|
13.
évfolyam |
Hubert Wolf: A pápa és az ördög. A vatikáni levéltárak és a
Harmadik Birodalom. Ford.: Paulik Péter. |
|
|
A Szentszék archívumainak XI. Pius pontifikátusára vonatkozó
iratanyaga megnyitását mind a laikus, mind a tudományos közvélemény részéről
élénk érdeklődés övezte, különösen mivel hozzáférhetővé váltak azok a
dokumentumok, amelyek alapján egy sokkal tisztább, vagy legalábbis árnyaltabb
képet reméltek megrajzolni a holokauszt idején hallgatással vádolt, viták
kereszttüzében álló Eugenio Pacelli, a későbbi XII. Pius pápa
személyéről és müncheni, berlini nunciusként, majd bíboros államtitkárként
betöltött szerepéről. A nyitás három lépcsőben történt: 2003-ban az
Államtitkárság Rendkívüli Egyházi Ügyek szekciójában a Bajorországra és
Németországra vonatkozó 1922-1939-es iratok, illetve a Vatikáni Titkos
Levéltáron belül a müncheni nunciatúra 1922-1934-es és a berlini nunciatúra
1922-1930-as anyagai váltak hozzáférhetővé.[1]
2004-től kutatható az 1939 és 1947 között fennálló Hadifogoly Információs
Iroda anyaga,[2]
2006-tól pedig az összes XI. Pius pápasága (1922-1939) során keletkezett
irat.[3]
A nyitásokra reflektálva számos, a hozzáférhetővé vált gazdag forrásanyagból
merítő tanulmány és kötet jelent meg.[4]
Ezek sorába illeszkedik ez a kiadvány is, amely eredetileg 2008-ban, német
nyelven látott napvilágot. Különösen figyelemreméltó, hogy már két évvel a
kiadása után, 2010-ben elkészült a magyar fordítása. Ezt azért is fontos
hangsúlyozni, mert így a hazai közönség anyanyelvén új és releváns nemzetközi
kutatási eredményeket tesz széles körben elérhetővé azok számára is, akik
esetleg idegen nyelvi ismeretekkel nem rendelkeznek, viszont a téma
érdeklődésük középpontjában áll. A mű szerzője Hubert Wolf
professzor, a münsteri egyetem tanára, aki 2000-től a Német Kutatási Közösség
által támogatott program keretében a római inkvizíció és az Index kongregáció
tevékenységének feltárásán munkálkodó team vezetője, s már több publikációja
látott napvilágot hasonló témában.[5] A könyvnek már maga a címlapja is
figyelemfelkeltő. Az eredeti német kiadással ellentétben, ahol a borítón
pusztán a szerző neve, a kiadó és a cím található piros és fehér betűkkel, a
magyar kiadás sajátossága, hogy itt Eugenio Pacelli bíboros államtitkár
kitárt karú alakja tölti be a címlapot. A fotó az 1938-as XXXIV. Nemzetközi
Eucharisztikus Kongresszuson készült, amely történetesen Budapesten került
megrendezésre, s ahol Pacelli a pápa legátusaként vett részt. Ezáltal a
magyar olvasóközönséghez már a könyv borítója közelebb hozza a bíboros
államtitkár alakját. Maga a főcím (A
pápa és az ördög) meglepő, első olvasásra hatásvadásznak tűnik, viszont
belelapozva a könyvbe rögtön érthetővé válik, hogy a szerző miért ezt
választotta. Erre magának XI. Piusnak a kijelentése szolgáltatott
alapot, aki az 1929. május 15-i kihallgatáson a következőket mondta: „Ha akár
egyetlen lélek megmentése lenne a tét, s ezzel nagyobb kárt lehetne
elhárítani a lelkektől, akkor magával az ördöggel is tárgyalásba mernénk
bocsátkozni.” (11. old.) S a gyakorlatban is többször hajlandó volt tárgyalni
olyan személyiségekkel, például Adolf Hitlerrel, akik kormányzásuk alatt –
különösen az erkölcsi és természetjogi törvények semmibevételével –
rászolgáltak arra, hogy egyesek a megtestesült gonoszként emlegessék őket. Az
alcím (A vatikáni levéltárak és a
Harmadik Birodalom) pontosítja, közelebbről megjelöli, hogy miről is lesz
a kötetben szó. Ahogy Hubert Wolf maga is leírja, azt igyekezett rekonstruálni
öt kiválasztott témakör alapján, hogy hogyan látták Rómából az 1917 és 1939
közötti Németországot. Tehát elsősorban a pápa és a vatikáni tisztviselők
