13.
évfolyam |
Egyházügyi, vallásszabadsági tudományos konferencia. |
|
A budapesti Hetednapi Adventista Egyház terézvárosi kápolnája
adott otthont a jeles vallásszabadsági konferenciának. A 2011. évi C.
egyházügyi törvény nem csupán a „biznisz egyházak” életét pecsételte meg,
hanem a kisegyházak számára is aránytalan megaláztatást jelent. A törvényhozó
jogilag nem finomította a törvényt, hogy ne egy mértékkel mérjen az egyház
bőrébe bújt civil szervezetek és a valós egyházi tevékenységet végzők között.
A konferencia anyaga példás gyorsasággal, alig három héttel a rendezvény után
nyomtatásban is megjelent. Ennek december 20-án Budapesten tartott
bemutatóján Sólyom László, az Alkotmánybíróság és a Magyar Köztársaság
korábbi elnöke Egyházügyi törvény és alkotmányos kultúra című elemzésében a
rendezvényről így vélekedett: „Ismét egy konferencia, amelyet előbb kellett
volna megtartani: az egyházak jogállásáról szóló sarkalatos törvény
megalkotása előtt. Egy ilyen súlyú törvény előkészítése megkövetelte volna
mind a valóság föltárását, vagyis az egyházak mai helyzetének és
tevékenységének elemzését, mind pedig az elvi és az alkotmányjogi alapok
tisztázását, vagy legalább felelevenítését.” E tudományos konferencián olyan
jogi szakemberek voltak az előadók, akik az egyházügyi törvény szakmai
koherenciáját elemezték, a magyar jogalkotás történeti távlataiba helyezték a
2011. évi C. törvényt. Az előadók között teológiát művelő egyetemi tanárok az
ekklészia fogalmát, újszövetségi
összefüggéseit elemezve a törvény diszkriminatív oldalára mutattak rá. A konferencia bevezetőjében Erdélyi László, foglalkozására nézve
köztisztviselő, aki vallási hovatartozását és presbiteri megbízatását
egyszerre vallotta meg, így fogalmazott: „Mivel az új törvény sok egyházat megszüntetett, mi úgy érezzük, hogy
Jézus vallatásához hasonlóképpen kaptunk egy nagy pofont, amely akár egy
közösség vagy több közösség teljes szétoszlásához, halálához is vezethetne.
Ezért mi úgy gondoljuk, hogy van jogunk megkérdezni a döntéshozóktól: »Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a
gonoszságról; ha pedig jól, miért versz engem.« (János evangéliuma
18,22-23).” Szuhánszky Gábor, az Aliansz Magyar Evangéliumi
Szövetség főtitkára 32 egyház és gyülekezet nevében jegyezte meg, hogy „nem
politikai üzenet kíván lenni e konferencia, hanem szakmai és teológiai
értékelést végzünk a törvény kapcsán”. Bóna Zoltán politikai főtanácsadó, a Magyarországi Ökumenikus Tanács Főtitkára így fogalmazott: „Az sem titok, és nem nekem kell elmondani, hogy az aktuális, éppen még érvényben lévő egyházi törvény erős korrekcióra szorult, és ezt a feladatot kapta az a részben szakértői, részben politikusi közösség, amely a törvényalkotás mögött áll. És nem titkolt, nem is csak implicite, hanem explicite is kifejtett tény az, hogy a mai konferencia ennek a törvénynek az összefüggésében került megrendezésre; ha úgy tetszik a törvény hívta életre és a törvényalkotás folyamatában – amely több szempontból nem zárult le – van óriási jelentősége ennek a konferenciának. Nekem személy szerint nagyon tetszett az a kifejezés a meghirdetett program címlapján, hogy a törvényalkotás elősegítésére jön létre ez a megbeszélés.” Kukorelli István egyetemi tanár előadása Az
Alaptörvény és az egyházakról szóló sarkalatos törvény kapcsolata címmel
hangzott el. A 2011.
évi C. törvény 11. § (1) bekezdése szerint az egyesület egyházként történő
elismeréséhez az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.
A törvény 14 egyházat elismerő melléklete a törvény alapján sarkalatos.
