán még ennél is meredekebben zuhant. A magyartanítást ért kihívások azt eredményezték, hogy a szakma elbizonytalanodott. A tanárok egy része tehetetlenül széttárja a karját: éppen csak annyit tanít, amennyit lehet, engedi, hogy a gyerekek a maguk szája íze szerint értelmezzenek mindent, amit olvastak. Másik – jóval nagyobb – része pedig visszamenekül a hagyomány és a konvenció bástyái mögé: megtanítani igyekszik mindent, ami a tankönyvben van, kész értelmezéseket mond el, nehogy kimaradjon valami, inkább figyel a tankönyvre, mint a művekre, inkább támaszkodik a középiskolai vagy egyetemi felvételi legitimációjára, mint az irodalomra magára. Persze sokan vannak olyanok is, akik a kiteljesedés lehetőségeként élték át a tantervi szabadságot, a művek és a tankönyvek közötti választás lehetőségét, a multimédia megjelenését vagy azt a lehetőséget, hogy a tömegkultúra bekerülhet a magyartanítás keretei közé. De a szakma általános elbizonytalanodása letagadhatatlan tény.
Itt egy nagy kitérőt kell tennem. A magyar nyelv és irodalom lényegénél fogva konzervatív tantárgy. Ne ijedjenek meg: a legkevésbé sem politikai értelemben használom a szót, és végképp nem dicsérőleg vagy elítélőleg, hanem abban az értelemben, hogy hagyományokat, a magyar nyelv hagyományát, a magyar irodalom hagyományát, az egyetemes irodalom és kultúrtörténet hagyományát kell átörökítenie. Az igazi nagy kérdés, ami szakmánk, a magyartanítás előtt áll, az, hogy hogyan lesz képes a legnemesebb értelemben vett tradicionalizmust korszerűvé tenni, olyan eljárásokat, utakat, témákat és csomópontokat találni, amelyek képesek ma is mozgósítani a diákokat, fejleszteni a gondolkodásukat, a múlt iránti érzékenységüket, a fantáziájukat, a problémaérzékenységüket, az empátiájukat. Ilyen válaszok nélkül ugyanis az egész magyar nyelv és irodalom valami teljesen avíttas, életidegen és funkciótlan tantárggyá válhat.
Az iskolaügyben nagy fejcsóválgatással szokás említeni az iskola eltömegesedését, és ennek folyományaként a színvonal csökkenését. Tény, hogy az érettségit adó iskolatípusok (a gimnázium és a szakközépiskola) mára a tömegoktatás színhelyeivé váltak, az egyetemi oktatás pedig napjainkban válik az elitképzés fellegvárából a tömegképzés intézményévé. Ez egyfelől nyilván baj: ha azokat nézzük, akik húsz vagy harminc éve ugyanúgy bekerültek a felsőoktatásba, mint ahogy ma bekerülnének. Másik oldalról viszont, annak a fiatalnak a szemszögéből nézve, aki egy elitképző intézményből kiszorult volna, de egy tömegintézménybe bőven bekerül, ez nyilvánvaló társadalmi és kulturális emelkedés. Abban pedig talán bízhatunk, hogy oktatási intézményeink akármennyi problémával küzdenek is, azért csak a könyv, az elit-kultúra közelében tartják a diákokat további három-négy-öt évig, és ez vélhetően inkább kedvez az olvasásnak, mintha ugyanazok a tanulók fiatalabb korban dolgozni kezdenének. Úgy vélem tehát, hogy az oktatásban eltöltött idő megnövekedése összességében sokkal inkább kedvez az olvasási kultúrának is, mintsem ártana.
Az olvasás háttérbe szorulásáról szólva másodszor a vizuális kultúra térnyeréséről szokás beszélni. Teljesen igaz, hogy a ma embere és diákja lényegesen többet tölt televíziózással (és videózással, DVD-nézéssel, számítógépes játékokkal, internetezéssel), mint amennyit húsz évvel ezelőtt szokás volt ezzel tölteni. A felmérések azt mutatják, hogy a kereskedelmi televíziók megindulásával robbanás történt a televíziós szokásokban, a számítógépek elterjedése pedig rengeteg olyan tevékenységet iktatott be a mindennapi életbe, amelyek korábban egyáltalán nem léteztek.