szemüvegén keresztül láttatja a történéseket. Művét bevezetéssel indítja,
melyben a vizsgált kérdést történeti kontextusba helyezi. Egyszerű,
közérthető nyelven vázolja azokat a kihívásokat, amelyekkel XI. Piusnak
pontifikátusa alatt szembesülnie kellett. Ismerteti a vatikáni levéltárak
időről időre történő megnyitásainak, különösen a kötet megírásának hátterét
adóknak a körülményeit, s élethűen mutatja be saját tapasztalatai alapján az Archivio Segreto Vaticano pezsgő
tudományos légkörét, amely nemcsak a történeti kutatásnak, hanem egyben a
nemzetközi tudományos eszmecserének is kiváló terepe, az eligazodáshoz
gyakorlati tanácsokkal szolgálva. Röviden arra is utal, hogy mely művekre
támaszkodott a kötet megírásakor, s hogy a különböző álláspontok részletes
tárgyalásától eltekint. Feltehetően, mivel a téma nagyon népszerű a kutatók
körében, így az egyes vélemények gondos elemzése és ütköztetése jelentősen
megnövelte volna a terjedelmet. A bevezetést követő öt nagyobb
fejezet, amelyek mindegyike további alfejezetekre oszlik, mind egy-egy
figyelemfelkeltő címmel, egy-két szavas kérdéssel kezdődik, melyek nagy része
levéltári forrásokból vett találó idézet.[6]
Első olvasásra meglepőek, mondhatni kissé provokatívak, de nagyon jól
megragadják az egyes problémakörök lényegét. Mellettük a cím részeként
egy-egy hosszabban megfogalmazott mondat áll, ahol az időkeretet és a pontos
témát jelöli meg a szerző. Az első fejezetben Pacelli
müncheni és berlini nunciusi küldetését veszi górcső alá a nunciusi
jelentéseken, utasításokon keresztül vizsgálva a történéseket és a főbb
problémákat. Az általánostól halad a konkrétum vizsgálata felé. Ahhoz, hogy
az olvasó tisztában legyen Pacelli nuncius és Róma kapcsolatával, először egy
pár közérthető, mégis markáns mondattal rajzolja meg, hogy általában egy
nuncius milyen utasításokat kap küldetése elején a központtól, milyen gyakorisággal,
milyen kérdésekről kellett beszámolnia, és a hivatal leadásakor milyen
kötelezettséggel bírt. Ezen főbb pillérek mentén vezeti a gondolatsort a
konkrét esetre alkalmazva. Rávilágít Pacelli gondolkodásmódjának meghatározó
elemeire, mely szerint az egyes német püspökök értékelésénél fontos szempont
volt a Rómához való hűség, római vagy ahhoz közeli neveltetés és a nuncius
utasításainak elfogadása. Kitér a Centrumpárt szerepére, valamint arra is,
hogy milyen tapasztalatokat szűrt le Pacelli müncheni és berlini nunciusi
éveiből. Jelentős például, hogy az 1917-es békeközvetítés kudarcából
táplálkozhatott az a meglátása, hogy a Szentszéknek nemzetközi konfliktusok
esetén mindig szigorú semlegességet kell tanúsítania, hiszen a Szentatya padre commune, a német kultúrharc
tapasztalataiból pedig, hogy míg a lelkigondozás garantálva van, a politika
ügyeibe a Szentszéknek nem tanácsos beavatkozni. A második nagyobb részegység az
antiszemitizmus kérdését állítja középpontba egy zsidóbarát papi közösség, az
Amici Israeli 1928-as betiltása
kapcsán, amely a nagypénteki liturgiából a zsidókra alkalmazott „perfidi”
jelzőt szerette volna töröltetni. A szerző a vatikáni bürokrácia útvesztőinek
szemléletes bemutatását adja, megismertetve az olvasót a Rítuskongregáció és
a Szent Offícium bonyolult ügymenetével. Számos jelentős kérdést vet fel,
például a keresztény antijudaizmus és a faji antiszemitizmus elhatárolásának,
illetve esetleges kontinuitásának kérdését. Finom érzékenységgel mutatja be a
Kúrián belül megnyilvánuló véleménykülönbségeket. Nem elégszik meg a szóban
forgó ügy hátterének és körülményeinek, valamint következményeinek
feltárásával, hanem a nagypénteki liturgiában a vitatott részek további
sorsát is végigköveti. A következő nagyobb fejezet
rendkívül érdekes kérdést tárgyal, a birodalmi konkordátum előtörténetét.