„Dönthet-e egy sarkalatos törvény arról, hogy az alkotmányozói hatalomnak
megfelelő szavazati arány kell a melléklet esetleges kiegészítéséhez, vagy ez
konkrét országgyűlési határozat lesz a jövőben? Hol vannak akkor az azonos
feltételek az egyházalapítás során?” – tette fel kérdését az előadó, majd így
folytatta: „Az egyénnek, a vallásos embernek az Alkotmány alapján alapjoga,
hogy vallását másokkal együttesen reális lehetőségekkel rendelkezve
gyakorolja. A véleményem prejudikációk nélkül tehát az, hogy az
egyházalapítás nézőpontjából a liberális krédó talaján álló 1990-es
alkotmányerejű törvényhez képest a 2011-es sarkalatos törvény átesett a másik
oldalra, az alapjog gyakorlását, a normatív rendszert – és ennek szigorítását
nem vitatom – is felülírva direkt politikai döntéshez köti. Ez a megoldás –
elfogadva a számomra veretes és kedves alapjog szükséges és arányos
korlátozását – alkotmányjogi felfogásomtól távol áll.” A jogterület tudósai és előadói
egyértelműen megfogalmazták az új egyházügyi törvénnyel kapcsolatos
aggodalmukat, amelyet szakmai érvek formájában tártak a hallgatóság elé. Schanda
Balázs, a Pázmány
Péter Katolikus Egyetem jogi karának dékánja előadásának címe is nagyon
találó a mai jogi helyzetre: Vallásszabadság
– törvényi keretek között? Az alapjog lényeges tartalmát nem érintő
törvényi korlátozásoknak is – hátrányos megkülönböztetés nélkül – a
szükségesség és arányosság keretei között kell maradniuk. Az előadó
rámutatott arra, hogy „a kétszintű jogállás jellemezte 1895 és 1947 között a
hazai szabályozást is, akkor elismert és bevett vallásfelekezetek között tett
különbséget a törvény”. Úgy is értelmezhetjük, hogy a törvényhozás visszalépett
az 1895-ös jogi megoldásokhoz azáltal, hogy kétféle egyházi státuszt
alakított ki, aminek történeti előzményei már megvannak. Bár megjegyzem, hogy
az 1895-ös törvénynek a legnagyobb vesztesei pontosan azok a kedvezményezett
történelmi egyházak voltak, akik érdekében megszületett a 19. századi
törvény. Lehet, hogy újabb veszteseket prognosztizálhatunk abban a 14
egyházban, akik kedvezményezettjei a 2011. évi C. törvénynek? A
nyilvántartásba nem vett közösségek nem viselhetik majd az egyházi elnevezést,
amely újabb jogi és teológiai buktatókat rejteget magában. Schanda Balázs is,
mint e téma igen jeles képviselője, kifejezte aggodalmát, hogy „egy,
különböző felekezetek teológiája által különbözőképpen értelmezett közszó (egyház) jogi fogalommá tétele szerencsés-e”.
Ugyanakkor az eredeti törvényjavaslatban még 44 egyház elismertetésére tett
kísérlet elbukott. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az egyházak 96%-a a
későbbiekben nem használhatja az egyház kifejezést, amely viszont politikától
mentes újszövetségi szó. A katolikus előadó nagyon frappánsan, egy
megválaszolatlan kérdéssel fejezte be előadását: „Nem kerülhető meg annak
áttekintése sem, hogy a vallásszabadság lényeges tartalmi elemeit, jogi
formájától függetlenül, valóban valamennyi vallási közösség élvezi-e. Nem
lebecsülve a szubjektív szempontok szerinti (többen úgy érzik, hogy ha
közösségük »csak« egyesületként rendelkezik jogi személyiséggel, ezzel
másodrendűvé fokoztatnak le), megalapozott véleményt arról, hogy a
vallásszabadság korlátozása bekövetkezett-e, és ha igen, a korlátozás
elfogadható-e, csak a felmerülő konkrét kérdések tartalmi vizsgálata nyomán
fogalmazható-e meg?” Ezekre a kérdésekre a jövő gyakorlata adja majd meg
visszavonhatatlan válaszát. Rixer
Ádám, a Károli
Gáspár Református Egyetem oktatója előadását három pillérre építette: 1. A(z új) törvény állami, társadalmi közege. 2. Mit
várunk általánosságban egy egyházügyi/vallásügyi törvénytől? 3. Az új törvény
egyes rendelkezéseinek kritikája. „Jog és vallás kapcsolata azonban nem lehet egyirányú – szögezte le.
– Miként hathat a legáltalánosabban
felfogott vallás a tárgyi jogra, s azt részben alakító, részben magyarázó
jogtudományra?” Az előadó rámutatott arra, hogy a vallásnak nincs kimutatható
hatása az új egyházügyi törvényre, ugyanakkor megjegyezhetjük azt, hogy a
„szentkorona-tanítás” pedig elég erőteljesen jelentkezik az új alaptörvény
írott szövegében. Tehát egyfajta törvényhozási zavar figyelhető meg az eltérő
magyar jogszabályokban. Rixer Ádám nagyon bölcsen mutat rá arra, hogy a
Nemzeti Hitvallásban a
következőket olvassuk: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.
Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.” – Ez a megfogalmazás
akár visszalépésnek is tekinthető a Nemzeti Összetartozás melletti
tanúságtételről szóló 2010. évi XLV. törvény preambulumában foglaltakhoz
képest, hiszen ott azt olvassuk, hogy: „Mi, a Magyar Köztársaság
Országgyűlésének tagjai, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura,
s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni,
hazánkért és a magyar nemzet egészéért […]” Továbbá előadásában Rixer Ádám
hangsúlyozta, hogy az új „Alaptörvény
sajátosan megnyitja, elerőtleníti önmagát”, nagyobb teret engedve a
nem – feltétlenül – jogpozitivista alapokon álló eszmék beszüremkedésének,
mind a jogalkotásban, mind a jogalkalmazásban és az alkotmánybíráskodásban. A következő előadó, Máté-Tóth András A vallásszabadság
kortárs diskurzusa címmel tartotta meg előadását, aki mondanivalóját nem
a habermasi értelemben fogalmazta meg, hanem Ernesto Laclau és Chantal
Mouffe megállapításait használta fel. Az erős állam és semleges állam
fogalmát végigvezetve jutott el az előadó a vallási pluralizmusig, mely
szerint: „A vallásszabadság tükrében a társadalom akkor lepleződik le
elsősorban, amikor a kisebbségi vallási közösségekről van szó. Itt mutatkozik
meg a nagyok hatalmi összejátszása a kicsik terhére, az állami és egyházi
privilégiumok érvényesítésének valódi célja és gyakorlata. A kisebbségi
egyházaknak történelmük során Európában nem csak az állami hatalommal kellett
megbirkózniuk, hanem a többségi egyházak társadalmi pozícióihoz is
viszonyulniuk kellett. Privilégiumaik alakulása attól a politikai alkutól
függött, amit a többségi egyházak az államhatalommal kötöttek. Ez a
társadalmi helyzet természetesen a kisebbségi egyházak esetében sem csak
saját politikájukra, hanem teológiájukra is hatással volt. A többségi
egyházakhoz viszonyítva esetükben könnyebb belátni, hogy milyen nehéz
különbséget tenni a túlélésért vívott taktikájuk és a közjóért kifejtett
tevékenységük között. Miközben számos ilyen kisebbségi egyház radikális
antipolitikát vallott és próbált gyakorolni, a társadalmi felelősségvállalás
dimenziója is árnyékba került számukra.” Máté-Tóth András befejező gondolatai
megszívlelendő társadalompolitikai összefüggést és egyben iránymutatást is
tartalmaznak: „Amennyiben mind a társadalomban, mind a vallásban uralkodóvá
válna a demokrácia agonisztikus modellje, akkor csökkenne a totális
kirekesztés lehetősége, jobban megvalósulhatna a vallásszabadság, az állam és
az egyházak erőteljesebben összpontosíthatnának a közjóval kapcsolatos
értékeikre. Ez pedig kihívás a társadalom és a vallás intézményei számára, a
polgárok és a hívek számára egyaránt.” Fazekas Csaba, a
Miskolci Egyetem oktatója Egyházak és egyházügyi törvények
Magyarországon, 1791-2011
címmel tartotta meg igen érdekes és tartalmas előadását, mivel a több mint
két évszázados törvényhozást kísérte végig az előadó, melyben a kisebbség és
többség egyházi struktúrája szembeötlő módon jelent meg. Rámutatott arra,
hogy az 1895. évi XLIII. tc. „a vallás szabad
gyakorlásáról” valószínűleg a legjelentősebb hazai törvény a vallásszabadság
területén. „Utóbbi
talán a legnagyobb jelentőségű és hatású az eddigi magyarországi átfogó
vallásügyi törvények közül. Először is deklarálta a teljes vallásszabadságot
(a közrend és közerkölcsiség felté-telei között mindenki olyan tanítást
hirdet, illetve követ, amilyet akar); kimondta, hogy az egyházi hovatartozás
teljes mértékben független az állampolgári kötelezettségektől (ez lényegében
az állam-egyház elválasztásának felelt meg); megteremtette a felekezeten
kívüli státus lehetőségét, vagyis valamely bevett vagy elismert egyházból
való kilépés (továbbá az átlépés) szabadságát, és a mi szempontunkból a legnagyobb
jelentőségű: először biztosított jogi lehetőséget a szervezetten megalakulni
kívánó új vallásfelekezetek számára. (Deklarálva a »bevett« és a »törvényesen
elismert« vallásfelekezetek közötti különbséget. Utóbbit lényegében
»ugródeszkaként« kínálta az akkor még jogi státussal nem rendelkező
kisegyházak számára.)” Fazekas Csaba rámutatott arra, hogy az 1990. évi IV.
