Alexander Bernát az olvasókönyvről
Alexander Bernát Az olvasókönyvről szóló könyvecskéje 1907-ben jelent meg Budapesten, a Stampfel-féle Könyvkiadó hivatalnál. A jeles filozófus, esztéta és publicista (1850–1927), egyetemi tanár, „a magyar Taine” egy hosszú eszmefuttatást szentelt az iskolai olvasókönyveknek, s nemcsak azért, mert egész életében foglalkoztatta az iskolai nevelés kérdése, hanem azért is, mert maga is részt vett egy elemi iskolai olvasókönyv-sorozat létrehozásában. Szerzőtársai Barna Jónás, Hajnal Adolf és Sretvizer Lajos voltak. Az olvasókönyvek a 2–4. osztály számára készültek el.
A szerző születésének idején az abszolutizmus közoktatását a németesítés, a nemzeti szellem, a haladó gondolat üldözése és az antidemokratizmus jellemezte. Kodály Zoltán A magyar népzene tára I. kötetének előszavában (Bp., 1951) élesen bírálta az akkori tankönyvirodalmat: „Aki nem lapozza át e fél század iskolai és óvodai gyűjteményeit (…), nem lehet képe róla, micsoda nemzetpusztító merénylet készült itt gyermekeink, s bennük az egész magyar jövő ellen.”
Olvasókönyveink nemzetellenes szellemét sokan bírálták már 1868-ban. A népiskolai törvény megalkotása idején, az 1868 utáni időszakban a magyar tanügy legkiválóbbjai pontosan ez ellen a szellem ellen vették fel a harcot, s megalkották a nemzeti szellemű olvasókönyveket. Az 1868-as minisztériumi szakbizottság pályázatát Gáspár János nyerte el, az ő olvasókönyvei fémjelezték az eötvösi korszakot, hihetetlenül népszerűek és színvonalasak voltak. Gyertyánffy István és Kiss Áron közös könyve, A népiskola módszertana (Bp., 1882., 2. Kiadás) kettős feladatot fogalmaz meg az olvasókönyv számára: „Egyfelől az anyanyelvi oktatást szolgálja, s egyik eszköz arra nézve, hogy a tanuló a mások beszéde és írása megértésér taníttassék. Másfelől meg nagy nemzeti érdek szolgálatában áll: az a célja, hogy bevezesse a gyermeket nemzete életébe.” Ennek a tételnek a megfogalmazása előtt számos vitacikk jelent meg a szaksajtóban az olvasókönyvekről. Kiemelkedik közülük Radó Vilmos tanulmánya (A népiskolai olvasókönyvekről. Néptanítók Lapja. 1881.) Radó Vilmos enciklopédikus és történelmi olvasókönyveket különböztet meg. Az enciklopédikus olvasókönyvek a felvilágosodás korának szülöttei, s Rochow Kinderfreund (1766) című olvasókönyvére mennek vissza, melyet egyébként úgy tart számon a neveléstörténet, mint az első olvasókönyvet. A történeti olvasókönyvek a nemzeti szellemű olvasókönyvek, melyeknek az a feladatuk, hogy bevezessék a gyermeket nemzete szellemi életébe. A nemzeti nevelés gondolata egyrészt Eötvös és Széchenyi eszméire megy vissza, másrészt pedig a magyar herbartiánusok, elsősorban Kármán Mór érvelésére. Radó maga írja a Kármán-emlékkönyvben: „Kármán tanácsára és példájára el is hagyogatták apránként olvasókönyveinkből a gyermekhistóriákat, s ma már végképp eltűntek azokból. Helyettük történetünk és költésünk szolgál az érzületi oktatás szövegéül” (Bp., 1897.). Maga Radó a Budai Paedagogium vezetőtanítója volt, s Gyertyánffy Istvánnal és Kis Áronnal együtt kitűnő olvasókönyv-sorozatot szerkesztett, mely 1882-ben jelent meg, s mely – talán nem túlzunk, ha azt állítjuk – a legjobb magyar olvasókönyv-sorozat.