Többek között arra keresve a választ, hogy van-e összegfüggés a között, hogy
a Centrumpárt 1933. március 24-én megszavazta a felhatalmazási törvényt,
március 28-án a püspökök visszavonták a nemzetiszocializmust elítélő
nyilatkozatot, s áprilisban megkezdődtek a tárgyalások a konkordátumról,
illetve vajon Rómából kezdeményezték-e ezeket. Ennek megválaszolásához széles
körű áttekintést nyújt a római Kúria megváltozott ügymenetéről, Pacelli bíboros
államtitkárnak a pápával és a különböző diplomatákkal folytatott
kihallgatásairól,[7]
s ismerteti Orsenigo berlini nuncius jelentéseit a német politikai
helyzetről.[8]
Kiválóan mutatja ki a szerző, hogy ha Pacelli bíboros államtitkár irányította
volna az eseményeket, akkor bizonyára nem lett volna hajlandó engedményekre
ellenszolgáltatás nélkül. Ezt követően egy meglehetősen
kényes téma kerül terítékre: a zsidóüldözések és a Vatikán hallgatása. Wolf
számos konvertita és zsidó által írt levelet elemez, amelyekre gyakran nem
érkezett Rómából válasz. Köztük az 1998-ban szentté avatott Edith Stein
levelét, aki a beuroni főapáton keresztül küldte kérését a Szentatyához, s
így legalább – rajta keresztül – egy rövid, noha meglehetősen diplomatikus
választ kaphatott. Sőt, levele az 1933. április 20-i, a pápának a bíboros
államtitkár részére adott kihallgatáson szóba került, amely eddig a kutatás
számára ismeretlen volt. A szerző érdeme, hogy sikerült meghatároznia a
közvetítő személyét. Arra is rámutat, hogy a németországi egyre erősödő
zsidóüldözés ellenére a téma alig kerül szóba a Vatikánban. XI. Pius
pápaságának utolsó éveiben állt be egy jelentős fordulat, ugyanis a beteg
egyházfő ekkor elhatározta, hogy határozottabban fellép a
nemzetiszocializmussal, annak faji ideológiájával és a zsidóüldözéssel
szemben. A fasizmus ellen írt egy beszédet, valamint a fajelméletet elítélő
enciklikát készíttetett elő. Végül egyik sem jelent meg, Pacelli döntésének
köszönhetően. A szerző gondos mérlegelést követően arra a következtetésre
jut: XII. Pius is szívesen szólalt volna fel nyilvánosan, de neki meg
volt kötve a keze, mivel a világ katolikusaiért volt felelős. Itt visszatér
az előzőekben már említett, a Szentatya „padre commune” gondolata. Végül a kötet utolsó nagyobb
fejezete a dogma vagy a diplomácia, „zelante” vagy „politicanti” magatartás előtérbe helyezésének
izgalmas kérdését boncolgatja német példákon keresztül, s rámutat arra, hogy
több esetben az utóbbi érvényesült. Például bár a dogma felett őrködő Szent
Offícium arra hajlott, hogy a németországi ökumenikus mozgalmat el kell
ítélni és az erre vonatkozó dokumentumot az Acta Apostolicae Sedisben megjelentetni, viszont Pacelli ügyes
diplomáciával elérte, hogy ezen utóbbira ne kerüljön sor, hanem a német
püspökök saját kezdeményezéseként tüntessék fel, így nem befolyásolhatta
negatívan a konkordátum-tárgyalásokat. Ugyanígy a „politicanti” irányzat volt
erőteljesebb a rasszizmus és nemzetiszocializmus kérdésével foglalkozó
„syllabus” határozatlan időre történő elnapolásában, illetve abban, hogy
Hitler Mein Kampfja sem került
Indexre. A kötetet köszönetnyilvánítás,
időrendi táblázat, irodalomjegyzék és névmutató egészíti ki. A kronológia
súlypontját az egyház szempontjából meghatározó egyetemes, különösen a német
események adják 1914-től 1939-ig hasznos áttekintést nyújtva. Az
irodalomjegyzékben a szerző minden fejezethez kapcsolódóan az adott témában
fellelhető szakirodalom rendkívül széles spektrumát vonultatja fel,
lehetőséget adva az olvasónak a témában további elmélyedésre. Végül a
névmutató a kötetben szereplő személyeket könnyen visszakereshetővé teszi. Összességében elmondható, hogy
Hubert Wolf könyve jól felépített, a német tudományosság és precizitás,
összefüggések gondos feltárása keveredik benne néhol olvasmányos elemekkel,
így mind a szakma, mind az egyszerű érdeklődők élvezettel forgathatják. Jól
rámutat a leendő pápa, Eugenio Pacelli gondolkodásmódjának mozgatórugóira,
kiemelve Róma központú gondolkodását, „politicanti” magatartását. Ugyanakkor
számos olyan kérdés van, amelyet egyelőre megválaszolatlanul hagyott. Ezekre
majd csak az újonnan megnyitott anyagok részletes és alapos elemzése, több év
megfeszített kutatómunka adhat érdemi választ. (ism.: Tóth
Krisztina) |
|
|
|