törvény a vallásszabadság bővítésének irányába hatott, a „történelmi” egyházak pedig „társutasként”, de támogatták a törvény megalkotását, abban a
szekuláris törvényhozó és végrehajtó hatalom kezdeményezése és befolyása volt
döntő. A 2011. évi C. törvény pedig a vallásszabadság szűkítése irányába fejt
ki jogi hatást. A „történelmi”, illetve politikai döntéssel közéjük
beemelt privilegizált egyházak határozottan
támogatták a törvény megalkotását, sőt, szempontjaik, érdekeik döntőnek
bizonyultak a törvény megalkotásának és alkalmazásának folyamatában. Köbel Szilvia Egyházak, vallásfelekezetek törvényes elismerése 1988/89-ben
Magyarországon témában tartott előadást. Rámutatott arra, hogy a pártállam idején milyen
bonyolult volt az egyházi elismertetés folyamata: „A vallási közösségek jogi
helyzetének kérdésén keresztül érthetővé válik, hogy miért volt olyan nagy
igény a rendszerváltáskor a politikai alkuk helyett a kiszámítható jogi
feltételek szerint elnyerhető egyházi jogi státusra, mely politikai
döntésektől független, bírósági aktussal szerezhető meg. Ez tükröződött a
lelkiismereti- és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi
IV. törvénynek az egyházak nyilvántartásba vételére vonatkozó szabályaiban.” Szécsi József vallásfilozófus
a II. Vatikáni
Zsinat Declaratio de libertate
religiosa című, a vallásszabadságról szóló nyilatkozatát elemezve a
következőket állapította meg: „Minden államhatalomnak a lényegéhez tartozó
kötelessége, hogy az ember sérthetetlen jogait védelmezze és erősítse. A
polgári hatalomnak tehát igazságos törvényekkel és más alkalmas eszközökkel
vállalnia és biztosítania kell minden polgára vallásszabadságának védelmét.
Ezen kívül, mivel a polgári társadalomnak joga van megvédenie magát a
vallásszabadság ürügyén elkövethető visszaélésekkel szemben, e védelem
biztosítása főként az államra tartozik. Ennek azonban nem önkényesen vagy
valamely félnek nyújtott igazságtalan kedvezményekkel, hanem az objektív
erkölcsi rendnek megfelelő jogi normák szerint kell történnie… érvényesülnie
kell a társadalomban a csorbítatlan szabadság gyakorlatának, mely abban áll,
hogy az embernek a szabadság maximumát biztosítják, és szabadságát csak
szükség esetén és csak a szükséges mértékben korlátozzák.” A vallásfilozófus előadó
rámutatott arra, hogy tarthatatlan az a tény, hogy a pártpolitika
függvényében a magyar országgyűlés kétharmados arányban hozza meg a döntést
arról, hogy melyik az a közösség, aki használhatja a bibliai egyház
kifejezést, és melyik az a közösség, amely nem. Szűcs Ferenc: A hatalom – keresztyén
szabadság – vallásszabadság értelmezései bibliai és teológiatörténeti
kontextusban címmel tartotta meg figyelemreméltó és érdekes előadását. A
professzor úr igen mély bibliai, újszövetségi gyökerekre hivatkozott a
szabadság és hatalom vonatkozásában, ugyanakkor a 20. század egyik
legjelentősebb teológusára, Dietrich Bonhoeffer szavaira, aki vallásszabadsági kérdésben így fogalmazott:
az egyház és világ között határ húzódik meg, amelyet a kívülállóknak – jelen
esetben az államnak – is illik tiszteletben tartani. Amennyiben a szabadságot
Bibó István nyomán úgy értelmezzük, mint „az idegen törvényszerűségektől való
mentességet”, akkor az is nyilvánvaló, hogy minden szabadságjognak megvannak
a maga sajátos törvényszerűségei – így a vallásszabadságnak is. A vallás
lényegétől idegen törvényszerűségnek kell tekintenünk minden kényszerítést,
intoleráns fundamentalizmust, amely bármely eszközt felhasznál saját
térnyerése érdekében. Rajki
Zoltán előadása Szabad államban – szabad egyházak: A
Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége 1945. évi kiáltványának mai üzenete