Az 1905-ös Tanterv és Utasítás hasonlóképpen határozta meg az olvasókönyv feladatát, s részletezte az egyes évfolyamok anyagát. Forrásként javasolják a népköltészetet, a gyermekirodalmat, a nemzeti irodalmat, a történelmi és a művelődéstörténeti olvasmányokat, életrajzokat és a jellemképeket. Ezenkívül javasolják azokat az olvasmányokat, melyeknek szükségességét a hagyomány szentesítette, vagyis a földrajzi, etnográfiai és természettudományi olvasmányokat, tulajdonképpen a beszéd- és értelemgyakorlatok anyagát. Ez utóbbiakról a következő megjegyzést olvashatjuk: „A természeti tárgyaknak ne külső leírását tartalmazzák, amit szemlélni, nem pedig olvasni kell, hanem inkább biológiai mozzanatokat, főként pedig a természeti tárgyaknak az emberhez való vonatkozásait.” Az volt ugyanis az álláspont, hogy nem azt olvastatni, amit szemléltetni. Az történt ugyanis, hogy a viták és a kitűnő szakirodalom ellenére, az enciklopédikus olvasmányok egyrészt megmaradtak az olvasókönyvekben (főleg a felekezeti olvasókönyvekben), másrészt pedig visszaszállingóztak a történeti olvasókönyvekbe. A tanítóság igényelte őket, s így van ez ma is. Az eredmény: kompromisszum a nemzeti-történelmi-nevelő és az ismeretközlő olvasmányok között.
Alexander Bernát tanulmánya a nemzeti-történelmi, nevelő célú olvasókönyvek elméletének megfogalmazása. Fejezetei: Az olvasókönyv eszméje (Irányok, A vezérgondolat; Az olvasókönyv szerkezete (a/ Követelmények: Az olvasókedv, Az epikus forma, A humor, A tartalom, A források, A műélvezet; b/ A fokozatosság: A tanterv és az olvasókönyv, Az egyes fokozatok); Az olvasókönyv használata. Az egész tanulmány megérdemelné újbóli kiadását, most „A vezérgondolat” című fejezet közlésére van lehetőség. (Vö. A. Jászó Anna: A népiskolai olvasókönyvek a XIX. század végén. Pedagógiai Szemle, 32., 1982. 20–32., 119–130.)
Az olvasókönyv célja, mint láttuk, nem lehet kizárólag, vagy csak első sorban is akár tárgyi ismereteket, akár erkölcsi tanítást adni. Az olvasókönyv nem a tanítás, hanem a nevelés szolgálatában áll. A különbség e kettő között az, hogy míg a tanítás főleg az értelemhez fordul, a nevelés az egész egyéniségre irányul. Az olvasókönyv a tanuló egyéniségének nevelését célozza.
Ezt a szerepét az olvasókönyvnek nem pótolhatja semmi és senki. Ezért kellett, mióta a népiskolának még egyéb szerepet is szánnak, mint az írás, olvasás, számolás technikájának elsajátítását, az olvasókönyveket föltalálni és ebbe az irányba terelni.
Nem tankönyv, mert nem a tanítás a szó szorosabb értelemben a feladta; minthogy azonban az iskolában a nevelés is többnyire értelembeli oktatás útján történik, ezért az olvasókönyvi oktatás tágabb értelemben mégis tanításnak nevezhető, de oly tanításnak, amely első sorban a nevelő szándék szempontjait szolgálja. Az olvasókönyv a népiskola sokszor emlegetett, de nem mindig megértett nevelő-oktató céljának legfontosabb, mellőzhetetlen, pótolhatatlan segédeszköze.
Ezért így is fogalmazhatjuk az olvasókönyv feladatát: a gyermek nyelvét gazdagabbá tenni, amaz eszközök által, melyek nyelvünkben és irodalmunkban rejlenek, hogy ezáltal a gyermek lelkét nemzetünk kultúrája elemeinek átadásával nemesítsük és egyéniségét a nemzeti szellem értelmében formáljuk.
A könyvet pedig csak az olvasókönyv szerettetheti meg vele; azért első sorban az a jó olvasókönyv, melyet a tanuló tartósan megszeret.
Szóval, ha az olvasókönyv azt a hivatását teljesíti, hogy a tanulót az olvasáshoz szoktatja, az olvasást megkedvelteti vele, önálló, magányos olvasásra képesíti, akkor ezzel az iskola többet tett, mintha még annyi könnyen elfelejtődő ismeretet gyömöszölt volna a tanuló fejébe. Akkor megadta a tanulónak a módot, az alapot, az eszközt, hogy tovább képezhesse és tovább képezni akarja is magát; akkor nemcsak a nemzeti műveltség előcsarnokába vezette, hanem megnyitotta előtte a továbbhaladás útját; akkor gazdagabb, egyénibb belső életre szoktatja; akkor a legnemesebb élvezet friss forrásának közelségébe helyezte. Ezért az olvasókönyv feladatának ez is egyik meghatározása: a tanulót hozzászoktatni, hogy olvasson, hogy szeressen és tudjon jó könyvet olvasni. Ebben is benne van, amit előbb mondottunk. Mert aki szeret jó könyvet olvasni, az egyéniség; aki tud jó könyvet olvasni, az művelt ember.