De még mielőtt nagyon kárhoztatnánk ezeket a jelenségeket, azt javaslom, figyeljünk egyrészt arra, hogy az olvasás története nem más, mint korábbi eszközök és eljárások eltűnése, és más, új eszközök és eljárások létrejötte. Ez a folyamat pedig – tetszik, nem tetszik, így van – az egyedi tárgytól a tömegesen előállítható tárgy felé, a hosszabb időre készült tárgytól a rövidebb élettartamú tárgy felé vezet. Az iskoláztatás fejlődése ezzel párhuzamos: a nagyon szűk körű és kivételesnek tekinthető, gyakran egyedi oktatást egyre terjedőbben a tömegoktatás váltotta fel. Hogy a két folyamatot néhány példával szemléltessem: nem tagadható, hogy a középkor egyedi, kézzel írott és festett, önmagukban művészi értéket képviselő könyveihez képest a könyvnyomtatás maga volt a zuhanás: olyan technológia jött létre, amellyel tucattermékeket lehet előállítani. Sajnálhatjuk, hogy ezáltal elveszett az a könyvkészítési kultúra, amely minden egyes darabjával önálló értéket hozott létre, de mai fejjel mégsem kárhoztatnánk magát könyvnyomtatást. Az anyagok terén hasonló fejlődés történt: nyilván tartósabb, szebb és értékesebb a bőr vagy a papirusz, mint a kemény papírtábla vagy a papír, de általuk vált lehetségessé, hogy könyvek több tízezer példányban jelenhessenek meg. Vélhetően ez a folyamat folytatódik napjainkban is: nagy fájdalom – és ezt őszintén mondom –, hogy nem húsz szép kötetben sorakozik az emberek polcán a Pallas Nagy Lexikona, de mindaz a tudás, ami benne megvan, elfér egyetlen CD-ROM-on, és így vélhetően többek számára lesz hozzáférhető. Az iskoláztatás terén a folyamat hasonló: a középkorban egy szűk elit kétségkívül értékes kiváltsága volt az írni-olvasni tudás, mára ez a kulturális minimum alsó határán elhelyezkedő képesség. A középiskola a tizenkilencedik században értelmiségi foglalkozásokra jogosított fel, ma önmagában még szinte semmire sem elég. A középkorban számon tarthatták az összes egyetemre járó diákot, ma azonban egyetlen egyetemre többen járnak, mint akkoriban egész Európa összes egyetemére. Márpedig azt, hogy ez a fejlődés érték, valószínűleg senki sem vitatná. És ahogyan a könyvnyomtatásban váltás történt: olyan technikai eszközök hordozzák a tudást, amelyek önmagukban múlékonyabbak, értéktelenebbek, mint a korábbi évtizedek információhordozói, de képesek ugyanazt a tudást sokkal többeknek eljuttatni, úgy az iskolában is: ma már nem bánkódunk azon, hogy az elemi iskola tömegiskola lett, azon sem, hogy a felső tagozat azzá vált, nem kell tehát attól sem rettegnünk, ha a gimnázium és az egyetem is tömegképző intézmények lesznek.
Nem az a kérdés szerintem, hogy ezt a folyamatot hogyan akadályozzuk meg vagy lassítsuk le, hanem az, hogy hogyan használjuk ki, tegyük színvonalassá és humánussá. Az új technikai eszközök például sok új és értékes nyelvi jelenséggel szolgálnak. Érdemes például nyelvészeti szempontból vizsgálni az SMS-ek, az e-mail-ek és a chatelés nyelvét, sőt: érdemes ezek nyelvi szokásairól, nyelvi illeméről és kultúrájáról is beszélni, sőt ezt tanítani is. Érdemes kihasználni azt a lehetőséget, hogy az Internet olyan nyílt könyvtár, amelyben rendkívül sok információhoz hozzá lehet jutni, és megtanítani a gyerekeket arra, hogy az információk között súlyozni kell, azokat rendszerezni, csoportosítani kell, kiszűrni, mi a fontos, mi nem, forráskritikát alkalmazni és így tovább. Ki kellene használni azt a lehetőséget, amit a CD-ROM jelent: egész életművek férnek el egy-egy lemezen, a magyar irodalom nagy része ott van a Verstárban vagy más CD-ken.