címmel hangzott el, amely a pártállami politikai manipulációkról lebbentette
fel a fátylat. Az új egyházi törvénnyel kapcsolatban az egyetemi docens
megjegyezte, hogy: „Kritikaként fogalmazhatjuk meg, hogy a felekezetek
többsége nem kellően vonta be a rendelkezésére álló értelmiségi bázisukat a
problémamegoldásba. Csupán az egyházvezetéshez közel álló értelmiségiekre
próbált meg támaszkodni. Félő, hogy több felekezet esetében a gyülekezeti
tagság számára sem vált közüggyé e probléma. Az Iványi Gábor által elindított
aláírásgyűjtési akció lényegében sikertelen maradt. Bár mozgósította a
szimpatizánsokat, de társadalmi szinten 6,1 ezer aláírás nem jelent akkora
társadalmi súlyt, hogy komolyan vegyék kormányzati szinten.” Hubai Péter arról szólt: Van-e
aktualitása a politikai theológiának? „A 2011. évi C. egyházügyi törvény – miközben
Preambulumában azt állítja, hogy »tiszteletben
tartja, és nem változtatja meg az egyházak és vallási egyesületek vagy
közösségek [...] meglévő státuszát« – nagyjából 150 egyházat és
vallási közösséget, talán százezer magyar állampolgárt megfosztott szerzett
jogaitól. Nem biztos, hogy ez a jogállás fogja teljes mértékben meghatározni
e közösségek életének jobbra vagy rosszabbra fordulását.” Hubai Péter
előadásának utolsó mondatai nagyon jól summázták a jogi és teológiai
előadások üzenetét, mondanivalóját. „A politikum hatalmat akar gyakorolni a
poliszban, miközben az uralkodó semmiben sem különbözik azoktól, akiken
uralkodna. Ez az alattvalókban szkepszist ébreszthet a hatalom legitimitása
felől, amit viszont kizárólag az a karizma legitimálhat, amit a Szentség
nyújt. A szemünk előtt olvadt el Ben Ali, Mubarak vagy Khadafi hatalma; az
állítólagos »társadalmi szerződés« nem mentette meg őket – hiszen nem is
szerződtek ők (sem) senkivel. A politikum támasza az erő lehetne, de nincs
olyan erő, ami egyszer el ne fogyna. Nincs tartós politikai legitimitás a
Szentség legitimációja nélkül.” Jelen ismertetésünket 2011.
december 19-én zártuk le. E pillanatban csak az tudható, hogy a 2011. évi C.
törvény körüli bizonytalanság és feszültség egyre nő. Az Alkotmánybíróság
néhány perccel ezelőtt kihelyezte a honlapjára, hogy ezt a törvényt
alkotmányellenesnek találta, és kasszációs jogával megszüntette. Az
országgyűlésben Lázár János bejelentette (nem a felelős államtitkár!), hogy
ugyanezen törvényt változatlan formában még ebben az évben benyújtják a
törvényhozás számára, és jóváhagyás után, 2011. december 31-én lesz egyházi
törvénye az országnak.[1] Mire a Tisztelt Olvasó kezébe jut
e vallásszabadsággal kapcsolatos cikk, elképzelhető, hogy bizonyos – talán
politikai – szempontból idejétmúlttá válik. Viszont aktualitása jogi és
teológiai perspektíva oldaláról semmiképp sem vész el, mivel a konferencián
megfogalmazott gondolatok és alapelvek érvényessége fennáll. A kisegyházak visszavonulhatnak
illegalitásba, hiszen van idejük kivárni a változást, amíg egyházi státuszuk
használatának jogát visszakapják. Az esetleges illegalitás nem gyengíteni
fogja ezeket a közösségeket, hanem megerősödnek, és küldetésük bibliai
alapelveit újrafogalmazzák az erkölcsileg és gazdaságilag krízisben lévő
társadalmunk számára. Az el nem ismert egyházaknak van idejük várni… (Tokics Imre) |
|
|
[1] A „lelkiismereti és
vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek
jogállásáról” szóló 2011. évi CCVI. törvényt az országgyűlés 2011. december
30-án fogadta el. Bár kisebb módosításokat eszközöltek a korábbiakhoz képest, a
14 egyház minősítése, valamint az elismertetés rendje (alapvetően) nem
változott. (A Szerk.)