Ne értsenek félre: nem akarok sem a könyv diadalmenetéről beszélni, sem bagatellizálni az olvasás térvesztése miatti aggodalmat. De azt sem szeretném, ha egy néhány évtizeddel ezelőtti kulturális állapotot idealizálnánk, és azt kérnénk számon a mai világon. És azt sem szeretném, ha valamiféle katasztrofizmussal tekintenénk a mai világ új kulturális jelenségeire. Nemcsak azért, mert az ilyenfajta katasztrofizmus terméketlen, hanem elsősorban azért, hogy annak az olvasási és könyvkultúrának, aminek én magam is elkötelezettje (vagy másképpen rabja) vagyok, nagyobb esélyt biztosítsunk. Csak néhány lehetséges feladatot hadd mondjak. Érdemes lenne a tankönyvpiacot irodalmi CD-ROM-okkal kiegészíteni. Sok olvasásfejlesztő program kellene, a legkülönbözőbb életkorok számára, és a legkülönfélébb tudáshiányok, képességzavarok ellensúlyozására. Érdemes lenne évtizedenként újra és újra átgondolni az irodalomtanítás kánonát, nem azért, hogy elveszítsünk korábbi műveket vagy alkotókat, hanem azért, hogy amit megőrzünk, azt frissnek, élőnek, érdekesnek láthassák tanítványaink. Érdemes lenne sokkal többet foglalkozni a szakiskolákban tanuló diákok nyelvi és irodalmi képzésével, sokkal több erőt, figyelmet és pénzt fordítani erre, mert ebből az iskolatípusból kerülnek ki a funkcionális analfabéták és a kulturálisan leginkább lemaradók. Érdemes lenne sokkal több figyelmet fordítani a cigány anyanyelvű roma gyerekek anyanyelvi és magyar nyelvi képzésére egyaránt. Érdemes lenne a magyar nyelv és irodalom tantárgyban nagyobb szerepet szánni a funkcionális nyelvhasználatnak.
És mondhatunk ötleteket az iskola világán kívül is. Milyen jó lenne, ha minden könyvtár olyan szép hely lenne, ahova jó beülni, ahol el lehet tölteni akár egy teljes délutánt is olvasgatva, zenét hallgatva vagy akár számítógépezve (mert ezek az információs források nem kizárják, hanem kiegészítik egymást), mert a könyvtár mindenhol találkozóhely lenne, könyvtárba menni pedig érdekes és vonzó program. Milyen jó lenne, ha minden hazánkba bekerülő külföldi film eredeti hanggal és magyar feliratokkal kerülne forgalomba, ami segítené az idegen nyelvek elsajátítását, és napi tevékenységgé emelné mindenki számára, még a könyvet nem olvasók számára is az olvasást. És valószínűleg napestig sorolhatnánk tovább a jó ötleteket arra, hogyan válhatna az olvasás sokak számára mindennapos tevékenységgé, életformává és – főleg – örömforrássá.
Befejezésül hadd térjek vissza a filmből elmesélt képsorra. Amit abban megpróbáltam felidézni, az az olvasás élvezetéről, gyönyörűségéről, élményt nyújtó erejéről, ne szégyelljük a szót: csodájáról szólt. De tudnunk kell azt is, hogy ez az élmény elsősorban mindig az értelmiség élménye volt, a polgári középosztály életformájához kapcsolódott, másképpen: soha nem volt ez az élmény mindenkié. Ebben a formájában talán nem is lesz. Nem arra kell tehát véleményem szerint törekednünk, hogy ezt visszahozzuk vagy konzerváljuk (már csak azért sem, mert az úgysem sikerülhet), hanem arra, hogy ebből az élményből a lehető legtöbben részesülhessenek.
* Elhangzott a Magyar Olvasástársaság (HUNRA) 2002. október 25-én rendezett konferenciáján.